Part 2

Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez tőle épen akkora áldozat, mintha egy félnapig parlamentáló táblabirónak ágyútelepeket kellene elfoglalni.

Megállt a kilenczedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalványult és szólt:

– Bajtársak!

E perczben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk…

A tábornok arcza kigyulladt, elfeledett dikcziót, phrasisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta, «ott az ellenség, utánam!» kiálta dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után rohanva, sebesen – sebesen – mint a helyét változtató tenger, a hivogató ágyúk ismert mennydörgése felé.

* * *

Ezalatt Vécsey hadteste a tiszántúli sánczokat ostromlá.

De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manœuvreivel látszott egymást csalogatni.

A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; össze-összecsaptak a huszárokkal s azután hirtelen megfordultak, látszólagos futamodással csábítva elleneiket az üldözésre, – míg ezek a vasasokat egész csatarendben látva visszavonulni, szintén «jobbra át»-ot csináltak és csendesen visszaballagtak a harczvonalba.

Majd a magyarok intéztek rohamot a sánczok ellen, s mikor már a zászlóaljak szintén lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott megállították őket, ágyúkat vontattak elő s minden eredmény nélkül lövették a földből hányt sánczokat.

Általában a magyarok főtörekvésül látszának venni ágyúerejök nagyságát bebizonyítani az ellenfél előtt, míg amazoknak egészen ellenkező volt a czéljok. Alig szólalt meg itt-ott a sánczokon egy ágyú, az erdő melletti telepek lételét pedig épen semmi sem gyaníttatá. Azt akarták láttatni, hogy a hely csak igen gyéren és erőtelenül van védve, úgy, hogy alig volt érthető, miért nem próbálnak derék támadást a magyarok? miután a császáriak minden részletes összeütközésnél készakarva nagy előnyt engedtek nekik.

Ez így folyt egész délig.

A messziről néző nem látott egyebet, mint sakkszerűen mozgó, szabályos tömegeket. Egy-egy csapat vértes vonult nagy csendesen át a csatatéren, sisakjaik taréja csillogott a szép napvilágos időben. Majd vágtatva közelgett egy osztály huszárság, lobogó mentéje repkedett utána. Hosszú gyalogsorok alakultak hirtelen négyszöggé és sortüzeket adtak a közelgő lovasokra. Másutt szuronycsillámlás árulja el az árokban orozva vonuló csapatot s a kerülgetett ágyútelep lovait befogja s tova nyargal, egy dombon ismét megáll s újra tüzelni kezd. Még sehol összeütközés, még sehol sem hallatszik a «rajta magyar, rajta!» a huszáros «haj rá!» és a «szuronyt szegezz!»

Az egész még egy eleven harczjátékhoz hasonlít. A trombita harsog, – a dobok recsegnek, – a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld, – az ágyú bömböl, csak emberi jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még éhen, szomjan nézi az ütközetet.

* * *

E perczben hirtelen megdördültek a tulsó parton az ágyúk!

Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám rohanta meg Damjanics Szolnokot.

Egy rettenetes halálhirdető «éljen!» hangzék a támadó sereg ajkairól. Éljenkiáltás a halál szemébe!

S azután megdördültek az ágyúk…

A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy váratlanul jött; az ez oldalróli sánczok nem voltak ugyan a seregek száma, de annál inkább ágyúk által védve.

Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sánczok ellen, mint egy aczél-ív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött.

Középett jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett ujonczhad. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság egész tömegben.

Most nézz ide harczok Istene!

Az ágyúk pusztítva szórják reájuk minden oldalról öldöklő tekéiket.

A villám így hasítja keresztül a felhőt, de a felhő azért előre rohan, alakja megháborodik, de útját nem téveszti.

Rohannak a csapatok, – az öldöklő golyó egész utczákat vág magának köztük, jobbra-balra elhullott jó fiuk maradnak el tőlük, el-eldülve mély sebben a kemény, véres földön. – Fölemeli arczát még egyszer a honvéd, kezét lüktető sebére nyomja és néz, néz merően haladó zászlója után. Már nem láthatja a zászlót. Messze benn jár az az ellenség tüzében. Még egyszer éljent kiált halálhörgő hangon s azután leveszi sebéről kezét, hagyja folyni vérét és nem lát semmit többé.

Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. Sietniök kellett, kaszáikat csak elleneikkel szemtül-szemben használhatják. Kezeiket arczuk elé tartva rohantak a pályafő ágyútelepeire, hogy ne lássák azoknak emésztő tüzelését. Egy kartács tizenegyet söpör le közülök egyszerre, az utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben rohannak. Még egy pillanat… Valamennyi ágyú egyszerre megdördül, az eloszló füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de társaik éljenordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték.

