Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XC. KÖTET

DE KÁR MEGVÉNÜLNI

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

DE KÁR MEGVÉNÜLNI!

REGÉNY

EGY VÉN ÖCSÉM-URAM ÉLMÉNYEI UTÁN

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK

TULAJDONA

1898

ELŐSZÓ.

Először azt a czimet akartam adni ennek az izének, (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy «egy becsületes ember gonosztettei». Mert hát én az vagyok: becsületes ember; egyéb czímem sincs: se «tisztelt hazafi», se «szeretett polgártárs», se «elismert szakférfiu». Csak becsületes ember: minden pontban; még a pontok pontjában is.

Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemizia királyné tett Mauzolusz királylyal, italba keverik hamvaimat s úgy adogatnak be, de nem a nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség bakteriumai ellen.

És ez nem is lett volna rossz regényczím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez még is nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, a mi nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég ha a feleségem így szólít, hogy te «bűnöm!»

Inkább választottam ezt a czímet «… De kár megvénülni!»

Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok.

Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.

De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a derekamon, a szakállamat odáig, a meddig bicolor lett, kiborotválom, senki sem mond többnek negyvenyolcznál. Ebben is megmaradok állhatatosan negyvennyolczasnak.

Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetrans szekfüszeg bűze, mely három lépésről elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!

Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háboruban már hadnagy voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom adni, hogy hogyan szereztem.

Mikor Benedek kiadta azt a korszakalkotó ordre du bataillet, mely szerint a katonáknak megtiltatik a pipát a patrontáskába dugni, én voltam e rendelet végrehajtásánál a legserényebb. Én magam a századomnál negyvennyolcz makrapipát koboztam el a bakáim tölténytartóiból; be is szolgáltattam a generalintendaturának.

Ezért kaptam a medáliát.

Szereztem ugyan Szadovánál egy kardvágást is a fejemre; ha egy tüzérhadnagy kollegám fel nem szed a földről, az ágyujára felültetve, Nikkelnek hitták a derék embert, hát ott taposnak össze.

Holmi svihák ember azzal dicsekednék, hogy ezért kapta a vitézségi érmet; de én jobban ismerem a dolog meritumát: nem azé az érdem, a ki a vágást kapta; hanem a ki adta. Fődolog a disciplina. Az én Tapferkeitsmedaillem a 48 pipáért jutott ki.

Igaz, hogy a régi módi magyar hadvezérek más szisztémát követtek mint Benedek: ezt bizonyítja az a megörökített adat, a mely szerint Damjanics a szolnoki ütközetben, mikor az ordináncz huszárja alól egy ágyúgolyó ellőtte a paripát, azt kérdé a talpra ugró legénytől: «no fiam, hát ég-e a pipád?» «Az enyim ég: csak az üvé égjen!» felelt a huszár. A mi azt bizonyítja, hogy a régi magyar harczregula megengedte, hogy a katonák az ellenséges ütegek tüzelése alatt is pipázzanak.

… No hát régi legény vagyok.

De azért még nem mondtam le a világról!

Maradok a szadovai rangomnál. Főhadnagy. Penziót nem adnak: tehát aktiv állapotban vagyok. Még annyira nem jutottam a becsületességben, mint Gyulay Pali, hogy a férjek rám bizzák a szép asszonyaikat gardirozni. Tőlem rettegjenek!

Tehát kezdjük az elején.

Valljuk meg őszintén, hiszen úgy is hiába titkolnám, hogy én nekem a feleségem már a hetedik rubrikában következik.

Előtte már hat sorszám van betöltve.

Pedig igen korán házasodtam: alig voltam huszonöt éves.

De hát nagyon gyorsan változott a repertoár.

S igen hamar ment nálam a beleszeretés egy szép arczba.

Az első lángom klasszikus oltáron gyulladt meg: egy fekete haju, de kék szemü görög leány volt az. A görög nyelv professzorának a leánya, a kihez privátára jártam. (Azt kérded, hogy a kettő közül melyikhez?) Hát hiszen ha az elébbit értettem volna, azt mondanám, hogy «mihez».

Majd azután elmondom én mindegyiknek a tragédiáját sorba, csak elébb hadd mutatom be a szinlapot.

