Part 5

Kelj föl éjféli szellő, szedd föl a lombokat, mik le vannak tépve a zivatar kezétől, hintsd be vele a halottakat. Hintsen be a szellő hervadt levelekkel titeket, kik meghalva feküsztök, barna székely fiak, ifju hadvezér, ősz ágyús, ércz menyasszony és elmult dicsőség!

AZ ELESETT NEJE.

I.

A negyvenkettedik zászlóalj s a lengyel vörössipkások egyedül maradtak a csatatéren. A többi elfutott. Csak egy nemzetőri kapitány maradt el futó századjától, letépte kardbojtját, fölvett egy lehajított fegyvert a földről s odaállt a harczolók közé közkatonának.

És hangzott a riadozó dal, a lengyel katonaének:

«Jáczi táczi vojáczi Klapczi krakoviáczi Cservena csapicska Moja kohanyicska!» (Ezek a katonák, A krakkói fiúk A vörössipkások, Az én kedveseim!)

Közbe-közbe hangzott az ágyúdurrogás, a pariparobaj, az ellen hurrah-kiáltása.

Dalolva vonult odább-odább a kis lengyel csapat; ha üldözői utól-utólérték, visszafordult, tüzet adott rá és szuronyt szegezve megállt küzdeni.

Azután csendesen ismét vonult vissza, dalolva a riadozó harczéneket; az ágyú dörgött, a paripák robogtak, a golyó fütyölt.

A kis csapat ellentállása nélkül az egész vert sereg semmivé tétetik.

Ők egyedül tartották föl az üldöző hadsereget, melynek tízannyi ember egy óráig sem állt ellent.

Késő estig harczoltak, sebet kaptak eleget, de még halottjuk egy sem volt.

Most egy dühös rohanással támad rájuk az ellenség lovassága; csatájuk mint a sziklát ostromló hullám zuhogása, az összeütközött szurony és kard cseng-bong, a csatázók porfelleget vernek maguk körül, csak a zászlók hegye látszik ki belőle.

A porfelleg elnyugszik, a kisded csapat bántatlanul halad tovább az úton, az üldöző lovasságot visszatéríti a takarodót fúvó trombitaszó, a csatatér magára marad.

A kéklő távolban rohanó seregek futása látszik még, mint sötét felhőárnyék, mely végig fut a földön, kergetve az üldöző szelektől.

A meggázolt fűben egyedül marad el egy elesett férfi, haldokló arcza az ég felé fordítva, szemei tört csillagában az alkony bús fénye tükrözi magát.

Az égszínkék dolmányon végig folyik a piros meleg vér, a szép férfi-arczon végigfut a halál sáppadt fagyos színe.

Még egyszer föl akar emelkedni a földről, – nem bir, visszahanyatlik, a kard kihull erőtlen kezéből.

«Oh Hermine!» sóhajtja utolsó gondolatja nevét és lehajtja arczát a fűbe s kinyujtott kezével kardját keresve, s haldokló ajkaival Herminet suttogva, meghal.

A tiszt nemzetőri kapitány.

S a távolban, a szürkülő éjben mindig enyészetesebben hangzik a riadozó harczdal:

«Jáczi táczi vojáczi Klapczi krakoviáczi Cservena csapicska Moja kohanyicska!»

II.

Egy hónap múlt el a budaméri vesztett csata után. A magyar fővezér Selmeczen volt, körös-körül bekerítve egész seregével. Négyfelől próbált útat törni magának, mind a négyfelől el volt állva az útja, semmi oldalról sem volt szabadulás.

Mikor negyedszer kisértette meg a csatát, szinte ott veszett. Legkedvesebbik barátját mellette lőtték le, ő alóla kilőtték a lovat, egy huszár nyargalt azután oda, az ragadta meg kezénél fogva s erővel hurczolta el a csatatérről.

A mint hazatért a laktanyára, tisztjei figyelmeztették, hogy csákója keresztül van lőve.

Levette fejéről, megnézte; a golyó a kokárda és a viharcsat között fúrta át a csákót.

– Miért nem egy araszszal alább! monda elbúsúltan a vezér s a fáradságos éjek, napok után ledűlt fekhelyére, ébren álmodozni.

Éjfél után fölkelté az őrálló tiszt, jelentve, hogy egy hölgy akar vele rögtön beszélni.

A fővezér fölkelt, nem kellett felöltöznie, ruhástul aludt mindig, s inte, hogy bejöhet, a ki akar.

