Part 3

Jőjjenek utánam, mondám s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol épen két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról s magam akartam az ágyakat felvetni számukra.

– Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is, mondák udvarias megelőzéssel s én látva, hogy nyugalomra van szükségök, egyedül hagytam őket.

Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok szobájukból. – Segítség! rablók! gyilkosok!

A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam kitalálni, hogy kié?

– Rablók! gyilkosok! segítség!

Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a szobákon egyenesen hozzám.

Az édes mama volt…

De milyen állapotban?

Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, félczipőjét valahol elvesztette s maga vörös volt, mint a kit a kemenczéből vesznek ki és folyvást kiabált és jajgatott és hítta a segítséget.

Sokára tudtam kitudni tőle, hogy hol volt és mi történt vele?

Hát épen abban a szobában rejtette el magát, a hová a két jövevényt beszállásoltam, még pedig az ágy fenekére, valamennyi derekalj alá. Már most gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka miért kiabálni segítség után.

De micsoda gondolat volt az tőle?

Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni és elhitetni vele, hogy azok a katonák épen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is annyira vittem a dolgot, hogy ő megigérte, miszerint nem rejti el többet magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának rheumatismusai vannak, azért bújt valamennyi derekalj alá izzasztó fürdőt venni.

Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek elszenderedni, már jött valami ordonáncz és beszélni akart velök.

– Nem lehet, mondám, várjon, vagy jőjjön később, mert alszanak.

– Hol alszanak? kérdé az.

Én megmutattam neki a szobát s az, a nélkül, hogy legkisebbet gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba.

Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az embert, a miért fölkelti őket.

De nem tették, sőt pár percz mulva mindketten teljesen felöltözve, legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követték az ordonánczot. Az őrnagy hivatta őket.

Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták?

Fél óra mulva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rossz kedv, semmi álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kivánkoztak szobájukba, hanem fölkeresték a mamát meg engemet s behizelgő örömmel adák tudtunkra, hogy ma este a tisztikar tánczvigalmat fog rögtönözni és hogy oda mi is hivatalosak vagyunk és rögtön foglalót kértek tőlem quadrillere, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.

Természetes, hogy rögtön megigértem nekik mindent. Ez volt az első tánczvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbbé örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.

Hanem a mama folyvást ránczigált és ellenvetéseket tett.

– Nincsen báli ruhád.

– Hogyne volna, hát az a fehér. Csak egyszer volt rajtam.

– Az nem divatos.

– Csak egy kis nemzeti szalagot rá, szólt közbe az én barna tisztem és a divatok legszebbikét fogja kegyed viselni.

– De az én lábam fáj, mentegetőzék a mama.

– Hiszen magának nem kell épen elkerülhetetlenül tánczolni, édes mama.

A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló tekintetekből nem szidott össze s csak akkor támadt rám, mikor amazok szobájukba távoztak.

– Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe! Így veszted el magadat készakarva!

Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk tánczolni. Ez még jobban haragba hozta.

– Nincsen eszed! Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy tánczoljanak? S épen azért, ez mind csak finesse, csak complott a magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva, hirtelen magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.

– Ah mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni, felelék én kaczagva.

Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett s azt mondta, hogy nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.

Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak, mint hogy feleségül vegyenek?

– Hiszen majd meglátod, fenyegetőzék a mama, hanem azért nem tartóztatott vissza.

Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elől hosszan le hagyva függni, – a coiffeureömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén nemzeti színt adott ki.

Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt.

A két tiszt már en plein parade várt ránk, az a hamisabbik annyi complimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.

Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, a miben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni? Én nem bánnám, ha ott volna, a hol soha sem látnák.

Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kaczagással elrejteni.

– No no – mind sírás lesz ennek a vége, mormogá a mama félig hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.

A két tiszt fölkisért bennünket a tánczterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, a mit nemzetiszín szalagommal s két csinos fess kisérőmmel fogok a többiek fölött kivívni.

Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről, hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk jutott a gömbölyűből.

De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem!

Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti szint rakott föl magára mint én, s a mi a többi magyar tiszteket illeti, ah azok mellett az én két chevalier servantom csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott.

Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért tudtak ontani!

Különösen egy tünt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenikébe.

Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép halványpiros arczához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla, mintha csak öntve lett volna rá.

És hogy tánczolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember szeretett volna oda rohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni, – nem csak magamról beszélek. – És a mi több volt tánczánál, complimentjainál, az a je ne sais quoi nagy fekete epedő szemeiben, te azt nem képzeled, az több, mint a mit az ember leirhat, az hódított, az elevenített, az megölt és idvezített.

Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.

Magamat sem veszem ki.

No ha ezek a csatatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen?

S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám s fölkér a legközelebbi quadrillera.

Én szerencsétlen! El voltam rá igérkezve. Mint szerettem volna, ha tánczosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!

– Tehát az utána következőre, vitatá tovább az engagement a szép kapitány s oda ült mellém.

Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem magamat, mint a ki álmában repül.

– De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem igérkezett, kötődék velem tovább.

Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban meglehetősen mérsékelt hangon válaszolék neki, hogy nem fogom elfelejteni.

– De majd nem ismer kegyed rám…

Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben Száz közől! ezer közől, első tekintetre!

Én nem.

Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig s a nélkül, hogy a hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.

– Erről meg fogom önt ismerni.

Mindezt olyan hangon, minővel a szolgabiró passust ad az utazónak.

A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért láttam. A félvilágért szemébe nem néztem volna e perczben.

Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem tánczolt. Ott egészen elmélázott magában.

Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a sor az én quadrilleomra.

Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen «három a táncz»-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen tánczolni mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s még sem tudnak elfáradni, hogy az én quadrilleomra jöhetne a sor.

Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott levő zászlóalj parancsnokával Sch. őrnagygyal kötöttem ismeretséget, a ki igen víg, mulattató ember.

Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.

De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.

Igen, olyan fönhangú beszédhez van szokva, a milyenen az ágyúk konversálnak egymással.

Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.

Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arcza, termete, a rövidre nyírott haj és a nem rég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.

A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, a mit én beszéltem, azt ő nem hallotta, s a mit ő beszélt, azt én nem értettem.

Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én panaszkodtam, hogy milyen rossz czukrász van itt a mi városunkban. Ő a mimikámból azt következtethette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott a bálban, mondott rá valamit, – a szavait kisérő taglejtésből itélve semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja hasítani, – hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek rendes akcziója az, a mivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.

Végre elkövetkezett az én quadrilleom. A zenekar a bevezetést elhuzta s erre mindenki sietett a tánczosnéjához.

Majd kiverte szívem a corsettem oldalát, úgy dobogott, midőn tánczosomat láttam felém közelítni; meghajtá magát előttem, kezében tartott virágomat szivéhez szorítva.

Oly forró volt a keze, midőn kezemet megszorítá vele.

Örültem, kaczagtam, magamon kívül valék.

– Ah! ön elrabolja szomszédnémat! kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyen rendes akcziója az a fejbeütés-forma).

Mi pedig a tánczkolonneba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött suttogni hallottam volna: «Mily összeillő pár».

Ah Eleonora! milyen boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át s az övé az enyémbe.

Vártuk a zenét.

De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja hallatszott az utczán s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a terem ablakait megreszketteté.

S ugyanazon perczben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval, sárral összefecskendve s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az előörsöket.

Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá s a futár arczából is olvashatá, a mit szavaiból meg nem érte.

– Ah! hiszen nagyon jól van! szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a mozdulattal, a mivel emberhalált szokás kifejezni. Épen vártuk őket. Messieurs, egy perczre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy perczre mesdames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.

S ment a kardját felkötni.

És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó, hízelgő arczokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké válni, ijedtté, remegővé egyet sem.

Engem is elhagyott a tánczosom. Ment kardját felkötni. Mindeniknél merészebb volt járása, arcza legbátrabb, szemei legvillogóbbak, ha szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást gerjeszte bennem.

Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette lovagolni és bíztatni s gyönyörködni benne mint ront ellenei közé.

Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte kokárdája mellé s ekkor visszafordult és szemeivel látszott keresni a tömeg között.

Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind.

Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem történt volna; az őrnagy parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.

A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.

Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni és figyeltünk és okoskodtunk a távolabb, vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből itélve.

Haza menni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy valahol a két sereg utczai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt együtt a harcz kimenetelét.

Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének menni az ágyúdördülések, végre egészen elhangzottak.

A velünk volt czivilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok győztek.

Igazuk volt.

Alig egy negyed múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé jőni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi sem történt volna, némelyik még most törülgetett le a ruhájáról valamit, (tán sár, vagy vér?) és sietett mindenki a tánczosnéját fölkeresni és megvigasztalni.

– Hol is hagytuk csak el? kérdé az egyik.

– Igen! a quadrillenál, szóltak többen, s rendezni kezdék a kolonneokat, mintha csak az étteremből jőnének.

Csak az én tánczosom nem volt még itt és az őrnagy.

Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, a kit én vártam.

Végre belépett rajta – az őrnagy.

Szétnézett, a mint engem meglátott, odajött. Egy furcsa complimentet csinált előttem s nem várva, hogy én beszéljek hozzá, monda:

– Szép kisasszony, kegyed tánczosa ezerszer engedelmet kér általam azon udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az igért kontratánczot eljárhassa, miután a féllábát ellőtték a csatában s kénytelen azt térden felül amputáltatni…

Ah Eleonora, én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet.

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.

AZ ÉRCZ LEÁNY.

Irjunk mythologiát. Irjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, a mi megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, a mit láttunk, a mit tapasztalánk, a minek szemtanui voltunk s akkor mondjuk rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni.

A költő álmodta ezeket.

Annyi nagyság, annyi ragyogvány, az embererőt meghaladó tettek vakmerő képei, hol születhettek volna másutt, mint egy phantastikus agy hagymázos képzeletvilágában?

De a köny, mely a fölidézett nevek emlékére a szemet elárasztja, nem fogja-e megmondani, hogy mindez nem álom, hanem egy eltemetett világ halott dicsősége?

* * *

Kisded házikóban pislogó mécsvilágnál virraszt az ősz apa haldokló leánya fejénél.

Az égen üstököscsillag fénye mellett virraszt az őrszellem egy halálra szánt nemzet fölött.

– Apám, a halál órája kong. Először meghalok én, azután te, azután a haza. Engem megsiratsz te, tégedet a haza, a hazát senki. Boldogok a kik meghalnak, jaj az élve maradóknak!

A halál órája kong.

Apám, nézz ki az ablakon, látod az égen az égő tüzes kardot, hegyével ugy-e a földnek áll?

Az öl meg engemet, az téged és mindenkit, a kiért imádkozunk. Mert lesz idő, mikor az imádságok nem hatnak föl az égbe.

Ne sírj, a könyek nem e napra valók.

A halál órája kong.

Én meghalok. Te eltemetsz.

De nem maradok soká sem a sírban, sem az égben. Eljövök.

Lesz egy pillanat, melyben megátkozod születésed óráját, azon perczben meglátandsz engemet. Leányod, aranyos hajú Lóra eljő akkor hozzád s járni fog veled mindenüvé és te dicsekedni fogsz vele, hogy leányod föltámadott.

És én védni foglak téged tengernyi ellenség ellen, szavaimtól elsápadnak a havasok lakói és a Székelyföld minden ifjai szerelmesek lesznek belém, aranyos hajú Lóra leányodba.

Azután még egyszer meghalok, utánam egy perczczel meghalsz te, és teutánad meghal Székelyország.

A halál órája kong.

A nagy ákáczfát ablakod előtt ki ne vágasd; néha szélcsendes időben, mikor más fának levele nem mozog, te annak lombjai közt suhogást fogsz hallani. Gondolj olyankor rám, aranyos hajú alvó leányodra, ki látatlan szellő képében hozzád látogatni lejár.

Hímzett karszékemet ne tedd el helyéről; néha csendes estéken kandallóvilágnál hallani fogod az agg butort eresztékeiben meg-megropogni, mintha valaki ráülne. Gondolj akkor rám, aranyos hajú halott leányodra.

A halál órája kong.

Készíttess énnekem érczszobrot sírom fejéhez, nehéz szilárd érczből, négy szegletéhez négy gyászfenyőfát ültess, hol a székely ifjaknak legyen miről zöld ágat törni kalapjukra a nagy menyekző napján.

A nagy menyekző napján sok ezer vőlegény lesz a Székelyföldön, menyasszony nem lesz csak egy, a te aranyos hajú Lóra leányod.

