Part 10

Ekkor történt az a hadjáratokban hallatlan remek hőstett, a mit Groeben ütegparancsnok véghez vitt. Egyedül a lovas ütegével, minden lovassági fedezet nélkül, odavágtatott s támadó ellenséggel szembe kétszáz lépésnyi közelbe; ott lekapcsoltatta az ágyuit s elkezdett közé kartácsoltatni a támadó lovasságnak: azt elseperte, szétzavarta; akkor a lovasság mögül gyalog zászlóaljak nyomultak előre s elkezdték azt az átkozott gyorstüzelést a gyútűs puskáikkal. A magában álló üteg ezekkel is elfogadta az egyenlőtlen harczot s addig szórta a kartácsait az ellenség soraira, míg az utolsó tüzér is el nem esett az ágyúk mellett; köztük maga az ütegparancsnok, a hős Groeben. A nyolcz ágyu mind ott veszett, mert a lovakat is mind lelőtték. Hanem ezzel a dicsőséges önfeláldozással meg lett mentve a másik két üteg s azzal az egész osztrák dandár; a csapatokat lehetett rendezni, a futamodást rendes visszavonulásra alakítani, a lovasságot arczvonalba állítani.

Én ezt ott láttam körülbelől olyan távolból, mintha a svábhegyi «Kakukk» villától néznők a vérmezőn folyó csatát. – Az valami csodálatos érzés, egy ilyen szemünk előtt lefolyó hőstett példája; egyszerre megszünik szivünkben minden remegés; ismeretlen tűz lepi meg zsigereinket, szomjazzuk a vért, óhajtjuk a halált, a düh megszállja agyunkat, hogy szemünk előtt vérben úszik az egész világ; még az eget is lángveresnek látjuk.

A szemközt jövő ellen leszerelt ágyúinkat elfoglalva visszavonult. Elérte czélját; megszállta az előttünk fekvő várost, Chlumot, melynek a túlsó oldalán állt Benedek a táborkarával.

Ekkor a hátunk mögött dördültek meg az ágyúk. A visszavonulási útunk is el lett vágva; ott közelítettek a porosz trónörökös csapatai. Egy üteget az országúton állítottak föl: az hajigálta a sistergő granátait közénk; fedezetéül szolgált két svadrony testőrhuszár.

Mi voltunk legközelebb hozzájuk: én az ujoncz svadronyommal, meg a negyedik lovas üteg.

Rendes stratégia szerint az lett volna a föladat, hogy a mi ágyúink feleseljenek az ellenség ütegével. De már ekkor ki volt forgatva minden taktikai szabály a kerékvágásból. Előre! hangzott a kapitányok parancsszava; a mi huszárcsapatunk neki eresztett kantárral vágtatott egyszerre az ellenséges ütegnek s egy mesemondási rövid idő alatt elértük az üteget, levágtuk a tüzéreket s azzal neki a porosz huszársvadronynak, mely átkozott nyugalommal állt az országúton és az árok jobb oldalán.

Az volt a taktikájuk, hogy a másik svadrony a hátunkba kerül s körülfogják, foglyul ejtik a mi egész csapatunkat.

Ekkor aztán ismétlődött ugyanaz a hősi csoda, ami egy órával előbb a szemünk előtt végbement, a példa gyújtott: az ütegparancsnok, aki mögöttünk járt, észrevéve, hogy a második porosz svadrony a hátunkba akar kerülni, letért az ágyuival az országútról s – szórul-szóra úgy, mint Groeben, – szemközt vágtatott az ellenséggel, kartács-távolra lekapcsoltatta az ágyúit s mind a nyolczczal közé zúdított a lovasságnak. Ugyanaz a siker! A második porosz svadrony megharmadolva rebbent széjjel s menekült minden irányban.

A mi ujoncz huszár csapatunk pedig, a porosz üteggel alaposan végezve a dolgát, rohant a porosz lovasságra.

