Part 11

Egyszer Mirrha odahozta elém a tükört. Én kivántam. Nem ismertem magamra. Hisz ez az a bizonyos Lázár! Ebbe a pofába ugyan nem lehet oka senkinek se beleszeretni!

Végre rájött az orvos, hogy valami nehéz kedélybajnak kell a gyógyulás utjába állni. Neki persze nem gyóntam azt meg.

De a Mirrha egyszer-egyszer rajtakapott, hogy a vánkosom alá tett arczképet előhúzom, nézegetem s utána még nyugtalanabb leszek. Ápolóm volt: ez jogot adott neki, hogy kivallasson.

– Úgy-e bár, önnek az a fénykép okoz nyugtalanságot?

Olyan szivbeli jósággal kérdezett, hogy válasz helyett odaadtam neki a fényképet.

Elbámult rajta.

– Ez az ön felesége? kérdezé, még nagyobbra csinálva a szemeit, mint maguktól voltak.

– A gyermek az enyém. A nő szinésznő. A gyermeket elhagyta dajkaságba. Maga elment komédiázni. És engem most az a gondolat kinoz, hogy ha én itt meghalok, ez a szegény kis gyermek nyomorultul el fog pusztulni. Ki gondoskodik róla tovább?

– Majd beszélek én erről az apámmal. Ő tud ezen segíteni.

Azt mondtam rá, nem bánom; de nem volt semmi hitem hozzá, hogy egy házaló mit segíthetne ezen a bajon.

Hanem a házaló egyuttal az Assicurazioni Generali ügynöke is volt s a leánya értesítése után kész tervet hozott elém.

– Ön egy újszülött sorsát akarná biztosítva látni. Van arra mód.

Azzal előkereste a prospektusból az idevonatkozó tabellát.

«Havonkinti husz forint ellátási díj ujszülöttnek mennyi időre?»

– Hát mennyi időre? Amíg férjhez nem megy.

«Évi befizetés ennyi.»

– Hát az egyszer mindenkorra leteendő összeg?

Rákeresett: ennyi.

«Azon esetben, ha a biztosító elébb meghal?» Ennyi.

– De ha a biztosító még kiskoru, s az összeget le nem teheti?

– Tehet végrendeletet, mint kiskoru is s azt az örökösök tartoznak teljesíteni.

Ez jó megoldás lesz.

A házigazdám magára vállalta, hogy az egész ügyet egy közjegyzővel rendbehozza; nyugodt lehetek felőle. Több ilyen esetnél volt már közbenjáró.

Ezzel nagyon megnyugtatott. Megjött az étvágyam s éjszaka tudtam aludni.

Másnap a házigazdám már az elkészített okiratokkal jött hozzám, a mik aláirásomra vártak. Ott volt a végrendelet is, melyben a keresztlevélben megnevezett gyermek javára 240 frt évi járadék biztosíttatik férjhezmeneteléig.

– Hát férjhezmenetelekor? Egy kelengye? kérdezé az ügynök.

– Az is jó lesz.

– Mennyi? Tizezer forint?

– Legyen húszezer.

– Szép.

– Örököseim, akiket nem ismerek, kétszázezer forint készpénzt lelnek utánam; abból kifizethetik jó lélekkel.

Most még csak a testamenti executort kellett megnevezni az okiratban.

Én egyenesen Nikkelre gondoltam. Ő már értette az én dolgomat. És nagykoru volt.

– Nagyon helyes, mondá a házaló. Mirrha is azt mondta rá, hogy az lesz a legjobb.

Én nem akartam holnap reggelig várni, amikor Nikkel a szokott órában eljön meglátogatni, hanem arra kértem a házi gazdámat, hogy keresse föl rögtön a barátomat s amint az hivatalától szabadulhat, hozza ide, a közjegyzővel együtt.

Nyugtalan voltam. A hegedő seb úgy lüktetett a fejemben, mintha minden érütés egy pőrölycsapás volna. Attól féltem, hogy holnap reggelig meghalhatok s akkor mi lesz abból a nyomorult féregből?

Délután előkerült a házigazdám Nikkellel és a közjegyzővel együtt.

– Nos öreg! Hát mi az a sürgetős dolog? Nyakunkon a burkusok? kiabált a pattantyus, brutális tréfa hangján. Miért hivattál olyan sürgetősen?

