Part 8

A kastélyt minden oldalról sűrű vas rácskerítés fogja körül, melynek kőoszlopaira a gobea örökzöld levelű folyondár indái vannak felfuttatva…

1848. tavasz elején a kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.

Mind az egy család tagjai. Mind Bárdy név viselői.

Elől egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolczvan éven, egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arczán semmi nyoma már az elevenségnek, halavány, ránczos, beesett szemű kép, a termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire tekint, mint szoktak, a kik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja még inkább s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.

Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt levő férfi. Büszke, tekintélyes arcz, örökké ránczolt homlokával, haja még most is sűrű és alig őszülő szakálla hosszú, fekete, szemei átható, kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, daczos. Eleven typusa az ős aristocrata példányoknak.

Vele szemben ül a család kegyencze, Jolánka, szende, angyalszép, tizenöt éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyem pillák tartják árnyékban, arcza tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem, ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kis leány tulajdonképen nem e család ivadéka, csak egy igen távoli rokon árva leánya, kit a Bárdy család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy a ki e nevet viseli, szükséget szenvedjen. Épen azért lett a kis leány a család kegyencze, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában.

A család többi tagjai közt még két nő volt.

Egy özvegy asszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem visel egyebet fekete ruhánál és egy ifju menyecske, a legifjabb fiunak felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban?

Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifju anya férje, József. Szép, szabályos arczú, fekete bajuszú férfi, boldog arczulatja örök mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kis fiára, hol szende feleségére.

Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arczulattal testvére, Barnabás, hirhedt erejű, komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az asztalra, hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan, bajuszt, szakállt nem visel a himlőhely miatt, vállai herkulesiek, különben látszik rajta minden perczben a törekvés, visszataszító külsejét megelőző jóság által megczáfolni.

Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen arczán szenvedő szelidség honol, mely a kinőtteknek oly rendes tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja s anyja évek előtt meghaltak.

Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfölebb öt évesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férj gyermekei.

Az asztal tulsó végén egy husz éves ifju ül, Bárdy Imre. Szép, életteljes arcz, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor, szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természetes fürtökbe göndörülve. Ez az asztalfőn ülő majoresco egyetlen fia.

E mellett végül egy öreg ember ül. Fehér, megőszült haja és borvirágos piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arczában van valami közös családi tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy, sötét, beszédes kék szemek a sűrű, erős szemöld alatt.

* * *

Tizenhárman ültek az asztalnál.

– Milyen különös! szólt a család egyik tagja, most tizenhárman ülünk az asztalnál.

A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.

– Egy közülünk meg fog halni, válaszolá rá az ősz családfő reszkető, fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.

– Oh nem annyian, szólalt fel kedvesen a fiatal asszony. Csak tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak fél emberszámba szokták venni. S azzal ölébe vette a kis gyermeket.

Erre többen nevetni kezdtek ez ötleten. A menyecske férje a könybe lábbadásig kaczagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány arczára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi tele szájjal nevetett, az asztalszegleti ifju nevette a babonás hitet. Még a kis nyomorék arczán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…

Ha ezeknek valaki akkor azt mondta volna:

«Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom közül egyetlen egy sem fog élve maradni.»

Ha ezt valaki akkor mondta volna…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fák kezdették hullatni leveleiket.

A Bárdy-kastély egyik termében látjuk a magas aristocraticus arczú férfit fiával, a húsz éves ifjuval.

Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiu az ablak előtt áll, rajta katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes aczélkard. Ez volt a Mátyás-huszárok egyenruhája.

Az ifju búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba. Az apa hevesen jár fel s alá a szobában.

– Eredj, – minél elébb, – ne lássalak, szólt szaggatott mondatokban ott álló fiához. Ne hidd, hogy harag szól belőlem, – félek tőled, – irtózva tekintek rád, – eszemet vesztem, ha rád gondolok. – Egyetlen fiam vagy. – Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire szerettelek. – De ha könyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted jelentek meg ez arczon, mely nem sírt soha. – Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám fejemet meghajtva: az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldva szent neve érette. – Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühös csatában siralmasan fogtok felkonczoltatni, elfojtanám a könyet, mely égő szemem tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull! – És a ti halálotok két ország halála lesz.

– Meghalnak és újra fognak születni.

– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építtetek, midőn lerontjátok a régit. – Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával Istent kisérteni? – Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, a mi van, reményben azért, a mi lesz? Századokon át ok nelkül küzdött annyi becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról-ivadékra vért, vagyont áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget igértek neki, de annak a dicsőségnek neve «halál».

– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tiz millió népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen saját szülötte földén.

– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet máskép. A mit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom után jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek elhagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az inség idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha? egy panaszt nem fogsz tőlük hallani. S akkor mondd néki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele, mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől? Bámulni fog rád, de azért meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat fejemre gyujtja.

– Annak is az idő ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb eszméket, ez is a mult balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi előtte most idegen gondolat.