Flegmatikus legények azok a burkus huszárok; úgy álltak ott glédában, mintha parádéra volnának sorakozva; még a kardjukat sem húzták ki. Ellenben revolvert tartottak a kezükben s mikor százlépésnyi formán lehettünk tőlük, gyorsan egymás után kilőtték mind a hat csövét a forgó pisztolynak; nem emberre czéloztak, hanem lóra. Az én paripám is kapott két vagy három golyót; egy az orrát zsurolta. Ettől legjobban megvadult; fölágaskodott, a fejét hátravetette, aztán, hogy sarkantyuba kaptam, megfordult a két hátulsó lábán, hogy azt még a czirkuszi ló sem produkálja szebben s azzal keresztül ugrott az országút árkán velem s vitt, – igazán lóhalálában, – neki a sík mezőnek, aztán bele a kartácstól szétzavart porosz lovas gomolyba, ahol egyszerre három-négy ellenség között találtam magamat. Azok is úgy meg voltak rőkönyödve, mint én, – ijedtében dühös az ember. Én is vágtam, ők is vágtak. Öltem-e meg valakit? Bizony nem tudom én. A sekundansok nem vettek föl róla jegyzőkönyvet. Azt tudom, hogy csak fejet vágtam. Egyszer aztán én is kaptam a fejemre egy kardvágást, hogy meglódult tőle az agyvelőm s abban a perczben a lovam összeroskadt alattam; nem birta tovább a kapott golyókat s lerogytában engem is maga alá szorított.

A porosz huszárok odább robogtak; én magamra maradtam. Eszméletemnél voltam, de a lábamat nem bírtam kihúzni a ló hullája alól. Láttam, hogy a magyar huszárok keresztül vágták magukat a porosz huszárokon s azzal rohannak előre. Ki tudja hová? Sokan elhullottak közülök; egy nehány még verekedett, a tömegtől körülfogva.

A szétkartácsolt porosz lovasság mögött azonban csatárlánczban közeledett egy csapat porosz lövész.

Én halálos veszedelmemben is kiváncsian néztem a következő jelenetet.

A mi ütegünk kapitánya hűségesen utána csinálta Groebennek a bravourját.

Fölcsatoltatta az ágyúkat s «előre» vezényelt. Ő támadta meg a porosz gyalogságot, ágyúkkal, fedezet nélkül.

Láttam, amint a nyolcz ágyu elgördült a mezőn, közelemben.

A legszélső ágyu mellett lovagolt Nikkel hadnagy, a trombitással.

Mint már többször fölhoztam, ennek az embernek a sorsa végzetesen össze van fonva az enyimmel; a fátum olyan takács-csomókat, olyan matróz-hurkokat gabalyit a kettőnk életfonalából, hogy azt még karddal sem lehet szétoldani, mint a gordiusi bogot.

Az én barátom észrevette, hogy én ott fekszem a lótól leszorítva, vértől elborított fejjel.

«Állj!» kiáltá a tüzéreknek.

Az az egy ágyu megállítódott, a többi hét előre vágtatott.

Nikkel leugrott a lováról, odadobva a kantárt a trombitásnak.

Azzal odarohant hozzám – megkapta két kézzel a lodingomat s kirántott a lovam alul.

Egy vártüzér leugrott az ágyuról: hárman ültek rajta; odafutott a hadnagyhoz segíteni.

«Csigavér!» dörmögte az öreg s kirántva a zsebéből a dohányzacskóját, egy marék vágott dohányt vett ki belőle, azzal teletömte a nyílt sebet a koponyámon; Nikkel hirtelen bekötözte azt a zsebkendőjével. Akkor aztán fölültettek az ágyura, a három tüzér közé.

Ezzel annyi idő telt el, hogy az alatt a másik hét ágyu egészen kartács-lőtávolra érhetett az ellenséghez.

De a hét ágyu közül csak kettőnek volt ideje egy lövést tenni az ellenségre.

Egy percz alatt (egyetlen egy percz alatt) halomra volt lőve mind a hét ágyúnak valamennyi tüzére, szekerésze, lova. Maga az ütegparancsnok is megöletett. Ime a Groeben bravourjának az ismételt előadása.

Csak az az egy változat volt benne, hogy innen egy ágyut megmentettek: a Nikkelét, mely nem került a gyútűs puskák hordtávolába.

Nikkel, látva a katasztrófát, «fordulj»-t vezényelt s az egyetlen megmaradt ágyuval visszavágtatott a dandár zöméhez. Az én életemet is megmenté.

