Part 6

– Úgy van, onnét jövök. Azt helyesen tudják az emberek. Csak azt nem tudják helyesen, hogy ki részére vagyok kém? A magyarokat kémlelem-e, vagy a császáriakat?

A tiszt gyanakodni kezde.

– Asszonyom, nekem igen rosszul esnék, ha kegyedet oly állításokon kapnám, a mikről azon gondolatra jöhetnék, hogy kegyed nem mond mindig igazat; jobb lesz, ha nem beszélünk erről többet. Mert meglehet, hogy azon szomorú kötelesség, mely kegyed távollétét parancsolná megtorlanom, erősebb leendne, mint azon öröm, mely kegyed ittlétét ünnepelteti velem.

– Én akarom, hogy beszéljünk róla. Kegyednek bizonyosan más kémei is vannak, vegye ön kezéhez azok tudósításait s nézze meg, nem fogok-e igazat mondani.

– Jó, csak egyet kérdezek kegyedtől, szólt az őrnagy egy összehajtott papirba tekintve, melyik oldalról készülnek a forradalmi seregek Selmeczen legerősebb védelemre?

– Egyikről sem, nincsenek már ott.

Az őrnagy visszahökkent a feleletre.

– Tehát csakugyan útat tört magának Körmöcz felé.

– Épen nem, Szélakna felé ment.

– De az lehetetlen, kiálta föl a tiszt, a kezében levő papirra ütve, ez azt irja, hogy Szélakna felől oly erő áll ellent, hogy ott seregének felét is elvesztheti, ha ki akar törni.

– Önök kémjei haszontalan ficzkók, szólt a nő, kivéve a tiszt kezéből az irást s ketté repesztve. A forradalmi vezér egy ember veszteség nélkül vonult el az országúton, fényes nappal, zeneszó mellett. Ezóta Branyiszkó alatt van.

– Az képtelenség, az lehetetlenség!

– Az ottani parancsnokok is azt mondták, midőn előre figyelmeztettem őket. Én bizonyosan tudtam, hogy a vezér a hegytetőkön keresztül akar háta mögé kerülni a szélaknai zárcsapatnak, de a parancsnok urak jobban hittek hivatalos kémeiknek, a kik a Körmöcz felé intézett színlelt támadást vitték hírül.

A tiszt még nem birt bámulásából magához jőni, midőn egy futár érkezett hozzá, tudósításokat hozva, mikben szórul-szóra az jelentetik, a mit az asszony imént elmondott neki.

– Valót beszéltem-e? kérdé diadalmaskodó arczczal a nő.

A tiszt kezét nyujtá neki.

– S nem tudja kegyed, mint menekültek meg? kérdé a nőtől.

– Úgy hiszem a hegyi útakon, felelt az ártatlanul.

– A föld alatt. A hegyen keresztül!

– Csodálatos! szólt a nő, kezét összecsapva. Csaknem hihetetlen!

És a nő arczán oly élethíven volt kifejezve a bámulás, a meglepetés.

Ki merte volna gyanítani, hogy épen ő volt az, ki ezt az útat a vezér előtt fölfedezte.

Az őrnagy világosan meggyőződött róla, hogy a szép asszony nemcsak szíve, de érdekei ügyének is meg van nyerve; a beszéd mindig melegebb kezde kettőjök közt lenni; az asszony tréfált, kaczérkodott, az ifju tiszt mindig szorosabban simult mellé, először csak kezét csókolá meg, azután karcsú derekát karolta át, mindez nem esett meg ellentállás nélkül. Végre nem nézhette tovább a nő telt piros ajkait a nélkül, hogy valami édeset ne gondoljon rólok, a bűvös-bájos szemek minden tekintete ittasabbá tette, még közelebb simult, midőn hirtelen nyers hangon szólal meg valaki ablaka alatt, az ajtót benyitják s a hívott hadnagy belép rajta nagy bizalmasan.

Akárki lépett volna be e perczben, számíthatott a nagyon természetesen kimagyarázható legmogorvább fogadásra, annál inkább a kérdéses hadnagy, kiben a főtiszt egy engedetlen alattvalót s a mi több, alattomos vágytársat vélt megismerni.

– Jőjjön ön a másik szobába! kiálta rá haragos hangon s maga után bocsátva a szomszéd terembe, elkezdett neki egy rettenetes leczkét tartani subordinatióról, kötelességről s azon esetekről, mik árulásnak tekintetnek.