Az ágyúkat fedező csapatok egy percz alatt szét vannak szórva. Kardot rántva állnak ki a tüzérek ekkor ágyúik védelmére s küzdve az utolsó emberig, az utolsó lehelletig, vitézül hullanak el telepeik előtt.

Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a torlaszok mögül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az épület egyik ablakából kitüzött háromszin zászló végre hírül adja, hogy az ellentállás leküzdetett.

A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez volt legutolsó.

Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futó sánczokhoz. Ezek nem takarják el szemeiket a feléjük süvöltő golyók elől, – tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben mindig ők mentek legelől. Jó ismeretséget kötöttek már a halállal, nem félnek tőle. Már ők jól értik, mint kell az ágyúgolyónak útat engedni, vagy megbukni előtte, s nem lőnek a levegőbe soha, mint az ujonczhadak.

A futó sánczokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós, irtó tüzet intézve a feléjök közeledőkre.

Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárlánczot alakítnak s egy vezényszóra elkezdenek futni a sánczok felé, a ropogó puskatűz nem tartja vissza őket. Magas, ifju vitéz rohan elől a zászlóval, egy golyó elsodorja annak kopjás nyelét kezéből, ekkor kardjára tűzi, úgy rohan vele tovább. Másik golyó jön és magát a vitézt dönti a porba. Még akkor is feltartja az kardját és kardján a zászlót, míg egy másik le nem kapja azt onnan s szuronyára tűzve viszi mind előbbre.

A sánczot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaágy. A rohamtól neki pirult arczok szemben állanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra alatt övék a vitatott sáncz, a vad ostromtól fölülmult ellen kényszerülten vonul vissza a hidfőig, hol a túlpartról érkező segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlott sorait.

A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek s már hallik a csataordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal fordulnak a csillagsáncznak, melyből a véderő egy része Szolnok felé sietett s ott is bomlásba kezd jőni a csatarend.

De amott a kápolna felől foly legiszonyúbb hévvel az ütközet. Négyszögben áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal támad meg a huszárság egész tömegével; kétszer visszaverik, harmadszor megtörik a négyszög, a paripák a szuronyok közé rohannak s egy percz alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sánczainak a rendvesztett csapat, ott megtorlik, vele egyszerre érnek az ágyúkhoz üldözőik, védpontot vesztenek, egy kanyarulattal el vannak vágva a városba visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még útat látnak, üldöztetve egész a Zagyva partjáig, ott a kétségbeesés elszántságával fordulnak meg újra a vitézebbek, két halál közől a dicsőbbet választva, a csatamezőét. Az ijedtebbek pedig beleugrálnak az útjokat álló folyamba… Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel vegyült hullám.

E perczben trombitaharsogás hallik, – a harcz új arczot ölt, – túlpartról segélyül érkező vasas ezred látszik száguldva közelítni a csatatérre. A fölvert porfelleg közül ki-kivillan néha a fénylő réztarajos sisak és a kivont ragyogó kard.

A huszárok rögtön tömeget formálnak s arczczal fordulva az érkező ellennek, nem várják be annak megtámadását, hanem nyargalva rohannak vele szemközt. Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra a két lovas ezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna járni, a nagy harczi mének közől egy sem előzi meg a másikat, oly rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek csak egy lelke volna.

A másik csapat mint a szél, oly könnyű, vidám paripáik nyerítve szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a lovagok után repül a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.

– Hurrah, hurrah! – Rajta, rajta!

A két sereg összecsap, s azon perczben szét van szórva mind a kettő. A kölcsönös ütközés szétbontotta mindkettőnél a rendet, s a két csapat most egyetlen összezavart tömeggé válik, melyben férfi férfi ellen küzd, néhol egy vértes a huszár-csapat közepében, másutt vértesek között egyes huszár; az összebomlott tömeg hol előre, hol hátra hullámzik, a mint huszár, vagy vértes kezd benne erőre kapni.

A fölvert porfellegből csak néha tünik ki egy-egy csatakép, magasan a porfelleg fölött csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni s néha-néha ki-kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél elkapja rólok a porködöt, kitünnek a ragyogó sisakok, a lobogós kokárdák, kitünnek a küzdéstől piros arczok, a tomboló paripák, míg közőlök néha egy gazdátlanul száguld el a csatamezőről, míg elesett lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön.

Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik mindenünnen.

