Part 6

A kép, amely Mr. Cave elé tárult, változatlanul mindig ugyanazt a kiterjedt síkságot mutatta és úgy tünt föl előtte, mintha tekintélyes magasságból pillantott volna le rá, mintha csak valami torony vagy árboc tetején állott volna. Keleten és nyugaton nagy távolságban a síkságot hatalmas vöröses sziklák határolták és a sziklás folytatódtak észak és dél felé is – Mr. Cave a csillagok segítségével még az égtájakat is meg tudta határozni látományában –, de északon és délen lassan elvesztek a messzeségben. Mr. Cave a keleti sziklasorhoz állott közelebb és első látománya alkalmából a nap éppen akkor bukkant ki a hegyek fölött. Odalent, az árnyékban, bizonytalan alakú élőlények sokasága nyüzsgött és az öreg ritkaságkereskedő először madaraknak nézte őket. Egészen lent a síkság közepén épületsor vonult, de nem tudta tisztán kivenni az apróbb részleteket, mert ahhoz túlságosan messze volt tőlük. Különös alakú fákat is látott, sötét, mohazöld és ezüstösen csillogó szürke levelekkel, amelyek egy széles és csillogó csatornát szegélyeztek. Egyszerre egy hatalmas, pompás színekben ragyogó valami röpült át a képen, de Mr. Cave csak villámlásszerűleg figyelhette meg az eseményeket, annyira remegtek az igalomtól a lábai.

Legközelebbi látománya alkalmából, amely több mint egy hét mulva következett csak be, miután hiába kísérletezett ez alatt a hét alatt ismét megtalálni a képet, egészen más szemszögből látta a völgyet. A kép egészen más volt, de ő csodálatosképpen meg volt győződve arról, – amiben különben későbbi megfigyelései is megerősítettek, – hogy a különös világra most is pontosan ugyanarról a helyről tekint alá, ha mingyárt más irányba nézett is. A nagy épületek hosszú homlokzatsora, melyeknek előzőleg csak a tetejét látta, most más perspektívából látszott, így jobban megfigyelhette a részleteket. A házak előtt szokatlanul hosszú és nagy arányokban épített terrasz vonult végig és szabályos távolságokban rendkívül magas és mégis kecses árbocok meredeztek a magasba, s azok tetején apró, csillogó tárgyak voltak, amelyek visszaverték a lenyugvó nap sugarait. Mr. Cave eleinte nem tulajdonított túlságosan nagy jelentőséget ezeknek a csillogó tárgyaknak és csak akkor ébredt a tudatára, hogy tulajdonképpen mik is lehetnek, amikor később Mr. Wacenek elmesélte vízióját.

A terrasz alatt gyönyörű virágok pompáztak és a dús gyeppázsiton bizonyos testes teremtményeket vett észre, amelyek nagyon hasonlítottak a bogarakra, de azoknál sokszorta nagyobbak voltak. A gyeppázsiton túl rózsaszínű út vonult és az út tulsó oldalán, pontosan a sziklákkal párhuzamosan, éles, tükörszerűen csillogó víz terült el.

Az eget hatalmas madarak csapatai lepték el, amint gyönyörű íveket írtak le szálltukban és a folyó tulsó oldalán pompásnál pompásabb színes épületek emelkedtek, melyek között moha és hinárszerű fák állottak. Egyszerre valami ismételten keresztülcsapdosott a képen, mintha csak valami drágaköves legyezőt lengettek volna meg, vagy pedig szárnyak vertek volna és hirtelen egy arc, vagyis helyesebben szólva egy arc felső fele tünt fel a kristályban. Egy hatalmas szem közeledett veszedelmesen Mr. Cave szeméhez, mintha csak valaki a kristály tulsó oldalára tapasztotta volna szemét. Mr. Cave-t annyira megrémítette ennek a szemnek a valószerűsége, hogy hirtelen visszakapta fejét és a kristály mögé nézett, hogy megnézze, ki űz vele tréfát. A figyelése annyira lekötötte, hogy egészen megdöbbent, amikor a kis bolt hűvös sötétjében teljesen egyedül találta magát, de mialatt körülnézett, a kristály fénye kialudt.

