Part 19

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A leány igazán sejtett.

Szeged alatt a csata után, mikor a győztes tábornok végig lovagolt a holtak mezején, szemei egy szép halotton akadtak meg.

A Bocskai-huszárok egyenruhája volt rajta, kardja ki sem volt még húzva, a golyó épen szivén ment keresztül. Finom kis kezei imára voltak összetéve, úgy halt meg fájdalmatlan arczczal.

A tábornok elgondolkozva állt meg fölötte: «szegény gyermek, mily ifju volt», mondá kisérőjének. És a kisérő alig tudott megválni a halottól…

A kopár országúton, szédelegve, ámolyogva ment a másik szép leányzó az elhagyott szülőföld felé. Kerülte az embereket. Félt, hogy valaki ráismer s megöli tekintetével. Nem is kérdezősködött senkitől.

Leült egy fa árnyában, kisírta magát keservesen, mikor eszébe jutott ősz apja és testvére, és mindenik olyan messze.

Késő este érkezett meg a búcsú nélkül elhagyott határba, szive úgy szorult, úgy sajgott. Visszafogadja-e az elhagyott apa elbujdosott gyermekét?

Messziről meglátta a várost, oly sötét volt az, oly szokatlan. Sehol sem égett lámpa az utczán, gyertya az ablakokban; nem hallatszott a harangszó s az őrt álló kutyák távol ugatása. Mint egy nagy fekete árnyék, terültek el előtte a házak, tornyok, a fekete gyászruhában egyetlen alakká olvadva.

Futott a leány az ősi ház felé. A hold épen akkor kelt föl, az üres ablakokon keresztül sütött rémséges világa, az elhagyott falak közől üszög és szénporból fekete árnyalakokat hordott szélylyel a szél a lakatlan éjszakába.

Megsemmisülten rogyott össze a leány az ősi ház romjainál; arra menők ott találták. Kérdé tőlük nagy remegve: mi történt e várossal és e házzal és azokkal, a kik itt e házban laktak?

– Isten annak a megmondhatója, felelék neki. Sokan elvesztek ez időben és nyomoruan. Jobb róluk nem kérdezősködni. Ha meghaltak, megpihentek.

A gyönge leány sírva odább ment, bele tévedt a széles világba, soha sem hallottak róla többet, mint annyi másról itt is, ott is.

A fekete, elpusztult ház hallgatagon tekint alá az alatta elmenőre.

Ez a rege az eltünt két szép leányról, a kik apjukat elhagyták, hogy a csatába menjenek.

XVII. A BUJDOSÓ TANYÁJA.

I.

Ősz lett.

Le volt már tarolva minden. A földműves reménye, a kalászos vetés, sok más szép reményekkel együtt le volt aratva, száraz volt a fű és a szív. A fák levele sárgult, hulladozott, a napok rövidültek.

Sok földet bejártam néhány hónap alatt, a nyarat az alföld sík pusztáin töltém, őszre idevetődtem Felső-Magyarország hegyes vidékére, a tél hol fog találni, a jó Isten tudja.

Nincsen maradásom. Vágyat érzek menni, menni, menni, elbujdosni. Embertelen, lakatlan pusztákon végig barangolni messze, messze kéklő hegycsoportok felé, sehol meg nem állni, nem pihenni, mint kinek az idő drága, felkapaszkodni meredek hegyormok csúcsára s ismét lekúszni hallgatag sötét völgyek sűrűjébe s ismét tova menni sietve, sietve! A távol helységek tornyait kerülni, hátra-hátra nézve, mint tünnek el egyenkint a láthatár alá, futni reggeltől estig s ha elnyom az álom, repülni messze, hol az ég a láthatárra hajlik, honnan a felhők feljőnek, hova a csilagok leszállnak és azokat is elhagyni és még sem érni el titeket soha, én lelkemnek messze tünt vágyai!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sokszor látok repülő madarat. Összegyűlnek seregestől az alkonyatos égen, készülnek a hosszú tengerútra, soraikkal olyan különös betüket alkotnak az égen, a mint elrepülnek fejem fölött, hivogató szókat kiáltozva le rám… Miért nem vagyok én is az?