A második szerelmem volt egy pompás rácz leány: ennek meg szőke haja volt és fekete szeme.

A harmadik lángom egy hővérü asszony volt. Férjes nő, erős temperamentummal. Micsoda szemei! Tűzbe ugrottam volna érte – hűtőzni.

A negyedik volt egy színművésznő. Már ennek az arczát nem próbálom meg leírni; mert az annyiféle volt, a hány szerepet játszott. Azt pedig a szinpadon kivül többet játszott, mint a szinpadon. Ez volt rám nézve a legveszedelmesebb láng. Képes lettem volna érte elhagyni a juridikus pályámat s elmenni vele szinésznek. A mire ő is biztatott. Én persze primo amorozónak képzeltem magamat, csakhogy ő meg apaszerepkört szánt nekem. Ez volt a legczifrább történet.

Az ötödik ideálom volt egy «Sáron rózsája». Igazán mélyen szeretett polgártársné! Az is nagyon szeretett engem. De nem érhettünk czélt, mert az a bizonyos törvényczikkely még akkor nem volt szentesítve.

A hatodik volt egy szelid tekintetü, ártatlan gyermek, a kinek a komoly arczába, az okos beszédjébe voltam szerelmes. Egy septemvirnek a leánya, a kinek az apja is szivesen látott. A mellett még lett volna belőlem valami. Annak volt ambitiója. Gesztenyeszin haja volt és olyan szemei, mint az őznek.

(Te most lecsapod a tollat az asztalra, s azt mondod: «de hát megbolondultál te öreg, hogy ilyen leleplezéseket adsz magadról? Hát ha a feleséged olvasni fogja? Rád ismer a történetedről álnév alatt is.» Légy te a felől nyugodt. Ez a hat rózsa mind huszonöt év előtt virágzott számomra és most huszonöt év mulva mind összekerültek egy csoportba a házamnál: mindennapos látogatói a feleségemnek; néha mind a heten együtt ülnek az ozsonnázó asztalnál; hat fertályszázados ideálom, hetedik a feleségem: képzelheted, hogy mi mindent beszélnek azok én rólam! Meg van én nekem számlálva minden hajamszála; de annyi nincs, hogy minden bűnömet fedezné egy hajszál.)

No ez ellenmondásnak látszik a bevezetésben előadott jellemrajzommal, melyben Mauzolus királylyal egy ugyanazon taplóból faragott férjnek vázoltam magamat. Hja ezt csak a világ hiszi rólam: az egész világ; de azt, hogy titokban milyen gonosztevő vagyok, azt csak azoknak a párkáknak a törvényszéke tudja, a kik a szivekben és vesékben és asztalfiókokban olvasnak.

Χ.

«Hát ez már micsoda schwindli megint? Egyszerre a X-ik fejezeten kezdeni a regényt! Az olvasó, meg a kiadó becsapására van-e ez fundálva? Higyjék, hogy már kilenczet átforgattak belőle s a szerint számítsák a honoráriumot?

… Nem a! Kérem alássan; nem római X-es szám az odafönn, nem is egy kétlábra állított érdemkereszt, sem pedig ama bizonyos mathematikai föladványokban szereplő «egy ismeretlen», hanem valósággal az első regényszakasznak a czíme: a fatális görög «Ch» betü, a hellen alfabetben = Χ.

Az a kiakolbólitott «ch», a mit az új magyar irók, mint szittya ajkakhoz érdemetlen indigenát a köztünk lakhatás engedélyétől megfosztottak s helyette, váltogatva, hol a «k»-t, hol a «h»-t sorakoztatják, a használt szó természete szerint. Így például, a hol anarchiáról van szó, ott azt irják, hogy «anarkia», (mert az kemény falat) ellenben, a hol psychologia fordul elő, ott azt irják, hogy «pszyhologia» (lágy az!) A bacchanál a kezdetén iródik «bakkanálnak», a vége felé aztán jó neki a «bahhanál»; a machinatiót pedig az határozza meg, hogy ki követi el? ha a néppárt részes benne, akkor «makináció»; de ha a púroszok csinálják, akkor «mahináczió».