Ezek voltak Mr. Cave első megfigyelései. Elbeszélése csodálatosképpen igen aprólékos volt és minden részletre kiterjedt. Az első perctől kezdve annyira lekötötte a kis öreg emberke minden érdeklődését a különös kristály, hogy szórakozottan, semmivel sem törődve, látta el napi teendőit és valósággal leste a pillanatot, amikor ismét a kristály megfigyelésére fordíthatja idejét. Alig néhány nappal első látománya után jelent meg a két vevő az üzletben, így érthető, hogy az öreg úr kétségbeesése nem ismert határt, mint ahogy azután nem ismert határt öröme sem, amikor nagynehezen sikerült a kristályt megmentenie az eladatás veszélyétől.

Amíg a felfedezés csak Mr. Cave titka volt, egyszerű csoda maradt, miután azonban Mr. Wace tudományos kutatásokkal foglalkozott és szerette mindennek az okát felderíteni, abban a pillanatban, amikor a kristály hozzá került és Mr. Cave elmondta különös történetét, rendszeresen kezdett foglalkozni a dologgal, annál is inkább, miután ő maga is megfigyelte a kristály különös foszforeszkálását a sötétben. Mr. Cave minden este úgy félkilenc tájban elment a kórházba Mr. Wacehez és féltizenegyig ott maradt, sőt vasárnap még délutánonként is megjelent a kis laboratóriumban, ahol Wace a kristályt elrejtette.

Wace kezdettől fogva pontos feljegyzéseket készített és neki köszönhetjük, hogy ma már pontosan tudjuk, milyen szög alatt kellett a kristályba belenézni, hogy a látomány előtünjék. Ő készítette azt a dobozt is, amelyben a kristályt tartották és amelynek belsejébe csak egy hajszálvékony nyíláson szüremlett egy vékony fénysugár és ő készítette el fekete pamutszövetből azt a zsákot is, amelyet Cave a fejére húzott, amikor a kristályba nézett. Ez persze lényegesen megkönnyítette a megfigyelést, úgyhogy most már Cave a völgyet abból a szemszögből vehette megfigyelés alá, amelyikből éppen akarta.

Ilyenformán most már pontosan le tudjuk írni, milyen is volt az a különös világ a kristály belsejében. Cave tisztán és világosan látta, hogy mi játszódik le odabent. Cave elmondta, mit látott és Wace – aki diákkorában elsajátította, hogy kell a sötétben gyorsírással feljegyzéseket készíteni – nyomban papírra vetette a megfigyeléseket. Ha a kristály fénye kialudt, úgy visszatették a dobozba, rácsukták a fedelet és meggyujtották a lámpát, azonfelül Wace egész sor kérdést intézett Cavehez, megfigyeléseinek azokra a részleteire vonatkozólag, amelyek nem tetszettek előtte teljesen szabatosaknak.

Cave figyelme hamarosan azokra a madárszerű teremtményekre terelődött, amelyeket oly sűrűn látott előző látományai alkalmával. Első megfigyeléseitől eltérőleg, sokáig azt tartotta róluk, hogy holmi nappali denevérek lehetnek, majd különös módon azt kezdte hinni, hogy talán cherubok. A furcsa teremtmények fejei gömbölyűek voltak és hihetetlenül hasonlítottak az emberi fejhez. Hamarosan kiderült, hogy az egyik teremtmény szeme volt az, amely úgy megijesztette Mr. Cave-et második megfigyelésénél. Hatalmas, ezüstös szárnyaik voltak, amelyeket nem borított toll és amelyek úgy csillogtak, mint a frissen ölt hal pikkelyei. A szárnyak nem voltak olyanok, mint általában a madarak szárnyai szoktak lenni, vagy a denevéreké, hanem mint Mr. Wace megtudta, a szárnyakat domború bordák feszítették ki. (Legjobban talán a lepkék szárnyaira hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy a bordák ívesen kifeszítették őket.)