– De a szabadság százezrek életébe fog kerülni.

– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy e mozdulatnak sem én, sem a mostani ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek neveit most a világ emlegeti, pár év mulva tán egy sem fog élni, s azokat, kik elhaltak, nem fogja kisérni köny, nem dicsőség, sőt talán gyalázat és keserű átok alvó poraikra; de megjő az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon a nagy épületet s igazságot szolgáltatand azok neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. – Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!

– Fiam! egyetlen fiam! kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifju nyakába, s zokogott keserűen, erőszakosan. Látod e könyeket?

– Látom apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig birja e könyek terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, s mégis elmegyek. Egy eszme, mely erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könyeidet látom, és mégis elmegyek.

– Eredj, rebegé az apa lesújtva, megtörve. Lehet, hogy el fogsz esni s nem látlak többet, lehet, hogy visszajösz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem halálod óráján, sem halálom óráján – nem átkoztalak meg. Hagyj magamra! Ezzel félrefordult, s intett fiának, hogy távozzék.

Szótlanúl hagyá ez el a szobát, s a mint kilépett, elöntötte a sűrű köny arczát, – hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de a mint legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arczára az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könyek helyét lángoló veresség foglalta el.

Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.

Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga kisded gyermekével mulatta magát, neje bujósdit játszott a kis csecsemővel, ki hangosan fel-felkaczagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.

Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kis fiu odaszaladt hozzá, s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját, míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifju közeledésére.

– Csitt, baba! neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből, a bácsi háborúba megy, majd hoz onnan neked aranyos paripát.

József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki: «Isten vezéreljen!» s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész családunkban. Jól tevéd.

Azután sorba csókolák valamennyien s víg lárma közt ereszték odább.

Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt össze-vissza, s azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.

Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő?

A kis ezüstszőke lányka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé:

– Imre.

Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!

A lányka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, épen azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több mint testvéri szeretet.

A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék, ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.

– Minek az a kard oldalodon, Imre? kérdé reszketeg hangon az agg. Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az Isten mérte ránk, ki fordíthatja el? – – Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök. Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az Úr kezeibe. Az égen a mult éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-dik év számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, úgy-e? Az emberek nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, úgy-e?

Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez, s azt megcsókolá.

– Tehát elmégy? Isten legyen veled útaidban; ha a kereszt alatt elmégy, el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához, szólt az öreg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: áldjon meg a mindenható…

– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém, sóhajta a gyászos nő, midőn öcscsét megölelé, vigyázz magadra!

A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit, s elkényszeredett hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.

Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.

Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjuhoz, ki oly szép, oly deli volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy himzett kokárdát tűzött föl az ifju szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros, fehér és zöld.

– Értelek! szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifju, s forrón szorítá keblére a kedves leánykát, ezek Erdély színei, egyesítve Magyarországéival. Becsületére fogok válni színeidnek.

A leányka hagyta magát öleltetni s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal rebegé:

– Emlékezzél rám.

– Ha megszünök rád emlékezni, akkor halva vagyok.

S ezzel megcsókolá a lányka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda rokonainak s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.

Kardja végig csörgött a lépcsőkön.

A földszinten lakott kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt, attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag mondá:

– No öcsém, aztán sok törököt levágj.

– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya, válaszolá az ifju mosolyogva.

– No hát francziát, igazítá ki magát a mult századbeli férfi.

Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjura.

– Nincs szükségem rád. Itthon maradhatsz, monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárát átvevé, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá, s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.

A mint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de annálinkább a kis szőkefürtű lány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér kendő lobogott utána.

– Te vagy ott én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz, sóhajtá magában az ifju vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek serpentina kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.

* * *

Különös idők voltak az akkoriak.

Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem hallatszott esténként, nem a munkáról haza jövő leányok éneke, csak kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utczákon.

Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, a mint a kis völgyi helység utczáján végig nyargalt.

A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki tudja, hová lett e népség?

Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá. Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész éjen keresztül folytatá.

Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most ezüstre festve, az ifju vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos útját bérczek, sziklák között.

Minden csendes volt, csak a harczi mén egyhangú ügetése kopogott végig a sziklai úton. A hámorok pőrölye s az érczzúzók kallói hallgattak mindenütt.

Imre mélyen elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.

– No no, szólt hozzá az ifju, még itt nincs ágyútűz, már is félsz?

A ló ismét tovább ügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta, s félelmesen horkolt és röhögött.

Az út egy helyen két igen közel álló sziklapart között visz keresztül, mik, úgy látszik, mintha a tordai hasadék mintájára egy sziklának ketté hasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté az útat, mely fölé dobogó híd van építve, jól-rosszul összetákolt gerendákkal.

Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s bár mint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva állt meg mindannyiszor előtte.

A lovag végre boszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot, s kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult s elkezdett hátrálni.

Azon perczben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő a hídalatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz, tizenöt piszkos férfi ugrált elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.