A hadnagy szemre-főre bámult s némi tájékozást véve magának azon bizalmas helyzetből, melyben őrnagyát a küldött nő mellett találta, semmivel nem hitte magát jobban kimenthetni a még nem sejtett vád alól, mintha azt állítja, hogy ő a kérdéses asszonysággal különös gyöngédséggel és udvariassággal bánt mindenha.

– Épen ez az ön vétke! önnek nem udvariasság volt utasításul adva, hanem szigorúság.

A tiszt zavarba jött. Azt hitte, hogy a szigorúság ellen épen nem lehetett panasz.

– Ön egyedül bocsátotta idáig az általam elfogatott vádlottat.

A tiszt állítá, hogy ő három granátos kiséretében küldte ide.

Az őrnagy dühbe jött. «A hölgy maga legjobban el fogja mondani.»

– Ez az úr azt mondja, hogy kegyedet három granátos kiséretében küldte idáig.

A nő hidegvérrel felelt: «Valóban nem tudnám, mire lett volna e kiséret, miután önakaratomból jöttem.»

– Asszonyom, ön kötődik velem, szólt a hadnagy kifakadva, ön még zúgolódott ellenem, hogy miért ültetem ön szekerére a katonákat?

– Ha úgy volna a dolog, nem találok rá okot, hogy miért tagadnám el, sőt biztosítom önt, hogy panaszt tennék érte.

– De én parolámra mondom, hogy igaz, a mit állítok.

– Ha mind a ketten állításaink valóságára hivatkozunk, soha sem fogunk bizonyosat tudni. Én egyedül jöttem ide, az bizonyos, de ha kegyed azt állítja, hogy kisérettel küldött, hívja elő azt a három katonát, a kire rábízott, azok legjobban fogják bizonyítni.

A hadnagy végtelen zavarba jött. Érzé, hogy igaza van és látta, hogy mégis az ellenkezőt fogják rábizonyítani.

– Valóban, azt a három katonát azóta sehol sem találják.

A nő gúnyosan mosolygott.

– Őn csak nem fogja azt állítani, hogy én az ön három granátosát az úton meggyilkoltam s elástam az árokba!

Az őrnagy haragosan közbeszólt:

– Menjen ön, az ön három granátosa soha sem volt a világon. Ön hadi törvényszék elé fog állíttatni.

A nő egykedvűleg játszott egy az asztalról fölvett tollal, mintha őt a tárgy tovább nem is érdekelné.

Ha vádolta volna az embert azon sérelemmel, mit az rajta elkövetett, nem kapott volna elégtételt, míg azzal merőben ellenkezőt állítva, teljesen czélt ért.

V.

A hosszas táborozások alatt gyakran lehete látni majd itt, majd amott, majd a magyar táborban, majd az osztrák seregek közt egy és ugyanazon nőt, ki szüntelen más alakra változva, majd mint markotányosnő, majd pórnő, vagy fiatal férfi alakjában megjelent s mire észrevétetett, eltünt. Ha gyanúba vették s üldözék, mire a személyes leirása közöltett, már nem ő volt az, a kit keresnek, más arcz, más alak, más útlevél, semmi hasonlatosság előbbi alakjához.

Később megesett rajta, hogy el-elfogták, majd a császáriak, majd a magyarok és ő a legvilágosabb tanújelek ellenére mindenütt ki tudta magát vágni; a mely órában elfogták, a másikban már szabad volt.

Utóbb mind a két fél saját kémjének tartotta s ekként járt-kelt szabadon egyik táborból a másikba. Egy óránál tovább egy helyen sem maradt, egy embernél többel soha sem beszélt, irást soha sem leltek nála. Sehogy sem lehetett rá bizonyítani, hogy az ellenfélnek is szolgálatokat tesz.

Tudósításai mindig pontosak, kimerítők voltak mindkét fél részére.

Hogy e tudósításoknak mégis oly kevés hasznát vették a császáriak, annak okát abban lehet keresni, hogy a forradalmi vezérek csaknem mindegyikének az a szokása volt, hogy csata előtti napon az egész táborkarral tanácsot tartottak a másnapi ütközet disposicziói felől. Figyelmesen kihallgatták mindenik közbeszóló észrevételeit. A fáradságosan kidolgozott hadi tervet szépen leiratták, fölolvasták, helybenhagyták s másnap egy betüt, de csak egy gondolatot sem teljesítettek abból, a mi ott meg volt irva. A mi pedig a seregek létszámát illeti, az minden számokon épült tudományt meghazudtolt, voltak zászlóaljak, miknek egy-egy századja többet nyomott a harczban, mint egy másik zászlóalj egészen.