A különös teremtmények teste aránylag kicsi volt és közvetlenül szájuk alól különös csápszerű nyúlványok ereszkedtek alá. Bámilyen különösnek is tünt fel eleinte Mr. Wacenek, végül is nem vonhatta kétségbe, hogy ezek a különös teremtmények voltak a majdnem egészen emberi palotasorok és a gyönyörű kertek urai. Mr. Cave sok más furcsasággal együtt azt is megfigyelte, hogy a házaknak nem voltak ajtajai, hanem csak nagy, gömbölyű ablakaik és a furcsa teremtmények ezen jártak ki és be. Amint röptükben elérkeztek az ablakokhoz, kinyujtották csápjaikat, megálltak rajtuk, egészen szorosan összehajtogatták szárnyaikat, azután beugrottak a szobába. De ezeken kívül a völgyben még temérdek aprószárnyú, dongószerű teremtmény és pompás színekben csillogó, óriási szárnytalan bogár is repkedett. Az utakon és a terraszokon ezenkívül még sok nagyfejű és a szárnyas teremtményekhez mindenben teljesen hasonló különös lény is mászkált hosszú csápjain össze-vissza.

Már említettük, hogy a terrasz árbocain apró csillogó tárgyak állottak és Mr. Cave egy este rájött, hogy ezek a csillogó tárgyak éppen olyan kristályok, amilyenbe ő kukucskált. Időről időre egyik-másik szárnyas teremtmény odarepült valamelyik kristályhoz és szárnyait becsukva, csápjaival az árbocba megkapaszkodva, egy ideig feszült érdeklődéssel – néha tizenöt percig is tartott egy-egy ilyen megfigyelés – szemlélte, hogy mi játszódik le a kristály belsejében. Hosszas vizsgálódások után Mr. Wace és Mr. Cave rájött, hogy a kristály, amelybe Cave belenézett, a terrasz legvégén álló árbocon állott és hogy legalább egy alkalommal annak a másik világnak egy teremtménye Mr. Cave arcába bámult, mialatt megfigyeléseit végezte.

Ennyit ennek a nagyon különös történetnek a kétségbevonhatatlan tényeiről.

Ha csak nem akarjuk feltételezni, hogy az egész történetet Mr. Wace találta ki, egy-két dolognak feltétlenül hitelt kell adnunk és pedig, hogy Mr. Cave kristálya vagy két világban volt egyidejűleg és mialatt az egyikben ide-oda cipelték, a másikban állandóan egy helyben maradt, ami kétségkívül lehetetlennek látszik, vagy pedig, hogy a kristálytojásnak valami különös összefüggése volt a másik, tökéletesen hasonló kristállyal, amely a másik világban volt.

Úgyhogy ami megfelelő körülmények között az egyikben látható volt, azt a másikban is látni lehetett és fordítva. Ma még nem tudjuk a módját, hogyan lehet két kristályt ilyen összefüggésbe hozni, de mai tudásunk mégis csak elég már ahhoz, hogy ne vonjuk kétségbe: az ilyen dolog valóban lehetséges. Wace is, jómagam is, meg vagyunk győződve arról, hogy valóban ilyen összefüggésnek kellett lennie a két kristály között…

És vajjon hol lehetett ez a másik világ? Mr. Wace nagy tudása hamarosan fényt derített erre is. Napnyugta után a másik világ égboltja hamarosan elsötétült és csakhamar feltüntek a csillagok. Ugyanazok a csillagok ragyogtak a másik világban is, ugyanazokban a konstellációkban, mint innen, a földről nézve. Mr. Cave felismerte a Fiastyúkot, a Pleiadokat, az Aldebarant és a Siriust, úgyhogy kétségtelen volt, hogy a másik világ is a naprendszerhez tartozik és alig néhány százmillió kilométerre a miénktől. Ezen az alapon Mr. Wace megállapította azt is, hogy éjjel az égbolt odaát sokkal kékebb volt, mint minálunk és hogy a nap valamivel kisebbnek látszott. _És éjszaka két hold kelt föl az égbolton!_

– Egészen olyanok, mint a mi holdunk, csak sokkal kisebbek és másképpen mozognak – mesélte Mr. Cave.