De bár hamarább tették volna derék nyelvigazítóink ezt az idegen betü számkivetést! De sok keserűségtől megőriztek volna egy egész generácziót: különösen pedig engem.

Azt persze nem is sejti már a jelen ivadék, hogy micsoda nagy szenvedéseken kellett átlábbadozni a megelőző bácsiknak.

A Bach-korszakban azzal sanyargatták a szittya legények porczikáit, hogy németül tanulni muszájoltattak. Hát persze azt tették, hogy nem tanulták meg. Az érettségi vizsgánál azonban erre is rákerült valahogy a sor. Calculust kellett belőle kapni, külömben nem adták ki a bizonyítványt. A vizsgázó tanár megmondá őszintén a vizitátor tanfelügyelőnek: «egy szót sem tud ez a fiú németül: nem vette be a nyaka.» «Dehogy nem tud! biztatá a hatalmas úr; állj elém fiam Szekeres: hát hogy mondják németül azt, hogy «ember?» «Mensch!» felelt rá készen a diák. Például: «az ember próbál?» «Das Mensch próbirt.» (Ezt a tarokkból tanulta.) «Hát azt hogy mondanád magyarul, hogy «Ferd?» «Lú!» «Nagyon jól van fiam Szekeres! Hiszen tudsz te németül». S adtak neki «elégségest».

Mikor aztán következett az új politikai korszak, a rájkszráttal, akkor a furfangos állambölcsek azt eszelték ki, hogy fordítanak egyet a közérzületen: ne szidják már a mérges dentumogerek a «német»-et, szidják inkább a «görögöt».

Én épen akkor jutottam az érettségi vizsga fogzási korszakába.

Maig sem tudom, hogy miért kellett nekünk görögül megtanulnunk! Hiszen nem mi járunk Athénásba Wertheim-kasszákat feltörni.

Abból pedig most már komolyan kellett vizsgázni, nem úgy, mint hajdan a «Márton gramatikából»; mert ezzel az intézkedéssel magasabb kormányzati és állampolitikai czélok voltak összekötve: gátat vetni az intelligenczia túltengésének. Hogy ne legyen annyi jogász Magyarországon. Erre volt jó a görög nyelv.

Engem a közgyámom, (árva gyerek voltam) nehogy a fővárosi erkölcstelen világnak idejekorán martalékul essem, elküldött egy vidéki városban hireskedő középiskolába; ott is, nagyobb biztosság kedvéért kvártélyra és kosztra állandósított magánál a nagytudományu igazgatótanárnál.

Nagyérdemű, tudós Poprádi Esdrás uram igazán megérdemelte a czimeit; mert ő maga négy kathedrát látott el. Ő tanította a geografiát, a mathezist, az antikvitáteszt, meg a görög nyelvet.

A beszélő organumának bizonyos sajátságaért úgy hitták, hogy «szuszka.» (Ugyanaz, a mit a német tájszólam úgy határoz meg, hogy «der Knyaufete.») A ki a mássalhangzókat elvetéli: az «m»-et «b»-nek, az «n»-et «d»-nek, a «g»-t «k»-nak, az «ny»-et «ty»-nek, a «z»-t «sz»-nek ejti: az «r»-et pedig úgy elköszörüli, hogy «ch» lesz belőle.

Ez az átkozott görög «ch»! Soha sem volt vele a tanár megelégedve, a hogy a görög «chi»-t kiejtettem: – úgy kell azt mondani, a hogy ő mondja az «r»-et.

Ennélfogva a mit a clarissime praelegált, abból a szittyák nem értettek semmit, a miből az a jó következett, hogy kénytelenek voltak a könyvből is elolvasni az illető tudományt; mikor aztán felelni kellett, akkor iparkodtak épen olyan szuszka (Dunántúl «tutma») kiejtéssel felelni, mint a minő a professzor úré; a miből megint a professzor úr nem értett semmit, de azért meg volt vele elégedve. – Egyáltalában nem üldözte a studiózusokat az egzaminálással. Életelve volt: «quieta non movere.» Bejött a tanterembe: fölolvastatta a katalógust, azzal leült a pulpitusa mögé, fölnyitotta a könyvet, a hol a szamárfül be volt hajtva; rákezdte a prelekcziót, ledarálta a penzumot; mikor az óra ütött, becsapta a könyvet, leszállt a pódiumról s elballagott.