Hermine gyakran megfordult a forradalmi fővezérnél s az nem ritkán leirva adta oda neki az egész hadi tervet, hogy vigye meg elleneinek s miután a többi kémek szintén azzal összhangzó tudósításokat adtak, csakhogy sokkal hiányosabban, Herminet a legjobb kémek egyikének kezdék ott tartani.

Annak, hogy a kivitel a tervvel nem egyezett, természetesen ő oka nem lehetett.

A második szőnyi csatát megelőző napok egyikén ismét az ifju őrnagy hadiszállásán találjuk az özvegyet. Épen akkor ment oda.

– Épen jókor jő kegyed, Hermine, szól az őrnagy bizalmasan üdvözölve a nőt, a haditanács ma kegyedet különösen megdicsérte tudósításaiért.

– Nagy megtisztelés!

– Egy nagy föladat vár most kegyedre, mely koronája leend eddigi működéseinek.

A nő hallgatott kérdezés helyett.

– Kegyednek Komáromot és a szőnyi sánczokat kell számunkra kikémlelni.

– Ahhoz én nem értek. Oda tudományos ember kell, ki a hadépítészet titkaival ismeretes. Mit tudhatom én, melyik sáncz mirevaló? Rajzolni pedig épen nem tudok. Küldjenek önök ily helyre valami mérnököt.

– Megbocsát szép Hermine, az ilyen foglalatossághoz nem mindenkinek van szenvedélye, ehhez saját hivatás kell, sajátszerű vakmerőség és egy kis resolutió azon esetre, ha az ember tetten kapatik.

– Csak egy kis ügyesség, semmi más, a magyarok nem gyanakodók.

– Megengedem, Hermine. Hogy könnyen be lehet jutni a várba és a sánczokba, az nagyon hihető. De azzal még semmi sincs megnyerve. Ott minden helyet összejárni, följegyezni – ez a föladat s az ilyesmit kivinni felötlés nélkül, ehhez kell kimeríthetlen leleményesség, a mi kegyeden kívül senkinek sem sajátja.

– Tehát jőjjön velem valaki, a ki ahhoz ért. Mint a mesében a sánta és a vak, ketten csak teszünk egy emberszámot.

– Parbleu! Kegyednek, madame, ma nagy kedve van elménczkedni; annak az embernek, ki kegyeddel együtt elindulna kémkedni, fanatikus bizalmának kellene lenni kegyed iránt.

– Nos? És ilyen ember nem volna a világon? kérdé a nő, csábos hízelgéssel dűlve a tiszt vállára.

– Madame, ön engemet ért? Bizonyomra, ez a mesterség nincs ínyem szerint. Nyolczszor voltam már ágyútűz előtt, tudom mit tesz bátornak lenni, de ehhez az egyhez, megvallom, nincs bátorságom.

– Az igaz, szólt a nő gúnyosan, oda a mámor is elég, míg ide józanság kell.

– A halál nemei közt nagyon válogatós vagyok. Mint katona, a csatatéren szeretnék meghalni, az ágyban meghalni unalmas, de a vesztőhelyen, Hermine, ah ott rettenetes a halál képe.

– A halál képe előttem is rettenetes, hanem azért van az embernek esze, hogy őrizkedjék. Azt tudni fogja ön, hogy a magyarok engem saját kémjöknek tartanak, de azért sokszor megesett rajtam, hogy föltartóztattak, azonban soha egy betünyi tanujelét nem lelték nálam azon foglalatosságnak, mely a vesztőhelyre vitt volna.

– Hogy történhetett az?

– Látja ön nálam ezt az aranyórát? ugy-e sokszor kérdezte ön tőlem, hogy hány az óra? és soha sem jött arra a gondolatra, hogy e kisded arany ékszer nemcsak az órát mutatja, hanem néha a halál óráját is. Nézzen ide.

S azzal a nő egy észrevétlen rugót megnyomva az óra oldalán, kétfelé vált az, üreges belsejéből egy csomó kerekre vágott vékony papirszelet hullott ki.

– Ebben hordom én a veszélyes jegyzeteket. Kívülem senki sem tudja ez órát kinyitni, de nem is gyanakszik rá.

A tiszt gondolkozni látszék.

– Attól nem tarthat ön, folytatá a hölgy, hogy saját ügyetlenségünk áruljon el bennünket, csupán egy esetben lehet önnek oka a tartózkodásra: ha azt hiszi, hogy én fogom önt elárulni. Ez esetben nem beszélek e tárgyról többet.