A bejelentett nő belépett a szobába.

Fekete ruha volt rajta, fején gyászfőkötő, arcza bús, halovány.

Szép, nemes magatartása, komoly, szabályos vonásai, nagy, sötét szemöldtől árnyazott szemei oly ismeretesek voltak a vezér előtt.

Igen. E sötét szemek átható tekintete, e homlok alabástroma, ez ajkak, ez arcz maga, mind rég elmúlt idők ismert tüneménye; új rajta egyedül a bánat és egy hosszú erőszakolt ráncz a homlokon a két szemöld között, mely az egész arcznak oly fenyegető, oly baljósló tekintetet ad.

A vezér oda lépett hozzá. Az asszony sokáig nem tudott szólni.

– Te látogatsz meg engem Hermine, ez átkozott órában?

– Beszélni akarok önnel, szólt az asszony hidegen, nyugodtan ülve le a vezér által ajánlott karszékbe.

A vezér szembe vele megállt, összefont karokkal s merően nézett a hölgy föl-fölpillantó szemeibe.

Oly sáppadt volt mindkettőnek arcza.

– Arthur, kezdé a hölgy teljesen, de hidegen csengő hangon. Mi régen láttuk egymást. Akkor még gyermekek voltunk s virágokkal játszánk… Virágokkal akkor, most élettel és halállal. Ön megvénült, de én még inkább. Látja, özvegy vagyok.

– Az én nőm is az lesz nem sokára, szólt közbe keserűen a vezér.

– Férjem csatában esett el, folytatá a nő, nyílt, becsületes csatatéren, és én nagyon szerettem őt, de meg nem sirattam, mert tudom, hogy miért esett el. Holttestét nagy áron vásároltam vissza; reszkettem, midőn köpenynyel letakarva házamhoz hozták, ha nincs-e megcsonkítva? tán feje levágva, arcza eléktelenítve? Nem volt. Épen hagyták, minden vonása arczának halállal pecsételt bizonyságot tőn róla, hogy bátran, vitézül esett el. Egyetlen sebe volt, az is elől – mellén. Csak gyűrűmet nem találtam ujján, jegygyürűmet, melyet akkor vont ujjára, midőn velem az oltárhoz lépett s azóta le nem tett soha. Alig néhány napja, hogy e gyűrűt megláttam egy embernek az ujján. Egy fiatal tiszt szállásolta magát oda hozzánk, annak az ujján pillantottam meg jegygyűrűmet.

– Vehette valamely közkatonától.

– Nem. Azt mondá, hogy egy embertől vette el, a kit megölt.

– Nem mondtad neki, hogy azon ember férjed volt?

– Semmit sem. A tiszt szép fiatal ember, szőke, halvány arcza megcsalja látszó szelidségével a szemlélőt, bágyadt kék szemei nem árulják el a tüzet, mely rajtok belül lakik.

– Te szerelmes lettél belé?…

– Azaz ő én belém. Hizelgéseivel halmoza el, szerelmet vallott, belém bolondult.

– S te férjhez fogsz hozzá menni?…

– Meg fogom őt ölni…

– Ahoz nem értesz, szegény asszony.

– Igaz. Ha erőm lett volna, tehettem volna, mert előttem volt, házamban aludt, csak akarnom kellett volna, hogy szobájába jussak, ott lehettem volna, míg elalszik, legyilkolhatám; de mind hiába, ahoz én nem értek. És mégis akarom, hogy meghaljon.

– Ha jó katona, az nagyhamar megeshetik rajta.

– De én nem akarom, hogy mint jó katona haljon meg, nem a dicsőségért, én értem kell neki meghalni, nem a dicső csatamezőn, – a halál legirtózatosabb tűzhelyén, a vesztőhelyen kell életét bevégeznie.

– Szegény asszony, a fájdalom megzavarta agyadat.

– Tábornok úr, ön férjemnek jó barátja volt! – Arthur! Ha én azt mondom, férjem kiomlott véreért boszú kell! messze kell-e keresnem azt, ki e boszút teljesítse?