Egyikük olyan gyorsan járta útját, hogy mozgása szemmellátható volt. A két hold sohasem járt túlságosan magasan az égen, de fényük mingyárt kialudt, amint feljöttek az égboltra, ami kétségtelenül arra vezethető vissza, hogy mozgásukban maga az égitest vetett árnyékot rájuk, olyan közel jártak hozzá. Ezek a megfigyelések, bár Mr. Cave semmit sem értett a csillagászathoz, mindenben megfeleltek annak, amit az asztronómia a Marsról tanít. Valóban, egészen valószínű, hogy Mr. Cave, a kristályba nézve, a Mars bolygót és annak lakóit látta. Ha ez valóban így volt, úgy az esti csillag, amely oly fényesen tündökölt a másik világ égboltján, nem volt egyéb, mint a mi Földünk.

Egy ideig a Mars-lakók – ha ugyan tényleg Mars-lakók voltak – úgy látszik, nem vették észre, hogy Mr. Cave figyeli őket. Egyszer-másszor ugyan belekukucskáltak a kristályba, de azután gyorsan továbbálltak egy másik árbochoz, mint hogyha nem lettek volna megelégedve a látvánnyal. Így aztán Mr. Cave nyugodtan szemmel kísérhette a különös szárnyas lények életét, anélkül, hogy bármi is zavarta volna szemlélődésében és beszámolói – jóllehet egy kicsit elmosódottak és szakadozottak voltak is – még mindig nagyon szuggesztív benyomást gyakoroltak Wace-re. Képzeljék csak el, hogy egy marsbeli megfigyelőnek milyen látványban lehetett része, ha hosszas előkészületek és szemfárasztó figyelés után egy magas templomtoronyból letekint London uccáinak nyüzsgő életére!

Mr. Cave nem tudta megmondani, vajjon a szárnyas Mars-lakók ugyanazok voltak-e, akik a terraszokon és a sétautakon járkáltak és hogy vajjon ezek is tudtak-e szárnyakat csatolni vállaikra? Többízben is látott bizonyos ügyetlen kétlábúakat, amelyek talán legjobban még a majmokra hasonlítottak. Ezek a lények fehérek és szinte teljesen áttetszőek voltak. Mr. Cave látta, amint ezeknek a különös lényeknek egy csoportja egyszer vadul menekült az utánuk ugrándozó gömbölyűfejű Mars-lakók elől. Az egyik Mars-lakónak mégis sikerült hosszú csápjaival egyet közülük elfognia, de ebben a pillanatban a kép elhomályosult és Mr. Cave sötétben maradt.

Egy más alkalommal szörnyű dolog tünt föl az egyik sétaúton, amelyről Mr. Cave eleinte azt hitte, hogy valami óriási bogár, de amint egyre gyorsabban közeledett a csatorna felé, Cave rájött, hogy hallatlanul bonyolult szerkezetű, fényes fémből készült gépezet. Amikor újból belepillantott a kristályba, hogy ismét szemügyre vegye a különös szerkezetet, addigra már eltünt a házak mögött.

Egy idő mulva Mr. Wace-szel elhatározták, hogy magukra vonják a Mars-lakók figyelmét és a legközelebbi alkalommal, amikor az egyik Mars-lakó különös szeme ismét odatapadt a kristályhoz, Mr. Cave fölkiáltott, félreugrott, fölcsavarták a villanyt és vadul gesztikulálni kezdtek, mintha csak jeleket akarnának adni. Amikor azonban Mr. Cave ismét belenézett a kristályba, a Mars-lakó már eltünt.

Idáig jutottak a megfigyelésekkel november elsején, amikor Mr. Cave úgy kezdte érezni, hogy családja gyanúja a kristályt illetőleg teljesen elült és ettől kezdve a tojást ide-oda vitte magával, hogy ha arra akár éjjel, akár nappal alkalma adódna, beletekinthessen. Mr. Cave életében most már szemmelláthatólag a kristálytojás játszotta a döntőszerepet.

