Part 21

Végre a kormányos egy nagy csomó dohányt dugva félszája szegletébe, azt rágva, harapva elhallgatott, s míg a dandy pergő hadaró nyelvvel kelepelt előtte, emailgombos guttapercha ostorával hadonázva, jött hátulról egy matróz, fején egy roppant csomag kátrányos ponyvát emelve s a kormányos egy hunyorítására, amúgy véletlenül úgy feltaszítá vele az útjában állót, hogy az a karfáig meg sem pihent, s csak azután kiáltott rá, hogy «vigyázzon», mikor már bekalamázolta.

A dandy erre még dühösebb lett, fölkereste a kapitányt s nemsokára visszajött a vidrabekecses férfival, ki is a helyszínére érkezvén, zsebébe dugta mind a két kezét s kérdezé a dandytól, hogy mi baja?

Ez alatt a kiváncsi vendégek is oda csoportosultak, megtudandók a pörpatvar okát. A kormányos daczosan forgatta kormánykerekét alá is fel is, s rágta a foga alá tett dohányt, mintha senkit sem venne észre.

A közönség elővéleménye, úgy látszik, meg volt oszolva: a fiatal férfiak inkább látszának pártolni a daczos matrózt, mint a mindenkit lenéző seigneurt, míg a fiatal dámák épen ellenkezőleg valának a fess lovag iránt érdekelve, s viszont az öreg urak igen helytelennek találták, hogy egy alárendelt személy tisztelet nélküli szavakat váltson egy passageurrel, a ki tojással iszsza a theát; míg az éltesebb dámák kegyes érzelmei sértve érzék magukat az által, hogy egy szegény ember insultálva legyen egy sima gavallér által, a ki nekik a szépet nem teszi.

– Mi baja van önnek? kérdé a kapitány a petit maitrehez fordulva.

Az positurába tette magát. Körülnézett, hogy nem taszítja-e fel valaki? s guttaperchájával a kormányosra mutatva, így szólt:

– Ez az ember oda fenn elég vakmerő, elég szemtelen, elég indiscret, elég politiaellenes…

– Kérem a tárgyat… vágott közbe a kapitány.

– Elég dugárús, folytatá a lyon, nem engedve magát a constructióból kiveretni, itt a födözeten ama ponyva alatt két embert rejtegetni, kiknek egyike halálos beteg, a másika tébolyodott…

A vendégek elszörnyedtek e fölfedezésre, most már az éltes asszonyok is a chevalier részére kezdének hajolni.

– Én, a mint a csempészetet észrevettem, folytatá a dandy, azonnal figyelmeztetém a kormányost, hogy e két egyéniséget, kiknek jelenléte az utazó személyzetre nézve nemcsak kellemetlen, de sőt veszélyes, plane irtózatos, rögtön távolítsa el, tegye ki a partra. E civilizálatlan ember azonban e helyett belém veszett, illetlen példabeszédekkel tractált, s egy matróztársának alkalmat szolgáltatott, engemet egy halom kalamászos ponyvával orromra löketni.

– Hol vannak azon emberek? kérdé a kapitány.

A dandy egy a szegletben fekvő, vászonnal letakart alaktalan tömegre mutatott s két lépést tett hátrafelé, míg a kapitány odament, a leplet feltakarandó.

Gyötrelmes látmány tünt a körülállók szemeibe.

Két ifju, csaknem gyermek még mind a kettő, rongyos, elkallott ruhákban. Az egyik fenn ült, hátával a karfának támaszkodva, s melancholice nézett a körülállókra, a másik ennek lábainál feküdt, összezsugorodva, fejét társának ölébe rejté, s látszott rajta, hogy reszket, mintha a hideg rázná.

Az egyik oly szelid, oly bánatos volt, a milyen sápadt, halavány a másik.

A szánalom meleg zúgása kezde hallatszani köröskörül; «szegény fiuk!» hangzék itt-amott.