Hát ha már akkor meg lett volna irva a «Kőszivü ember fiai» regény, azt hihetné valaki, hogy abból plagizálom ezt a jelenetet, a mi akkurát úgy folyott le (részemről), a hogy ott le van irva egy halálra sebesült vitéz kétségbeesésének tüneteivel, aki könnyelmü anyjától elhagyott porontyát pajtása védelmébe ajánlja.

«Ennek a gyermeknek a sírása még a föld alatt sem enged nyugodnom!»

No de én ezt nem loptam Palvitz Ottótól; mert ez két évvel előbb történt, mint az említett regény iródott; ez én nekem saját szájból szakadt mondásom, s az egész jelenet az én eredeti invenczióm.

De a befejezése a scénának aztán erősen különbözik attól a másiktól. Annyit mondhatok, hogy sokkal drasztikusabb amazénál.

Jelen voltak e drámai előadásnál Mirrha, az atyja, Nikkel, a közjegyző, aztán meg én.

Nikkel végighallgatta az egész expektorácziómat, az ágyam szélén ülve; a közjegyző az asztalnál ült a dokumentumokra könyökölve; a házigazda a biztosítási kötvényt szorongatta a kebeléhez. Én előhúztam a vánkosom alól az én ereklyéimet: a Passiflora levelét, az arczképet, a keresztelőlevelet, s mindazokat Nikkelnek nyujtám, kérve, hogy mellékelje az aktákhoz, mint dóczékat.

Nikkel elolvasta a levelet, megnézte az arczképet, a keresztlevélbe is belenézett s aztán ledobta mind a hármat az asztalra.

A közjegyző hivatalos applombbal intézé hozzá a kérdést:

– Elvállalja ön a testamenti executor szerepét?

– Dehogy vállalom!

Mindenki bámulva nézett rá; én elszörnyedve kiáltottam rá:

– Nem vállalod el?

Nikkel körülnézett, mintha a jelenlevőket akarná fölkérni, hogy vonuljanak át a másik szobába; hanem aztán vállat vont s cynikus egykedvüséggel mondá:

– Eh mit? Komédia! legyen hozzá publikum.

Azzal odalépett hozzám, megfogta a kezemet erősen.

– Nem biz én pajtás, nem leszek a testamentomod végrehajtója. Először is azért, mert neked semmi okod sincs végrendelettel foglalkozni. Meg fogsz gyógyulni. Két hét múlva lovon ülhetsz, s aztán élhetsz akár Matuzsalem koráig, ha csak párbajban agyon nem lőnek. Verd ki a fejedből ezt a hőbörtös gondolatot. Ami pedig azt a lelkifurdalást illeti emiatt az árva poronty miatt, nyugtasd meg magadat egészen, nem a te bűnöd az, hanem az enyim. A hozzád irt levél, meg a keresztelőlevél két hónappal későbbi keletü, mint a születési nap. Hasonló arczképet én is kaptam, csakhogy hat héttel hamarább, mint te. Itt van. Nézd meg. S hogy még bizonyosabb légy felőle, itt van a levél is, amiben az arczképet küldték, olvasd el.

Elém tárta a levelet, Passiflora ismerős czifráival. Csak a megszólítást olvastam el belőle: «Kedves kis szamaram!»

– Kedves kis szamaram!

Föl akartam ugorni az ágyból. Nikkel lefogott, s a két szemével az én szemembe nézve mezmerizáló erővel, a szájamba beszélt.

– Igen is: «Kedves kis szamaram»; te pedig voltál az ő «nagy szamara»; most is az vagy, akit egy szívtelen komédiásné megbűvölt s te meg akarsz halni csupa szuggesztioból.

– Megöllek! hörgém dühösen; aztán, hogy nem tudtam a sovány kezemet az ő erős markából kiszabadítani, elbágyadtan rebegém: «megöltél».

Nikkel pedig megcsókolta jobbról, balról az orczámat s gyöngéden sugdosá az arczomba:

– Dehogy ölsz te meg engem, dehogy öltelek én meg téged, pajtás. Meggyógyítottalak. Tudom, hogy heroikus kúra volt: lókúra; de hát neked az kellett. Már most nevessünk egymás szemébe egyet. Nem eresztelek el addig, amíg nem nevetsz. Hahaha! Nevess te is. Megcsiklandozzalak?

