Part 20

Bezörgeték a lakba, a legelső, kivel találkozám, nagyobbik gyermeke volt, kiről ő azt mondá, hogy oláhczigányok vitték el. Kérdém tőle, hogy anyja itthon van-e?

– Kis Minkával van a kertben, felelé a fiú.

– Vezess hozzá.

A nő kis leánykájával sétált a kertben, a kis kék szemű gyermekkel, atyja kedvenczével; feketébe volt öltözve, arcza halovány, beesett. A mint engem meglátott, sírva fakadt. Nem láttam-e férjét valahol? az volt hozzám első szava.

Eltagadtam.

Mit mondhattam volna neki férje felől? Azt-e, hogy megőszült és megőrült?

Most már világosan láttam, hogy mindazon borzalom, mit nekem elbeszélt, nem volt egyéb, mint a kinzó magányban kigondolt torzképek kisértő rögeszméje, események, miket kigondolt, megálmodott s aztán valónak hitt és megőrült bele.

Még az nap útnak indulék.

Fel akartam őt keresni embertől nem ismert erdei tanyáján, elmondani neki, hogy börtöntől nincs miért aggódnia többé, hogy háza épen áll s családja boldogságából egyedül ő hiányzik, hogy neje, gyermekei élnek s minden perczben őt emlegetik, utána sóhajtanak.

Pár nap múlva a czélozott helyre értem. Siettem rögtön a kolostor romjaihoz, leszálltam a völgybe. Mikor láttam a kis kunyhót, dobogó szívvel közelíték hozzá. Az előtte folyó patakban karcsú őztehén ivott két kis őzünővel, játszva vártak be jó közelre, alig látszottak tőlem félni.

Benyitottam a kunyhó ajtaját. Senkit sem találtam benne. A tűzhelyen vadmacska fészkelt s közeledtemre a tető egy nyilásán kifutott, szemei zöld karikákat hánytak a sötétben.

Az asztalon elpenészedett papírszeletet találtam. Rajta e néhány szót:

«Félek tőled, hogy elárulsz… Elmegyek innen messzire… Ne keress többet… Senki sem fog többé feltalálni.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azóta nem hallottam felőle semmit.

XVIII. UTITÁRSAM.

Az általános idézés következtében ő is feljelenté magát. Megengedtetett neki, hogy további rendelkezésig szabad lábon maradhasson. Nem levén semmi dolga, napestig a városban alá s fel őgyelgett, sorba látogatta azokat, a kik fogva voltak, csaknem egész nap rajtuk lakott, ott ásított a szemük közé, míg ki nem kergették, unta magát és untatott másokat, senkit meg nem szólított, senkinek nem felelt, csupán akkor, ha kérdezték tőle: «hogy van?» arra felelt: káromkodott.

Egyszer elmegy egy délután a katonai parancsnokhoz s egész bizodalommal felkéri, hogy tegyen vele egy jókora szivességet.

– Ha hatalmamban áll és lehetséges, kész örömmel, felele az, lekötelező modorral.

– Lehet is, teheti is, csak azt akartam kérni, hogy addig is, mig itéletet kapok…

– Adjak engedelmet hazatérhetésre, nemde? vága közbe a parancsnok.

– Dehogy! Addig is csukasson be…

A parancsnok nagy szemeket csinált.

– Mi lelte önt?

– Hát nem látja ön, mint esik odakünn a hó?

– Tökéletesen látom.

– S nem érez ön semmit, mikor ezt látja?

– De igen, azt, hogy hideg van.

– Akkor ön nem volt vadász soha.

– Vagy ugy?

– Természetesen. Ez a legfölségesebb idő a nyúlra, meg az őzre. Az ilyen időért a vadász imádkozni szokott. Mikor azt látja, akkor egyébről nem gondolkozik, otthon hagy meleg szobát és feleséget, gazdaságot és hivatalt s künn tanyáz három nap, három éjjel a havon. Ilyen időben a vadászt otthon nem tartja semmi, kivéve, ha rázárják az ajtót. Azért kérem parancsnok urat: zárasson be engem.

– De hisz ön azt mondja, hogy ilyenkor legjobb vadászni, hát menjen inkább vadászni.

– Igen? Mivel? Bottal?