A kormányos neki bátorodott. Félig a kapitányhoz, félig a vendégekhez fordulva, megemelinté sipkáját s a rágott dohányt kivéve szájából, elkezde beszélni:

– Lássák, uraim és szép dámáim, ezek a nyomorultak itt szegény menekülők Törökországból, kiknek megengedtetett, hogy hazájukba visszatérjenek. Azt kérdem már most, hogy ha az ország kormánya jónak látta hozzájuk kegyelmesnek lenni, ne legyen-e akkor egyes polgároknak is szabad, sőt illendő velök szivességet cselekedni?

Az utazók helyeslőleg kezdtek beleszólni, a «szegény menekvő» szóra mind a fiatal dámák, mind a vén urak elpártoltak a dandytól s biztatták a kormányost, hogy csak tartsa a speechet tovább.

– S illik-e, szabad-e ilyenkor ezen úrnak, folytatta a blouseos ember, a bagót ismét szájába nyomva s sipkáját levágva szemére, ezen úrnak, a kire senki sem bízta, hogy az orrát mindenüvé odaüsse, ilyen lármát csapni két szegény nyomorult miatt, a kik itt úgy el vannak mellettem, hogy a légynek sem vétenek?

A közönség a pártfogolás világos jeleit kezdé nyilatkoztatni, a dandy zavarba jött.

– De uraim, dámáim, hebegé, ez az egyik halálos, ragályos beteg, a másik őrült, veszett, tébolyodott, a ki az éjjel elmetéli a gégéinket.

– Nem igaz, ordítá közbe a kormányos. Nincs ennek egyéb baja, mint a nyomorúság, az, hogy fázik, meg hogy éhes, az ilyen betegség nem ragad az urakra, ez csak a szegény emberek közt ragadós. Ez a másik sem vét senkinek, még azért, hogy az embernek rossz kedve van, nem bolond, nem őrült, aztán annak van oka rá, hogy búsuljon, mert ez sokat vesztett, sokat kiállt, katona volt, szenvedett annyit, a mennyit az urak összevéve sem álmodtak, hát hagyjanak neki békét.

A dandy ügye a kormányos minden szavára rosszabbul kezdett állani.

Először csak a hölgyek zúgolódtak ellene, arra a szóra, hogy «katona volt», az öreg urak is ráröffentek s mikor a beteg fiu reszkető hangon elkezde zokogni s a másik, az őrült odahajolt hozzá, megcsókolta gyöngéden s fájdalmas szívfojtó szóval biztatgatá: «ne félj, mindjárt ott fogunk lenni», ekkor az egész társaság felháborodott ellene, a hölgyek sírtak, a férfiak veszekedtek, jobbra-balra lökdösték s kiabálták a szemébe: «itt fognak maradni! mi akarjuk, hogy itt maradjanak, mindenki úgy akarja». Egy pár hölgy elfutott frissítőkért s saját kezivel nyújtá azokat a nyomorultaknak, a férfiak erre enthusiasmusba jöttek, odafutottak az érzékeny hölgyekhez, megszorongatták kezeiket, összecsókolák elejtett kendőiket, a hölgyek aztán könyező szemeikkel a dandyra néztek, az iszonyú embarraskon ment keresztül, a férfiak futottak vánkosokért a menekvők számára, az öreg urak erszényeiket nyiták meg s a ki csak valamit tett értük, vagy velük, mind diadalmas bosszúval nézett az arszlánra, a ki azon pillanatban nem bánta volna, ha a gőzhajó vele együtt elsűlyedendett.

A kapitány még mélyebben dugta kezeit bekecse zsebébe s fejét válla közé húzva, kegyetlen hideg vérrel fordult a dandyhoz:

– Úgy látszik, az utazók nagyobb része magáévá tette az ügyet; ha ők kivánják, hogy az emberek itt maradjanak, akkor ön kivánatára nem tétethetem ki őket a partra.