Egy roppant termetű férfi nyargal elől, az óriási magyar vezér; már a harmadik lovat nyargalta e napon, kettőt kilőttek alóla, nehéz neki verekedéshez jutni, huszárai mindenütt megelőzik. Mellette a zászlótartó nyargal, egyik kezében a lobogó, a másikban az éles, véres kard; túlnan messziről az ellenfél zászlója látszik közeledni, a legjobb vitézek keresik a legjobb vitézeket, egyik zászló a másikat, s törnek maguknak véres, küzdelmes útat a találkozásra.

A porfelleg ismét elnyeli a küzdőket s nem látni egyebet, mint a magasban a két ellenséges zászlót, a mint lassan, nehezen közelítnek egymáshoz, meg-megakadva és visszanyomva.

És ismét kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés… A szél elkapja a porfátyolt a csatáról.

A vén huszár verekszik vértes ellenfeleivel. Tüzesen, de harag nélkül küzd, mellette az ifju ujonczhuszár, kit nem győz oktatni.

– Kend nem érti a hatvágást, ki látta azt úgy vágni a karddal, mint a buzogánynyal? Azt csak olyankor teszi az ember, mikor már elfáradt. Tanuljon kend huszárosan vágni, így ni, visszakézzel. Látja kend? Azután ha baj kendnek, hogy az ellenség fején sisak van, elébb üssön egyet a tarajára, akkor az lecsúszik neki az orrára s a másik ütéssel levághatja kend…

Ilyforma oktatásokkal táplálta a vén huszár ujoncz alattvalóját, thesiseinek valóságát ott mindjárt példákkal is illustrálva.

A porfelleg ismét elfedte a csatát…

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás…

Ismét új kép.

Két csapat üt össze. Fiatal vezetőik csapatjaik jobb oldalán levén, egymással nem találkozhatnak.

Az egyik Gábor, a másik Róbert.

Egyik csapat sem akar kapitányának szégyenére válni. Mindegyik helytáll magáért, férfi férfi ellen küzdenek.

A vezetők jó példával mennek elő. Hull, a ki halandónak született, csapásaik alatt; mindkét fél hátranyomja a másik csapat balszárnyát, úgy hogy eközben a két csapat, mint egy közös tengely körül, mereven megfordul, a huszárok a vértesek helyét foglalják el, ezek amazokét. S akkor, mintegy közös megegyezésből, visszavonul mind a kettő.

A két ifju vőlegény megismerte egymást a csata hevében, de e fölfedezés nem tette őket gyávákká. Egyik sem akart rosszabb lenni a másiknál és ha utoljára ketten maradtak volna, ketten folytatták volna tovább a viadalt.

Eközben a vérteseknek segélyül érkezett egy számosabb csapat; a huszárkapitány, nehogy két tűz közé jőjjön, kénytelen útat törni magának s odább vinni a csata szinhelyét. Eközben közel jut pajtásához.

– Add meg magad pajtás! kiált rá Róbert vígan. Megigértem menyasszonyodnak, hogy ma elviszlek neki.

– Majd ha vége lesz a csatának, keress föl a mezőn, ott rám találsz, elvihetsz. Felelt a huszár szomorúan s aközben oly közel nyargaltak el egymáshoz, mindkettőnek kezében ölésre volt emelve a kard, szemeik vad tűzzel villogtak egymásra, de mintha fogná valami kéz mindkettőnek karját, mereven állott az. A másik perczben mindkettő elfordul ellenfelétől s ennek társaira csap le. Róbert egy huszárt szúr le vad haraggal, míg Gábor elbúsult keserű csapással úgy vág egy vértesnek sisakos fejére, hogy a sisak fejestül jobbra-balra hull le. S azzal vágtat előre, nyomában a vértesek csapatai. Hurrah, hurrah! rajta, rajta!

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás. A porfelleg elfedi a képet.

* * *

Ezalatt egy osztály vértes csendben, sietve vonult keresztül Szolnok egy utczáján, hátába kerülendő a vívó huszárezrednek.

A mint robogva haladnak előre, egy utczakanyarulatnál hirtelen, mintha a földből bújt volna ki, előttök áll két század vörössipkás.

Egy perczre megdöbbenve állt meg mind a két, véletlenül találkozott ellenséges csapat s tétovázva nézett egymásra.

És ekkor történt azon harczi jelenet, mi a hadak historiájában oly kevés párját találja. Gyalogság intézett rohamot lovasok ellen.

Egyszerre, alig negyven lépésnyi távolból, sortüzet adott mind a két század a vértesekre s a következő perczben ordítva rohant rájuk szegzett szuronynyal, nyargalva mint a paripák és ordítva bőszülten, mint a zaklatott leopárd.

És a veterán hősök, kik annyi csaták tüzét bátran kiállották, kik Mórnál a forradalmi hadsereget halomra gázolták, kénytelenek voltak visszavonulni ez irtózatos roham elől!

