Part 4

«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet!»

– – Másnap híre futamodott, hogy az oláhok roppant csapatokban törtek alá a havasokról s szerte mindenfelé égetnek, pusztítnak mindent, a mi magyar, vagy székely.

* * *

Folyt már mindenütt a magyar vér, város város után elesett, csaták vesztek el egymás után, egész Erdély fölött összecsaptak a polgárháború hullámai, a magyarnak nem maradt más a hantokból, mint véren vásárolt gyászemlékei.

Csak egy talpalatnyi föld volt még, melyet fegyveres had meg nem gázolt, Székelyföldnek egy kis szegletében, a háromszéki székely szülőfölde.

Körül égett már a határ, sáppadtak az arczok, hallatszott a vérszomjas hadak kiáltása, hallatszott az asszonysírás, egész Erdélyben nem volt egy férfi-szív. Csak a háromszéki székely nem volt kétségbeesve.

Hidegen, makacs elszántsággal várta be a közelgő veszélyt, nem kérdezte azoknak számát, kikkel meg kell küzdenie, nem kérdezte, hogy győzni fog-e, még azt sem, hogy mivel fog küzdeni fegyveres hadak ellenében. De azt tudta, hogy vívni fog és ha veszt, elvész maga is s várta nyugodtan, makacsul a veszélyt, melylyel egyedül maradt a csatában.

Ezt így szokta a székely.

* * *

Ezernyolczszáznegyvennyolczadik év deczember havát ültük.

A nap véresen áldozott le Székelyhon fölött, – oly soká tudott elnyugodni, lemente után majd egy óráig fénylett még az ég tüzes-vörös fényben.

Azután fekete lett minden, az éj elfedte az eget és földet s az emberek bűneit.

A sötét éjszakában néha tompa dördülés hallatik, megelőzve egy-egy villanástól, mely lomhán lobban el a világtalan éjben.

Itt, amott, óriás bérczek háta mögött szembántó vörösség emelkedik az égre, nőttön növekedő, mintha tűzlélek emelné föl izzó árnyékát a véghetlen űrben.

Elzárt völgyben, mit minden oldalról bérczek körítenek, kisded helység ablakai fénylenek szétszórva a setéten keresztül s a helység egyetlen tornyából a csengő estharang intő hangjai beszélnek halkan a siket éjszakának.

A föld föl van fagyva, a göröngyös fagyon lókopogás hallik. Fáradt, sovány lovon egy férfi látszik ügetni a helység felé, olykor megáll, leszáll s hallgatózni látszik, vagy tán lovát pihenteti.

Az út hol magasba, hol mélybe visz, a lovag sokára ér fáradt lován a legelső házhoz, melynek világított ablaka előtt vén ákáczfa áll szomorúan, levéltelenül.

Itt bekopogtat az ablakon s azután rekedt, tompa hangon beszól a ház gazdájához.

– Áron apó! alszik-e kend?

– Nem alszom, felel a szólított.

– Azt jól is teszi, ez nem aludnivaló idő az Istentől. Jőjjön ki Áron apó.

Az ajtó csikorgott, egy ősz, zömök férfi lépett ki, vállán bundával, kezében lámpáját hozva, melylyel a jövevény szemébe világított.

– Te vagy az Andor? mit hozasz? jer be a melegre.

– Melegből jövök apó, nem megyek be. Kend is csak azért menjen be, hogy kösse föl kardját, üljön lovára és jőjjön velem.

– Mi történt?

– Minden rossz, semmi jó. Aranyosszéket elfoglalta az oláh! Felvinczet fölgyújtották. Tegnap éjjel jöttem onnan; visszanéztem, azt hittem, hogy tán el tudom hagyni, de még tán a világ végére is utánam látszanék.

– Hát apádék?

– Apámat négyfelé vágták s vérét fölitatták a kutyákkal, kis öcsémet bele dobták a tűzbe, sok ember elveszett, lehet tán kétezer is, kivált a szegény hajadon lányok, azokat nyomorú sorsra szülték édes szülőik.

– Testvéred?

– De annak nem jutott e nyomorú gyalázat; mikor az oláhok házokra rontottak, látva, hogy nem menekülhet, kést vert a szívébe.