– «A partra kitenni?!» kiáltának a közel állók s azon pillanatban számtalan fenyegető szem és fenyegető ököl fordult az arszlán felé. «Két ilyen nyomorultat a partra kitenni!» és lőn szidás, huritás és gorombáskodás a corduroy makintosh számára, a mennyi csak bele fért, ki is végre sem állhatva ki a nevezetessé létel ezen módját, megretirált a födélzetről s a közkabinet védő üregébe vonult vissza…

… A boldogtalan fiu, társára hajolva, suttogá: «mindjárt ott leszünk» s melegen, hosszan csókolgatá annak ölébe fektetett fejét s halvány orczáját.

… A kormányos, a durva blouseos ember, kifordult a Duna felé, úgy tett, mintha fütyörészne, arczán köny csorgott végig.

– – Hanem a corduroy makintosh számára még csak oda fenn, a kabinetben kezdődött el a ne mulass.

Mire leért, minden pamlag, minden szék el volt előle foglalva, a dámák kijöttek saját cajutjökből, hogy őt insultálhassák, a pinczérek, a kiknek valamit parancsolt, soha sem jöttek többet vissza, ha kávét kért, vizet hoztak neki, ha székért kiabált, czukorral kinálták.

Ebédnél két roppant ehető öreg úr ült mellé két felől, egy harmadik átellenbe, azok akármely oldalról következett volna rá a tál, kiszedtek előle mindent.

Mindenki studiummal látszott enni, hogy neki semmi se jusson s ha a pinczérre lármázott, hogy hozzon újra a tálba, az ugyan elment, de helyette megint másik jött vissza, a kinek ideája sem akart arról lenni, a mi elődének volt elmondva.

Így az egész ebéd alatt nem kapott egyebet egy tál spenótnál, melyről a borjúlábakat leböngészték s még vagy kilencz mogyorót, a mihez nem tudott mogyorótörőt kapni.

S még az hozzá, hogy mikor mindennek vége volt, minden ember oda ment hozzá, kedves egészségére kivánni az ebédet.

Kapta a kalapját s boszúsan fölnyargalt a födélzetre, ott a konyhában a szakácsnét akarta egy beafsteakig megvesztegetni. Az meg lármát csapott, ráfogta, hogy erényeit akarta megtámadni, minek következtében a szakácsné declarált imádója, a katlanfűtő, rögtön előbújt az üsthöz vezető lyukon s füstösen, kormosan, a mint volt, az egész társaság előtt erélyes és ünnepélyes óvástételét nyilatkoztatá a kérdéses passageurnek szeretője irányában tanúsított magaviselete ellen, ki is mindenütt néző, bámuló, vigyorgó, gúnyoló szemekkel találkozva, végre leült egy padra a karzat mellé, hátat fordított a publicumnak s belenézett a Dunába.

Itt sem maradhatott nyugton, majd matrózok jöttek oda, azokat az iszonyú hosszú csáklyapóznákat emelgetve minden perczben a feje fölött, a mik a hajó oldalára szoktak téve lenni, majd a hajósuhancz jött hosszú nyirfa seprőjével söpörni a födözetet, majd egy-egy öreg úr kereste alatta az útitáskáját, majd a kalauz kerestette vele elő útijegyét, azután a málhajegyét, majd ismét az útlevelét, majd fiatal dámák mentek oda hozzá, szörnyű naivul kérdezve, hogy «fogott-e már halat?»

Estefelé a kapitány parancsot adott, hogy a vitorlát fel kell kötözni, a jellámpákat felvonni s a zászlókat leereszteni. Rögtön mozgásba jött egy csapat felgyürkőzött és felnyakravalózott tenyeres-talpas legény, köteleket húztak ide-oda, lépkedtek a bámulók tyúkszemeire s verték le a kalapokat, a ki nem vigyázott rájok.

– Nem adnám egy forintért, mormogá a kormányos, ha valaki azt a «fenyővéget» leütné onnan.

Ez világos czélzás volt a dandy kalapjára, mely szembeszökő hasonlattal bírt egy lefürészelt fenyővéghez.