Minden székely legény elhagyja jegyesét, még a házas férfiak is megválnak hitveseiktől, hogy utánam jőjjenek és a székely szűzek és a székely hölgyek sírni fognak haláluk hosszú órájáig, mert nem fogják őket látni többet.

Mikor én másodszor megszünöm élni, őket is elviszem magammal, a szép, barna fürtű, napsütötte arczú székely ifjakat; – nem marad itt egyéb, mint az özvegy és az árva.

A halál órája kong.

Nyisd ki az ablakot, hagyd bejőni a szellőt, mely lelkemet szárnyaira veszi; hagyd besütni a holdsugárt, mely ezüst útat rajzol számomra az égen.

Ne sírj, zokogásod hangja megakasztja lelkem repülését… Jó reggelt… jó reggelt…

… Szólt a leány és bezárta szemeit.

– Jó éjszakát, jó éjszakát, zokogá az öreg ember s fehér haja arczához tapadt özönkönyeitől.

Ősz az apa, még gyermek a halott, alig tizenhatéves és már meg van halva.

Úgy sem volt a földé egészen soha, lelke éltében is mindig az égben járt.

Nem szeretett emberi szívvel soha, vágyai nem keresték a mindennapi tárgyakat, barátnékat, hiúságot, hizelgő ifjut. Az ő szerelme Isten és angyalok és haza és túlvilág voltak mindig.

A halál nem változtatott rajta semmit.

Ugyanazon mennyei komolyság a zárt ajkakon, mely azoknak már életökben tulajdona volt, az arcz ép oly liliomfehér a halálban, mint az életben, a hosszú aranyat játszó haj szelid habokban folyja körül az arczot, mely olyan, minőknek a szent képeket szokták festeni.

A holdsugár nem fehérebb, nem tündöklőbb, mint az ő arcza.

Az ősz ember reggelig virrasztott a holt ágya mellett, várta, hogy visszajő, várta, hogy fölébred, hogy majd elmosolyodik s szemeit fölnyitja; – reggel eljöttek a szomszédok, felöltöztették a halottat hófehér ruhába, myrtuskoszorút kötöttek homlokára, az nap siratta az egész környék, másnap esthajnalban kivitték a temető-kertbe, eltemették, dombot takartak rá, a domb négy szögletéhez négy gyászfenyőt ültettek, fejtől egy egyszerű nyolczszögű ércz szobrot, mely hajdan török hadakban ágyú volt, csodálatos maradványa az ősi harczszereknek, s mely emléktelen időkből elmaradva, a helység tulajdonává vált, mely azt most legkedvesebb halottjának síremlékül szánta, belevésve annak egyszerű névfeliratát s sírjához leásva.

E dombhoz aztán sokáig kijártak még évről-évre a környék hajadon leányai, bús danáikat eldúdolva, tarka virágokkal hinteni be a holt angyal sírját és sokáig kijárt évről-évre, napról-napra e dombhoz a vidék legvénebb embere fehér hajával, forró könyeivel locsolgatni a sírt, hol eltemetve fekszik egyetlen leánya, az aranyhajú Lóra.

Az üstökös pedig még két napig állt az égen Lóra halála után, hosszú halvány lángja, mint egy égő kard, hegyével a föld felé fordulva, azután ismét elveszett onnan, oly hirtelen, mint megjelent, mintha egy láthatlan kéz letörölte volna az égről.

* * *

Napok multak, évek multak, az ősz ember még őszebb lett, soha sem látták őt vígnak; a vén fa sebe nehezen gyógyul.

Éjjelei, nappalai leánya emlékével teltek el, mindenkinek róla beszélt, még akkor is, mikor már mindenki elfeledte szépen s ha valaki tudott róla valami elmúlt regét mondani, azt hallgatta, fejét elégülten billegette rá, a helység minden tárgyait csak ő róla ismeré. Melyik széken ült a templomban, melyik orgonabokorból csinált koszorúkat? hol hallották őt egyszer énekelni, ki mit hallott tőle valaha mondani? egyes szókat, gyakran minden jelentőség nélküli, még gyakrabban csak ráfogott szavakat, de miket ő magának annyiszor elmondatott s fejét oly elégülten billegette rá, mintha valami meglepő újságot mondanának neki mindannyiszor.

