Part 9

Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság jött rendetlen tömegben a tribun háza felé, elől egy póznára tűzve diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.

– Ha ott hagylak, most fejedet mutogatnák ott kalpagod helyett.

A tömeg megállt a tribun ablaka előtt, s meglátva a vezért, üdvkiáltásokkal rivalga reá.

A tribun rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyujtogaták felé.

A tribun zavarodva fordult az ifjuhoz, ki azalatt félre egy szögletbe vonult.

– Neved kalpagodra volt irva? kérdé tőle elszörnyedve.

– Igen.

– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált s nevedet olvasva, apád házára fog rontani.

– S te megengeded-e azt?

– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem akadályozhatok meg.

– Adj ki nekik. Töltsék rajtam bosszújokat.

– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s családodat még sem szabadíthatnám meg.

– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér gyalázata szállni?

– Én reám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam. Megteszed-e?

– Szólj.

– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan társaidat s jőjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharczolok veled; ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harcz nem lesz gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyilt, becsületes csatában.

– Köszönöm, köszönöm, rebegé az ifju, forrón szorítva meg halálos ellensége kezét.

– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg e pazsurát s említsd nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzám járdogálnak, s arczodat éjjel látták, rád nem ismernek.

Míg az ifju sietve átöltözködött, addig a tribun népéhez beszélt, helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, igérve, hogy utánok sietend.

– Fogadd el paripámat emlékül, szólt az ifju a tribunhoz.

– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha elmaradsz, gyász lesz reád, én reám gyalázat.

Percz mulva az ifju lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a hegyeken keresztül vivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.

* * *

Éjfél után járt az idő.

A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a szunnyadókat.

– Mi lárma ez? kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.

Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.

– Az oláhok! ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra ijedten futott fel ura szobájába. Az oláhok! ordítja egy másik, ki amazt sarkában követi. Minden fehér, miként a fal.

– Be kell zárni az ajtókat, szól teljes lélekjelenléttel a férfi; a főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobájába. Nem kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető.

S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás szobájába.

Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy épen legpompásabb magyar ruháját vevé fel magára, s oldalára nehéz, kirakott görbe kardját köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.

– Hallod e zajt? kérdé belépő öcscse, kinek arcza lángolt.

Tamás vállat vont rá. «Előre tudtam ezt», felelé és hideg vérrel járt végig termében.

– S nem készülsz védelemre?

– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen vagyok. Ennek meg kell történni.

– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolczan vagyunk itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek és a hely sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról segély érkezhetik.

– El fogunk veszni, felelé hidegen Tamás és egy vonás sem mozdult meg arczán.

– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védni fogom őket, ha egyedül maradok is.

E pillanatban jött Barnabás és Simon, s velök a gyászruhás özvegy testvér.

Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait csikorgatva szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes volna neki menni az egész tömegnek.

Utána jött az özvegy, egyik kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.

Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami erőszakosságot ne tegyenek.

– Bátran viseljétek magatokat, szólt az özvegy száraz hangon. Ingyen nem kell adni az életet.

– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba, harsogá a herkulesi ember, forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.

– Nem kell hirtelenkedni, szólt közbe József, álljunk ide a rondellába, innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután ha arra kerül a dolog, a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenkint.

– Én tölteni fogom fegyvereiteket, biztatá őket az özvegy.

– Az Istenért! rikácsolá közbe Simon, mit akartok tenni?! Ha egyet megöltök, ők mindnyájunkat felkonczolnak.

Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájuk békítőleg, igérjetek nekik bort, vezessétek le a pinczébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém Tamás! Szólj te nekik! lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás nélkül járkált a szobában fel s alá.

– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos, felelé az hidegen.

– Nincs időnk késni, szólt József türelmetlenül, szedd le a fegyvereket a falról Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó ablakaira, itt elegen leszünk mi ketten. Hugom állj az ablak közé, hogy valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy bizton lehessen czéloznunk.

– Nem, nem hagylak benneteket lőni, rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól, nem szabad lőnötök! maradjatok veszteg.

– Eredj öreg a mennydörgőbe. Szentelt vízzel akarsz tán bennünket védelmezni kőzápor ellen?

E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket, miket ért.

– Csak addig várjatok, rebegé Simon, míg én beszélek velök, bizonyosan megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hisz mind jó emberek, mind ismerőseim, oda megyek hozzájok.

– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz, meghunyászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.

Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva s elkezde oláhul beszélni siralmas, zokogó hangon az ostromló tömeghez.

Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori pőrölyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen. Simon ahhoz fordult. Megismeré.

– Fiam Lupuj, mit akartok itten? bántottunk mi titeket valaha? Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e engem, fiam Lupuj?

– Nem vagyok én most fiam Lupuj, hanem kurucz! kiálta az oláh s a kezében volt nehéz kalapácscsal fejére csapott a könyörgő öregnek.

Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.