A következő pillanatban egy kis ficzkó piros csíkos ingben kapaszkodott föl az árboczra az ingó kötéllétrán, ott elkezde körömmel, foggal oldani valami kötelet.

– Vigyázz! kiálta, hirtelen lehajtva a kötelet, de már akkor a dandy kalapja a Dunába repült.

– Megálljon kend kormányos! ordítá egy másik matróz az árbocz tetejéről, állítsa kend meg a hajót! ott egy úr elvesztette a kalapját, hadd szálljon le, hogy egy kicsint fölvegye.

A vastag elménczség rengeteg hahotára talált, a dandynak kétségbe kelle esni. Noha Pestig váltotta utazási jegyét, a mint Mohácshoz értek, kiszállt, még az ártatlan gőzhajói biztostól is vexáltatva, a ki tudatlan voltában azt kérdezte tőle, hogy «kit süvegel?»

A kis suhancz pedig a piros csíkos ingben, gonosz vigyorgással nyújtá tenyerét a kormányos elé: «hát hol van az a forint?»

* * *

Estefelé egészen elsötétedett az idő, a hajó nem mehetett tovább.

Horgonyt kelle vetni.

Az éj rendkívül szép volt, alig csapott el a tájon egy-egy könnyű lanyha szellő, végig fodorítva a habokat; a Duna tükrében meglátszottak az ég csillagai, itt-ott a vidék távolában egy-egy pásztortűz, egy-egy kis kalyiba gyertyafénye vöröslött, a szalonkák sírva-ríva csapongtak ide-amoda a víz színe fölött, s a távolból a vízre kötött malmok szorgalmas kelepelését lehete hallani.

Az utazók nagy része elhagyva a bűzös, gőzös cajuteöt, feljött a födélzetre, a kedves esti léget élvezendő; az ismerősök és ismeretséghez jutottak sétáltak alá s fel, kiméletesen kerülve ki a helyet, hol a két menekült pihent vagy szenvedett, vagy akár meg is halhatott. Bánatosan emlékezett mindenki reájok.

Majdan oda érkezett hozzájok a kormányos, ki odalenn volt vacsorálni a matrózkabinban, hozott nekik valamit enni és inni, s halkan beszélgetett velük.

Többen oda gyűltek mellé, részvéttel figyelve a boldogtalanok szavaira. Alig lehetett azokból egyebet kivenni a fájdalmas nyögésnél, sóhajnál.

Valaki kérdezé a kormányostól, hogy tán régebb idő óta ismeri pártfogoltjait?

– Igen régen, volt a válasz.

– Tán arról is van tudomása, mi baleset által jutottak ily szenvedésre?

– Nagyon közönséges dolog az, uraim, alig van rajta mit hallani.

– Ismertessen meg bennünket vele; tán akad köztünk valaki, a ki tanácscsal vagy egyébbel segíthetend rajtok?

– Majd az Isten, a ki eltemeti őket, viszonzá ez búskomoran. De ha akarnak róla hallani, úgy is szép az éjszaka, majd elmondom, a mit tudok. Hanem menjünk innen a hajó orrába, hogy ők maguk meg ne hallják.

A kormányos leült a középre a hajó orrában egy csomó kötélre, a társaság körülte ide-oda letelepedve hallgatá a két menekült történetét. A habok csöndesen csapkodák a hajó oldalát.

* * *

A csata elveszett, futottak ők is, mint a többi. A vezér ezt mondá: «előre magyar, nincsen haza!» ez volt a szomorú jelszó, melylyel az idegen hon határába léptek.

Nem várta ott őket senki, semmi remény, semmi vigasztalás.

Magukra voltak hagyatva.

A ki úr volt, ott is úr maradt. Pénzeért talált örömöket, barátokat, hazát; de a szegény kétszeresen vesztett, nyomorult lőn és hazátlan.

Az urak beszédeket tartottak, könyveket írtak – magukról; akadt, a ki mulatni is tudott; míg a kibujdosott honvéd százával halt el, nyomor, betegség és honvágy miatt.