Ez eset csak kétszer jött elő a forradalmi csatákban. Az Inczédi-zászlóalj próbálta meg először Görgei első visszavonulásakor, ugyanazon 11-ik zászlóalj, melynek fele elhullott a piskii híd védelmében.

Egy vén lengyel katona, ki e jelenetnek tanúja volt, azt mondá felőle: «Én szolgáltam Napoleon alatt, láttam az ancienne-garde csatáit, résztvettem a lancier-csapat harczaiban, de oly csatákat egy sem vívott, mint a vörössipkás».

Mikor Varro lovagturmáival összecsaptak a teuton óriások, az lehetett ilyen.

E roham által a szép vértes-ezred el lőn vágva a fősereggeli egyesülhetéstől. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthuzódott az Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúit megmentse s a hidat elrontsa maga mögött. Az ágyúkat a Tiszába hányták s nyomban utánuk a hídon átrohant Vécsey hadteste.

Az osztrák haderő ekként két tűz közé szoríttatva, kénytelen volt Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni.

A vértes-ezred, miután a derék-seregtől elvágatott, a túlnan érkező új huszár-ezred által túlszárnyalva, tömegestől neki vágtatott a Zagyvának. A kifáradt csatamének közül sok nem birt átvergődni a túlpartra, a nehéz fegyverzet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek.

* * *

Az este közel volt, midőn a csatának vége lőn; egy-egy gazdátlan paripa nyargalt még föl s alá a csatamezőn, egy-egy sebesült mén hánykolódott a földön, föl-fölemelkedve s szomorún végignyerítve a vérlepte mezőn.

Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön s mindenfelé elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul fekvők a szomorú ágyon.

A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen össze, tánczoltatva az utczán lovaikat. A huszár-paripa két lábon ágaskodva járt, mintha egy lépést sem tett volna még ma.

Egy óra mulva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám czimbalom s klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja s víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot, mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára s hogy e nehéz munka embervérontás volt.

A vén huszár itatja minden pajtásait, sok pénze van, főtisztet vágott le.

Tanítványa, az ujoncz-huszár, már alig áll a lábán s még folyvást itatná, az váltig szabódik.

– De majd káplár uram, ha most mind megiszszuk, holnapra egy pénze sem marad majd kendnek.

– Kend ne rezonérozzon! Kend igyék, mi megint vágunk magunknak le egyet, ha az lesz az ordré…

És a czimbalom zeng, a klarinét sikolt, pengnek a sarkantyúk, csattognak a tenyerek, tánczol a katona, mintha lakodalomból jött volna.

* * *

De künn, künn a holtak mezején mi fájdalmas hangok köszöntik az estét.

Szörnyen elhullottak végsóhajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat esteli szellő, hová küldve vannak?…

… Egy huszártiszt jár a tábori orvosokkal szerte a harczmezőn, kiválogatva a holtak közül az élőt.

Olykor négyesével látni távozó katonákat, kik egy-egy sebesültet visznek tova, fegyvereikre fektetve.

A csatamezőt vizsgáló huszártiszt – Gábor.

Mily szomorú most is, mint sajnálja azokat, a kiket megölt, mint borzadoz, midőn ez iszonyú sebeket látja. Legszörnyűbb sebek, miket a kard oszt, oly hosszú, oly mély mindegyik. Néhol egy elesett vértest találni, kinek a mellvasán keresztülment kardhegy a hátán jött ki, képzelhetni, minő kar volt az, melytől e döfés származott! Másutt az összevagdalt arcz porral éktelen, senki sem ismer rá. Itt egy férfi fekszik hanyatt, kinyujtott kezében most is marokra fogja kardját, ujjai meg vannak merevedve rajta, nem lehet azt kezéből kivenni. Amott lovára borulva fekszik a vén harczos, egyetlen lény volt az, a mit még szeretett, együtt halt meg vele, ráborult, úgy halt meg.

Gábor szomorúan járta végig a harczmezőt, csak akkor örült, ha egy sebesültben még életet talált; el nem kerülte egy is figyelmét.

Egy bimbózni indult hangabokor mellett észrevett egy fehér alakot mozogni, odament. Karcsú vértes tiszt volt a haldokló. Alig pihegett már, arcza a nagy fűbe volt fektetve.

Gábor odament, felemelte a sebesültet s hítta az orvosokat segélyére.

– Köszönöm pajtás, nyögé az elesett bágyadtan, arczát fölemelve.

És az alkonyi nap rásütött szép halvány arczára, megtört szemeibe és a nehéz sebre épen szíve fölött. A nap és az élet utolsó sugári oly bágyadt fényt adtak a szép ifju arcznak.