– Rettenetes!

– Nincs idő sopánkodni, öreg. Eredj be, köss kardot és siess utánam Vásárhelyre még ma, még az éjjel. Isten veled és a szegény székelyekkel.

A lovag ismét felült ménjére s tova ügetett, az öreg szoborrá merevedve maradt ajtajában.

Néhány percz mulva több lovag ügetett ismét a helységen keresztül.

– Honnét jöttök? kérdé az öreg.

– Agyagfalváról!

– Igen. Mit csinál ott a székely tábor?

– Semmit. Eloszlott.

Négy napig nem adtak neki kenyeret, azután eloszlott mindenki a maga szülőföldére.

Tova mentek.

Azután egy csoport gyalog nép jött, félmezítelen nők, rongyba takargatott gyermekeket hurczolva ölükben. Összefagyva, eléhezve a deczemberi hideg éjszakában.

– Adj szállást, üldözöttek vagyunk, rebegék az ajtajában álló gazdához.

– Tiétek házam, mindenem, foglaljátok el.

– Áldjon meg érte az Isten.

– Honnét jöttetek?

– Enyedről.

– Miért oly messziről ennyire?

– Útközben nem mertek bennünket befogadni ismerőseink, féltek, hogy üldözőink rajtok állnak boszút.

– Jó helyre jöttetek. Térjetek be.

Vágtatva jött egy lovag ismét. Az öreg köszönté a hirtelen elvágtatót.

– Jó estét földi!

– Jó az ördögnek, de nem a székelynek! felelt az daczosan, meg sem állva.

– Mi baj?

– Kolozsvárott benn a német! kiálta az vissza rohantában és tovanyargalt.

Az öreg tántorogva ment vissza szobájába. Mellékszobáit a menekvők foglalák el; egyik nőnek megfagyott kisdede az úton, azt siratta, a többi evett, melegedett vagy pihenni dőlt.

Áron leakasztá a falról vén ősi fegyverét s oldalára akarta kötni, midőn eszébe jutott, hogy tán ez utolsó útja lesz életében s azzal letette maga mellé a kardot, előkereste a szent könyvet, hogy beszéljen Istennel, mielőtt azon útra kelne, melyből nincs visszatérés.

Ablakai olykor meg-megrezzentek egy visszhangzó dörrenéstől.

– Azok nem a mi ágyúink, sóhajtá az öreg, nekünk egy sincs s fölnyitotta a bibliát.

És olvasá benne e szavakat:

«Elveszszen a nap, melyen én születtem. Legyen azon sötétség, Isten ne látogassa azt meg onnan fölül…

A halálnak árnyéka feküdjék azon és a felhő lakozzék rajta…

Ne számláltassék az a hónapokhoz, töröltessék ki az esztendőből.

Várja a világosságot és el ne jőjjön, ne legyen hajnala annak.

Miért szült, miért nevelt föl engemet édes anya? miért nem tett a földbe születésemnek órájában?…

Most feküdném a földben és aludnám s nyugodalmam volna nekem…

Miért ad az Isten a nyomorultnak világosságot és életet a kesergőnek?!

Kik a halált keresik, mint az elrejtett kincset.

Kik nagy örömmel vigadnak, mikor koporsót látnak.

Az én lelkem választja inkább a halált, mint az én csontjaimat.

Távozzál el én tőlem Uram és hagyj meghalnom.

És legyek, mintha soha sem lettem volna.

Az én reményem napjai elmúltak, az én gondolatim kigyomláltattak szívemből. Az én lelkem megromlott, napjaim megrövidültek és a koporsók várnak reám.»

Áron könyezve olvasá a próféta szavait, oh úgy érezett, oly szívből érezett minden szót, oly igazán gondolá, hogy miért kellett neki megőszülnie?

Miért kellett ennyi rossz időt megérni? kezdeteit a gyászos balnapoknak, miknek végét tán a jövő hetedik ivadék sem fogja látni.

– Jaj azoknak, kik még meg nem haltak! Jaj azoknak, kik élve maradnak! De háromszor jaj azoknak, kik ezután születnek!

… Az ősz ember könyes arczát a szent könyvbe rejté és keservesen sírt.