E két fiú is az utóbbiak közé tartozott.

Testvérek voltak.

Valaha az egyik szorgalmas kézműves volt, a másik tanult ember; ingyen hivatalnok valamelyik törvényszéknél.

Mikor a háborús idő elkövetkezett, az egyik, a ki tanultabb fiú volt, elment önkénytesnek a szerbek ellen; ott a táborban teleszedte fejét nyugtalan eszmékkel, s mikor visszajött, addig biztatta, addig unszolta másik testvérét is, míg az is elhagyta műhelyét, s vele együtt elment katonának.

Minden csatában ott voltak, ott küzdöttek egymás mellett, senki sem látta őket futni soha.

Tisztjeik, kiknek nagy része tíz mérföldre szokott lenni az ütközettől, egyre-másra léptek elő, ők közlegények maradtak mind végig. Nem volt pártfogójuk sehol.

Az utolsó parancs ez volt: «előre magyar, nincsen haza!»

Az ifjabb testvér, a szelidebb, nem akart átmenni a határon, de bátyja addig beszélt neki, biztatá, vidítá, míg engedett és vele ment Törökországba.

Ott legkisebb erőltetés nélkül meghalhattak volna éhen, ha egy jó szivű örmény nem könyörül rajtok, az befogadta őket házába, enni, inni adott nekik, a jó szót sem kimélte tőlök, a nyomorultnak nem is igen volt egyebe, ő is szegény volt, mint a kő.

Hanem volt egy szép leánya. Egy gyönyörű gránát szemű gyermek, sokszor láttam, ha Viddinbe török dohányt venni betértem apja boltjába.

A leányt Xeniának hítták.

Látom önök szemeiből, hogy a többit kitalálták.

Az a fiu, a ki most oly ijesztő zavart arczczal tekint az ember szemébe, akkor szép, kedves alak volt, kivált ha valami nagy, nemes dologról beszélt: akkor ragyogtak szemei, arcza lángolt; a ki látta, könnyen beleszerethetett.

Az örmény leánya is így járt. Úgy megszerette a fiut, hogy nem tudott nála nélkül élni.

Apja nem sokat gyötrötte magát e miatt. Nagyon szerette leányát, akármit megtett volna érte, s a fiu is tetszett neki. Szegény embernek nincs miért a másiknak szemére hányni: hogy «szegény».

De volt a fiunak egy háborodott eszméje, mely nem szünt meg őt üldözni.

Hallott beszélni Amerikáról, azon országról, hol mindenki egyenlő, hol a munkás kezet jutalmazni tudják, hol mindenki hazát talál, a ki azt másutt elveszté, hol az emberek nem üldözik egymást.

Nem kivánt Istentől egyebet, mint hogy ő oda mehessen.

Sokat beszélt aztán erről testvérével, még többet kedvesével.

Lefesté előttük azt a tengeren túli hont oly ragyogó színekkel, mint azt csak egy ifju tudja, ki egész lelkéből ragaszkodik valamely szeretett tárgyhoz, a mit még soha sem látott, de a miről álmodott már sokat. Többet is, mint kellett volna.

Testvére és szeretője elhitték minden beszédét, az a ragadós láz, mely új, szokatlan örömeket igér, eltölté lelköket általa. Hitték, hogy az mind úgy fog történni.

Egy napon, mintha a sors összebeszélt volna álmaikkal, egy rendelet érkezik a menekültekhez egyik főnöküktől, melyben felszólíttatnak, hogy a kinek közülök kedve volna Amerikába költözni, azt a Nelson czímű brigg, mely a Bosporuson horgonyoz, ingyen átszállítandja oda. A vállalkozók csak útilevelekről gondoskodjanak.

Mintegy kétszázan ajánlkoztak az elmenetelre.

És a kétszáz között bizonyára nem volt egy is, ki jobban örült volna az új haza eszméjének, mint a két testvér.