– Jó, elmegyek önnel, szólt a tiszt, leggyengébb oldalán támadtatva meg. Gondoskodjék álruhákról.

– Elébb a tábori jelszavakról. Az álruha egyszerű polgári köntös. Ez legkevésbbé felötlő.

Félóra mulva az özvegy útban volt azzal az emberrel, ki férjét megölte, a magyar tábor felé.

VI.

Késő este Komárom egyik leégett épületében víg zeneszó mellett tánczoltak a honvédek. Valami élelmes ember korcsmát rögtönzött az elpusztult teremből. Ostrom alatti városban nem volt kedve senkinek leégett házát újra fölépíteni. A romok között az lakott, a ki akart.

A borházra nyíló mellékszobában a maszkirozott őrnagy s az özvegy ültek egyedül s halkan beszélgettek egymással.

Az őrnagy jegyzeteket rajzolt irónnal a nyitott óra belsejébe, a nő majd erre, majd amarra figyelmezteté őt irás közben.

– Milyen különös volna, kérdé egyszer a nő, fölállva helyéről, ha ezek odakünn megtudnák, hogy ön idebenn mit mível.

– Abban csak az volna a különös, hogy főbe lőnének, viszonzá az őrnagy, föl sem pillantva irásából.

– S ha én egyszer csak kikiáltanék: ide katonák! ezen ember itt kém!…

Az őrnagy bosszúsan pattant föl:

– Hermin, kegyed tréfája igen helytelen!

– No, hisz azért ne förmedjen rám, szólt a nő féltréfásan, hadd lássam, mit irt már? s azzal kezébe vette az órát. – – Ennek az órának még egy más rejteke is van.

– Lássuk.

Egy kis aranylemez félretolásával az óra belsejében egy férfi arczképe tünt elő finom miniature-festésben. Kék nemzetőri dolmány volt rajta, hosszúkás ezüst gombokkal.

– Ki ez a férfi?

– S nem ismerné ön? kérdé a nő élesen, vadon tekintve a tiszt szemeibe.

– Ez azon férfi! kiálta ekkor reszkető hangon, vad, fenyegető alakká magasulva föl és arcza kigyulladt: ez azon férfi, kit ön megölt s kinek jegygyűrűjét most is ujján viseli s a kit én imádtam, imádok még most is, szerencsétlen férjem!…

A tiszt fehér lett, mint a fal. Megmerevedett ez irtózatos asszony megölő tekintetétől. Egy hangot nem birt kiejteni száján, csak úgy bámult reá s nézte tétlenül, ellenállás nélkül, mint közeledik a nő az ajtó felé… Első lépése szilárd, a második tétovázó… a harmadiknál térdre esik, kezét az ajtó kilincsére teszi s reszketve, halálfehér arczczal tekint vissza áldozatjára, ki még mindig ott ül mozdulatlanul, mint kit a szél ütött meg.

– Csak egy szavam és meg vagy halva,… szól a nő, küzdő lélekzetétől megszaggatott szavakban. Elvesztél… Hónapokon át éjjel-nappal fáradtam rajta, hogy megölhesselek;… most itt vagy,… most nem kell halálod többé… menj, fuss, mentsd meg magadat! Elhoztalak a halál küszöbéig, fordulj vissza, nem kell halálod többé… Add ide azt a gyűrűt ujjadról és menj…

A tiszt fölugrott, el akart távozni az ajtón keresztül.

– Őrült, hová akarsz? mindenki megtudja arczodról, hogy ki vagy? ott az ablakon át, – ugorj alá, úszszál keresztül a Vágon. Vigyázz – el ne fogjanak. – Nem kell halálod. – Eredj…

A tiszt kiszökött az üres ablakon át s gyorsan sietve tünt el a romok között.

A nő reszketve, láztól gyötörve hallgatta távozó lépteit s midőn azok elhangzottak, lerogyott térdére, könyei megeredtek, zokogott, kezeit fölemelte s mintha beszélne látatlan églakókkal, rebegé:

«Meg vagy elégedve velem?… Jól tettem-e így?… Helybenhagyod-e?…»

* * *

Pár nap mulva véres csatát vívott Szőny sánczai alatt a két ellenséges sereg.

Hol ide, hol oda hajlott a diadal, mígnem utoljára a magyar vezér maga állt serege élére s bibordolmányában, lengő piros tollakkal iszonyú rohamra vezette harczos huszárait.

Szembe a császári nehéz lovasság jött vele.