A ki többet akart tőle megtudni, az följárhatott hozzá privátára.

Ezek között különösen a görög nyelvtanból adott magánleczkék voltak látogatottak, mivel hogy reggel hét órakor volt a terminusuk; télen úgy, mint nyáron.

Nem, mintha a diákok nagyon tartanák magukat az «aurora musis amica»-hoz s szeretnének korán fölkelni, hanem inkább azért, mert akkor még a professzor aludt. Soká szokott aludni, soká fenn volt éjszaka.

Hát aztán ki tartotta a privátát Esdrás úr helyett?

Az bizony supleáltatta magát a külön tanórán a leánya által. Ő ott aludt a mellékszobában, nyitott ajtónál, semmi vétség nem volt a dekorum ellen; aztán a professzor fia is ott volt, – egy notórius árulkodó. Az is velem egy klasszisban tanult.

Ψ.

Ez megint egy új fejezetnek a czíme; egy görög betü, úgy mondják ki, hogy «pszi.»

Sajnálom, de nem tehetek róla; – minden nyelvet az alfabeten kell kezdeni. – Majd lesz itt még orosz «asbuki» is.

Első a helyes kiejtés.

Hárman ültünk a hosszú asztalnál, a kik ezt tanultuk. Én, – a ficzkó, – a báró, meg az Amarillis.

Le is szokás az alakokat írni ugye, a kik a regényben okvetetlenkednek?

Hát engem ismersz; valamivel csinosabb voltam, mint most, akkor még olyan sűrű szőke hajam volt, hogy beletört a fésű foga; ezúttal még lelógott a homlokomra, később aztán kefemódra lenyiratott; de ez majd utóbb jön; bajusz, szakáll még csak akkor ütközött; karcsu legény voltam, de jól megtermett; én voltam az első táv- és magas-ugró a tornában. Büszke voltam a szép fogaimra, a profilomban volt valami napoleonias, ellenben a két pofám olyan kidudorult, hogy sokszor azt kérdezték tőlem: min nevetek? most is olyan; az volt a gúnynevem, hogy «lomkiri» (L’homme, qui rit).

Az egyik szobatársam volt a «ficzkó», a tanár fia. Volt ugyan keresztneve is: Agezilaus, de ezt nem használták, legföljebb a végét, megtoldva egy «pub»-bal, – az apja maga is csak ficzkónak titulálta. Ezt ki nem állhattuk, mert ő volt a legjobb tanuló a klasszisban. Már akkor stréber volt.

Valamennyiünk között ő volt a legvéznább termetü, nyápicz legény; azért még is ő készült tiszti pályára lépni. Azt mondta: ezredes lesz.

A másik szobatársam volt a báró. A báró Nikkel. No ennek nem kellett gúnynév; elég volt annak a maga neve. Báró is, meg Nikkel is. Az apja würtembergi volt; mint dragonyos tiszt került hazánkba; beleházasodott egy felvidéki tótkirály familiájába s lett a fiából a legpogányabb magyar sovinista, a ki csak valaha ablakokat beverni segített. Attila nevet kapott a keresztségben. Széles vállu legény volt; karja hoszszú, tenyerei éktelen nagyok. Erős inai voltak, különben szikár termete; arczbőre odafeszült a koponyájához, hatalmas orral volt megáldva s annyi bajusza volt már, hogy hegyesre kipödörhette s követelte, hogy azt meglássák. Ez is jól tanult; a mathezisben különösen előtte járt a professzornak. – Szünetszüntelen verekedtünk; ökölre, botra, birokra, a vivó oskolában karddal csupasz testre; és a mellett a legjobb pajtások voltunk; egy életünk, egy halálunk, egy erszényünk – és még az is megesett rajtunk, hogy egy szeretőnk. Az egész életfonalám úgy össze-vissza van szőve, gubanczolva a jó Nikkel Attiláéval, hogy le nem tudom a kettőt egymás nélkül gombolyítani; s végül is tartok tőle, hogy csomóra fog fulni.