– Hát nincs puskája?

– Tudja, hogy nem szabad tartanom.

– Hát adok én fegyverjegyet.

– Fegyverjegyet? Azzal se tudok én lőni.

– Igazság! Azt hittem, hogy van önnek fegyvere, csak nem meri elővenni. Hát vigye el az enyimet.

S azzal leakasztotta a falról saját drótcsövét a parancsnok s odaadta a hazafinak. Az örült neki, mint a gyerek.

Az nap és azon éjjel folyvást szakadt a hó. A városi emberek térdig jártak benne dideregve és piros orral. A polgártárs csak három nap mulva került elő a puskával.

– Bakot lőttem! mondá, a parancsnokhoz beállítva.

Az kérdő bámulattal tekinte rá.

– Még pedig kettőt, folytatá a hazafi. Egyiket ide hozattam önnek.

Egy parasztszekérről pompás bakőzet emeltek le a parancsnok kapuja előtt.

XIX. TALÁLKOZÁS ISMERŐSÖKKEL.

… Három koporsót vittek ki egyszerre a házból. – Az egész város népe ott volt halotti kiséretül. Két kis szőke árva gyermek ment rídogálva a koporsók után. Gyászba öltözött rokonok vezették őket kézen fogva.

Mind a három koporsót egy sírba tették egymás mellé. A közös sír fölé egy kőemléket állítottak, melyre minden név helyett e szavak voltak jegyezve: VIRTUTE PECCANTES.

A behantolt sír fölött búsan hangzott el a gyászének: «Miserere Domine!»

* * *

Most is emlékezem arra a kis halavány leányra, ábrándos arczával, szőke fürteivel, sokszor láttam sírni érzékeny színdarabok fölött, sokszor meglepém ábrándjai közé eltévedten, regényes könyvek olvasása mellett, vagy zongorájánál, melynek elefántcsontján tévelyegve futkostak ujjai.

Láttam őt többször a templomban, a mint buzgó, valódi áhitattal imádkozott és önkénytelen sóhajában megismerém a repülő galambot, mely a szentlélek képe.

Kijárt sokszor apja sírhalmához s egy-egy fonnyadt virágot, mit onnan letépett, ereklyeül őrzött imakönyve lapjai közt.

Örömkönyeket sírt a boldoggal, fájdalomkönyeket a szenvedővel, s jó, szelíd volt mindenki iránt.

Mikor legutoljára láttam, jegyben járt egy hivatali emberrel, a kin ugyan nem volt semmi csudálni és szeretni való, de a kinél a többiek sem voltak jobbak, a kiket ismert s aztán rokonai is úgy akarták, hogy hozzá menjen. Az ember nem volt szegény, mint vidéken szokták mondani, el tud tartani egy feleséget.

A leány még nagyon fiatal volt, a vőlegénynek várnia kellett.

E várakozás közben bekövetkeztek a háborús idők. A katonaság jött ment egyik városból a másikba, egyszer úgy történt, hogy egy hadosztály épen azon várost választá állomásul.

Minden háznak jutott vendége. Emmiékhez (így hítták a kis leányt) egy fiatal őrnagy szállásolta be magát.

A fiatal ember sokat beszélt a leány előtt harczairól, szenvedéseiről, mult dicsőségről és jövő veszélyről, nagy, világemelő eszmékről, nemes, áldozatra kész indulatokról és a leány oly figyelemmel hallgatta mindig. Keble szorult, pihegett, midőn a csaták előkészületeiről hallott beszélni, – reszketett, elsápadt az ütközeteket festő szavakra, s midőn a nagy, a dicső eszméket hallá, arcza lángolt, keble feldobogott, szemei ragyogtak.

Egyszer vőlegénye megfogta a leány kezét s érzé, hogy reszket.

– Kegyed szereti ezt a fiatal embert… kérdé a leánytól.

A leány a magasabban érző szívek nyugalmával tekinte rá.

– Az az én titkom.

– Tegyük fel, hogy én kitaláltam volna e titkot, és nekem nem tetszenék.

– Van okom rá talán, hogy őt gyűlöljem?

– De van nekem, ha kegyednek nincs. Nekem itt jogaim vannak, miket nem akarok másokkal osztani.