Nagy áldozatot hozott vele a barátságnak, mert az bizonyos, hogy e miatt legalább is megrovást fog kapni. Hogy merte megmenteni azt a nyolczadik ágyut? Holott neki az volt vezényelve, hogy rohanjon a bizonyos halálba, veszszen el ő is ott, a hol a társai! A katona ne okoskodjék, ne szemfüleskedjék; hanem teljesítse vakon a parancsszót. Bizonyosra vehető, hogy szegény Nikkel azzal, hogy az ágyuját hazahozta s hogy engem is fölszedett: eljátszotta az egész katonai karrierjét.

II. MIRRHA.

Jó lesz talán erről az unalmas thémáról nem beszélni többet (a háboruról.)

Nem töltött káposzta ez, hogy mentül többször fölmelegítik, annál ennivalóbb legyen.

Csak is annyiban tartozott ez a véres epizód az én tréfás regényemhez, hogy urát adhassam, hogyan kerültem én az én Mirrhám ismeretségéhez.

Königgräczre vonultunk vissza. Azt mondják, hogy nagyon keserves utazás volt. Én nem tudok róla semmit, mert eszméletemen kivül érkeztem oda. A kórházak már mind zsufolva voltak sebesültekkel. A magánosok samaritánus érzelméhez kellett folyamodni. Engemet egy zsidó házalóhoz szállásoltak be.

Soha derekabb emberrel nem találkoztam az életemben.

Ő maga batyuval hordta a hátán az úri házakhoz a kelméket; közvetített ezüstneműt, ékszervásárlást; antik butorokat szerzett és eladott; egész nap talpon volt, járta az utczákat és emeleteket, de uzsorával semmi szín alatt nem foglalkozott; tékozlókkal, bolondokkal szóba sem állt; csak ebédre, vacsorára került a családjához haza; akkor aztán együtt voltak mind. Volt két fia, meg egy leánya; özvegy volt. – A leánya vitte a háztartást. A fiúk iskolába jártak. Mikor hazajöttek az iskolából, akkor velük együtt érkezett meg egy nevelő, aki a tálalás idejéig a franczia nyelvből leczkét adott nekik s korrepetálta velük a tanulmányaikat. Mikor az apa hazaérkezett a hátán a batyuval, a leány föltálalta az ételt; addig főzött a konyhában. A nevelő is ott étkezett. Egyfélét ettek; de az jól volt elkészítve. Ebéd után jött a zongoramesternő s a leánynak leczkét adott; azalatt a fiúk mathesist tanultak a nevelő felügyelete alatt.

Az a batyuhordó zsidó a fiainak nevelőt, a leányának zongoramesternőt tartott. Délután a leány himzett. Pénzt keresett vele.

Egy szobában laktak mind a négyen, abban volt három ágy; az egyik tolófiókkal ellátva, a két fiú számára. Volt még egy másik szobájuk is, de az zárva volt rendesen. Abban álltak az apa mindenféle árúczikkei: kelmék, szőnyegek, ékszerek, ezüstneműek, régiségek zsufolva.

(Én nem szeretem regényben a nagyon aprólékos részletezést; azt rendesen olvasatlan átlapozom; de ezek mind hozzátartoznak az én történetemhez. Én ebben a szobában töltöttem el egy egész hónapot.)

Mikor ide hoztak, eszméletemen kivül voltam. Késő éjjel volt, mire Königgräczbe bevergődtünk. Hogy kerültem ehhez a házhoz, azt nem tudom. Már akkor a sebláz előfogott, hagymázban voltam. Csak arra emlékezem, hogy óra számra – egy örökkévalóságig vert az eső s az nagyon rossz volt; rázott a kocsi, az még rosszabb volt; egyszer aztán száraz ruhát adtak rám, az jól esett; meleg ágyba fektettek, az meg épen boldogság volt.

Abból az ágyból a zsidóleány kelt föl, a kit én Mirrhának hívok. Azért volt olyan meleg a helye.

A három ágy közül egyet át kellett engedni a sebesültnek, a leány engedte át a magáét.

Ő maga pedig azután úgy aludt, hogy három széket oda fordított az átengedett ágy felé s azokra feküdt. Egyuttal ápolónőm is volt.

Én napokig teljes deliriumban voltam.

Azokból a chaotikus lázálmokból különösen egy vizio maradt meg állhatatosan a fejemben. Vannak olyan nagy iskolai térképek, a miken a földnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld felületének nagyobb része tenger, a két földgömbön a kék szín uralkodik.

Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim között újra meg újra megjelenni. Majd mint kidomborult félgömböket, a mik a véghetetlenségből közelítenek felém; látom az ismeretlen virányokat bennük, beléjük szédülök, a lelkemet kivonzzák belőlem; rettegek tőlük, ha még közelebb jönnek, apróra fognak törni, ha rám esnek, összezúznak; majd meg úgy látom, mint két távozó világot, a mi már fölvette magába a lelkemet s viszi magával a végtelenségbe; látom egyre kisebbé lenni és még mindig látom benne a kék tengert, a zöld ligetet, kétségbeejtő miniaturában; a félelem, rettegés, a vágy és a gyönyör pokolbeli korcsszülött érzése kínoz, akár közelíteni, akár távozni látom. Ki akarom találni a láz fantáziájával, hogy mi az, a mit látok? Egy iszonyú nagy bagolynak a két világító szeme? Egy óriási bálvány istennőnek: Mylittának, Astarténak a szemei zafirból?

Míg egyszer aztán napok múlva, mikor az erős természet győztes maradt a halálküzdelemben, agyamról eltisztult a hagymáz, egy egészséges, hosszú, álomlátástalan alvás után fölvetettem a szempilláimat s láttam a szemeimmel valódi világot; akkor tudtam meg, hogy az a két csodálatos szféra, a mi untalan visszatér hozzám, a szegény kis Mirrhának a két szeme.

Nem tudom én ennek az arczát leirni.

Van egy díszművem; régi már, amikor még az aczélmetszetek divatban voltak. (Micsoda idealis kor volt az! Most már leszorította a gyönyörű aczélmetszeteket az utálatos heliogravür.) A könyv czime: «Die Frauen der Bibel». Abban van «Miriám» képe. Ehez hasonlított tökéletesen az én Mirrhám.

Joggal nevezhetem az én Mirrhámnak.

Soha egy nő sem volt oly igazán, oly érdek nélkül, ok nélkül, gyönyör nélkül az enyim, mint ez a szegény kis zsidólány. Aki egész éjeket ott virrasztott át mellettem, egy halálos sebben nyavalygó férfi mellett; ápolt, mintha anyám, mintha testvérem volna. Nem kérdezte, szokás-e az? összefér-e az illendőséggel, amit velem tesz? Nem gondolt rá, hogy ez a nyomorék, akiért ő nőiségét föláldozza, ha az ő ápolása mellett fölgyógyulhat, nem lesz-e fenevaddá? nem fogja-e azt a szép fehér kezet megmarni, melyet az én véremen kivül más szenny nem ért soha?

Majd beszélek még erről többet.

Mikor legelőször eszmélni kezdtem arra, amit a szemeimmel látok, mosolygó arcza ragyogott elém. Azt mondta, hogy a doktor megengedte, hogy levest kapjak. Azt hozta elém csészében. Az egyik kezével a fejemet fölemelte, a másikkal úgy itatott. Előbb maga belekóstolt a levesbe, hogy nem forró-e?

Azután tiszta inget adott rám. Hol vette? Nem tudom. Mert az én exuviáimat valahol a burkusok mutogatták trofeumaik között.

Majd megujította a jégburkot a fejemen. (Még akkor Semmelweisz antiszeptikus kötőlékei nem voltak használatban.)

Az alatt megérkezett a zsidó orvos. (A tábori orvosok a kórházakban voltak elfoglalva a tömérdek sebesülttel; azt sem győzték.)

Az orvos igen jó modorú ember volt. Megvizsgálta a sebemet. Meg volt velem elégedve. Megbiztatott.

– Hadnagy úr szerencséről beszélhet. Uszögtől vagy orbáncztól féltettem; de az szerencsésen elmult; a seb rendes lefolyással gyógyul. Önnel igazán csoda történt. Csak legyen nyugodtan.

Én magamban gondoltam valamit.

«Csoda bizony! Amuletem volt! Az szabadított meg.»

Az orvos aztán utasításokat adott Mirrhának, hogy miket kövessen el velem. Azzal magunkra hagyott. A fiúk iskolában voltak, az apa ócska fehérnemüeket vitt a kórházba, amit hitsorsosai és kuntsaftjai között gyüjtött össze, mint samaritánus adományt; arra van most legtöbb szükség. A leány tépést csinált a himző asztalánál. Az most a legdivatosabb mulatság.