… A vén ákácz száraz gallyai halkan verődnek a jégvirágos ablaktáblákhoz.

… A hímzett karszék nyikorgott, ropogott minden eresztékeiben.

… A lámpa vadul hányta-vetette kigyózó lángját, fekete füstlombot hajtva föl a fehér padozatra.

– Elveszszen a nap, melyen én születtem!…

Az ősz fölemelte könyes arczát a bibliából s a mint szeme könyein áttekinte, maga mellett a hímzett karszéken leányát látta ülni, a szép aranyoshajú Lórát.

Ugyanazon mennyei komolyság az arczon, mely éltében, holtában, sírból fölkeltében tulajdona maradt; a hosszú, aranyat játszó haj térden alul hullámzik le fehér ruhájára. Arcz, öltöny és kezek, minden oly liliomfehér, csak a szemek csillaga kék és a haj fürte arany.

Áron reszketve törülte meg szemeit és nem akart nekik hinni. Az alak ekkor fehér, átlátszó karját vállára tevé s fejét tenyerébe hajtva, apja vállán keresztül a bibliába tekinte, mint annyiszor szoká apja vállára lehajtani kis aranyhajú fejét.

Áron látta a fejet vállán nyugodni, de terhét nem érzé annak.

A tünemény a bibliában kezdett levelezni s egy lapnál megállapodva, fehér átlátszó ujjával odamutatott.

Áron olvasá a mutatott helyet:

«Én vagyok az Úr, ki népemet kihoztam a tejjel mézzel folyó hazába, én vagyok az erős Isten, ki nem hagyom el azokat, a kik én bennem bíznak.»

A szellem tovább lapozott, fehér ujja ismét megállt egy helyen. Áron olvasá:

«Te jösz én ellenem dárdával, fegyverekkel, én te ellened a seregek Urának nevével.»

Ismét új lap. A szellem ujja e helyre mutatott:

«Én vagyok az Úr, ki tenéked kezeidbe adom a te ellenségeidet.»

Ismét új lap:

«Én veled leszek és ez jelensége, hogy én küldöttelek tégedet.»

Áron reszketve olvasá a szent sorokat. Vén szívében valami soha nem érzett láng kezde meleget terjeszteni s míg künn távoli ágyúdörgést vélt hallani, szívének hangos dobbanásai voltak azok.

Fölnézett leányára, úgy tetszék, mintha beszédét hallaná, azt a csengő jósló ezüsthangot, pedig az ajkak zárva valának s a szemek nyitva bár, de lángtalanok.

A szellem fölkelt helyéről s megfogta apja kezét. Az öreg érzé az ujjak hidegségét, de nem azoknak nyomását. Azután megindult, apját vezetve maga után; ment előtte légi, zajtalan léptekkel, alakjával halvány sírbolti fényt vetve a házak falaira, melyek mellett elsuhant.

Kivezette apját a városból, ki a temetőig, elvivé sírhalmához. Ott megállt a szobor előtt s kezével rákönyökölve, apját arczczal felé fordítá.

És az öregnek úgy tetszék, mintha századok rég elfelejtett meséire emlékeznék vissza.

Látta e szobrot nehéz vastag kereken gördülni, vonatva erős fekete harczi ménektől; látta azt felemelt torokkal megállani távol fegyvertől csillogó hadi sorok előtt. Látta a villanást, a kiokádott tüzet, melyet az érczkigyó torkából kilövellt, látta a földről fölpattogó fekete golyókat, szárnytalan dæmonait a sötét rémvilágnak, némelyik süvöltő tűzfarkat csóvált maga után, másik párjával összelánczolva fütyölt kettős röpüléssel egymás körül kerengve, mint elszabadult bujdosó magához kötött holdjával.

És látta, mint bomlanak a távoli fegyvertől csillogó hadi sorok az érczcsoda okádott lángjai előtt, mintha egy emberfölötti lény harczolna hadseregek ellen, kiknek karjai megrövidültek a náloknál erősebb lény hatalma ellenében.

A tünemény lehajlott hozzá, homlokára jéghideg csókot nyomott s fényes ujjával a szobor föliratára mutatott. Ez egyszerű név volt oda vésve: «Lóra».