– Nem értem.

– Választani kell kegyednek, hogy én szüntessem-e meg látogatásaimat vagy az őrnagy?

A leány hátat fordított vőlegényének s könyes szemmel távozott el a szobából.

Az pedig elhagyta a házat és két hétig felé sem ment.

E két hét örömünnep volt Emmire nézve. Hallgathatá szabadon hőse lelkesült szavait, remeghetett, sírhatott, pirulhatott, nem kellett tartania senki szemeitől, hogy azért megszólja, kineveti, megengedheté, hogy elfoglalja szivében azon helyet, mit a nőkebel legelső ideálja számára fenhagyott, nem korlátolva senki kötelező jogaitól.

Két hét mulva váratlanul ismét meglátogatá vőlegénye, igen nyájasan viselte magát iránta, elő sem hozta egykori viszonyát, hanem annál nagyobb udvariasságot mutatott, mint szokás, megszakadt szerelmi összeköttetés után.

Még ott volt, midőn az ifju őrnagy belépett a szobába. A leány arczán végig futó pírról láthatá, hogy a belépő szívesen látott vendég.

Az leült. Fecsegett egyről-másról. A leány oly boldognak látszék. Arczát nem erőlteté szinlett közönyösségre, látni lehetett rajta a felmerülő indulatok kifejezéseit, szemei a szép ifju arczán és beszédes ajkain függtek mondhatlan gyönyörrel.

A lemondott vőlegény ekkor oda fordult az ifju katonához s véghetetlen bonhomiával kérdé tőle: «apropos! hogy mint van kegyed felesége?»

Az ifju nyájásan tekinte rá és felele minden gondolkozás nélkül: «igen jól, leszámítva azt, hogy miattam aggódik».

A kérdőhöz fordulva, nem vette észre, hogy Emmi e szavakra oly fehér lett, mint a szobor.

– Miért nem hozta ön el magával? kérdé a hivatalbeli ember tovább, hideg, kiszámított sziveskedéssel.

– Ah uram. Ily útra, mint az enyim, egy gyöngéd teremtést elhurczolni szívtelenség volna, s ha még csak egyedül lenne! De oly két kis gyermekkel, mint az enyimek, vészben, zivatarban, néha éhezve, néha üldöztetve utazni, kívánni sem lehet. Aztán a családi élet nem is táborba való. A ki csatareggelen asszonysírást hall, annak rosszul esik az ágyúdörgést hallani.

– Oh az mind csupa kifogás, vága közbe kaczagva, kötekedve a hivatalbeli ember. Ismerjük az ilyen mentségeket. A vitéz urak elhagyogatják zsenácskáikat, hogy terhükre ne legyenek egészen másnemű ostromok és hódítások közben, mint minőket puskaporral szokás kivívni.

– Nem uram! viszonzá komolyan a hadfi. Én nőmet szeretem. Mondhatom, hogy imádom, s ha el tudnám is benne feledni a szeretőt, nem feledhetném benne gyermekeim anyját. Büszkén mondhatom el, ő érte, nem magamért, hogy kivűle nőnek arcza nem foglalt sem szívemben, sem álmomban helyet – soha.

A hivatalbeli ember hamis, macskai hunyorítással szopta be ajkait s gúnyoló tekintetét egykori mátkájára függesztve, vevé kalapját és búcsuzott.

A leány arczáról eltünt e tekintet alatt a halaványság, nemes elpirulással kelt föl helyéről, szemeiben egy köny tündökölt, oda lépett az ifju katonához, ki a jelenlevők érzelmeiből semmit nem gyanított s megszorítá kezét, forrón, nemesen: «ön derék ember!» Azután hirtelen szobájába sietett. Vőlegénye mellett kellett elhaladnia. Szemébe nézett. Kiállotta annak gúnyos tekintetét s halkan, de büszkén mondá:

– Most még jobban szeretem őt.

* * *

E nap óta nem látta Emmi elutasított vőlegényét. Mondták, hogy elhagyta a várost, elutazott, senki sem tudta: hová?