Útileveleket váltottak a török kormánynál. Ez örült, hogy megszabadult tőlük, s útleveleiket azon kikötéssel adta ki, hogy az elmenetelre határozott időn túl a folyamodókra semmi gondja, sem tartásuk, sem menhelyükről gondoskodni nem fog.

De hisz egy sem bánta meg szándékát, mind kész volt az elmenésre.

Azon reggel előestéjén, midőn Viddinből el kelle indulniok, búcsút vett a fiu örmény gazdájától, könyek között vett búcsút kedvesétől is, a szép gránátszemű leánytól, s fájt szivének, mikor látta, hogy míg ő lelkét sírja ki, a leány egy könyet sem ejt.

Mikor korán reggel, napfelkölte előtt a közösen kikötött gyűlhelyre értek a testvérek, még társaik közől senki sem volt jelen, ők voltak az elsők.

Ott leültek várakozni. Nyomban utánok egy fiatal gyermek közelge, messziről nem ismerték meg, csak a mikor előttük állt, látták meg a csillagfénynél az érkezett arczát… Az örmény leánya volt az.

– Xenia! kiálta fel az ifju, keblére ragadva az érkezőt s ijedten, fuldokolva kérdé tőle, hogy mit akar itt?

A leány szerelmesen karolta át kedvese vállait, megcsókolá őt forróan s azután kaczagva mondá:

– Én is veled fogok menni. Látod, azért nem könyeztem, mikor tegnap búcsút vettél.

Az ifju le akarta őt beszélni.

– Messze van az, hova nekünk kell mennünk!

– De te közel leszel mindig.

– De oly bizonytalan élet, oly idegen hon, oly ismeretlen világ az, a mely mi ránk vár.

– Te azt mondád: hogy ott az emberek mind testvérek…

– Igen.

– Úgy nem ismeretlen világ az nekünk. Te azt mondád: ott mindenki hazájára talál.

– Oh igen.

– Úgy nem idegen hon az nekünk. Te azt mondád: a ki dolgozni tud és szeret, ott megél. Én tudok is, szeretek is. Nem lesz az élet ott ránk nézve bizonytalan.

– De neked édes apád van itt, ki bújában meghal miattad.

– Ha szeret, eljön utánam, semmi sem köti e földhöz.

Az ifju még akarta őt marasztani.

De a leány letérdepelt előtte s esküt mondott a csillagos égre, hogy vele fog menni életbe-halálba.

S elmentek a hosszú útra. Egész Stambulig gyalog. Koldulni hagyta őket odáig a silány vendégszeretet. Alig-alig lézengtek már, mire odáig jutottak.

No de czélnál lettek volna. A nagy, minaretes város láttára elfeledte mindenki búját, fájdalmait.

Egy dombtetőről meglátszott a tengeröböl, a fehér vitorlák láttára örömújongásra fakadt az életbe belefáradt karaván; «az lesz a mi hajónk!» kiáltozák találgatva, az a három árboczos vagy az amott kettős födelével, – vagy tán az a karcsú, mely úgy csúszik végig a sima víztükrön, mint valami hattyú?

Szegény fiuk, alig gondoltak többé a kiállott szenvedésre s arra, a mit még ezután kell majd kiállniok.

Az nap a városon kívül tanyáztak, másnap korán reggel kiválasztották maguk közül a legértelmesebbeket küldöttségül az illető consulatushoz, mely őket a Nelson briggen Amerikába volt szállítandó.

A consul, a mint kivánságaikat meghallá, elszörnyűködött… Ily nevű brigg nem volt a kikötőben és egyáltalában egy hajó sem volt ott jelen, melynek az lett volna a rendeltetése, hogy magyar menekültekkel Amerikába vitorlázzon.

Az egész egy kis félreértés volt, egy kis tévedés, – semmi egyéb.

A küldöttek kétségbeesve tértek vissza társaikhoz.

Minden álom, minden ábránd, minden remény, jobb, boldogabb, tengeren túli hazáról semmivé volt téve.

Nem volt hová lenniök.