Áron ihletett buzgalommal csókolá meg az érczbe vésett nevet s reszketve tárta szét karjait, hogy leányát keblére ölelje, midőn a tünemény hirtelen eloszlott előle s ő szobájában találta magát, homlokával a becsukott szent könyvre hajolva.

… Minden csöndes volt, a gallyak nem zörögtek ott künn, a szék nem nyikorgott, a lámpa égett csöndesen, csak a mellékszobában alvó menekültek beszéltek álmukban egyes föl-fölijedő zavart mondatokat.

Áron lázasan érzé reszketni idegeit.

Kiment, felkölté cselédjeit, szomszédjait, szekerébe fogatott, ásót, kapát hozatott velük s még azon nap éjszakáján fölásatá a leánya sírja elé ásott nyolczszögletű üreges szobrot, mely egy hosszú, tizenkét fontos sugár csatakigyó lehetett valaha.

Ez órától fogva a kis völgyi helység minden háza műhelylyé alakult; az ősz földmívelő az asszonyokkal salétromot főzetett, a száraz malomban puskaport gyártott, összeszedte a található vasat, azokból golyókat készíte, egész nap fúrt-faragott valami iszonyú nehéz vasas kerekeken álló csodálatos járművön, napestig kongás, ráspolyzás, pőrölyzés hallatszott udvarából s a szomszéd agyagdombon katlan volt vájva, melyből éjjel-nappal nehéz, fojtó szagú fehéres füst csavargott föl az égre.

A falu vénei és asszonyai, mert minden ifju elment már hazulról, hallgatva segíték a legöregebb férfit, nem érték mit akar, de vágytak tenni, fáradni s éjjel-nappal ébrenlét és fáradság lakott a kis völgyi helységben.

* * *

Csatára virradt föl a nap, magas bérczek kettős sorozata közt két hadsereg állt egymással szemben, csupán egy rohanó bérczi patak által választva el egymástól.

A patak fölülről meredek szakadékos medret vájt magának két harántékos sziklagerincz között, melyeket keskeny híd köt össze egymással, kiegészítve a sziklába vájt útat, mely oly keskeny, hogy csak ember ember ellen küzdhet rajta.

Alább csöndesebben fut a folyam vize s kemény telekben, mint volt az 1848-ki is, erősen be szokott fagyni.

E kis folyam jobb partján emelkedett tér van, két oldalról erdőktől megvédve, jóval magasabb a balpartnál, úgy, hogy az viszont egy meneteles lapnak látszik minden hátvéd nélkül.

Ez erős dombocskát, melyet a patak félszigetként foly körül, választák oltalompontul a székelyek. Hadiszerek bőségében erősen védhető állomás. De ő nekik egy ágyújok sem volt, fegyverük is kevés. Többnyire egyenesre ütött kaszákkal, vagy kardokkal voltak ellátva, miknek a mostani csaták világában nem sok hasznát vehetni.

A tulsó oldalt az oláhok lepték el, rendetlen, szervezetlen tömeg, melynek túlnyomó ereje sokaságában áll, lőszerei bőségét bizonyítja az, hogy szüntelen puskáznak, vagy kell, vagy nem, végtelen távolságból ellenfeleikre.

Ők készülnek a támadáshoz, a székelyek a védelemre.

Végig állják a hídhoz vezető keskeny hegyi útat, egyetlen ágyú végig leseperhetné őket onnan, de a székelyeknek egy ágyújuk sincsen.

Az oláhok nyolcz ágyút húznak a folyampartra, azokat egymás sorjában fölállítják, egyetlen ágyúval mind le lehetne azokat szerelni, de a székelyeknek annyi sincs. Egy csapat vadászt bújtatnak el csupán az innenső part bokrai közé, hogy a tüzéreket puskázzák le onnan.

Végre éktelen, ijesztő ordítás jelenti, hogy kezdődik a csata. A támadók csapatjaitól fehérlik a bérczoldal, a föld reszket dübörgéseik alatt. Az ágyúk megdördülnek.

A székelyek hallgatva állják el az innenső partot. Egy csapat szuronyos fegyverrel a híd elé áll, melyet bár ráértek, nem rontottak el, remélve, hogy üldözöttekből tán ők válhatnak üldözőkké.