A negyedik volt az asztalunknál a bennünket oktató vezérszellem: Amarillis kisasszony…

… Megálljunk elébb egy szóra. Nem így hitták az én első ideálomat. A szent keresztségben igazi kalendariumi martyrnő nevét viselte.

Azonban hát noblesz oblizs. Hölgyek irányában tartozik az ember diskrétus lenni.

Én a hölgyek neveit, a kik ezt az én regényemet szövik-fonják, jónak látom virágnevekkel helyettesíteni.

Így lesz a görög leányból «Amarillis.»

A szép rácznőt hivni fogom «Iringó»-nak.

Az eleven ördög lesz a «Fritillaria.»

A művésznőt hivom «Passifloranak.»

A sémi hölgy neve lesz «Mirrha.»

A bölcs szűzek mintaképe lesz «Estike.» (Diákul Hesperis matronalis.)

S végül a törvényes összeköttetésem vezéralakjának érdeme szerint jut a «Palma.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eként előre bocsátottam a szinlapot.

Már most lássunk a maszkirozáshoz.

Amarillis kisasszony tökéletes görög szépség volt; valódi Minerva, külsőleg és szellemben is.

Arczban ugyanaz a kép, a mit a rajztanárunk másoltatott velünk krejonnal, csak a sisak hiányzott a fejéről, a négy ágaskodó paripával.

S hogy tudta szavalni az Iliászt!

No, ha én lettem volna Parisnak a bőrében, mikor a három istennő közül választani kellett, én már csak Pallas-nak adtam volna az arany almát. S milyen bolond fordulat lett volna ebből! Ha megszöktetem az Olympról az alma matert! Most nem volnának diákok a világon!

Amarillis kisasszony is úgy ugrott ki készen fegyverzetestül az életbe, miként hajdan Minerva Jupiter fejéből.

De ez nem az apja fejéből ugrott ki. Az anyja volt görög nő. – Igazi, Maczedoniából hozott görög nő, kinek szülői, mint kereskedő-család honosultak meg a városban. Esdrás urat a görög nyelv ismerete segíté a boldog házassághoz. Amarillis az anyatejjel együtt szívta be a görög tudományt, maga az anyja játszva tanította meg rá. A ficzkó már nem részesülhetett ebben a könnyü methodusban, mert az anyja korán elhalt. Amarillis valami öt évvel lehetett idősebb az öcscsénél: lehetett húsz éves, a ficzkó tizenöt, én és a báró (engedelmet kérek: az «ember» az «én»-nél kezdődik és nem a «báró»-nál) voltunk tizennyolczasok.

Ezekre a statisztikai adatokra szükség van egy olyan históriánál, a melyet nem a költői fantázia nemzett, de melyet az objectiv contemplatio költött ki a pszihologia és fiziologia, valamint a pozitiv helyzetek studiumának kemenczéjében.

Mert ha például az a helyzet áll elő «most» (a század X-ik évtizedében), hogy két 18 esztendős diák beleszeret egy 20 esztendős leányba, előre tudja az olvasó a végét: – vetélytársak fekete golyót húznak, – amerikai párbaj, – megmaradt pár boldogságát szülők ellenzik, – mennek vendégfogadóba, este vacsorálnak, – reggel két agyonlőtt gyerek egymás mellett. – Ez már a rendes befejezés ma napság; akár ne is olvassa az ember végig. Hanem ez még a hatvanas években nem volt általános társadalmi sablon. Mi ifjak még akkor szerettük az életet s arra meg épen nem voltunk képesek, hogy egy szeretett leánynak a szép fejét golyóval szétzuzzuk; ha a mienk nem lehet, a másé se legyen. Ez csak a mostani kényes, nyaffadt, nyámnyila nemzedéknek a kibuvója.

Tehát az én időmben a gyerekek közti szerelemnek, kivált a hol a leány idősebb a fiunál, kellett valami praktikus megoldást keresni.

Ez volt mindenek előtt a görög nyelv.