Egy napon levél érkezett az őrnagy számára. Ő maga nem lévén honn, a levél Emmi kezébe került. A borítékra ütött posta-bélyegről olvasá, hogy a levél azon városból érkezik, hol az őrnagy családja van. Előre gondolá, milyen örömet fog neki e levéllel szerezni. Alig várta, hogy megjőjjön s ő maga adhassa át neki. Még a folyosón hallva lépteit, elébe futott.

– Ön egy levelet kapott hazulról, mondá. Tele édes hizelgéssel, tele üdvözlettel, bizonyosan.

– Gondolja kegyed?

– Kétségtelenül. Igérje meg, hogy nekem meg fogja e levelet mutatni.

– Ha nőm irja, igen. A mit ő ir, az mindig érzelemmel és gyöngédséggel van tele, azt mindenki olvashatja, de tartok tőle, hogy az ipam ir, s abban aligha lesz egyéb őszi és tavaszi vetésnél.

A leány átadta a levelet.

– Mondtam, szólt felkaczagva az őrnagy, a mint a borítékra tekintett… Az ipam irása.

– Igen! de belül? Ez csak a czímzet.

Az őrnagy megfordítá a levelet s önkénytelen rándulás lepte meg izmait egyszerre… Csak most vette észre, hogy a levél pecsétje – fekete.

– Mire ez a fekete pecsét?

– Oh nem fekete az, vigasztalá Emmi, nézze jobban. Csak sötétzöld.

Az őrnagy elmosolyodott. «Igaza van, mondá, szinte megdöbbentem. Az ipam ilyen pecsétviaszt használ rendesen.» S azzal felszakítá a levelet.

Egy nyomatott negyedrétű lap volt abba téve. Kibontá. Az első tekintetnél, a mit rá vetett, feljajdult fájdalmasan s kezét arczára csapva, elkezde hangosan, kínosan zokogni.

– Olvassa! szólt fulladozva, míg könyei elboríták arczát, oda nyujtva Emminek a kezében összegyűrt lapot.

A leány reszketve vevé el. A széles fekete szegélyzetű lapon egy vignett volt felül: ravatal mellett egy síró nő képe, egy mák-koszorús nemtő lefelé fordított fáklyával s fölötte a gyászfűz, – a minő jelképeket temetésre hivogató lapokra szokás nyomatni.

E lap az őrnagy feleségének halálát hirdeté, hivogatva a rokonokat és ismerősöket az ősz apa, a síró árvák és a távollevő férj nevében az utolsó tiszteletadásra. Meghalt a hű nő, a szerető anya, miként e lap mondá, forró betegségben, mit férje utáni aggodalom idézett elő.

A leány, míg olvasá, könyeivel áztatta e lapot, de úgy érzé, mintha e könyek balzsamként hullanának szivére s enyhítenének ott valami fájdalmat, minek még eddig nem mert nevet adni.

Ama gyászlap azon nő halálát hirdeté, kit szeretett, kit imádott azon ember, a kit viszont ő bálványoz.

A lány remegve vette észre, hogy könyein át valami ébredező remény derüje kezd keresztül mosolyogni s hirtelen szobájába távozott, magára hagyva az őrnagyot kínzó fájdalmával, míg saját szivében oly megdöbbentő örömet kezde érezni, hogy szinte félt önmagától. Örömet a legjobb, a legszeretőbb lény halálhírére…

* * *

Másnap csata volt. Reggeltől estig tartott.

Az őrnagyot soha sem látták oly vakmerőnek, mint ekkor.

Szembe nézett a halállal, mintha azt kereste volna, zászlóalja élén lovagolt, legelől mindenütt, csatatűzbe ágyúk elé, szuronyok közé, s mikor zászlóaljának nem volt már tenni valója, a huszárok közé furakodott közlegénynek, együtt ment velök vad rohamra, csatatűzbe ágyúk elé, kardcsapások közé, ott a heves viadalban egy nagy sebet kapott fejére, szédülten, félholtan vitték el a csatatérről, szállására.

Ott sokáig feküdt seblázban. Élte hetekig nem volt bizonyos, s midőn fején gyógyult a seb, elkezdett vérzeni a másik – ott a szívben, mit megholt nejének emléke ejtett rajta.