– Róbert! sóhajta föl a huszár. Így látjuk-e egymást?

– Tégy le a földre, meghalok, nyögé az. Ma vőlegény voltam és egyedül megyek aludni.

– Segítsenek önök, kiálta Gábor az orvosoknak.

– A seb halálos, felelék azok, megvizsgálva a véres ajtót, mit éles kard nyitott a szív fölött a lélek számára.

– Mondd meg jó arámnak, nyögé a haldokló ifju, hogy utolsó gondolatom ő volt. Viseld gondját, légy testvére és temess oda, a hol rám találjon.

Az ifju huszár keservesen zokogott haldokló ellensége fölött.

– Oh, hogy egyikünknek áldozatul kelle esni!

– Légy boldog… susogá Róbert,… szegény Anikó…

És lehajtá bágyadt fejét ellene térdére. A nap leáldozott, az ég túlsó felén feljött a teli hold, rásütött az ifju szép halavány arczára, lezárt szemeire s elnémult ajkára. A hold és a halál legelső sugára oly sáppadt fényt vete a szép ifju arczra!…

* * *

Elmúlt a várt nagy nap, a két jó leánynak félt és remélt napja.

Elhozta örömét, elhozta bánatát mindkettő számára.

De az örömet nem a remélőnek s a könyeket nem a remegőnek osztá.

Oltár előtt várta az egyiket vőlegénye, másikat fölhantolt sír alatt.

A fekete ruhát fölvette az egyik, a fehér himzettet fölvette a másik, de egyik sem azt, mely számára készült. Termeteik oly egyenlők voltak.

A szolnoki özvegy házánál egyszerre köszöntött be öröm és siralom. Temetés és násznap.

Rózsa lett boldog nő, Anikó az özvegy; még reggel mást hitt mind a kettő.

És azóta másodmagával járt fekete ruhában a szolnoki özvegy és sokszor elgondolkozék róla magában, miért, hogy a sors mostohább apja egyik árvájának, mint a másiknak?

Miért nem lehet mindkettő egyenlőn boldog, egyenlőn megáldva?…

A sors meghallgatta… Egy év múlt azóta.

… És most mind a hárman feketében járnak, mind a három özvegy, egyenlőn megáldva.

EGY BÁL.

(EGY KISASSZONY LEVELÉBŐL.)

Kedves Eleonorám!

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet. Apáczává leszek, vagy férjhez megyek, vagy más egyéb módon ölöm el magamat.

Képzeld, mi történt velem?

Oh az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem olvasád soha.

Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurczolkodás mindenfelé, jövetelök hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal rosszabb történhetik velünk s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a képemet korommal, hogy utálatos legyek.

Hallottál valaha ilyen kivánságot?

Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment eléjök a deputatióval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el s ha híttam, kerestem, soha sem felelt, sőt ha véletlenül majd az almáriomban, majd az aszalóban rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én föl az ő rejtekhelyét?

Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy akármit kivánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.

S azután vártam egész resignatióval, hogy mikor fog már a népség szaladni az utczán és segítségért kiabálni.

Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még semmi káromkodást, sőt au contraire igen illedelmes kettős koczogtatást az ajtón.

Ijedtségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem birtam kimondani e szót «szabad».

De ne képzeld, hogy ezért puskaagygyal ütötték volna be az ajtót, sőt a koczogtatás ismételve lőn s csak szavamra nyilt meg az ajtó.

Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta, négyszegletű fejekkel, singes bőrcsalmákkal, övig érő szakállal, kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, a mibe mindent bepakolhat, a mit megkíván és késekkel, pisztolyokkal fölrettenesítve, a mint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel lefestette; de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna és mind a kettő igen módos, igen takaros.

Elegans piros-zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes, divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk, sőt úgy találtam, hogy az egyik igen jóképű barna fiu.

Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész vagyok nekik szolgálni mindennel, a mit parancsolnak.

Az a barna fiu némi vonatkozásnak vevé szavaimat az asztalon fölrakott oldalszalonnákra és boros cylinderekre, nem birt egy eltérő mosolygást visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a fél mázsa szalonnát az ő számára készítettem.

Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarrasból, igen szelid, behizelgő hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot s csupán azt kérve, hogy mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban és két nap óta épen le sem feküdtek.

Szegény fiuk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!

– Pedig ugy-e milyen rossz dolog dívánon, vagy épen tábori ágyon hálni? kérdezém tőle.

Mind a kettő elneveté magát.

– A puszta földön, a havon, az ég alatt, felelé az egyik.

No nézd! És kibirják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.