Sokszor találok futó csermelyt útamban, milyen régen szalad és még sem fárad el, megy, megy, míg a tengerhez ér, onnan felszáll a felhőbe, a déli szél visszahozza s azután megint újra kezdi futását, csermely alakjában, tarka kavicsokon, zöldes tenger felé, fáradatlanul… Miért nem vagyok én is az?

Sokszor végig megyek temetőkerteken, a halál kezével írt hosszú sorokon, hol mindegyik betü egy lezárt sírhalom, a sárga fűvirág leng az esti szélben, alattam itt annyian alszanak nyugodt, csendes álmot, egy öllel közelebb a föld érző szivéhez s egy csillaggal közelebb az éghez… Miért nem vagyok én is ott?

II.

Gazdám egy jó öreg ember.

Két fia a harczban veszett, a harmadikról nem tud semmit.

Tavaly még gazdag ember volt, hat béres szántotta földjeit, maga szép úri házban lakott. Most egyedül, egy félkezű kocsisával szántogat annyi földet, mely számára elég kenyeret terem s leégett házától távol egy megmaradt béreslakban tanyáz.

S nálamnál mégis boldogabb. Háza üres, de szive tele van reménynyel.

«Minden vissza fog még térni. A régi öröm, jó barátok, vígságos téli esték; megtelnek újra a pinczék, vermek, a család újra megnépesül, az Isten és az idő mindent jóra fordítanak s beszélni fogja még a magyar nyelvét a hegy és a tenger köze.»

Így vigasztal engem az én házi gazdám s izzadságos munka szerezte kenyerét mindennap megosztja velem. Ha tehetné, reményeit is megosztaná.

Miért nem cserélhetek vele?

III.

A legmagasabb hegytetőn állok, egy meredek sziklaszálon.

A pásztor, ki ide mászni látott, sokáig nézett utánam, gondolom, hogy mondhatta magában: «az Isten irgalmazzon szegény lelkének, mit akarhat ottan?»

Milyen messze látni innen!

A láthatár szélén a Kárpát bérczei ülnek hosszú sorban, mint ezüst koronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal lebeg előttük, a bérczek fölülemelkednek rajta.

Innen rajtok világos kék halmok, a felföld fenyvesei, végtelen távolban. Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek, árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.

Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás feketéje között néhol a csirádzó korai vetés elevenzöld színszalagjával.

És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, karcsú tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.

S mindez átlátszó aranyszínü ködbe mártva a lemenő naptól.

Bizony szép ország volt egykor az én hazám.

Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor omladékai látszanak elő. Hajdan Paulinus barátok laktak benne, most félig össze van omolva.

Egyik ablakából embervastagságra megnőtt mogyorófa hajlik alá törpe társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják alá dércsípte fekete és piros bogyóikat. Az imaterem boltozatja áll még egyedül épen, az oszlopzatokra faragott angyalfőktől visszaijed a repkedő denevér, a góth ablakok márvány faragványai szétszórva hevernek a cserje között, a meztelen falak ablakai, mint koponyaszemüregek bámulnak a távolba, az épület szobáiból kinőtt fák túlemelkedtek a sötét falakon, mint nagyszerű virágcserépbe ültetett óriás növények.

A kolostor előtt a hegymagasban hosszú planirozott síkság terül, valaha a zárda kertje. Még most is állanak a sorba ültetett hársfák, óriási magasságra nőve, a kút még most is ott a kertben, összeomolva egészen, a belőle kifolyó víz egy kirohadt fa odvában szedi össze magát, kristálytiszta nedvében egy kis ezüst zöld kigyót láttam úszni.

S köröskörül beláthatatlan rengeteg. Honnan jártak ide valaha? senki sem emlékezik rá többé.

Lenn, lenn, a legvadabb völgyben, összeboruló erdők mélységében, hova útat vezetni nem látok, távol tűz csillámlik, valami kis elrejtett házikó van ottan, előtte keskeny pázsitszakasz, melyet kétfelé vág egy vonagló hegyi patak medre.

Ki lakhatik ottan?

Ledülök a szikla mohos pázsitjára, a kövi rózsák közé s úgy elnézem azt a távol égő tüzet. Alant a szőlőkertek oldalában víg parasztlegények és parasztlányok danolnak. Az esteli szellő olykor idáig felkapja a méla énekhangot: «éljen a magyar!»