– Hermine. Térj magadhoz. Én tisztelem fájdalmadat, férjedet becsültem s ha e perczben tudnék szánni egyes embereket, őt megsiratnám, de gondolhattad-e azt valaha, hogy én egy egész rám bízott hadsereggel egyéb hivatást ne ismerjek, mint valakit, bárha legjobb barátom, testvérem, apám lett volna is az, megboszúlni? s hadi mozdulataimmal egyebet ne terveljek, mint azt az embert, ki őt megölte, keressem és üldözzem? S ha végre megtalálnám is, lehetne-e, illenék-e becsületes katonának becsületes katonát azért megöletni, mivel a csatában, a nyílt harczmezőn megölte azt, a kit én szeretek? Te teheted azt, mert asszony vagy és feleség, én nem, mert én katona vagyok és vezér.

– Ön engem őrjöngőnek tart, tábornok úr, szólt az asszony, fölemelve nagy sötét szemeit; nem akartam én, hogy ön keresse azon embert. Én fogom őt ide hozni. Én magam fogok neki okot szerezni arra, hogy ön méltán, törvény szerint megölethesse őt. És ha egy évig tartana is tervem, egy év mulva sikerülni kellene annak. Ide hoznám ön elé ez embert, elmondanám: ez ember vétette ezt! vétette azt! Önnek hadbirái csak a hadi törvények büntetéseit olvasnák fejére, önnek csak a pálczát kellene eltörni feje fölött s csak azt kimondani, hogy «Istennél a kegyelem». – Azt megmondani neki, mikor halni megyen: «nem a vétkeidért halsz meg így, én vagyok az, ki megöllek, férjem kiontott véreért tégedet», az az én dolgom lenne.

– Oh Hermin, beh boldog vagy gyűlöletedben. Egy egész évre vannak boszúterveid… Egy év mulva hol leszünk? ki marad meg közülünk?

– Ha nem leszünk, megszününk érezni s én azt sem bánom. A haláltól nem rettegek, de míg élek, nem felejtek.

– Jó, Hermin, eleget beszéltél már fájdalmadról, most hagyj magamra az enyimekkel, én kevésbbé szeretek azokról beszélni. Nekem is vannak halottaim, pedig igen sokan és még többen is lesznek.

– Nem hagylak el. Tudok mindent, a mi veled történt. Körül vagy fogva s vagy meg kell adnod magadat, vagy elveszned seregestül. Három egész éjjel az ellenség táborát jártam, majd mint markotányosnő, majd vidéki pórnőnek öltözve, egyszer férfi-álruhában is. Utaid minden oldalról el vannak zárva. Tegnap, hogy a hídtól visszavertek, még szerencséd volt, ott vesztél volna, a hegyszoroson nem lehet fölfelé menned. Szélakna felől a defilée úgy meg van ágyúkkal rakva, hogy ott sereged felét elvesztheted, még sem juthatsz keresztül, de ha e telep háta mögé kerülhetnél, az út egészen szabad volna azontúl, mert azután egész a branyiszkói hegyig egy helység sincs elfoglalva. Csak vagy két zászlóaljat s nehány hatfontost kellene a defiléet őrző telepek háta mögé vinned.

A vezér keserűen mosolygott.

– A levegőn keresztűl ugy-e?

– Nem. A föld alatt.

A nő oly komolyan mondta e szavakat, hogy a vezér arczáról elmaradt utánok a mosolygás.

– Igen, a föld alatt. Emlékszem rá, hogy mikor kis gyermekkoromban anyám születése helyén e magas hegyek közt gyermek-barátnéimmal játszani kijártam, gyakran találtunk a hegyoldalban egy mély földalatti tunnelt, melynek torkolatjánál olykor bujósdit játszottunk. Egyszer rossz gyermekek megkergettek bennünket, barátnéim szanaszét futottak, magam beszaladtam a bányatorkolatba. Nehány fiu utánam szaladt s ijesztgetni kezde a barlangban. Én még beljebb mentem, alacsony, de elég tágas folyosó tárult előmbe s én mindig mélyebben haladtam befelé. A fiuk ordítását folyvást hallottam, a visszhangzó üreg még egyszer oly borzalmassá tette azt előttem s én futottam a sötétségben, lélekzetem visszatartva, tapogatózva omlott kövek és sáros földhányások között. A sötétségtől és magánytól nem féltem annyira, mint az ijesztgető fiuktól s így mentem szüntelen előre. Egyszer úgy tetszék, mintha világosságot látnék magam előtt, távol, igen távol valami homályos csillám pislogott előmbe. Siettem arra felé, a világosság mindig közelebb látszott jőni, a besütő külvilág mint valami ezüstköd tört magának útat a földalatti sűrű sötétségbe, szinte egyórai futás után ismét a szabad levegőre értem s nem hiszem, hogy ez útat még egyszer meg mertem volna tenni, melyet ijedtemben oly hirtelen bejártam.