Decemberben Wace minden idejét lefoglalták a közeledő vizsgák, így aztán egy hétre felfüggesztették a megfigyeléseket és tíz vagy tizennégy napig – Wace nem egészen bizonyos ebben – nem találkozott Caveval. Amikor túlesett a vizsgákon, Wace első dolga volt, hogy fölkeresse Cave üzletét, de amikor a ház elé jutott, észrevette, hogy a redőnyök le vannak húzva. Kopogott az ajtón és a mostohafiú lépett eléje gyászruhában. Azonnal kihívta Mr. Cave-et, aki olcsó, de mégis pompázó özvegyi gyászban sietett eléje. Mr. Wacet nem nagyon lepte meg, amikor az asszony elmondotta, hogy Cave meghalt és már el is temették. Bőségesen ömlött az özvegy ajkáról a szó, de végül is Mr. Wace mégis csak megtudott egyetmást Cave halálának körülményeiről. A kis, öreg régiségkereskedőt az utolsó találkozásukat követő reggel holtan találták a boltban és jéghideg kezeiben még mindig ott szorongatta a kristályt. Arcára mosoly ült – mondotta Mr. Cave – és egy bársony rongy feküdt a lábainál. Már öt-hat órája halott lehetett, amikor rábukkantak.

Wace-t nagyon megrendítette az öreg úr halála és keserű szemrehányásokat kezdett tenni magának, hogy nem vigyázott jobban Cave egészségére. De főérdeklődése azért mégis a kristályt illette. Óvatosan kérdezősködni kezdett a tojás sorsáról és valósággal megdermedt, amikor azt hallotta, hogy a kristálytojást eladták.

Mrs. Cave első gondolata, mialatt Cave holttestét felvitték az emeletre, mindjárt az volt, hogy tüstént ír a bolond papnak, aki öt fontot ígért a kristályért és közli vele, hogy a tojást megtalálták, de akárhogyan is kutattak lányával együtt a házban, képtelenek voltak rábukkanni a címre. Miután nem volt pénzük arra, hogy Cave-et a család méltóságát illető pompával temettessék el, egy régiségkereskedő társukhoz fordultak, aki megvette raktáruk jó részét.

Ezek között volt a kristálytojás is.

Mr. Wace néhány banális vígasztaló szó után, amelyeket talán egy kicsit felületesen is mormolt el, tüstént ennek a régiségkereskedőnek a boltjába sietett, de itt az a hír várta, hogy a kristálytojást már eladták egy magas, szürkeruhás, sötétképű úrnak. Ezzel ennek a különös – és legalább, ami engem illet, nagyon is szuggesztív – történetnek hirtelen vége is szakad. A régiségkereskedő nem tudta megmondani, hogy ki volt a szürkeruhás, sötétképű idegen és nem is vette annyira szemügyre hogy személyleírást tudott volna róla adni. Wace ugyan jó darabig reménytelen keresztkérdések alá fogta a kereskedőt, de végül is ráeszmélt, hogy minden hiába és minden szétfoszlott, mint egy álom. Hazament lakására és csodálta még azt is, hogy íróasztalán ott látta a feljegyzéseket, amelyeket Cave megfigyeléseiről készített.

A dolgoknak ez a fordulata természetesen nagyon leverte és elcsüggesztette Wace-t. Elment másodszor is a régiségkereskedőhöz, majd hirdetéseket adott föl a legkülönbözőbb ujságokban, amelyekben a kristálytojás után érdeklődött. Wace megírta a történetet és be is küldte néhány lapnak, de a szerkesztők azt hitték, ostoba tréfáról van szó, így megkérték, hogy fontolja meg jól a dolgot, mielőtt leadnák a történetet, mert – sajnos – olyan kevés tanubizonyság szól mellette, hogy egy ilyen különös elbeszélés nagymértékben veszélyeztetné a tudományos hírnevét.

Közben Wace dolga is nagyon megszaporodott, így aztán pár hónap mulva feladta a reményt, hogy valaha is megtalálja a tojást és azóta valóban nem is bukkant elő a kristály. Időről-időre persze Wace – mint maga mondotta nekem – valósággal a haját tépi dühében a kristály eltűnése fölötti elkeseredésében és legfontosabb dolgát is otthagyva, sorra járja a ritkaságkereskedőket abban a reményben, hogy mégis csak nyomára bukkan a tojásnak.