Még csak könyörögniök sem lehetett, mert útleveleik határnapja Stambulba érkeztükkel letelt, menniök kellett akárhova, semmivé tett lélekkel, semmivé lett testtel, éhezve, kétségbeesve.

Egy ideig Stambul egyik temetőjében húzták meg magukat, nyomorban, piszokban, utálatban, a kinek közülök jó ruhája volt, azt eladta, a kevés pénzen vettek eledelt, a miből legtöbbet lehete kapni, úgy éltek. A nyomor magával hozta társát, a betegséget, ott elhullott a honvéd egymás szeme láttára, siratva a nem láthatott hazát, melyből számára még csak sír sem jutott.

Egy napon Xenia is meghalt.

Inség, éjjeli hidegek, rossz eledel, szégyen és bánat vetették meg sírját.

Az ifju látta, mint hunyta be szemeit az ölében fekvő gyermek, ki miatta, az ő háborgó ábrándjaitól vezetve hagyta el apja házát, látta, mint hunyta be szemeit és nem nyitotta fel többet.

Késő estig ölében tartotta a kedves kis fejét, mindig várva, várva, hogy kinyitja szemeit, kinyitja ajkait, s rá fog tekinteni és szólani hozzá, s mire éjszaka lett, mire a leány arcza elhervadt, a fiu – meg volt tébolyodva.

A török hatóság megtudva, hogy a kiutasítottak ott tartózkodnak a temetőben, kitiltá őket onnan.

Azonban ekkor engedelmet kaptak a hazatérhetésre.

Az őrültet elkezdé ekkor vezetni testvére a hosszú útra, az elhagyott haza felé.

Ez mindig azon fantaziált, hogy most Amerikába mennek, dicsérte az ős erdőket, látta az ismerős arczokat, a nagy pompás városokat, s biztatá vezetőjét, hogy nem sokára ott fognak lenni.

Az úton testvére megbetegedett, de nem akart ott lefeküdni, attól tartott, hogy elhal s őrült testvére nem talál haza, hanem elpusztul az idegen országban.

Jött vele odább. Eljött vele egész Orsováig, betegen, félholtan. Már itt elhagyta ereje, de mégis haza akarta hozni testvérét. Addig, úgy monda, nem szabad meghalnia, míg őt szülőihez nem vezeté.

Én itt rájok akadtam. Ha soha nem ismertem volna is, elhoztam volna őket magammal, s akármibe kerüljön is, elszállítom szülőihez. Szivök, tudom, hogy megreped, mikor fiaikat meglátják.

* * *

A kormányos fölkelt helyéről és odább ment… Az utazók elszállingóztak jobbra-balra… A befelhődzött égen egy pár csillag égett, a távolban egy-egy pásztortűz… A habok csendesen csapkodák a hajó oldalát… «Mindjárt ott fogunk lenni», suttogá egy álmatlan hang beteg testvérének.

TARTALOM.

A két menyasszony 1 Egy bál 27 Az ércz leány 38 Az elesett neje 59 Székely asszony 83 A Bárdy család 100 Komárom 146 A fehér angyal 161 A kis szürke ember 167 Nomen et omen 172 A vörössipkás 177 A szerencsétlen szélkakas 189 Szegény asszony áldozatja 195 Egy bujdosó naplója 201 I. Puszta falvak 203 II. A karperecz 204 III. A három hajtsár 206 IV. Az ezermester és a kozák 209 V. A mocsárok rejtekhelye 214 VI. A halottaiból feltámadott 221 VII. A csárdai csaplár 226 VIII. Nő és szerető 230 IX. A víg ember 238 X. A megvetett nagyság 241 XI. A gyilkos 243 XII. A körtefa 245 XIII. Egy emigrans levele 248 XIV. A két csonka vitéz 249 XV. Egy pár derék ember 251 XVI. Az eltünt leányok 257 XVII. A bujdosó tanyája 261 XVIII. Utitársam 275 XIX. Találkozás ismerősökkel 277 XX. Az előörs 285 XXI. A rimaszombati vásár 288 XXII. A két menekült 289