A vezér várakozásteljesen figyelt a nő szavaira.

– Midőn kiértem a szabadba, egy sűrű, vadonnan sötét fenyves-erdőt láttam magam előtt, melyből sehonnan nem találtam kijárást. Sírva ültem le egy kidűlt fenyőre, ott találtak rám azon járó hámorosok s kevés kerüléssel egy faluba vezettek.

– Azon falu neve…? vágott közbe nyugtalanul a tábornok.

– Szélakna…

A vezér arcza égni, szemei ragyogni látszottak, odalépett az asszonyhoz, megszorítá kezét, megölelte.

– Szólj, beszélj tovább, mondá és ajkai reszkettek az örömtől.

– Nagyapám, a professor, kinek az eseményt elmondtam, a helyett hogy, mint féltem, megbüntetett volna, nagyon örülni látszott a fölfedezésen s mint emlékszem, nagy diadallal mondá, hogy ez lesz a «kuruczok útja» melyen II. Rákóczi Ferencz (az önéhez hasonló körülmények között) czernirozott seregét a föld alatt keresztülvitte. Ily elhagyott bányaüregeket másutt is találni, ezek az úgynevezett Erbschachtok, melyeknek azon jogaik vannak, hogy a fölöttük levő bányák terméseik egy tizedét nekik tartoznak adni, a miért ezek vizeiket leszivárogtatják; ezen jogaikat azonban elvesztik, ha egy más akna még náluknál is mélyebben furatik át a hegyen s ilyenkor elhagyatnak, elfelejtetnek, a mi akkor is megtörténhetik velük, ha a fölöttük levő bányák megszünnek jövedelmezni.

– S e tunnelt, úgy hiszed, hogy kívüled senki sem ismeri?

– A nyílást igen, de azt ki sem tudja, hogy az egész a hegy tulsó oldaláig vezet, a hol a kijárás egészen össze van omolva, úgy, hogy külről észre sem lehet venni. Nagyapám e fölfedezést, a tudósoknál annyira sajátságos irigységből, holtáig titokban tartotta.

– El tudnál-e engemet oda vezetni?

– Azért jöttem ide, hogy azt tegyem. Nem panaszaimmal untatni, hanem önt megmenteni volt jöttem czélja. Jőjjön velem.

A nő magára vette köpenyét, a vezér kardot kötött. Két ordonnance-tiszt távolról követé őket égő fáklyákkal s így haladtak tova a téli éjszakában.

A föld fehér volt, az ég fekete. Zajos csata után néma volt a vidék.

III.

A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé. Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt beszélgetésök.

Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők kezéből, a másikat a vezérnek adta át s inte nekik, hogy menjenek vissza.

A vezér kérdőleg tekinte rá.

– Nem akarom, szólt a nő súgva, hogy e helyet ismerje valaki, míg biztosítva nem vagy.

– De ezek legbizalmasabb embereim.

– Én nem hiszek senkinek.

– De te nő vagy – és velem egyedül.

A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, «e fekete ruhában!» szólt fölsóhajtva.

– És e fekete órában, tevé hozzá a vezér s mentek azután egyedül le a völgy mélyébe, a fehér zuzmarás fák közt, az úttalan hófuvatban, elől a nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vér világot vete komor arczaikra.

A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az elpusztult aknatorkolat.

Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, a mennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval.

A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elől kibélelve.

Az asszony elől lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán keresztül villogtak nagy sötét szemei.

– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni, szólt az özvegy, de hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó ágyúk számára is elég tág.

S haladtak mindig mélyebben a hegy szivébe, elől az asszony fekete ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta elmenőket.

A tunnel közepe táján látható volt az aknakút. Egy mély, rettenetes hosszú, kútalaku üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag úgy látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy lefelé száz meg száz ölnyire a föld ércztermő gyomrába; a malom korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet huzta föl és alá, min a bányászlegények ereszkedtek le és szálltak föl ismét s vontatták föl a nyers érczek köveit nagy kemény bőrökben.

A mély nyílás egészen födetlen áll a folyosó mellett.

Borzadva nézett bele az asszony.

– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; – milyen könnyen beleeshettem volna.

Ismét odább egy patak folyt keresztül a folyosón.

– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán s az most elromlott és a patak itt tört keresztül.

A nőnek nem lehetett a vízen keresztül mennie, a vezér fölvette őt ölébe, a nő ráhajlott vállára.

Mindkettő arcza oly komor, oly halovány volt.

Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arczaik oly haloványok, de az a fekete ruha és az a fekete óra…

A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ el kelle hengeríteni az útból, hogy kimehessenek rajta s ott egy vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.

A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő kiáltozásai.

Az erdő oly sötét volt, hogy nem lehetett belőle kilátni.

– Most Isten önnel, én tovább megyek, szólt az asszony, kezét nyújtva a tábornok elé.

– Hová gondolsz Hermin? ez erdőben, ily éjszakában…

– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom fölkeresni s ott pórruhát veszek magamra és megyek tova.

– Miért oly sietve?

– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál egy embert hagytam, a ki férjemet megölte, ahoz sietek; Isten önnel!

– Nem bocsátlak magadat Hermin, elkisérlek odáig, legalább az erdőből ki.

– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell szabadítania és pedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk találkozni.

A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a fáklyát is kioltá, melyet magával vitt s eltünt a sűrű fák között, miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos bánatos zöld.

A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztül sietett a föld alatti folyosón s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire hadiszállására újra visszatért.

Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá s csodás gyorsasággal rendbehozatva a földalatti útat, elkezdé serege javát azon keresztül szállítani.

Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstől visszhangzott, a századok óta ott lakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odujából. A fáklyáktól jobbra, balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tüntek föl szerteszét, mik fenyegető repedezéssel tüntek el a kemény sziklafal hasadékaiban.

A vezér és a tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak s a mint elől az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok a nehezen gördülő ágyúk, miket alig birtak vontatni az iszapos úton; maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, a hol egy-egy megfeneklett.

Még tartott a véghetetlen téli éjszaka s már a sereg legjobbjai néhány ágyúval keresztül jutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem elől.

S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a derék-sereg Szélakna felé.

Az ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából.

De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből csaknem háta mögött az alagúton átjött hadosztály s a czernirozó had, nehogy két tűz közé kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a derék-seregnek szabad útat nyitni.

Igy menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek hitte.

Szerencsecsillaga ekkor kezdett föltünni az égen.

IV.

Az özvegyasszony hazaért távollevő lakába. De a kiért járt, a fiatal főtisztet már nem találta ott. Hadi mozdulatok miatt egy állomással odább kellett neki menni s a házába betérő özvegy ott egy csomó közkatonán kívül, egy alsóbb rangú tisztet talált szobájában, ki nyers hangon kérdé a belépőtől: hogy mit akar?

– Én e ház asszonya vagyok, felele az szárazon.

– Nagyon jó, mondá a hadnagy, épen parancsot kaptam, hogy mihelyt megérkezik az asszony, küldjem a szomszéd állomásra.

– Parancsot? Kitől és miért?

– Ugyanazon őrnagytól, ki előttem itt volt s ki nekem főnököm; hogy miért? arra nem felelhetek, mert arra nekem semmi gondom.

Az asszony nem mondott ellent, hanem rögtön parancsolá a szekeresnek, ki idáig hozta, hogy vigye a kitűzött helyre, a hadnagynak pedig átadta szobája kulcsait, sarcasticus hidegséggel mondva: «ha már elfoglalta ön házamat, viselje egyuttal gondját vagyonaimnak».

A hadnagy előszólíta három granátost s parancsolá nekik, hogy üljenek szintén a szekérre.

– Minek az? kérdé az asszony sértett büszkeséggel.

– Önt fogják kísérni asszonyom.

– Ez is parancsolatban van önnek adva? kérdé a nő élesen.

– Ezt így szokták asszonyom, válaszolt a tiszt s becsapta maga után az ajtót.

A granátosok fölültek a nő mellé és vele szemben a szekérre.

A nő halavány volt, még ajkai is fehérek voltak a dühtől, de hallgatott és nem mutatta indulatját.

Az úton elkezdett a granátosokkal beszélgetni, mind a három lengyel volt, sokat beszélt nekik különös tárgyakról, merész eszmékről, nagy csodás tettekről. A granátosok figyelve hallgatták, néztek reá, bámulták, egyre bámulták, észrevétlenül szítták magukba perczenkint az asszony szavainak csábító mérgét s mikor a fuvaros egy helyen megállt a fogadó előtt lovait etetni, azt kérdezte tőle a három katona, hogy merre vannak a magyar seregek?