Hogy előkerül-e valaha is a kristály, vagy sem, ma persze igazán nem lehetne megmondani, de ha a vevője ritkasággyűjtő lett volna, úgy feltétlenül tudomást kellett volna szereznie a régiségkereskedő útján arról, hogy Wace milyen lázasan kutat a kristály után. Wace megtalálta Mr. Cave lelkészét és a társaságában levő „keleti urat“ is, akiről kiderült, hogy jávai herceg. A herceg a tojást csak merő kíváncsiságból és különcködésből akarta megvenni és azért ragaszkodott annyira a kristály megszerzéséhez, mert látta, hogy Cave semmi áron sem akar tőle megválni.

Könnyen lehetséges, hogy Cave halála után a kristályt egyszerűen olyasvalaki vásárolta meg, aki minden, csak nem ritkasággyűjtő és így a kristálytojás – könnyen lehetséges – talán nincsen száz méternyire sem tőlem, valamelyik szomszédos lakásban, ahol a kopott szalón díszét képezi talán, vagy mint papírnyomó hever egy íróasztalon, anélkül, hogy bárkinek is tudomása volna csodálatos tulajdonságairól. Bevallom, ez a föltevés volt a főoka annak, hogy az egész történetet megírtam, mert azt reméltem, hogy így talán felhívom tulajdonosa figyelmét arra, milyen érték van a kezei között.

Szerény véleményem szerint a kristályt illetőleg Wace-nak igaza van és én is azt tartom, hogy a marsbeli árbocon álló kristály valami kapcsolatban van Mr. Cave kristályával, ha mindjárt nem is tudom szabatosan megmagyarázni, hogy milyen is lehet ez az összefüggés. Wace is, én is, meg vagyunk győződve arról, hogy a földi kristály – valamikor, réges-régen – a Marsról került a Földre, hogy a Mars-lakóknak betekintést nyujtson életünkbe. Valószínű, hogy a többi árbocon álló kristályok párjai szintén a mi Földünkön vannak, mert semmiféle teória vagy hallucináció nem bírkózhatik meg a tényekkel.

A bűvészbolt

Messziről sokszor láttam a bűvészboltot, egyszer-kétszer el is mentem előtte és láttam a kirakatban az apró kis bűvös labdákat, a csodálatos kúpokat, a bűvös tyúkokat, a hasbeszélő bábukat, a kártyapaklit, amely egészen kifogástalannak _látszott_ és a többi hasonló csodálatos dolgot, de soha eszembe sem jutott, hogy bemenjek, amíg egy szép napon, úgyszólyán minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Gip ujjaimnál fogva a kirakathoz húzott és úgy viselkedett, hogy nem volt mit tennem, be kellett vinnem a bűvészüzletbe. Nem is tudtam, hogy a bolt olyan közel van, dehát ott állott előttem, bármennyire csodálkoztam is rajta és Gip apró kis ujja mereven mutatott a kirakatban sorakozó ezernyi, a gyermekszemnek annyira kedves dolog felé.

– Ha gazdag lennék – mondta Gip az Eltünő Tojásra mutatva –, azt mindjárt megvenném és azt is… – „A Síró Baba“ volt, – meg azt – igen rejtélyes valami lehetett, mert felirata azt hirdette, „Vegyél Egyet és Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat“.

– Minden eltűnik – folytatta Gip – azok alatt a bűvös kúpok alatt. Tudom, mert olvastam egy könyvben. És az, papa, az Eltünő Fillér, csak úgy tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják.

Gip, a drága fiú, édesanyja természetét örökölte, így nem indítványozta, hogy menjünk be az üzletbe és egyáltalán semmi más módon sem igyekezett erre rávenni, csak éppen teljesen öntudatlanul ujjamnál fogva az ajtó felé ráncigált és szemmelláthatólag nagy érdeklődést mutatott.

– Az… – mondotta és A Bűvös Palackra mutatott.

– Ha a tied volna? – kérdeztem és erre a sokat igérő kérdésre Gip arca egyszerre felderült.