Talán emlékezel is arra az adomára, a mit ez időben szájról-szájra adtak az akkori osztrák kultuszminiszterről? Ő exczellencziája, a kinek a görög kedvencz eszméje volt, egyszer egy diszlakománál kihúzta a chronométerét a zsebéből s így szólt: «most az én órámon félnégyre és én bizton mondhatom, hogy ebben a perczben a Gesammtmonarchia összes iskoláiban kétszázhatvanhétezer diák mondja ezeket a szavakat: «ΤΕΤΥΦΟΣ, ΤΕΤΥΦΙΑ, ΤΕΤΥΦΟΝ.»

Mi is azok közé a Gesammtstudentek közé tartoztunk, a kiknek összesített himnusza eként szállt az égbe.

Amarillis ajkairól tanultuk a helyes kiejtést. Készakarva nehezen, hogy többször szájunkba rágja azokat a kimondhatlan görög betüket.

«Khi! khi! khi!»

«Nem jól van.»

«Rhhhi! Rhkhi!»

Ez csúf betü.

Olyan, mint mikor a macska fuj mérgesen a kutyára.

Sokkal kedvesebb hangzásu a «Kszí».

Mint mikor a kutyát uszítják «ksz–ksz!»

De legkedvesebb (nőajkról eltanulva) a «Pszi».

Én ezt mindig úgy mondtam, hogy «Puszi».

Kellett hogy megkorrigáljon.

Én persze azon törekedtem, hogy ő tanulja meg tőlem «Ψ»-t úgy ejteni ki, hogy «puszi».

Egyszer aztán formális kiejtési vita támadt közöttünk.

De ennek megint új fejezetet kell szentelnem.

Χ? vagy ξ? Görög X.

Amarillis kisasszony dolga volt a mi irásbeli egzerczicziumainkat revideálni és kiigazítani, nehezebb föladatoknál kerékvágásba segíteni.

Én egyszer a következő sort írtam a gyakorlataimba:

«Κισασσονυ! ὴν μαγάτ ῾αλάλβα ιμὰδομ»

A mit ő ezzel az alája írt sorral adott vissza.

αλάλ ελλεν νινξ ορβοσσάγ!

– Ohó! Ez nincs helyesen irva! disputáltam én. A «kszi» nem helyettesítheti a «cs»-ét.

A miből a laikus olvasó is kitalálja, hogy a két görög betüs sor magyar frázist takargat. Az enyim azt mondja «kisasszony! én magát halálba imádom», az övé pedig így szól «halál ellen nincs orvosság!»

Csakhogy a görög alfabetből hiányzik a magyar «cs» betü.

– Én nem fogadom el a «ninksz»-et «nincs» helyett.

Én azt állítottam, hogy a magyar «cs» betünek a görög «chi» felel meg; ő pedig azt mondta, hogy a jóni kiejtés szerint a «kszi» a valóságos «cs.»

– Döntsön a professzor úr; én ő rá apellálok.

Amarillis azt mondta rá: «jó lesz.»

– De én nekem nem elég az, hogy «jó lesz», hanem fogadjunk.

– No hát, mibe fogadjunk?

– Mit kiván kegyed, ha én vesztem a fogadást?

Amarillis nagy árt szabott; egy autogrammot korunk leghiresebb költője: Dombiratosi Leótól, a kinek a daliás alakja rendes rovatképe vala a «Bolond Miska» czimű lapnak. Amarillisnek az autogramm-gyüjtés volt a szenvedélye.

– Megszerzem, – igértem én.

– És ön? – kérdé Amarillis.

– Én pedig, ha nyerem a fogadást, kapok öntől egy görög Ψ-t: az én kiejtésem szerint.

Márványarcz maradt. Azt felelé: «áll»

Appellálunk a professzorra: valjon Χ-e vagy ξ a Cs?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hiszen ha szokása lett volna Esdrás úrnak csak egyetlenegyszer is beletekinteni az irás-gyakorlatainkba, csodadolgoknak jöhetett volna nyomára; de ő ezzel nem rontotta a nyugalmát.

Tudta, hogy istentelenségeket csinálunk; inkább ránk sem nézett, hogy meg ne botránkozzék benne. A lustaság volt a szignaturája. A két órai priváta alatt rendesen aludt, mi költöttük föl, mikor már közeledett az iskolábamenés ideje.