Gyakran úgy tetszék neki, mintha lázálmai éjszakáján egy-egy tündér-álomkép jelenne meg kórágya fölött, ki oly résztvevő, oly szerető arczczal tekinte reá, minővel angyalok szoktak álmodónak megjelenni, kinek hófehér kezei homloka sebét, rózsás mosolygása lelke fájdalmait gyógyíták. Lázas phantasiái közt, élte mentőjének hitte e tüneményt, s midőn eszméletét visszanyeré, akkor látta, hogy az – Emmi…

Az ápoló kezek alatt lassankint gyógyult a seb. A szelid részvét, a gyöngéd vonzalom felejteté a szívvel is a magáét. A betegnek szabad lőn kijönni a szabad levegőre, a kert fái közé. Ilyenkor oly örömest támaszkodott ápolónéja karjára s napról-napra lehete rajta látni, hogy a mint növekszik ismét teste életereje, aként tér vissza lelke életvidámsága is.

Egy alkonyatkor ismét együtt jártak a kert virágai között. Az ifjunak úgy tetszett, mintha az ég kékebb, a nap világosabb volna, mint egyébkor, mintha a fák szavakat susognának hozzá s a virágok egyetértőleg integetnének rá színes fejecskéikkel, biztatva, hogy tegye azt, a mit most gondolt!

Megszorítá azon kezet, melyre támaszkodott. Szemébe nézett a leánynak.

– Emmi… szólt hozzá gyöngéden… szereti-e kegyed a kis gyermekeket?

– Ha jók és kedvesek, igen; válaszolt a leány.

– Ah, olyanok, mint az angyal! kiálta föl az ifju, nem tartóztathatván indulatjait.

– Kiket ért ön? kérdé a leány hebegve s majd sápadt, majd elpirult.

– Az én gyermekeimet!… Az én árva gyermekeimet… Tudná-e kegyed őket szeretni?

A leány szemeiben meggyűlt a köny, visszaszorítá az ifju kezét s alig hallhatóan rebegé: «igen, oh igen».

Az ifju lelkesülten szorítá keblére a dicsőült tekintetű teremtést. Az ég kékebb volt, a nap világosabb, mint egyébkor. Ő szeretett – és boldogan.

Nem sokára nőül vevé a leányt s csak egészsége teljes helyreállását várta, hogy őt haza vigye családja körébe. Második édes anyát két árva gyermekének.

* * *

Nap múlt nap után. A szív ismét megszokta az örömet, a reményt. A harczok ideje lejárt. Az ifju hősnek csak mint eltünt álom jutott még néha eszébe az elmúlt dicsőség s az eltemetett nő. Új boldogsága kárpótlani látszék mind a kettőt. E nélkül a kettős veszteség éltét vagy eszét vette volna el.

Egy napon útra kelt ifju nejével, őt lakhelyére viendő.

Az egész úton egyik érzés, egyik gondolat a másikat váltotta szivében, agyában. Elképzelé, mint fog a két kis szőke gyermek új anyja kebelére simulni, kérve, hogy szeresse őket úgy, mint a régi. Elképzelé, mint fogja új neje karján meglátogatni a sírt, mely a legjobb nőt takarja, kérve, hogy szeresse őt úgy, mint az, ki ott el van temetve.

Már látszott a város, már látszott a ház, hol családi tűzhelye áll: «nézd, ott fogunk lakni, mutatá Emminek, látod a galambokat ott a háztetőn!… Az ott a lugas, mely alatt estenden üldögélni szoktunk, az oleanderek most is virítnak az ablak előtt. Az udvaron kis őzike legelész, nyakára piros szalag van kötve. Az az én kis fiam őzikéje. Most két kis szőke gyermek fut oda hozzá… Ah, azok az enyimek! Virágkoszorút hoztak kedvenczüket felékesíteni. A bohó állat megeszi a koszorút. A gyermekek nevetnek rajta. Ah, kedves fiaim!»

E perczben a kapuhoz ért a hintó. A férj leugrott, leemelte ifju nejét. Fiai örömsikoltással futottak elébe. Az örömzajra egy gyászba öltözött nő lépett ki az ajtón… A holtnak hitt feleség…

A kedves búsongó asszony, kit ő úgy szeretett s kit meghaltnak tudott, s ki helyett más anyát hozott gyermekeinek… és azt is szerette…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kárhozatos tévedés kiderült.