A két férfi a jelenet kezdetén úgy megijedt, hogy mind a ketten átfutottak a benyilóba. Mirrha pedig az ablakmélyedésbe húzta magát, és onnan nézte az én tehetetlen dulakodásomat Nikkellel. Annyi helyes érzéke volt, hogy nem jött segítségemre. Megértette, hogy a Nikkel most engem gyógykezel: massziroz.

Aztán én is megcsókoltam Nikkelnek az arczát.

Ekkor aztán elbocsátotta a kezeimet; megigazította a fejemen a félrecsuszott köteléket.

– No lásd fiacskám! Milyen jó volt, hogy azt a tályogot fölmetszettük. Hadd tisztuljon a rosszaságtól a véred. Ugye, hogy nem szur már ott belül? Ha fáj még, csak szólj! Még mélyebbre is vághatok a késsel. Akarod, hogy elmondjam, mennyit nevettünk fölötted, rajongó bolondon, aki elhagytad magaddal hitetni, hogy egy pattantyus hadnagy olyan gyáva egy szép, ingerlő hölgygyel szemben, hogy nem érdemelné egy napig a császár kenyerét, ha az ellenséggel szemben is olyan gyáva volna? És te azt elhitted, még czitáltad is a szemembe. No hát már most végy egy nagy lélekzetet! No még egyet. Azután majd fordulj a fal felé s aludjál szépen. Azt a lelkiismeretmardosást hagyd egészen én nekem. Az én lelkem pachidermis, vastagbőrü. Tudod, hogy a disznó nem fél a kigyómarástól; megeszi a kigyót mérgestől együtt. Ne legyen neked szívfájásod amiatt a gyerek miatt. Majd pártját fogják annak. A szinésznő leánya már féléves korában annyit tud komédiázni, hogy lefőz vele mindenkit; egy éves korában már énekel, másfél éves korában balletet tánczol és zsarnoka lesz a háznak mindvégig.

Ennyi gyöngédség után még sem mondhattam neki egyebet, mint azt, hogy «óh te országos gazember!»

– Országos gazember vagyok? Azért, hogy ideje korán fölnyitottam a szemedet? Azért, hogy nem engedtem rajtad azt a tréfát elkövettetni, amit a parasztasszonyok praktikáznak, mikor a kotló elhagyja csibéit s akkor egy kappannak pálinkás zsemlyét adnak? Akkor lettem volna ugy-e becsületes ember, hogyha engedlek utána szaladni? rádhagyom, hogy vedd el? add neki a nevedet? Magam pedig ott maradok becsületes házibarátnak? S aztán játszom veled azt a gyermekkori bujosdit, amihez azt a nótát énekeltük: «eb hátán fecskefészek, minden ember látja; csak maga nem látja?» Te így tettél volna, ugy-e? Te országos becsületes ember!

Nem tudtam rá mit felelni. Le voltam pipálva. Persze, hogy én így tettem volna. Nem is «volna», hanem «volt».

Csak azt tudtam nyögni:

– Mért nem hagytál ott veszni a csatatéren?

– Ördögök csiklándozzák meg a te szentimentális talpadat! Most még te is ungorkodol velem amiatt, hogy fölszedtelek a halottak közül! Nem elég, hogy ezek odafönn mindennap maczerálnak, mortifikálnak, chikanálnak ezért a szamaritánus tettemért; kicsi híja, hogy főbe nem lőttek érte, de még megeshetik, hogy infám-kasszálnak; hanem még te is előállsz sápítozni, hogy mért nem hagytalak ott?

Beláttam, milyen igazságtalan vagyok hozzá. Odanyujtottam a kezemet felé.

– Bocsáss meg, pajtás. A beteg ember igazságtalan. Megszabadítottál egy rémtől; de egy iszonyu üresség maradt utána a lelkemben.

– Majd betelik az magától.

Azzal megszorította a kezemet s mintha eszmetársulat nyomán keresné az üresség betöltőjét: a szemeivel kereste Mirrhát, ki az ablakfüggöny mögül leskelődött; nem gondolva rá, hogy a csipkefüggöny átlátszó. Nikkel úgy tett, mintha nem látna át a függönyön. Nekem azt mondta, hogy «Csau», Mirrhának pedig nem köszönt. Azzal eltávozott.

Én nem láttam, hogy Mirrha ott van; háttal voltam az ablaknak.