Ugyane perczben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztül vitt, nagy csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.

Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni, s a háta mögötti kisebb számú tömegen keresztül gázolni magát, de ő tán szégyenlette legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy lenézte egészen a támadó tömeget, vagy minden áron Kolozsváron akart lenni a kitűzött időre, s a helyett, hogy a hídra visszafordult volna, neki vágtatott a sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép, kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.

– Tágulj előlem! ordíta rájok közelből Imre, mire kettő rögtön belekapaszkodott lova zablájába, a többi pedig kaszáit neki fordítva, dühösen rohanta meg.

Két lövés durrant el s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadaró kaszák között lehete látni villogó aczélkardját, a mint szikrákat hányva és sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s használva egy perczet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a sziklatorok felé.

Nem vette észre, hogy fenn a sziklák tetején emberek várnak rá nagy kövekkel, kik, a mint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.

Már alig nehány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem szabadulhatott ki, midőn egy magas, óriás termetű férfi a szikláról leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen s azt ágaskodni kényszeríti.

Az óriás fején római réz-sisak volt, balkezében két lábnyi rövid, széles pallost tartott.

Az ifju egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva lehullott arról, de kardja a csapás alatt ketté törött, s az óriástól felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent veszte s lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végig terült a földön.

E perczben egy lövés esett az ifju felé a sziklatetőről.

– Ki lőtt ott? ordítá dörgő hangon az óriás.

A vérszomjas oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki önmagáról nem érezve, védtelenül hevert a porban.

De a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:

– Ki volt az, a ki reám lőtt?

Az oláhok megdöbbenve álltak meg körüle.

– Nem rád akartam lőni, tribun, hanem a huszárra, rebegé egy köztük reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.

– Hazudsz, áruló, golyód pánczélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs, most halva vagyok.

Az ember holt halaványra sápadt.

– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy legyilkolj.

A vádlott szólni akart, de nyelvén megfagyott a hang.

– Akaszszátok fel, ő áruló!

A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak s azt a levegőbe kapva, rohant oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az itélet végrehajtatik.

A tribun egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak lovára, a szédült ifjut keresztbe fektette maga előtt, s mielőtt a vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az úton, melyen az ifju jött.

A hídnál akkor is állt egy csomó fölkelő, a tribun köpenyével letakarta az ifjut, hogy ne lássák, mit visz, s a hogy elhaladt mellettük, futtában kiálta eléjük:

– Jertek utánam Topánfalvára!

S azután mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra félrekanyarodott egy meredek hegyi úton s befelé törtetett az erdők sűrűjébe.

* * *

Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első sugárait.

A szédült ifju meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet: «Jolánka». A napsugár melegen kezde sütni arczára, lezárt szemeire s percz mulva felveté azokat az ébredő.

Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a reggeli nap.

Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel leterítve, lábához háttal fordulva egy öles termetű férfi támaszkodott, keresztbe font karral s az ablakon kibámult.

Az ébredés neszére megfordult a férfi. A tribun volt.

– Hol vagyok? kérdé Imre, kábultan keresve emlékét a mult éj eseményeiből.

– Házamnál, felelé röviden a tribun.

– Ki vagy te?

– Nevem Numa, tribun a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most gazdád, ki nyughelyet ad és oltalmaz.

– Miért nem hagytál megölni embereidnek?

– Mert a harcz egyenlőtlen volt. Százan egy ellen.

– De nélküled kiszabadultam volna közülök.

– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül agyonhajigálnak a hegytetőről.

– S te nem akartad azt?

– Nem, mert gyalázatot hozott volna a románok nevére.

– Te ábrándos embernek látszol, tribun.

– Épen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. A mi téged hevít, az hevít engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tiéd műveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét; ezt tettem én is; lehet, hogy mi veszünk el, lehet, hogy ti vesztek el, lehet, hogy elveszünk mind a ketten, de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem emészti meg azt a rozsda.

– Nem értem fájdalmaidat.

– Nem érted? Hiszed-e azt lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra származnak át a mult dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan Sarmisægethusa helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a consulok hirhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül a sor, hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyiljanak, s ismét csatatér legyen a népes utczák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse, a híres dákok s a világhódító legiók maradványa? Én nem vádolok senkit, hogy miért tette őt azzá, mi most, de engem se vádoljon senki, ha azzá akarom őt tenni, a mi volt.

– S hiszed-e te, hogy itt az idő?

– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tieitek sem látják a jövendőt. Most megkisértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs mit veszteni, néhány emberélet legfölebb és az igen olcsó. Ti többet koczkáztattok, nektek annyi veszteni valótok van, s mégis gyülekeztek a harczok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi, nép, melynek semmije sincs, mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik tud csak olvasni; mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy neves városa sincs a hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e az idő, melyben meg lehet halni, vagy újra születni? Nyomorúsága van, egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak sűlyedni.

– Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.

– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csakhogy uratlan hazában élhess.