Emmi megvetett vőlegénye járt ott. Az őrnagy ipja levelet küldött általa vejének. A bosszútervelő felnyitotta a borítékot s a levél helyébe ő tette ama halálhirdető lapot, mit a legközelebbi város nyomdászánál készíttetett, a kinek nem volt oka utána járni, ha valóban meghalt-e az, kinek gyászlapját nyomtatá?

Három ember volt semmivé téve. Átadva a világ, a törvény és a szív itélőszékének.

Pedig egyik sem volt oka annak, hogy vétkezett, hogy szenvedett.

Az eset magát a törvényszéket is zavarba hozta. Mindkét nő szerette férjét és a férj is szerette mindkét nejét, és egyik sem tudott lemondani.

… Egy reggel halva találták mind a hármat.

Rájok nézve az élet sorsa úgy össze volt bonyolítva, hogy azt csak a halál oldhatá meg.

Most mindhárman czélt értek. Egy sírban nyugosznak.

Miserere Domine!

XX. AZ ELŐÖRS.

Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A zivatar korbácsolja szilaj paripáit, a felhőket, a zápor szakad, a szél zúg, a fák csikorognak.

Néha egy-egy roppanás haladja túl az orkán üvöltését, a mint a vastag iharfát derékon ketté töri a szél s üvöltve fut ismét odább hegyen, bokron keresztül, hajtva, kergetve a rohanó felhőket.

Az éj sötét, a fák között alig látszik valami fehérleni. – Az előörs az, fehér lobogó köpenyében, kezében fegyverét tartja s az alaktalan éjszakába néz.

Az őrtüzet kioltotta a sebes zápor, messze és közel minden tárgyat elfogott a láthatatlan éj, a vihar túlordít minden zörejt.

Lassú, bujkáló lépéssel egy csapat fegyveres közelg az előörs felé. A katona nem látja, nem hallja, csak sejti a veszélyt, szorosabban markolja meg fegyverét s ujját le nem veszi ravaszáról.

A vihar ordít. A katona haza képzeli magát. Látja gondolatjában meleg tűzhelyét, a tűzhely mellett a szerelmetes nőt,… kis gyermekei ott ülnek a padon,… a legkisebbik apja kardján lovagol, – látja kedves arczaikat, hallja ismert szavaik beszédét,… s míg lelke messze jár az ábrándok képzeletvilágában, hátulról hirtelen ellenséges kezek ragadják meg s mielőtt védhetné magát, lefegyverzik.

Az ellenség czirkáló csapatja észrevétlenül körül vevé.

– Csöndesen légy! térdepelj le! szól hozzá a csapat vezére. Esküdjél meg, hogy bennünket el nem árulsz, hogy tenni fogod, a mit parancsolok. Ha nem esküszöl, halva vagy.

Az elfogott őr letérdepelt és esküdött.

– Kárhozott légy, ha esküt szegsz, suttogá halkan a vezető.

– Az legyek.

– Van-e nőd, gyermeked? szálljon fejökre esküd átka, ha megszeged…

– Szálljon rájok.

– Legyenek földönfutók, legyenek koldusok, haljanak meg nyomorúan.

– Éljenek – haljanak nyomorúan.

– Amen…

– Isten úgy segéljen. Amen!

– Most fogd ez erszényt. Vezess bennünket vezéred sátoráig. Számláld meg, mennyi pénz van benne? Annyi döfést kapsz, ha egy áruló szót kiáltasz.

Az őr elvette a pénzt, az ellenség fegyveresei körülvették, fegyvereik hegyét testének szegezve s parancsolák, hogy vezesse őket.

A vihar ordít. Az éj fekete. Emberek alakját, lépteit nem lehet észrevenni miattok. Az ellenséges csapat ellenfele táborának közepébe jut észrevétlenül. A vihar, a sötétség és az árulás segítének neki.

A katonák ott feküsznek körül. A fáradság megtanítá őket aludni a kemény földön s a zivataros ég alatt. Egy lélek sincsen ébren.

Egyetlen kiáltás felébresztené valamennyit s akkor az orozva jött csapat veszve van. A vezető mellét a hegyes vasak érik. Hallgat.