És rögtön mind a három átszökött.

A nő egyedül maradt. Ő is elszökhetett volna, ha kedve tartá. De nem tevé azt; hogyha nem hivatta volna is azon ember, ő felkereste volna. Elvitette magát a kijelölt állomásig, ott kifizette a fuvarost s visszaküldé, az hazament, a honnét jött, harmadik vármegyében fekvő lakhelyére s eltávoztával senki sem bizonyíthatá be, hogy a nő mint jött ide.

Hermin fölkereste az őrnagyot, a kihez küldve volt, oly arczczal, melyen semmi nyoma sem látszék a haragnak, lépett be hozzá s midőn annak szép fiatal arczán a szokatlan hidegséget, a visszautasító szigort észrevette, úgy tett, mintha megütköznék rajta s remegve kérdezé: «őrnagy úr, kegyed én rám haragszik?»

Az ember azt hitte volna, ez az asszony most fél, remeg; pedig akkor kezdett boszúja tárgyát megrontó tervéhez.

– Asszonyom, szólt az őrnagy, hideg, erőtetett hangon, megbocsát kegyed, hogy ide hozattam, de a kötelesség…

– Engedjen meg ön, engem ön nem hozatott, magam jószántából jöttem önhöz.

Az őrnagy megütközött.

– S nem tisztem küldte kegyedet, kit lakházánál hagytam?

Az asszony mosolygott, elpirult, szemeit lesütötte… Minden kiszámítás…

– Kegyed tisztje engemet mindenesetre küldött, de nem ide. Tudtomra adá, hogy kegyed engemet el akar vitetni s biztatott, hogy rejtsem el magamat oly helyre, mit csak ő fog tudni. Én azonban észrevéve, hogy az ember igen különös szemekkel tekintget rám, inkább akartam magamat önre, mint ő rá bízni.

Az őrnagy dühösen csapott öklével az asztalra. «Rögtön menjenek a hadnagyért», kiálta az ordonnancenak. Ha e perczben altisztje jelen van, talán megölte volna. Engedetlenség parancsai iránt, szövetkezés, egyetértés azzal, a kit el kellene fognia, mind elég vétek a fölebbvaló haragját megtorlásra gerjeszteni, hát még, mikor e harag tüzét a fölgerjedt szerelemféltés szítja!

A nő ennyi indulatot tudott néhány szavával fölgerjeszteni.

– Kegyed tehát egyedül jött? kérdé az őrnagy, többé nem hideg, kényszerített hangon, hanem indulatosan, föllázadtan.

– Egyesegyedül, mint láthatja ön.

– S mi indítá kegyedet arra, hogy mégis eljőjjön?

A nő összetette kezeit s oly csábító, oly mosolygó, oly pokolra hívó tekintetet vetett a katonára.

– S nem találná ön ki?

A katona odalett e tekintet bűbájától. E kábító mosoly, ez észvesztő ragyogvány a nagy, epedő szemekben elfeledteték vele, hogy vádlott és biró állnak egymás előtt. Odarogyott a nő lábaihoz és csókokkal halmozá el annak kezét s nem birt megválni annak mosolygó tekintetétől.

Ha észre tudta volna venni e mosolygó arcz homlokán azt a fenyegető egyenes ránczot, mely őrt állni látszék hidegen, változatlanul a hazudó arczvonalmak szinpadi játéka fölött!

– De mindenekelőtt kérem önt, szólt az asszony, negélyesen visszavonva magát, beszéljünk arról, hogy mi haragja van önnek reám, a miért, ha magam jószántából nem jövök, erővel is idehozat.

A tiszt tréfásan veté le magát a pamlagra s odavonta maga mellé a hölgyet, monda:

– Kegyed kevésbbé volna találékony, mint én?

– De tréfán kívül, valami oknak, valami czímnek csak kell létezni, a miért engem saját házamtól parancs által el lehessen idéztetni.

– Kegyed sokáig nem volt otthon és az emberek azt beszélték, hogy mint kém a magyarok táborában időzik. Ezért jogom volt kegyedet elfogatni, s kérdőre venni.

– Az emberek valót beszéltek.

– Hogyan! szólt megütközve a tiszt s ismét komolyan kezde a nő arczába tekinteni.

De annak egy vonása sem változott.