Azt hittem, hogy egyedül vagyok a szobában.

Nem tudtam magamat visszatartani többé.

Elkezdtem zokogva sírni.

Hiszen mi erős férfiak is sirunk ám, mikor senki sem látja.

Egyszer aztán azt vettem észre, hogy ketten sirunk.

Egymás nyakába borulva.

Ő azért sir, hogy engem vigasztaljon.

S nekem ez a vigasztalás jól esik.

Azon veszem észre magamat, hogy megcsókoltam a kezét.

Mit adhattam neki egyebet, a könyeiért?

Akkor aztán tartott nekem egy kegyes beszédet, hogy legyek nyugodtan; a fölindulás megárt.

Én viszont biztosítottam felőle, hogy most már egészen fölgyógyultnak érzem magamat s holnap föl fogok kelni s aztán rendes ember leszek.

Arra ő kihúzta a kezét a kezemből.

– Kérek öntől valamit, mondám a leánynak.

– Mi a kivánsága?

– Hozza ide nekem onnan az asztalról azt a levelet, meg az arczképet.

Belenézett a szemembe mélyen; kitalálta a gondolatomat.

– Ön össze akarja azokat tépni?

– Igen. Apró darabokra fogom tépni.

Erre olyan áldott, szelid, kérlelő tekintetet sugárzott rám.

– Ne tegye ön azt!… Hiszen olyan nagyon szerethette… Boldog volt vele… Amit vétett ön ellen, azt hamar el fogja felejteni; de a boldogságára örökké vissza fog emlékezni. Ajándékozza ön nekem ezeket.

Olyan szépen tudott kérni, hogy én neki adtam azokat a tárgyakat, amik tegnap még amulét voltak rám nézve; drága kincs, ma pedig szemét, undokság.

– De már azokat a hivatalos irkafirkákat csakugyan összetépem. A végrendeletet és a biztosítást.

Erre a zsidó leány odajött hozzám s a mutató ujjának a hegyét odatette a homlokomra.

– Uram; ön nemes ember. Gavallér. Illik-e az egy nemes emberhez, hogy boszut álljon egy gyermeken, akit még tegnap szeretett, azért, mert ma meggyűlölte az anyját? Visszaveszi-e egy gavallér az adott alamizsnát, egy koldustól?

Ejh, de megvoltam pirítva! Hogy nekem egy zsidó leánytól kellett megtanulnom, mi a nemes ember szokása.

– Önnek nemes szíve van Mirrha… Szégyenlem magam ön előtt…

Ekkor aztán megsajnálta azt a vért, amit a szégyen az arczomba kergetett. Le akarta azt a pirt törülni onnan. Elnevette magát. Éles hangot erőltetett a beszédéhez.

– Oh bizony nem a nemes szív mondatta ezt velem; mirevaló volna az az én fajtámnak? Hanem, hogy az apámnak ebből a biztosítási üzletből provizió jár, hogy az kárba ne veszszen.

De most már a Mirrha arcza lett lángvörös. Hazudott.

Dejszen, nem teszel engem bolonddá! Nem az a kis önérdek mondatta ezt veled, hanem a te gyémánt szived!

– Hivja be az urakat, mondám Mirrhának. S aztán aláirtam az okmányokat. A «Viola» el van látva egész életére. Agyiő, madám! Nem álmodunk többet egymásról.

VI. TRÉFÁS TEMETKEZÉS.

Bizony valóságos operáczió volt ez! Kivágtak egy darabot a szivemből, összevarrták, bekötötték. Ezt mind a Nikkel hajtotta végre. Nem tudom, melyik doktor csinálja utána? (akiket budapesti nyelven «Menschenschneidereknek» hínak.)

Nagyot aludtam utána s mikor fölébredtem, megettem egy egész csirkét, becsinálva. (Ritkaság volt pedig a baromfi akkor, egy ellenségtől körül zárolt várban.)

A gyógyuló fejsebem sem igen sajgott már. «Ebcsont beforr!»

A lunátikus érzések, halluczinácziók eltisztultak az idegeimről. Csak bizonyos restelkedés maradt hátra a kedélyemben.

Szégyenlettem magamat ez előtt a zsidó leány előtt.

Mennyire leszállhattak előtte az akcziáim!

Hogy henczegtem eddig a gonosztetteimmel!

Milyen deklamácziót csaptam, onnan az akasztófáról!