III. A HEROIKUS KÚRA.

Mondjuk, hogy «lókúra»; minthogy rajtam lett végrehajtva. Jó sikerrel.

De ezt nem a zsidó doktor követte el velem. Nem is Mirrha. Majd rájövünk arra.

Nekem a doktor mondása motoszkált a fejemben.

Önnel csoda történt.

Az eszmetársulat egyenesen rávezetett az amuletemre.

«Kisasszony!» susogtam az ágyból.

Szó nélkül odalebbent hozzám s rámhajolt, hogy hangos beszéddel meg ne erőltessem magamat.

– Nem tudja kegyed, hogy mikor idehoztak s a ruháimat levetették rólam, mi történt a dolmányom zsebében található pugyillárisommal?

– De igen. Az a tüzérhadnagy úr, aki önt idehozta, kivette a tárczát önnek a dolmányzsebéből s átadta az atyámnak megőrzés végett. Az atyám megszámlálta, hogy mennyi pénz van benne s erről elismervényt adott a hadnagy úrnak.

Ez engem nyugtalanított.

– Nem találtak abban a tárczában egy levelet is, borítékba téve?

– Úgy tudom, hogy igen.

– Nem nyitották föl a borítékot?

– Nem.

– A hadnagy sem tekintett bele?

– Az sem.

Megkönnyebbült a lelkem a biztosításra.

– Kisasszony! Nem kaphatnám én a kezemhez azt a borítékba tett levelet?

– Most rögtön nem. Mert az apám önnek a tárczáját mindenestől elzárta egy Wertheim-ládikóba s annak a kulcsát átadta a hadnagy úrnak, akit úgy hínak, hogy Nikkel.

– Nem szokott Nikkel hadnagy úr hozzám ellátogatni?

– Minden reggel hat órakor. Máskor szolgálatban van. Ma már volt itt. Önnek türelemmel kell lenni holnap reggelig.

E szerint én egy egész éjjel kénytelen vagyok nélkülözni az amuletjeimet.

Mikor a halállal küzdöttem, az általános érzés az idegeimben hasonlított a gyönyörhöz. Emberfölötti bátorságot éreztem a lelkemben. Hivogattam kézszorításra azt a rejtélyes alakot, akit a klasszikus korban angyalnak ábrázoltak, lefelé fordított fáklyával, mi pedig rémalaknak festünk. Mindegy volt, akármelyik jön; itt a kezem. Lássuk, melyikünk lesz, aki nem állja ki a másiknak a kézszorítását? Diák koromban sokszor próbáltam ezt. Nem volt pajtás, aki a kézszorításom elől vissza ne huzódott volna. Ugy látszik, hogy ő kegyetlensége sem állhatta ki. Visszavonult.

Mikor aztán gyógyulásra váltam, akkor az ellenkező érzés vett rajtam erőt, az elüzhetetlen félelem. Olyan rettegővé lettem, mint egy rossz kölyök, aki a mumustól fél. Tárgytalan, alaktalan rémek kisértettek.

Legkinzóbb aggodalmam volt az, hogy az amuletem nincsen velem. Az a kettős arczkép. Ha azt ide tehetném a szivem fölé, az engem megoltalmazna. Pedig olyan közel van hozzám, itt a mellékszobában. De be van zárva. Egyre azon törtem a fejemet, hogy lehetne egy Wertheim-ládát kulcs nélkül fölnyitni. Egy egész hosszú éjszakát kell végig kinlódnom, míg hozzá juthatok.

Az elmult éjszakákon mély lázas álmaim voltak. Ezen az új éjszakán egy perczre sem birtam elaludni.

Mirrha nem győzte az arczomról törülgetni a verítéket.

Ott volt mellettem a három székből csinált fekhelyén.

Minden óraütésre hozta az orvosságot, amit csöppenkint megszámlálva kellett beadni. Koronkint megujította a jeges borítékot a koponyámom. Éjjeli mécs égett az éjszekrényen. Ha szomjaztam: czitromvizet adott. Nem birtam az álmatlanságot eltürni. Arra kértem, hogy beszélgessen velem.