– Megmutathatnám Jessienek – válaszolta, most is rögtön játszópajtására gondolva.

– Száz nap sincsen már a születésnapodig, Gibbles – szóltam és kezem már a kilincsen volt.

Gip nem is válaszolt, de szorítása még erősebbé vált ujjamon és így léptünk be a boltba.

Nem mindennapi üzlet volt. Bűvészbolt volt, a legcsodálatosabb dolgokkal zsúfolásig megrakva és Gip egészen az én vállaimra hárította a beszéd terhét.

Egészen szűk kis bolt volt, nem is volt valami nagyon kivilágítva és az ajtón másodszor is siránkozva megszólalt a csengő, amikor becsuktam magam mögött. Vagy egy percig magunk voltunk, a boltban és volt alkalmunk körülnézni. Az üvegszekrényben, amely a pult alsó részét foglalta el, papírmasé-tigris csóválta a fejét, egy komolyképű, nagyon barátságos tigris, mellette számtalan kristálygömb hevert, egy kínai sárga, hosszúujjú keze bűvös kártyákat tartott, a legkülönbözőbb nagyságú, csodálatos színű halmedencék sorakoztak orgonasípszerűen egymás mellé és egy szemtelen bűvészkalap szemérmetlenül mutogatta titkos rúgóit. A falak mentén görbe tükrök állottak, amelyek hol végtelen hosszúnak mutattak, hol megdagasztották a fejünket és eltüntették lábainkat és azt hiszem, mialatt ezen mulattunk, jött elő a boltos.

Annyi bizonyos, hogy egyszerre ott állott a pult mögött. Különös, komoly fekete ember volt és egyik füle nagyobb volt, mint a másik, az álla pedig egészen olyannak tünt föl előttem, mint a cipő orra.

– Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezte, hosszú bűvészujjaival az üvegszekrényekre mutatva és így jöttünk rá hirtelen, hogy ott áll előttünk.

– Fiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészjátékot vásárolni – jelentettem ki. – Van valami mulatságos dolguk?

– Hm! – azzal a boltos elkezdte a fejét vakarni, mintha gondolkodnék. A következő pillanatban tisztán láttuk mind a ketten, hogy a fejéből egy üveggolyót húz elő.

– Valami ilyesmit? – kérdezte és átnyujtotta Gipnek a golyót.

A dolog egészen váratlanul ért. Előadásokon ezerszer és ezerszer láttam ezt a trükköt, hiszen a bűvészek egyik legkedveltebb mutatványa ez, de itt igazán nem voltam rá elkészülve.

– Nagyon jó! – mondtam nevetve.

– Ugyebár? – válaszolta a boltos.

Gip menten utánakapott apró ujjacskáival, de csak a boltos üres tenyerét markolta meg.

– Már a zsebedben is van – világosította föl a tulajdonos és valóban ott is volt!

– Mibe kerül ez? – kérdeztem.

– Üveggolyókért nem számítunk semmit – válaszolta a kereskedő udvariasan. – Mi magunk is ingyen jutunk hozzájuk – jelentette ki és mialatt beszélt, a könyökéből húzott elő egy újabbat.

Egy harmadikat a füléből rázott ki és a pult tetejére tette társai mellé. Gip egészen megzavarodva pislogatott a kezében lévő üveggolyóra, azután kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik két golyóra, végül pedig nagy várakozással a boltosra függesztette szemeit.

– Azt a kettőt is elteheted – nyugtatta meg a boltos – és ha _nincs_ kifogásod ellene, egyet a számból is. _Így la!_

Gip egy pillanatig némán tanácsot kért tőlem, majd méltóságteljes komolysággal zsebredugta a négy golyót, majd megnyugvást találva ujjaim szorításában, felkészült a következő eseményre.

– Ez a tréfás módja, hogy az ember apróságokhoz jusson – jegyezte meg a boltos közömbösen és én erőltetetten felkacagtam, bizonyságot tenni, hogy értem a tréfát.

– Ahelyett, hogy nagyban vásárolná, – válaszoltam, – hiszen így persze sokkal olcsóbb is.