S most leszállítanak onnan, szégyenszemre, nem én következem oda, hanem más. Az már lógg! Az én fogasomon. Czudar egy csalfaság! Hogy az embernek még az akasztófához való jussát is elveszik. Még a pokolbeli örökségétől is elütik!

Hogy lenéz most engem ez a leány!

Pálinkás zsemlyével kotlóssá tett kappan!

Az ördög vigye el ezt a Nikkelt a népies hasonlataival.

Csak legalább sirni ne látott volna!

S még ő is együtt sirt velem!

Micsoda emlék! Micsoda furcsa viszony! Egymás nyakába hullattuk a könyeinket.

Olyan derült arczczal jön oda hozzám. Azt hiszem, hogy magában kinevet.

– Miért nevet Mirrha?

– Azért, mert örülök. Az orvos megengedte, hogy fölkelhet, s kijöhet egy órára a kertbe; gyönyörü meleg idő van.

No ez nekem is örömhír volt.

Hát biz engem úgy kellett felöltöztetni, mint egy gyermeket. Természetes. Új szülött vagyok. Alig több két hetesnél.

Mirrha segített felöltöznöm. Olyan áldott jó gyermek volt!

Milyen nehéz a horizontális embernek beletanulni az egyenes állásba! Nem is megy eleinte. Egyik kezemmel a botra kell támaszkodnom; a másikkal meg a Mirrha vállára. Úgy lépek, mint aki hepehupás jégen jár: a sarkam alul ki akar csúszni a föld. Kérnem kell Mirrhát, hogy a karjával ölelje át a derekamat.

Így botorkálunk ki a kertbe.

Nagy feladat.

A folyosóról három lépcsőn kell leszállni a kertajtóig.

No barátom! Aki a bécsujhelyi patakot saltó mortaléval, bukfenczvetve ugrottad át, hogy szállsz le ezen a meredeken most?

Megpróbáltuk vállvetve. És sikerült.

Nagy volt a megelégedésem, hogy a kertbe jutottam. Szép virágos kert volt. A szomszéd tűzfalát egy rózsa-lugas futotta be. Az épen tele volt virággal. Az a szimpla rózsa volt, amit minálunk pecsétrózsának hívnak; se szine, se szaga nem vall a rózsára, a szine spanyolviaszk, az illata bodzalekvár. De azért gyönyörüség volt az nekem. Egy karosszék volt odahelyezve a számomra: abba leültettek.

Mirrha leszakított egy pecsétrózsát s odatűzte a gomblyukamba. Nem huszár ruha volt rajtam; hanem invalidus zubbony, a fejemen pedig holtzmützli: a kötött sapka fölé téve.

– Mondja csak Mirrha, miért nevet maga mindig, mikor rám néz?

– Azért, mert örülök, hogy önt már lábbadozni látom.

– Hát nem azért nevet rajtam, hogy engem sirni látott?

Erre nagyon komoly arczot csinált.

– Ah! Hogy nevetnék én azon?

– Hát nem nevetni való figura egy férfi a ki sír?

– Hiszen ön egy halottat siratott.

– Akár csak Arany népdalából vette volna:

«Volt szeretőm: esztendeig sirattam, Ő volt az én mindennapi halottam.»

Ha a betyár bevallhatja: a huszár mit szégyenelné?

Rittig! Most jut eszembe! Fölfogadtam én ezt egyszer! Tudod, mikor? Azon a keserűédes éjszakán!

A mikor megloptam a vérét! A mit elrejtettem kristály üvegcsébe. Magammal hordoztam. Azt hittem, őt magát tartom a kezemben.

Mit fogadtam akkor?

«És ha egyszer hűtlen találsz hozzám lenni: akkor eltemetlek, mint kedves halottamat, virágos vadrózsa tövébe.»

S a vadrózsa ugyancsak virágzik…

Mirrha odahozott egy kis zsámolyt s odaült a lábamhoz.

– Szereti maga a regényeket? – kérdezém tőle.

– Nagyon szeretem. De csak szombaton lehet olvasnom, amikor nem szabad dolgoznom.

– Hát ha szereti, én majd most elmesélem magának az én regényemet, aminél furcsábbat nem kapni a kölcsönkönyvtárban.

S aztán elmeséltem neki az én regényemet a Passiflorával. Nagy érdeklődéssel hallgatta.