Ugyan miről konverzáljon egy fiatal leány egy idegen seblázas férfival egy mélységes éjszakán át?

– Van önnek édes atyja? kérdé Mirrha.

– Nincs.

– Hát anyja?

– Azt soha sem ismertem.

– Hát azért lehetett ez?

– Micsoda?

– Hogy ön ide jutott.

– Aki csatába megy, ide jut.

– Hát minek ment ön oda?

– Mert oda kommandiroztak.

– Valóságos katonatiszt ön?

– Nem. Jogász vagyok. Még iskolába járok.

– Lássa, az én bátyáim is iskolába járnak; az egyik orvos akar lenni, a másik kereskedő; ezeket nem viszik soha a csatatérre.

– Hogy lehet az?

– Úgy lehet, hogy az én apám mind a kettőért lefizette a katonaváltság-dijat, az ezer forintot. Pedig az én apám szegény ember. Nehezen keresi a pénzt. Mégis összezsugorgatta azt a két darab ezrest, amit törvény szerint, igazság szerint váltságul letesznek az olyan fiakért, akikből a szülőik nem akarnak katonát csinálni. Hát önöknél nem ismerik ezt a törvényt?

(«Ezt a törvényt? A «lex Schmerlingiánát». Melynek érvényében ezerforint lefizetésével minden gondos családapa megszabadíthatja a jobb sorsra szánt magzatját a haza védelmének, a trón oltalmazásának véres kötelessége alól. Menjenek verekedni, akiknek a dulakodás a passziójuk; akiknek a világ egy nagy korcsma s a mulatság vége fejbeverés. – Oh te bölcs államférfi, te jóltevője az intelligens ifjuságnak! De kár, hogy nem vagy itt már. – Most nem volna rajtunk a keserves 25: – már tudniillik nem a hajdani olvasatlan 25, hanem a nagyon is agyonolvasott 25. §.)

(Ugyan kérlek, könyökölj oldalba, hogy ne politizáljak!)

Valahogy mégis csak rám virradt a reggel; egész éjjel a Mirrha tartott mesével, napi hirekkel, suttogva, hogy a többieket föl ne zavarja, akik a szobában alusznak.

Négy órakor már világos volt. Mirrha legelébb fölkelt, kiment a konyhába; valószinüleg ott végezte el a toilettjét. A diákok öt órakor keltek, s neki feküdtek a könyveiknek. Félhatra fölkelt az apa, s egy óra-negyedig fenhangon imádkozott. Akkor bejött a konyhából Mirrha a tejes kannával; az asztalra tett csészéket tele töltötte, a zsemlyés kosarat föltette; három percz alatt mindenki végezte a reggelijét; a fiúk hónuk alá csapták a könyveiket, elsiettek; a házaló vállára vette a batyuját s ment üzérkedni. Mirrha az én számomra köménymagos levest főzött, ami nekem nagyon jól izlett.

A mint az óra hatot ütött, sarkantyus lépések hangzottak a konyhában; kopogtattak: «szabad». Az ajtón belépett Nikkel.

– Nos, öreg ház! Hisz te már egész helyre-legény vagy! – szólt, mikor meglátta, hogy már levest kanalazok. – Kisztihand Frájla.

– Csakhogy itt vagy! – rebegtem én, elsoványult karomat eléje nyujtva.

Mirrha azonban egyszerre kifutott a szobából, oly rögtönösen, hogy el nem tudtam gondolni, mi lelte?

Én nem találtam ki az ő gondolatját; de ő kitalálta az enyimet. Az apja után szaladt az utczára, hogy visszahivja.

– Add ide pajtás azt a kulcsot, a mit magadhoz vettél, mondám Nikkelnek. – A tárczámat szeretném megkapni, a mi el van zárva.

– Sürgetős szükséged van rá?

– Igen sürgetős.

– Csakhogy a szobakulcs meg a gazdádnál van s az a mai nap csak estefelé kerül haza. Most beszéltem vele az utczán.

– Csak estére! – sóhajték föl. – Hát még egy egész nap ne birjam a talizmánomat!

– Miért olyan sürgetős neked az a tárcza? Ha pénz kell: adhatok. Nálam van a nyolczadik üteg pénztára, s a legénységnek igen nagy oka van rá, hogy a lénungját benn hagyja.

(Az ám! Azok már igen szépen el vannak kvártélyozva a chlumi pázsit alatt.)