Szeme előtt lebeg gyermekeinek arcza, hallja édes szavaikat, látja őket a tűzhely körül üldögélni, a szelid nő apjukról beszél nekik. Figyelve hallgatják. S látja újra, a mint bujdosnak a hideg éjszakában, éhezve, dideregve. Egyiket hátára vette a nő, másikat kezénél fogva vonszolja. Senki sem ad nekik egy fillért, egy falat kenyeret. Kezében megcsörrent az aranynyal telt erszény. Kitölté markába, megszámlálta a pénzt. Sok volt. Körültekinte. Épen oly sok hegyes vasat látott mellének szegezve. «Emlékezzél esküdre», suttogák fülébe. A kárhozat fogadott kínjai tüntek fel lelke előtt e szavakra: a kíntól vigyorgó arczok, a pokol lángjai, a kétségbeejtő örökkévalóság.

Már a vezér sátorához értek. Nesztelenül, észre nem vétetve.

Még egyszer végig futnak lelke előtt a kisértő képek: a családi tűzhely, az onnan elvert nő, gyermekek a hideg éjszakában, kezében a csörrenő arany pénz, mellén a villogó kardhegyek, s túl a síron a kétségbeesés…

– Fegyverre! ordít fel hangosan, az aranyakat felhajítva a levegőbe. Azon pillanatban halva rogyik össze, éles, hideg vasak találkoznak szivében hegyeikkel.

De fölébred a tábor, a vezér mentve van, veszve, ki orozva jött oda, az ellenfél csapatja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.

XXI. A RIMASZOMBATI VÁSÁR.

Minden városban ki volt már hirdetve a magyar bankjegyeket beadni kényszerítő határozat, csak még Rimaszombatban nem.

Ott helyben épen vásár lévén, minden ember, a ki veszélyeztetett bankjegyein túl akart adni, itt torlott össze, megvettek mindent, a mit csak a vásárra hoztak, kellett vagy nem kellett a vásárlónak, a mit elől utól talált, vette, fizette, azt sem kérdezte, hogy adják? sőt licitálta egyik a másikra, a helyett, hogy alkudott volna rá. Elannyira, hogy a mézeskalácsosnak még a sátora lepedőit is megvették.

Estenden a rozsnyói paraszt ballag hazafelé a vásárról; felesége künn várja már az ajtóban, s messziről kiált rá:

– El tudta kend adni az ökreit?

– El hát, volt a laconicus válasz.

– No az derék. Hogy adta kend?

– Két ezer forintért a kettőt.

– Megveszett kend? kifizették?

– Ki hát.

– No az derék. Hol van a pénz?

– Elvásáltam mind egy lábig.

– Megveszett kend? Kétezer forintot! Vett kend nekem csizmát?

– Vettem fiam, magamnak is.

– No az derék. Hogy volt párja?

– Csak kilenczven forint, fiam.

– Megveszett kend? Hát ezt a szürt kinek vette?

– Nekem, fiam.

– No az derék. Ugyan mi lehetett az ára?

– Ötszáz forint biz az, babám.

– Megveszett kend? Hát még mit vett?

– Kifizettem belőle a zsidót, tetejébe meg is vertem, mert nem akarta elvenni.

– No az derék. Hát a többi pénz hova lett?

– Almát vettem rajta, fiam.

– Megveszett kend? Mind valamennyin?

– Ne kiabálj nekem Jutka. Nem volt már egyéb a piaczon, a mit meg lehetett volna venni. Ez is jobb lesz a semminél.

– De hova teszszük azt a tenger almát?

– Ne félj tőle, ott van mind a kocsiderékban, egy forintért adták párját.

– Hát mégis csakugyan, hogy ugyancsak megveszett kend.

XXII. A KÉT MENEKÜLT.

A gőzös Orsováról jött vissza. Az utazók, kik a ködös reggelen a födélzetre fölszállingóztak, itt-ott figyelni kezdtek valami élénk szóváltásra, mely a kormányos és egy kikent, kifent dandy között korán reggel óta folyott.

Azokból a gesticulatiókból, mikkel a blouseos ember a kormányrúdon s emez itt alant a corduroy-szin makintoshban kiséré szavait, ki lehete venni, hogy a kettőjük közt folyó párbeszéd nem tartozik a legbarátságosabb neműek közé.