A tűz egyre ég az erdő közepében. A szőlőszedők dala oly mélán, oly bánatosan hangzik fel a völgyből. Kedvem volna innen a százölnyi magasból leugrani…

IV.

Ez a kolostor környéke legkedvesebb helyem.

Félnapig elfáradok idáig, hogy a nap másik felét itt tölthessem.

Alig látok itten embert, az is száz ölnyi magasból úgy látszik ide, mint egy kis mászó bogár.

Hallgat körültem az egész világ, emberhang nem zavarja meg a csendet soha, csak a vad madarak füttye s a virágról virágra szálló darázs dongása szól körülem. Oly jól esik nem hallani kívülök semmi szót.

Egy hónap óta nem tudok semmit azokról, a mik e bérczeken kívül történnek. Azóta könyv nem volt a kezemben, hirlapot nem láttam, emberrel nem beszéltem, aki a falu határán kívül lett volna. Úgy élek itt, mint puszta szigetben a tenger közepén. Semmiről sem tudok semmit.

Ha embert látok, kikerülöm, nehogy hírt találjon mondani valamiről, a mit nem akarok tudni.

Úgy vagyok, mint egy halott, kinek minden érzékeiből csak öntudata maradt meg, vagy tán inkább, mint ki a tébolyodáshoz közeleg.

Oly ébren álmodom, hogy már szinte összezavarom a megtörtént dolgokat azokkal, a miket álmaimban látok, úgy hogy mástól kell megkérdeznem, hogy megtörtént-e ez, vagy csak úgy álmodtam?

A minap egy meleg őszi délután a kolostor előtti mohos fűben ledűlve, elmélázva ott feküdtem, nézve a tiszta kék eget s az ég kékjén végig lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a bujdosó madárka búcsúdalát s gondolkozám messze-messze levő kedvesim, barátim rég látott arczairól. Gondolkoztam-e vagy álmodám felőlük? Tán aludtam s álmomban is láttam a tiszta kék eget s a lassan, csendesen végig lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a társaitól elmaradt fecske csevegését. Hirtelen közelgő léptek döngését kezdtem észrevenni. A bokrok meg-megzörrentek, a targally halkan recsegett az óvatos lépések alatt. A kápolna gótíves kapuján egy ember lépett ki, félre hajtva az oda nőtt bokrokat.

Öltözete rongyos úri mez volt, félvállára egy szűrdolmány vetve, kopott, zsíros kalapja mélyen lenyomva szemére, alóla villogtak az elvadult fekete szemek. Össze-vissza nőtt szakálla bajuszával egybevegyült, nyakkendője úgy kötve, mint ki azt már régen le nem oldta.

A mint kilépett a rom ajtajából, meglátott engem ott feküdni, megdöbbenve visszahökkent, gubája alá kapott egy kezével, két pisztoly agya látszott ki onnan, s oly elvadultan néze rám, hajfürtei szét voltak szórva, arcza elhalványult, elkékült. A berkéből kivert farkas tekintete lehet ilyen.

S én ez ádáz tekintetben, ez összerongyolt öltönyben rá ismertem az emberre… Egykor legkedvesebb barátom volt, rég nem hallottam már hírét, egykor azt beszélték, hogy elesett a csatában, s ime itten áll előttem. «Gábor», kiálték rá örömijedten, oda akartam hozzá rohanni… s már akkor nem állt előttem senki.

A rom ajtajához sieték, a bokrok üresek voltak, összejártam minden czellát, minden rejtekodvat, sehol sem találtam, nevét kiáltám, senki sem felelt. Hova lehetett oly hirtelen?

Talán nem is ő volt az, csak eleven álomlátásaim egyik phantomját láttam ott? Ez utoljára oly életvidámnak látott arczot, e szelid szemeket, e daliás termetet talán csak az álom torz phantasiája alakíthatá ily vad, ádáz alakká, ily összerongyolt, nyomorúságos lénynyé; nem az idő, nem a sors balkeze?

Miért, hogy az ember ébren álmodik? S miért nem tudja, mikor szunnyad, hogy az csak az álomkísértet, a mit lát?