Az oláhok ágyúi a híd védőire valának irányozva, a fütyülő tekék hol fejük fölött repülnek el a bátraknak, hol lábaiknál fúródnak a földbe; néha egy-egy találó lövés kiszakaszt egyet soraikból, az elesik és meghal, vagy kínlódik, szótlanul, szégyenelve jajgatni, midőn társai küzdenek.

Háromszor próbáltak az oláhok rohamot, mindannyiszor visszaverettek a hídról.

Egy kis zömök székely állt a híd közepén, vakmerően küzdve tűz és füst közepett, golyók záporában, szuronyos fegyvere hányta jobbra-balra az ellenséget s nem látszott legkisebb ernyedés arczulatán, fáradság tagjain.

Negyedszer válogatott vitézekből álló csapat jött a székelyek ellen, elől óriás termetű vezérük, széles, ragyogó pallost villogtatva balkezében.

– Tedd le a fegyvert székely! kiálta messziről az oláh a zömök férfira. Én vagyok Balahud, ki apádat is megöltem és téged is meg foglak ölni! s roppant lépésekkel közeledett csapatja élén, a híd rengett nehéz lábai alatt.

A székely nem szólt, de puskáját ragadva, karjával eltakarta szemeit, hogy ne lásson s előre szegzett fegyverrel az oláhnak rohant.

Az oláh pallosa sulyosan hullott a székely nyakára, s azt félig levágta, de a székely szuronyának az oláh hátán jött ki a hegye, ki iszonyú ordítással dőlt a híd karfájának, mely letörött alatta, esni hagyva a sulyos tetemet, mely a melléből kiálló fegyvernél fogva a holt székelyt is maga után rántá, ki még holtában sem bocsátá ki kezéből fegyverét.

Erre ismét általános lett a viadal, oláhok, székelyek elkeseredett dühösséggel víttak, hol az egyik foglalta el a hidat, hol a másik, férfi férfi ellen küzdött, lőni nem lehetett egymásra többé, kardok és fejszék pengtek a csatában s a hídon két oldalról vérszalagok csorogtak a tajtékzó patakba.

E perczben jobboldalt a folyam felől iszonyú ordítás támadt, az oláhok lekerültek a folyam befagyott részére s ott a jégre leugrálva, csoportosan jöttek fölfelé a jégen, az innenső part alacsonyabb részeit keresve, hogy ott ismét fölkapaszkodhassanak.

A parton álló székelyek puskaagygyal verték őket vissza, de az áradó tömeg mindig feljebb-feljebb szorítá őket parthosszában, a támadók egymás vállára hágva iparkodtak fölkapaszkodni a meredek parton, a túlnan levők sűrű tüzeléssel fogyaszták a védőket.

A hídnál küzdő székelyek látták, hogy nemsokára körül lesznek fogva; ha csak egy ágyújok volna, a folyam jegét be lehetne szakítani a támadók alatt, míg az most kényelmes hídul szolgál nekik, melyen gyalog hátukba kerülhetnek.

Egy csapat lovasság ugyan elindult az oldalt jövő tömeg föltartóztatására, de a túlparti ágyúk oly erős kartácstüzeléssel fogadák, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.

Már épen visszavonulásról kezdének gondolkozni a minden oldalról szorongatott székelyek, midőn mögöttük az erdős út felől zajos csörtetéssel egy csapat öreg embert látnak közeledni, kik tajtékzó lovaikat verve, egy hosszú, nehéz ágyút vontatnak alá a köves hegyi úton; a lovak fáradtan gőzölögnek, az ágyú kerekei mennydörögve gördülnek végig a köveken. A vén emberek megállnak egy dombon, ágyújok elejét lekapcsolják, a melyik legőszebb közöttük, irányoz, égő kanóczát megcsóválja, s percz mulva a hosszú csatakigyó torkából fehér füst és vörös láng lövell ki, mennydörgő pukkanástól követve, mit a sziklák oldalain százszor kiált vissza a fölriadt visszhang.