Hanem délben aztán annál beszédesebb volt. Sokat evett, sokat ivott és sokat beszélt. Csakhogy nem bort, hanem vizet ivott. Fenékig ürítette az öblös poharat minden étel után. Valóságos krapulát ivott magának – vizből.

De aztán, a mit beszélt asztal fölött, az is méltó volt a viz-részegséghez. Folyvást a muszkát dicsérte előttünk.

Ez a nemzet van hivatva a jövőben arra a szerepre, a mit a multban a görög nemzetre ruházott a sors. Megalkotja maczedoniai Nagy Sándor birodalmát a Hellespontustól Keletindiáig s a Hyperboræokig.

Egységes nemzet, száz millió lélek, egy nyelv, egy vallás, egy fő, egy akarat.

Semmi beteges szabadelvüsködés; erős, öntudatos absolutizmus. Ideálja a kormányformának.

Hatalom, mely előtt minden másnak el kell enyészni.

Hát még az irodalma! Valamennyi orosz irót mind ismerte; azoknak az eszméi az igazi világító tűzoszlopok a pusztában.

Itt nem állt meg; átvegyegett a gyakorlati politika mezejére.

Elhistorizálta, hogy ő végig járta az egész magyar szabadságharczot. Nem svihákoskodott. Bevallotta őszintén, hogy nem kombattans minőségben. A magyar kormány kinevezett minden hadsereghez egy tollfogható egyént, akinek hivatalos czime ez volt, «hisztoriograf»; a honvédek azonban úgy hivták őket, hogy «hadi pacsirta» – ő Nagy Sándor hadtesténél fungált, mint hadi pacsirta.

Itt ismerkedett meg a vége felé az orosz tisztekkel. Fraternizáltak.

Óh az oroszok nagyon szeretik a magyarokat!

Azt mondta az egyik orosz parlamentér a magyar tisztek lakomáján: «Barátim! Mi nem azért jöttünk Magyarországra, hogy titeket leigázzunk; hanem hogy magunkhoz fölemeljünk. A ti országotok a mi egyenes utunk Konstantinápolyba. Meglátjátok, hogy mennyire meg tudja becsülni az orosz a dicső magyar népet. A magyar ezredek fogják képezni az orosz czár testőrseregét, a hogy most a finnek. Ezeknek is meghagytuk az ősi szabadságukat, alkotmányukat, országgyülésüket. Beszélhetnek, irhatnak, nyomtathatnak a maguk nyelvén, a mit csak ők értenek. Még bankót is nyomhatnak, a min egymástól vásároljanak. Terringettét! Ha a magyar mágnások befészkelik egyszer magukat Szentpétervárra, kiszorítják a czári udvarból az orosz főurakat. – A magyarok talentumait fényesen fogják ott megjutalmazni! Kapva-kapják majd a magyar művészt, irót! – Hát még a prókátoroknak micsoda aratásuk lesz Oroszországban! – És a nagy üzletek! A hol annyi a heverő pénz, az ugar-föld, az arany-bánya s a munkához szokott tenyér! Csak Oroszországban úr az úr igazán!»

Ilyen glicsériákat kellett nekünk hallgatnunk mindennap Esdrás úr asztalánál – pohár víz mellett. Csak legalább egy kis rostopsint adott volna hozzá!

Annyiban alkalmazta a konyháját szármata szimpatiáihoz, hogy minden héten kétszer főzetett «stsi» levest, meg «barcs» levest. Ez nem is rossz. Az egyik káposztából készül, a másik vörös répából, kalbász darabkákkal.

Így töltögette belénk kanállal az orosz eszméket.

Mikor aztán a kosztosok megszöktek az asztaltól, akkor még ott fogta a ficzkót s elkezdett neki oktatást adni az orosz nyelvtanból.

– Ennek fogod köszönni a szerencsédet, ficzkó!

S a ficzkónak ebéd után, addig az egy óráig, a mig mi balmoztunk, neki kellett fekünni az orosz nyelv tanulásának s magolni nyelvtornázó szavakat.