V.

Egy délután szórakozott bolyongásaim közben az erdőben eltévedtem. A nap már leáldozott, a fák közt sötét kezde lenni s mentül tovább haladtam, annál kevésbbé tudtam magamat tájékozni.

Csöndes holdvilágos est volt, az óriási bükkfák galyai közt czinczogó evetkék zörögtek, a többi lakói az erdőnek mind aludni mentek.

Az éji magány a legelvadultabb kedélyre nézve is aggasztó, félelemnek nem nevezem ez érzést, az éj sötéte nekem pártfogóm volt és mindazoknak, kiknek nem lőn szabad arczaikat a napvilágnak megmutatni? mitől féltem volna?

És mégis jobb szerettem volna otthon lenni, jó öreg gazdámnál. Estenden a kandalló mellett szoktunk együtt ülni, ott a lobogó tűz mellett én meséket mondék neki, miknek mindegyike így végződött: «és mindez elmult és soha sem lesz többet». Ő biztat, vigasztal s aztán jó reménynyel dűlök fekhelyemre, mely felett azon nő arczképe függ, ki egyetlen oka annak, hogy még élek, s hogy rég főbe nem lőttem magamat. Fölnézek a képre, s elmondom egyszerű imámat, egyedül ő érte szoktam imádkozni, kívüle senkim sincs, s ő is messze tőlem… Hol fogom elmondani esteli imámat itt a rengetegben?

Már jó sötét volt, s én még mindig törekedtem valahol kijuthatni a nem ismert tömkelegből, midőn egy mély völgyben kolomphangot hallék, s mintha kutyák ugatnának, de oly különösen, oly szokatlan vonító hangon, soha sem hallottam oly vad csaholást.

Valami sertéscsorda lehet ott, gondolám magamban, mely kinn szokott hétről-hétre éjszakázni, s arra tarték, a bojtár által magamat útba igazítandó.

S azután ismét elmélyedtem gondolataimban, s nem zavart meg az ádáz vonítás és dühös röfögés, mely közeledésem által mindig kivehetőbb kezdett lenni.

A völgy mélyére jutva, a mint egy tisztásra kiértem, megdöbbenve léptem vissza a nem várt látvány előtt. Kilencz farkas küzdött egy sertéscsordával.

E vadállatok különben is igen otthonosak e tájon, deréknyárban elhordják a gazdák aklaiból a juhot, s mióta a lőfegyverek meggyérültek, annyira elszaporodtak a vidéken, hogy fényes nappal rárontanak a falvakra s az utczákon játszó kis fiukat elragadozzák.

Tizével, huszával járnak s némely faluból egész gulyákat kipusztítottak.

Most egy sertésfalkát támadtak meg, A bojtár elszaladt, vagy azt tán már megölték. A nyáj egyedül maradt.

A gyengébbek, a fiatal koczák, középre vannak egy csomóba terelve, fejeikkel összebúttak, az ártányok röfögve járják körül a védett csoportot, szembe-szembe szállva az ostromló vadakkal, s iszonyú csapásokat osztva csattogó agyaraikkal, míg amazok ravaszul lappangva kúsznak itt-amott a bokrok között, sebesen előrohanva, hol a nyájat védetlenül találják, s visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen nekik rohan, s ottan üvöltenek újra.

Egy nagy terebélyes tölgyfa alatt, különválva a többitől, egy nagy ordas farkas küzd a legvénebbik ártánynyal.

A sertés magas, sovány állat, vörös kondor szőre a hátán végig futó felborzolt sertékben végződik, hosszú lompos fülei lefelé konyultak. Szétvetette mind a négy lábát s úgy áll a farkas előtt, fényes agyarait szikrázva csattogtatja s mérges röfögés közt meg-megrázza a nyakára kötött vezérkolompot.

Egy ölnyi távolban előtte áll a vezérfarkas, kopott ordas szőrű állat, tüzes, fénylő szemeit le nem veszi ellenéről, testének elejével a földön fekszik leskelődve, szökésre készen, lompos bundás farkával jobbra balra csapkod s nyugtalanul nyihog, mint a kutya, mikor fél, vagy éhezik.