– Nincs nekem pénzre szükségem; mire fordítanám? Hanem egy levelet szeretnék belőle kivenni; abban van egy arczkép.

Erre a szóra elébb elnevette magát Nikkel, aztán egyszerre komoly feszességet vont az arczára.

– Jaj, de gyerek vagy! – De ilyenek ám a többi sebesültek is mind: valóságos gyerekké lesznek, mikor gyógyulni kezdenek. Képes könyveket kérnek, meg játékszereket, muzsikáló szájharmonikát. Hát neked meg arczkép kell. Szép hölgy arczképe?

– Meg egy szép gyermeké, – rebegtem én.

– Meg egy szép gyermeké? – ölbeli babáé?

– Ez az én amuletem, – mondám én, a jó barát kezét megszorítva forrón.

Ő pedig olyan kiállhatatlan gunyos szánalommal nézett az arczomra, hogy kedvem lett volna fölugrani s a torkát megragadni. Észrevette, hogy orrolok.

– Jól van, jól, pajtás. Nem csufollak én ki azért, hogy babonás vagy. Én is az vagyok. Nekem is itt van a tárczámban egy ilyen amulet. Egy arczkép. Addig is, míg a magadéhoz jutsz, odaadhatnám kölcsön az enyimet.

S kivette a belső zsebéből a nagy pugyillárisát, a miben az üteg kasszája volt.

– De még sem «most még». – Dörmögé ismét visszadugva a bőrtárczát a zsebébe.

Különben sem fogadtam volna el ezt a kölcsönt.

– Te szamár! A te amuleted engem nem idvezít.

– No hát csak gyógyítson meg a magadé.

Ezalatt Mirrha visszaérkezett az apjával, a kit utolért az utczán.

A házaló azt hitte, hogy becsületbeli adósságot kell visszafizetnem, azért akarok olyan sürgetősen hozzájutni a tárczámhoz. Ha tudta volna, hogy csak egy arczképrejtő levelet akarok belőle kivenni, bizony nem czepelte volna vissza a batyuját.

A Mirrha kitalálta a kivánságomat. Hisz egész éjjel arról hallott fantáziálni.

Akkor aztán fölnyitották a szobát és a ládát; a gazdám kezembe adta a tárczámat. – Nagyon furcsán csóválta aztán a fejét, mikor azt látta, hogy a pénzhez hozzá sem nyulok, csak egy levelet veszek ki a tárcza rejtekéből; azt elébb az ajkamhoz szorítom, s aztán az ingem alá csusztatom. Aztán a tárczát ismét visszatettem a kezébe.

A jó ember magasra emelte a kezeit, halkan mormogva:

«Min haólám wead haólám» (Egyik örökkévalóságtól a másikig.)

Azután ismét bezártak ládát, ajtót, s a házaló és Nikkel együtt hagyták el a szobát. Én egyedül maradtam Mirrhával. Most már nem egyedül.

Mert ő is ott volt: – Passiflora.

Akkor aztán, a mint ez a bűbájos amulet ott feküdt a szivemen, egyszerre meglepett az álom; a szemeim leragadtak s aludtam oly mélyen, csöndesen, hogy semmi zaj körülöttem föl nem ébresztett.

Mikor végre fölneszeltem az álmomból, azt láttam, hogy a nap besüt az ablakon.

A mint nyüzsögni kezdtem, Mirrha odajött hozzám.

– Reggel van már? – kérdezém.

– Nem! Este van. Hét óra lesz.

Tehát tizenkét órát aludtam egy huzomban.

– Nem akartam önt fölkelteni, olyan jól aludt. Az orvos is itt volt az alatt. Azt mondta: Többet segít most az álom minden orvosságnál. – (Ah az én amulétom!)

No de mondhatom, hogy rossz amuletet választottam magamnak. Először fejbe hágy vágni a burkusnak, azután meg még betegebbé tesz, mikor azt várom tőle, hogy meggyógyítson. Úgy nyomja a szívemet, mintha a hét főbűn terhét viselném rajta.

Egészen nyomorultnak érzem magamat. Az orvos azzal biztat, hogy a sebem egész normális hegedési procedurát követ; én pedig ellenkezőleg azt érzem, hogy napról-napra jobban közeledem a végemhez.