– A vége a regénynek itt folyott le a kegyed szeme láttára, füle hallatára.

(Akkor nem sejtettem, hogy ennek a regénynek még valamikor folytatása is lesz, s bolond vége lesz ennek nagyon, s ehez a bevégzéshez megint nagy befolyása lesz Mirrhának.)

Mirrha azt kérdezte tőlem.

– És mi lett abból az ereklyéből, a mit ön oly drágaságul tartogatott?

– Hiszen azért meséltem ezt végig kegyednek, hogy valamire akartam kérni. A tölténytáskám ott lesz az egyenruhámon, fegyverzetem mellett. Legyen szives abba belenyulni: ott megtalálja azt a phiolát. Hozza ki nekem.

Mirrha fölment a kertből a házba.

Én pedig az alatt, amig ő odafönn járt, találtam egy ásót, azzal csináltam egy arasznyi sirgödröt két rózsabokor közé.

Mire visszajött a leány, készen voltam vele.

Dugva hozta el a phiolát, hogy meg ne lássa valaki.

Zsémbelni kezdett, hogy meglátta az ásót a kezemben, s a megásott sirgödröcskét.

– Ön dolgozott? Az nem volt szabad. Én elvégeztem volna.

– Kegyed az, akinek nem szabad a dolog. Ma szombat van. Én pedig ma ezt el akarom végezni.

– Mit?

– A temetést. Adja ide.

Azzal letérdeltem a földre. Az üvegcsét, azzal a féltve őrzött drága ichórral belefektettem a gödörbe, s a kezemmel ráhárítottam a földet.

Megadtam neki a végső tisztességet.

«Sit tibi terra levis!»

«Ő» bizonyosan nem is sejti, hogy én ma őt ünnepélyesen eltemettem. Ma épen nevenapja van. Bizonyosan az ajándékokban gyönyörködik, amikkel a számos tisztelői megörvendeztették.

Mirrha elértette, hogy mit csinálok.

Elfelejtette, hogy szombat van: a zsidó leánynak nem szabad ma munkát végezni. És még milyen munkát! Késével öt orgonavesszőből kicsiny keresztet faragott, s odaadta, hogy tüzzem a sír fölé.

Én szétbontottam a vesszőkeresztet, s elszórtam a darabjait.

– Tán nem katholikus hitü, – kérdezé tőlem Mirrha.

– Nincs annak semmi hite.

Azzal lenyomkodtam a lábammal a kis sirt egész laposra.

– Gyerünk a szobába.

Hanem a mint másnap ismét levezetett a jó Mirrha a kertbe, a napsugárban sütkérezni: arra a letaposott sirra egy passiflorát találtam elültetve…

Mennyi gyöngéd vigasztalást, mennyi hűséges ápolást találtam én ennél a kedves teremtésnél! Én szegény sebesült, vérvesztett, testben-lélekben rokkant nyomorék, aki ő neki mindezt nem adhatom vissza.

Egyszer példálóztam előtte, hogy nem tudná-e egy szerető szivért elhagyni a hitét?

A fejét ingatta s a parazolja hegyével ezt irta a homokba:

V. parancsolat.

(Tiszteljed atyádat.)

Hogy nem tudott az a Mózes a X parancsolat közé még egyet odaszorítani.

«Férfi szeresd a te asszonyodat, asszony szeresd a te férjedet!»

Vagy hogy erre nem kell törvény?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két hét mulva helyreállt a béke. A város fölszabadult az ostromzár alól: a lábbadozó sebesülteket hazaszállították az illetőségükbe.

S ezzel a Mirrha novellájának – vége.

HESPERIS.

ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

Dejszen várhatsz arra a Hesperisre!

Arra csak egy esztendő mulva kerül a sor.

Szerencsére a regényben az esztendő nem tart tovább három napnál. (Épen, mint a vasorru bába házánál.)

Elébb a tisztelt publikumnak föl kell kanalazni egy teletányér pszihologiai és fiziologiai értekezést. (Aki a levest meg nem eszi, nem kap húst!)

Mert azt csak valahogyan igazolnom kell, hogy én belőlem, a nagy széltolóból, hogy lett egyszerre mustrája a szolid ifjaknak, akivel a többit ijesztgetik? S hogy ennek következtében hogy fészkelte be magát az életem curriculumába egy olyan üres esztendő, amelyben nem történt velem semmi s amely alatt nem fordul elő más női név, mint az «alma mater» (ahogy a muzsafiak tisztelik az egyetemet).