Körülszökelli az ártányt embermagasnyi ugrásokkal, hátán borzad a szőr; amaz ügyesen fordul elé mindannyiszor s bosszúsan rázza kolompját s tompán, dühösen röfög s nem engedi magát a fától elcsalni, melynek a hátát megvetette.

Végre háttal fordul felé a farkas s fejét ravaszul visszafordítva, hátulsó lábaival felhányja a földet s gyorsan, sebesen ellenfele szeme közé szórja, s e közben szüntelen egy-egy nyommal közelebb hátrál hozzá kivicsorított fogait csattogtatva és égő szemeit le nem véve róla.

E perczben a kisebb farkasok egyike észrevette, hogy ember van közel, meglátott engem a bokrok közt állani s sajátszerű ordítást hallatott, mire társai a bokrok közől hasonló üvöltést kezdének. A vén farkas hirtelen hasa alá csapta hosszú bolyhos farkát, száját összecsukta, s füleit hegyezve, fölemelé fejét, míg a kolompos ártány, használva ellenfele pillanatnyi megzavarodását, dühösen rohant neki s iszonyú agyarával úgy vágta oldalba, hogy az véresen bukott fel előtte, végig festve kiomló vérével a feltúrt hantokat. Itt újra neki rohant, a sebzett vad azonban megugrott a veszett roham elől s a mellette elvágtató kant hirtelen megkapta fültövénél, mire az elkezdett kínosan ordítani s forgott köröskörül, nem tudva lerázni erősen belecsimpajkodó ellenét. A tusa nehány perczig tartott, az ártánynak végre sikerült fejét az ordas alá feszíteni s egy dühös taszítással, miközben füléből egy darab leszakadt, annak szügyét egész álláig hosszan végig hasítá.

A farkas végig nyúlt a földön halálos ordítással, társai szétfutottak ijedten a berekbe, a sertésnyáj vérszomjú dühével rohant az elesett vezérfarkasra s azt egy percz alatt darabokra tépte, s azután rohant föl a hegyoldalnak, elől a vezérkan, vérben gázolt agyarát csattogtatva, s kolompját rázva, míg fejét elbúsultan félrehajtá, mintha véresen lelógó tépett füle húzná féloldalra.

A többi farkas ismét nyomban követé a futó nyájat, a távozó kolomphangot együtt lehete hallani a kellemetlen rémséges éhüvöltéssel.

Ezalatt tökéletesen besötétült, a holdat elfogták a felhők s én egyedül az erdőben és fegyvertelenül.

Már épen egy fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn a völgy legmélyében, a fák sűrűsége közől valami tüzet láttam előcsillámlani s rögtön arra tarték.

Alig negyedóra mulva egy kunyhóhoz értem, melynek nyitott ajtaján keresztül világolt a tűzhelyen lobogó tűz.

A kunyhó falai nagy kövekből voltak rakva, egy nyilás volt rajtok hagyva ablaknak, a másik ajtónak, a kövek közei mohával kitömve. Födele faragott fákból volt jól-rosszul összeállítva. Az idő, vagy az emberi találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt nem engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték a vadborostyán örökzöldlevelű indái.

Néhány lépésnyire tőle egy meredek szakadékban zuhogott a fehér hegyi patak, mely a kunyhó mögött a hegyoldalból ered feketére festett gránitkövek közől s a kunyhó földét félszigetül fogja körül.

Körül vadonat ős a rengeteg, hol fejsze-csapás nem hangzott soha, gyalog is nehéz idáig lejutni. A megaggott tölgyek összeborulnak megfakult lombjaikkal a kis kunyhó felett (a tölgy levele csak tavaszszal esik le), csupán a tulsó hegyoldalban látszik egy hosszas táblában fiatalabb erdő; mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni mi okból, leégett; vannak vén emberek, kik most is emlékeznek azon óriási kigyóra, mely az égő erdőből kijött, egy kanász ráhajította baltáját, a balta megállt a kigyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek mulva akadtak rá a szomszéd határban egy mély kútban; a fejsze akkor is fejében volt.

Most e leégett rész fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és mindenféle tövisbokrok járhatatlanná teszik, a környékben nem akadtam emberre, a ki valaha itt lett volna.