Otthon minden úgy volt, mint azt leánya évek előtt hagyta. A karszék ugyanazon helyen, a czipőcskék most is az ágy fejénél, a pohár, melyből inni szokott, minden reggel friss vízzel teletöltve, az ablak virágai mindennap megöntözve, minden könyv, melyből olvasott, minden papirdarab, melyre irt, megtakarítva, eltéve.

Volt e könyvek között egy vastag, keménykötésű nehéz folians, minő aggott alakú könyvek majdnem minden protestans háznál találhatók, viselt fekete táblával, barnult rézkapcsokra, elhamvadt aranyozással rongált sarkaikon, nagy fakult aranybetűkben ez egyszerű szóval: biblia.

E könyvből szokott az ő kedves leánya méla estéken jósló ezüsthangon fölolvasni, míg apja, lelkével Isten szavain, szemeivel gyermeke ajkain függve, összetett kezekkel ült a vén zsölyeszékben és hallgatta a jósló hangokat.

Hajh, e könyv öt év óta nem volt már kézben. Ki tudott volna abból oly ihletten olvasni, mint ő, ki azt utoljára bezárta? Az Isten igéi nem voltak benne oly vigasztalók többé, mint azelőtt, míg azokat egy seraph olvasá ki belőle.

Egy csöndes, holdas estén, midőn temetői sétájából visszatért az öreg, szemei akaratlanul e szent könyvhöz vezeték. Felsóhajtott. Mintha mondta volna neki valami, hogy nyissa föl e könyvet és a hol fölnyitja, ott olvasson belőle. Tán emlékezni fog újra a jósló ezüsthangra, mely annyiszor végig járt azokon?

… A vén ákácz lombjai csendesen susogtak az ablak alatt s a kis hímzett karszék ízei ropogtak, csikorogtak magukban, a lámpa lobogott hol jobbra, hol balra…

Az ősz letette könyvét a lámpa mellé, leült széles zsölyeszékébe, megtörülte öltönye szárnyával a könyv tábláit s annak kapcsait kiakasztva, föltárta.

A hol a könyv kinyílt, egy kisded írott szelet volt a lapok közé téve, rá egy orgonavirágokból tűzködött koszorúcska sajtolva. Az irott betük oly veresek voltak, mint a vér.

Az öreg azonnal ráismert bennök leánya vonásaira.

«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet.»

– Ő irta, ő tette e könyvbe, susogá és megcsókolta a levélkét, azután a koszorúcskát s mindkettőt ismét visszatevé helyeikre és homlokát tenyerébe fektetve, elkezde olvasni azon helyen:

«Emeljetek zászlót a magas hegyen. Szóljatok fölemelt szóval: Ime az úrnak napja eljő kegyetlen búsulással…

Távol földekről összejött népek kiáltása hallik…

Ordítsatok, mert közel van az Úrnak napja, melyen a népekre romlás következik…

A csillagok, a nap és a hold elhomályosulnak, a kevélyek szarvai letörnek…

Olyanok lesztek, mint a futó szarvas. A ti kis gyermekeitek a kősziklákhoz veretnek és házaitok lerontatnak…

A ti jajgatástok elhallik a szomszéd országokra.

A ti leányaitok olyanok lesznek, mint a fészkéből kiűzött madár…

Zúgnak a népek, miként a fölforrott tenger. De az Úr megdorgálja őket, mielőtt megvirrad, nem lésznek…

Megszünik az öröm, az átok megemészti a földet…

Szállj le és ülj a porban te szűz, Babylonnak leánya, ülj a földön, nincs tenéked többé királyi széked. Özvegység és árvaság egyszerre következnek tereád.

Közel, igen közel vagyon a te pusztulásodnak ideje és napjaid messze nem haladnak.»

… Az ákácz lombjai csendesen susogva rezegtek a hold világában…

… A hímzett karszék nyikorgott, recsegett, a lámpa lángja kigyózva nyúlt föl magasra, fekete füstfoltot játszva a szoba fehér padlatára.

… A besütő hold a nyitott bibliára veté kisértetvilágát, mely a lámpafényben oly zöldes halottfényt adott a szent könyvnek.