Mint két lávafolyam közelgett egymásra égő harczvágyával a két ellensereg. A tisztek mindenütt csapatjaik élén.

Hirtelen a császáriak csapatjából kiválik egy vitéz s előre nyargalva, a magyarok vezére felé tart. Összecsapnak, hosszú sebet kap fejére a magyar vezér, a császári lovag holtan hull a földre.

A következő perczben mindkét sereg egymáshoz ütődik. Szörnyű roppanással csapnak le egymásra. Rémes ordításuk eget, földet betölt.

Küzdenek sokáig, elszántan. A magyar vezér megy elől véres ruhájában, véres kardjával és véres fejével, – mire visszatér, a csatatér az övé. A holtakat ő temetteti el.

Azonban lováról ájultan veszik le, sebe mély, nehéz, – csak a harcz tartotta fönn lelkét.

Hermine sebeit ápolni siet a vezérnek.

Nemsokára azt is behozzák, a ki megsebesíté. Az már halva van, éktelen, nehéz seb veté le a földre, a lovak meggázolták.

Hermine megismeri azt is.

Tehát csakugyan nem kerülheté el halálát.

De halála szép volt. A magyar vezér kezétől esett el, merész viadalban, sebet adva és nyerve.

A nő elmerengő szemmel nézte soká a két szép halvány férfit.

Melyiket szerette? melyiket gyűlölte? Talán egyiket sem, talán mind a kettőt? Nem tudta meg senki…

SZÉKELY ASSZONY.

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték.

Sepsi-Szent-György kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.

Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja,… ez volt mostan Gábor Áron,… emez volt az ellenségé,… s ez rá az ég mennydörgése…

S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik győzött, melyik vesztett.

Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogy ha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó ne jőjjön belőle.

A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajánál ősz, hallgatag férfi ül. Vén ember már, nyolczvan éves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.

Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!

Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: «miért nem lehetek én ottan!»

Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harczba.

A nyomorék olvas az Izrael harczairól, nagy nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szent háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva, harminczezer férfi vesztette el életét.

– Miért nem lehetek én ottan? nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas:

«És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.»

«Elszaladott pedig egy ember a harczból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére.»

«És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala.»

«Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással.»

«Micsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást.»

«Vala pedig Éli kilenczvennyolcz esztendős és az ő szemei meghomályosodtak.»

A nyomorék nem birta tovább olvasni, föltalált tekinteni az ősz emberre és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könynyel.

– Miért nem olvasod tovább? kérdé az aggastyán.

– Sötét van, nem látom az irást.

– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arczomon. Miért nem olvasod tovább?

A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könyeket és olvasott:

«Monda az ember Élinek: a harczból jövök, a harczból szaladtam el.»

«Megfutamodék az Izrael, – a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték.»

A nyomorék nem birta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arczát kezeibe.

Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behunyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:

«És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a kapufélen és meghala.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A temető árka mellett egy ákácznak támaszkodva egy magas némber áll.

Harminczhat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.

Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg villog. A székely asszony arczát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmuló kékzöld világot.

S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nő arczán.

Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből volna faragva.

Ez Judith, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arczuk kifejezését, nagy, fekete szemeik ragyogását, sűrű hajfürteik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.

Karcsú, büszke termete körül szép fiatal, tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hizelgő folyondár a sugár jegenyéhez.

E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, síma szőke hajjal. Arcza oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.

Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az alaktalan távol ködeiben.

– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? kérdi Judith a leánytól, kezével a távolba mutatva.

Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa. Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bir magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.

Pillanatok mulva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arczán szerelmes hajnalpir ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.

– Ez ő, kedvesem, rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.

– Nincs fegyvere! kiált eliszonyodva Judith, s elfordítja arczát és szemeit kezével eltakarja.

Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátta az anya fia gyalázatát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.

Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerőködéssel látszott sietni a város felé.

Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arczába.

Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.

Mindenki rá ismert benne Judith fiára, s a nők körülállták az anyát, a mint a fiut arra látták tartani.

A temetőárok az anya és fiu között volt. Ez nem birt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.

– Hol hagytad fegyveredet? kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény, elitélő hangon Judith.

A fiu felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.

– Szólj, elveszett-e a csata?

A fiu némán inte és fejét lehajtá.

– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?

A fiu hallgatott.

– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.

A fiu esdő tekintettel nézett szét a nők arczain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.

Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judith ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.

Az ifju még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Soha sem tudta meg senki.

Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El – kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.

– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.

Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, a merre látnak.

Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Eget verő sírás.

Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?