E perczben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából s az ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére s fejszével elvágva annak ősz, véres fejét.

Fenn a rondellában mindezt látták.

Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát; a mint rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót kezébe fogta, lelövé, – egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt, lelőtte egymás után, a melyik a főt felemelte, míg végre nem mertek hozzányulni többé.

A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket, Tamás nyugalommal ült meg egy karszékben.

Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darab hevert néhány szétszedett vaskályhából, azokat oda hordta egy padlás-ablakhoz, mely épen a ház kapuja felett volt.

Azután kidugta nagy, lángoló arczát az ablakon, letekintve a tomboló tömegre s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek s elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.

Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából s két kézzel feje fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.

Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak, négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sujtva a levetett vasdarabtól.

Percz mulva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót s a ház ablakait és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el.

A kapu döngött a vas súlyok ütéseitől.

Barnabás, daczára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba s onnan szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két három embert ölve meg minden hajítással.

A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek s már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok s a cselédek nem birják őket visszatartani.

Dühödten rohant le Barnabás.

A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda hágcsót támasztottak, s most másztak felfelé.

Barnabás oda ugrott. Látta, hogy a tulsó terem ablakához egy másik lábtó van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni, leküzdve a csekély ellenállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehete kivenni.

– Ide nyomorultak! ordítá dühösen s megragadva két kézzel a lábtót, egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak róla s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé azt, mint egy vaserejű gőzgép s a levegőben megcsóválva, rettenetes csapással ejté rá a másik lábtóra.

Közepén ketté törött az az iszonyú csapásra, felső része a rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen függve maradt, míg hallatlan erőlködések után inaszakadtan zuhant le s odalenn összetörte magát.

Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban forogtak, arcza kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.

Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelső hágott fel a lábtón. Ezt ott találta.

Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, a mint Barnabást meglátta. A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.

Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel s megkapva annak mentségül kinyujtott egyik karját, annálfogva magához rántá ellenállhatlan erővel s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenczeket hányva a levegőben.

– Ide még a hányan vagytok! ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. Ide valamennyien, ide jőjjön, a ki szörnyű halált akar halni!!!

E perczben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.

Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után gondatlanul nyitva hagyott s azon belopózva, már a ház belsejében voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket s halálos ijedtében elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.

Azt rögtön leszúrták.

Barnabás elszántan ragadta fel nehéz vasbuzogányát, a mint a kiáltást hallá, s futott a lépcső felé.

A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott a kapu védelmével s kezeiben hozva fegyvereit, jött szintén a lépcsőre, kisérve az özvegy testvértől.

– Eredj hugom az enyéimhez, szólt József a gyászos nőhöz, vidd fel mindnyáját a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni. Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.

Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított s azután kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.

Nem soká kellett várniok.

Halálos boszúvágygyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk lépcsőn s megtámadá az oltalmazókat.

– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! hörgé Barnabás s két kézre fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.

Sebesen, mint a szélmalom szárnyai, súlyosan, mint a haragos istennyila, hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az többé föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.

A támadók hanyatthomlok rohantak vissza a bestialis roham elől, bár a hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsufolt férfitömeg közt faldöntő buzogánya csapásaival.

Már szinte a lépcső aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki egyik fülkében elbújt, s kit ő észre nem vett, a mint háttal felé fordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztül döfte.

Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte hátráló tömeg közé hajítva s a düh mondhatlan kifejezésével arczán ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát s vele együtt a földre leesett.

A négy elsőt, ki oda rohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított puskaagygyal rohant testvére védelmére s rövid küzdés után lefegyvereztetett.

Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték s ott végezték ki rettentő kínok közt.

Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól, már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.

Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle – holtan.

Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül s nyugodt arczczal várta gyilkosait hálótermében.

Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya égett, éles árnyékokban tüntetve ki az aristocrata határozott nemes, büszke vonásait.

Ott ült nyugodtan, – hallá közeledni a zajt ajtajához – és szíve nem vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt.

Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra s azután nagy homlokát tenyerébe hajtva, nézett annak ismeretlen betükkel beirt fekete lapjára.

A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.

A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról s baljával széke támlájára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.

Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött, minden fegyver csepegett a vértől.

A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a támadók egyike állig ketté hasított koponyával esett lábaihoz, a másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.

Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arcza hideg, fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást s oszta hideg vérrel kiszámított vágásokat támadói arczára, fejére.

Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arczczal küzdött velök, csak kinyujtott karja mozgott, egész alakja állt merően, mint szobor, merően, mint arcza vonásai.

Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy nemes.

Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A fájdalomnak egy sziszszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes, s küzdött tovább a rádülő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig azon halavány, hideg arcz, azon merev, büszke tekintet.

Hosszas, daczos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb roskadozott, végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak, egyetlen halálhörgés nélkül.

A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pillanatok mulva fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon halavány, hideg, fájdalomtalan arcz, azon merev, büszke, lenéző szemek.

Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni.

Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.

De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve az udvaron, ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szünt a diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos jajgatását.

* * *

Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.

Ezeket azon pillanatban, midőn a zendítők a kastélyba betörtek, a gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva, hogy ha férfi testvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda menekülhessenek.

Ott várták a család gyöngébb tagjai a harcz kimenetelét, remegve, figyelve a csata-ordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból itélve jót, rosszat.

Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszünt. Ezek oda fenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve, s könnyebbült kebellel várták testvéreik közeledtét.

Azok már akkor a túlvilágon voltak.

Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak léptei.

– Ezek Barnabás lépései! kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.

Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan, várt testvére helyett, dühtől és győzelemtől izzadó arczczal.

Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.

A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze.

Most menjünk e helyről. A mik ezután történtek, azt látni nem emberi szemnek való.

Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők és gyermekek, s holt testeik azon padlásablakból szórattak alá, honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.

Legutoljára hagyták az öreg nyolczvan éves nagyanyát, hogy lássa kiírtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyiltak meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.

A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták bele, legfölül oda veték a kis síró csecsemőt reájok s eltemették holt családja közé.

A sírás még órákig hallatszott a föld alól.

– Még egy hiányzik, mondának, a mint a holttesteket megszámlálták. Csak tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.

S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort, széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pinczék minden zugát és nem találták az egyet sehol.

Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással ada jelt czimboráinak, hogy ide jőjenek.

Egy rejtek-ajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas fülkét fedett el.

Nehány fejszecsapással be volt törve az ajtó.

– Itt van! itt van! ordíták a közel állók, míg a többi vérszomjú kiváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.

Ott feküdt a kis ezüstszőke árva, halványan, behunyt szemekkel.

Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.

Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, melylyel meg akarta magát ölni, s midőn gyönge kezei megtagadák ez iszonyú szolgálatot, kétségbeestében elhagyta eszmélete.

Ah! ordítának az oláhok, arczaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék pokoli vigyorgásával vegyülve.

– Ez közös préda! ordíták többen.

– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! röhögének, épen a rongyos oláhoknak való! s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka gyöngéd karjait.

– Mi történik itt? ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az oláhok hátra néztek. Egy férfi állt közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel magasabb, fején réz-sisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal kezében rövid római kard, arczvonásain ős római jellem.

– A tribun! mormogának mind s utat nyitottak előtte.

– Mi történik itt? kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében, parancsolá neki, hogy tegye le a földre.

– Ez is ellenségünk, felelé az daczosan.

– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.

– Nem úgy van vezér! szólt közbe daczosan Lupuj, ismered törvényeinket, melyek nekünk közös prédát igérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez közosztályra megy a győzelem után.

– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden zsákmányból; de ugyanott van, hogy a mi el nem osztható, arra sorsot vetünk.

– Jól van vezér. Egy paripa meg egy tinó persze, hogy el nem osztható, arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.

– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt mondani, hogy lehet?

Lupuj ismerte már a tribunt, s többé egy szót sem szólt, a többi is hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg közül, hogy: «lehet!»

– Ki mondta azt? álljon elő.

Egy fiatal, befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba vigyorgással állt a tribun elé, s fejével hátrafelé biczczentve, mellére ütögetett öklével: «én mondtam».

Alig ejté ki ez utolsó szavát, midőn a tribun, balkezét felkapva, egyetlen csapással úgy ütötte le az ellenmondó fejét, hogy az annak háta mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva, mindkét karjával átölelte a tribun térdeit.

– Állítja még valaki, hogy lehet? kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.

Az oláhok elcsendesülve vonultak félre.

– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni s azután hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt kívánni, hogy úgy jusson reá, a mint én most őt rátok bízom. A kinek kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is, vagy bántó szót mondani róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából, szólt a tribun a lábainál heverő holttestet elrugva maga elől, s azzal inte kardjával a tömegnek.

– Most menjetek, pusztítsatok, raboljatok!

A népség ordítva szétrohant, a tribun pedig a hintóba emelteté az alélt szűzet, s azt a család nehány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a hegyek közé.

A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbe lángba volt borítva, az oláhok lerohantak a pinczébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött égett a ház.

Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánynyal rakottan, ott hagyva szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.

* * *

Az ájult leánykát a tribun házába vitték. Bántani senki sem meré, de azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemügygyel tarták, hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestől, míg a tribun megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, tele töltve a pitvart és tornáczot is.

A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni mindenkinek.

A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek kiszolgáltatá a maga osztályrészét.

Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően osztozott fejenkint.

Többen a zsákmány kiosztása után haza takarodtak, csupán egy nagy része az oláhoknak osztály után is ott maradt, sovár pillanatokat vetve a legutól maradt ragadmányra.

Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.

– Ti koczkát vetni maradtatok itt úgy-e a leány birtoka felett? kérdé Numa az ott várakozóktól.