– Hajrá Lóra! kiált az ősz ember, süvegét elhajítva s égő kanóczával a folyam felé mutat, melynek lapját most szétzúzott jégtáblák s egymás hegyén-hátán kapaszkodó emberek tömegei fedék, kik ordítva kiabáltak segély után, sehol sem menekülhetve a két meredek part közt.

– Hajrá Lóra! kiálta az ősz ember, miután újra czélozott; a mennydörgés szülte golyó most a híd ellen tolakodó csoportok között sepert végig, véres utczát törve magának az útba jött emberi tagok közt.

– Hajrá Lóra! Egy jól irányzott lövés a parton álló telep egyik ágyúját döntötte az árokba, összetört kerekeit messze elszórva.

– Hajrá! hajrá! A havasok lakói félni fognak a te szavaidtól, a székely ifjak mind, mind szerelmesek lesznek beléd aranyoshajú szép Lóra leányom! És lőtt az öreg, minden lövése emberek halála, seregek ijedése lőn. A dombot, hová ő állt, nem birták találni ellene ágyúi, míg ő minden lövéssel leszerelt közőlök egyet.

Fél óra mulva vége volt a csatának, székely állt a folyam mindkét partján, az oláh vesztett. Igen sokat vesztett. Holtakat, ágyúkat, zászlókat és csatát.

Csata végeztével, miután a sebesülteket elhordák, mindenki az öreg Áron után tudakozódott.

Ott találták őt ágyúja mellett. Ölelgette, törülgette, tisztogatta azt és sokszor megcsókolá. Szemei könyben úsztak.

Örömhangon, mely a deliriummal rokon, rebegé az őt környezőknek: «nézzétek, ez az én leányom, az én egyetlen leányom, aranyoshajú Lóra!»

A székelyek felültették az öreget ágyújára, tölgyágakból koszorút fontak annak nyaka körül, feltűzték rá a nyert lobogókat s így vonták be diadalmenettel örömtől ujjongó kisded városukba, Szepsi-Szt-Györgyre.

És lőn, hogy a Székelyföldnek minden ifju legényei, még maguk a házas férfiak is, elhagyák szép mátkáikat, el szende nőiket, hogy járjanak Áron apó leánya, az aranyhajú Lóra után.

És valahányszor a csatába mentek, megcsókolgatták azt és mikor a csatában hallották szavait mennydörögni, új erő lángolt föl szivökben, s ha valamelyik elesett, végsóhajában suttogá: állj boszút értem aranyhajú Lóra!

S csaták végeztével odamentek hozzá, összeölelgeték, összecsókolgaták, diadalaik jelét föltűzték oldalára, s ha városon mentek vele át és a népség kérdé, mely diadalszekér az, mi ott koszorúkkal és lobogókkal megrakva közelít, örömsugárzó arczczal felelé mindegyik:

– Az a mi menyasszonyunk, ellenségrontó érczleánya az öreg Áronnak, az aranyos hajú Lóra!

* * *

Csaták között folynak le hónapok. Szegény Székelyország! minden darab földje vérrel ázatott meg. És mi gyümölcse lett az elvetett vérnek? Rövid dicsőség és hosszú, hosszú halál.

Voltak már a székelyeknek vitéz seregeik, ágyújok számtalan, de annyi ágyú hangja közől is ki tudták ismerni az öreg Áron érczleánya hangját, aranyoshajú Lóráét!

Nemcsak hazájában győzött a székely kar, vitte a diadalt a magyar földre is, fölkereste az oláhot havas bérczeiben, rárontott a szerbre árkos sánczai közt s vívott a kozákkal Szeben bástyái alatt. Mindenütt kedves volt neki az ágyúszót hallani.

De mégsem oly kedves sehol, mint a hazai bérczek közt aranyhajú Lóra szavai.

Az boldog volt, ki mellette küzdhetett; ha ott esett el közelében, bizonyosan hitte, hogy idvezül.

A kis szürke vezér és fiai a barna székelyek, az ősz pattantyús és érczleánya, a hangos sugár ágyú, ki ne hallotta volna őket emlegetni?

Kérdezz meg a Székelyföldön bármely fiatal hölgyet felőlök, látni fogod, mint megerednek utána könyei…

Nap után következik az éj. Életre a halál, csakhogy az élet rövid és a halál örök.