Nagyon valószinű, hogy az a becsületes kardvágás, amelyet az én áldott ellenségem, a burkus huszár hagyott emlékül a koponyámon, olyan anatomiai befelé képződést okozott a fejcsontomon, mely a «henczegési organum»-ot a minimális működésre szállította alá.

Azonban nem csak ez a materiális, de egyéb morális következése is lett ennek a végzetes sebhelynek.

Én ez által a társaságban egyszerre a tiszteletreméltó egyéniségek kategoriájába rukkoltam elő. Mindenütt úgy fogadtak, mint egy harczban kipróbált hőst. «Ah!» Ezzel fogadott minden ember. Úgy bámultak, mint egy portentumot. Csodadolgokat beszélhettek rólam a tisztelőim.

Aztán egy vitézségi érdemrendet is küldtek utánam s azt nekem föl kellett tüznöm az uniformisomra s egy csoport vitéztársammal együtt lefotografáltatnom magamat egy gruppban, akik mind velem együtt mitmakolták azt a bravurstiklit a chlumi nagy ködben s a maslowedi hajczéczuban. Csak később olvastam a hadi bulletinekből, hogy mink akkor magát a porosz trónörököst támadtuk meg. Meg nem vertük, de legalább megmutattuk neki, hogy nem félünk tőle. A hányan megmaradtunk a huszár századból, mind elfértünk azon a fényképlapon. Mind föl voltunk dekorálva.

Az ilyen nagy tisztesség szintén szolid magaviseletre kényszeríti a fiatal embert.

Hozzájárult egyrészt a becsületérzés is.

Nagybátyám igen emberségesen viselkedett irányomban e katasztrófa óta. Feljött hozzám Pestre (én még nem voltam obsitolva), úgy beszélt hozzám, mint komoly férfiúhoz, a tárgyalás fonalát ott kötve össze, ahol elszakadt: annál a bizonyos levélnél, amiben tudattam vele, hogy megyek a szinfalak közé házasságot kötni.

– Ugyan csak megijesztettél ezzel a levéllel, öcsém.

– Remélem.

– Annál jobban megörvendeztettél azzal a távirattal, hogy visznek a háboruba.

– Gondolom.

– Azt hiszem, hogy kigyógyultál ebből a bolondságból.

– Tökéletesen.

– Én mindent tudok.

– Én meg még annál is többet.

– Nem akarod feleségül venni a divát.

– Nem érzem magamat Zeüsznek.

– Hanem a kis leányáról gondoskodtál?

– Azt nemes emberi kötelességemnek ismertem.

– Szeretem, hogy nemes emberi hajlamokat ápolgatsz. Tudod, hogy miben külömbözik a nemes ember a többitől?

– Tudom. Abban, hogy ha a szavát adja valamire, azt megtartja.

– No hát, hogy te is megtarthasd a szavadat, hát add nekem a szavadat. Én elvállalom minden kötelezettségeid lebonyolítását. Fedezem azokat a saját vagyonomból, hogy a te örökségedet intacte adhassam a kezedbe. Elvállalom a ratificatióját az Assicurazioni Generalivel kötött tontinádnak is ama bizonyos életjáradék és eventualis kelengye iránt; de már ezt a magadéból kell fizetned, mert én kilenczvennégy esztendeig akarok élni (az apám is addig élt): addig nem örökölsz utánam. Hanem mindezekért a concessiókért viszonzásul egy nemesi becsületedre fundált igéretedet akarom intabulálni. Ha nemesi szavadat adod, hogy mától számított egy esztendő alatt leteszed a vizsgákat jó sikerrel!

– Szavamat adom. Itt a kezem.

Ezzel aztán paroláztunk. S ezzel én el voltam adva egy álló esztendőre Mnemosynének, Themisnek, Minervának s mindazoknak az istenasszonyoknak, kik a hálójukba kerített ifjak ereiből a vért kiszivattyuzzák s helyébe az istenek ichorját injiciálják.

Én hát – a becsületszavamért – egy álló esztendeig nem cselekedtem mást, mint ettem a tudományt merő kanállal; bálványoztam Wenczelt, Paulert, Kerkápolyt; – Pulszky Gusztiból pedig valódi kultuszt csináltam.