Hőséges juniusi nap volt. Erdély határának bérczein felhők gyülekeztek, fekete felhők nyugatról, keletről, egymással szembe fuvó forgószelektől kergetve égi csatára, a távoli mennydörgés meg-megrázta az eget.

És a földön is csata készült, keletről, nyugatról harczi csoportok gyűltek egymás ellenében, fegyvereik villogtak a nap rekedt hevében.

A felhők egy völgy fölött siettek összecsapni, a hadseregek is e völgyet választák csatáik helyéül.

A völgyön keresztül keskeny sziklaút vezet, magasan egy dombon magános zárda áll, elhagyott lak, sötét falakkal, körül vad erdőség.

A zárda mellett ágyúk állanak őrt, az erdőben fegyveres vitézek, kiknek ellenében a sziklaúton zászlós seregek látszanak előrevonulni.

Rövid szünet mulva háborgó zúgással örvénylik keresztül a völgyön rettenetes forgószél, mint egy tánczoló oszlop, az égen felhőket, a földön sudaras fákat tépdelve haragjában, míg egy mennyrázkódtató csattanás jelt ad a viharok harczára, s a felhők egymásba omlanak, dulakodva haragos hömpölygő tömegekben, s lángoló kigyókat lövöldözve egymásra; míg a napsugárnak egyes áttörő küllői, mint jeladó zászlók függnek alá a barna fergetegben.

És lenn a földön is csata foly, az ágyúk halált szórva dörögnek, a szakadó zápor vérpatakokkal elegyül itt alant.

Az égen tán felhőszakadás lesz, ide alant egy nép fog összeomlani.

Az ágyúk dörögnek, a csatázó csapatok véres kézzel rohannak egymásra, majd előre, majd hátra hömpölygenek, a zászlók vadul lobognak a zivatarban.

Az ég zivatarát fölülmulja a földön csatázók ordítása.

Egy villám, vagy tán egy tüzes golyó fölgyujtja a zárdát, vad vörös lángot vet az égre és földre, a felhők vérben látszanak úszni odafenn és az emberek arczai ide alant.

Az ágyú dörög, a villám harsog, a szuronyok csengnek, az embervér folyik.

Hol vagy aranyhajú Lóra! hol vagy érczleánya az öreg Áronnak?

Amott a zárda falánál, legelől valamennyi között, ott szórja haláladó tüzét az agg érczleánya. Hangja valamennyié közt legerősebb, tüze legvillogóbb, golyói legtávolabb visznek.

Ott áll az ősz maga, kezében kanóczczal és szól: «ne hagyj el leányom, szép leányom, aranyhajú Lóra, ne hagyj el.»

A székely fiuk is beszélnek hozzá: «Szép menyasszony, érczleány, ha meghalunk, állj helyt értünk!»

A csatakigyó, mintha értené szavaikat, haragos villanással okádja elleneire halálos tüzét, s bömbölve dördül meg minden láng után, mintha átkot is akarna azokra mondani, a kiket megöl.

Balról meredek mélység tátong föl a zárda mellett, melynek oldalát a sugár ágyú őrzi.

A te sírod lesz az, ércz leánya az agg Áronnak. Jön egy ellenséges golyó, s te a meredekről halálra találva hullsz alá, nagyot kondulva a sujtott sziklavölgyben, mint egy harang, mely a toronyból leszakad.

… A halál órája kong!…

… Először én, azután te, azután Székelyország.

– Szép leányom, aranyos hajú Lóra! ordítá az ősz, midőn a golyó kedvencz ágyúját leseperte a meredekről s a következő perczben halva rogyott le a helyen, hol ércz leánya állott; egy golyó jól sziven találta őt is.

Még azután egy óráig harczoltak a székelyek kétségbeesett elszántsággal, nem is foglalta el a csatatért tőlük senki sem. De halva maradt seregük virága, négyszáz ifju székely és az ifju vezér nehéz sebeiben és a vén Áron apó és a csaták bűvös menyasszonya, mind, mind elveszve, meghalva.

Elmult az égen, elmult a földön a harcz zaja. Csendes minden. A holtak alszanak.