És nekem úgy tetszék, mintha e helyet már ismerném. Körültekinték. Fölöttem éktelen magas sziklameredek emelkedék. A hold, mely már egy óra óta feljött, még most látszék innen alulról felmerülni a szikla fölött, melynek mohos lábainál egy sötét omladék látszott, előtte gömbölyű hársfák, hosszú szabályozott sorban.

Ez a Paulinus kolostor! És ez a szikla felettem, melyről én a mélységbe le szoktam bámulni, és e hely, hol most vagyok, a szédítő táv, mi oda kékesen meglátszik és e kunyhó tüze ugyanazon tűz, mely estenden a völgyből fölragyog.

A tűz mellett egy magános férfi ült, valamit falva nagy mohón, a mit épen akkor szedett ki a parázsból.

Máskor tán a kiváncsiság, most azonban a kénytelenség vitt rá, hogy kunyhójába lépjek, vendégszeretetét igénybe veendő.

– Adjon Isten földi! kiálték tűzhelyéhez közelítve.

Az ember összerezzent, mindent kiejtett kezéből s a mint fölállt előttem, a tűz arczába világított.

Véremet érzém fagyni.

Ugyanaz arcz, ugyanazon alak, melyet minap a romok közől kilépni láttam, elveszettnek hitt barátom arcza, még dúltabb, még vadabb, mint akkor, szemei úgy villogtak, mint egy vadállaté.

És én elhitetém magammal, hogy csak álmodtam ez alakot…

– Mit akar az úr? kérdé tőlem elváltoztatott pórias hangon. Úgy látszott rajta, hogy fél tőlem.

Nem tudtam neki mit felelni. Tán nem ismert rám? Tán nem akarja, hogy ráismerjek? Tettetém, mintha nem ismertem volna rá s rejtegetve elfogódásomat mondám:

– Legyen olyan szíves földi, eltévedtem, igazítson útba, s hogy még sikerültebbé tegyem közönyösségemet, nehány pénzdarabot nyomtam kezébe.

– Köszönöm, mondá ő dünnyögő pórias hangon s levevé kalapját.

Rátekinték… ősz volt, mint a galamb.

Alig harmincz éves, még tavaly hollófekete hajfürtökkel, és most egészen ősz, egészen megőszült.

Nem birtam tovább tartani magamat.

Odaborultam a nyakába. A köny elborította arczomat. Mivé lettél! Mivé lettél!

Az ember félve huzódott tőlem. Megfogta kezemet reszketve.

– El ne árulj. El ne árulj… rebegé.

– Én-e? Kérdém keserűen. Ki véremen is megváltanálak, ha lehetne.

– Elhiszem. Elhiszem. De engem annyian elárultak már. Annyiszor fogva voltam. És én úgy irtózom a börtöntől.

– Te fogva voltál?

– Fekete, földalatti börtönben… Odalánczolva kezem, lábam két nagy, nehéz kőhöz… Egyesegyedül éjjel és nappal, soha sem hallani emberszót… A patkányok feljönnek a falakból s körültánczolják a szegény rabot, a láncz kisebesíti kezemet lábamat, nézd, most is itt vannak nyomai.

Odanyújtá kezét, nem láttam rajta semmi nyomait a láncznak.

– S míg az ember egy félpatkóval a vastag falat keresztülássa, folytatá ő töredezett, álmodozó hangon, kell három esztendő reá.

– S hogy szabadultál ki? kérdém tőle.

– Nem tudom, felele szórakozottan.

Szavai mindinkább különösnek kezdettek előttem tetszeni.

– Tán nőd könyörge érted?

– Hallgass! ordíta fel, szemei forogtak vadul, szikrát hányva. Igen… a semmirekellő… mormogá szaggatottan, – csak még egyszer, csak még egyszer… hörgé fogcsikorgatva s kezével egy kést kapott meg az asztalon, és jaj neki! s úgy vágta a kést hegyével az asztalba, hogy kereszül ment rajta.

– Nem láttad őt? kérdé tőlem.

– Nem. Felelék rábámultan.

– Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utczán alá s fel, arcza pirosra kifestve. Minden férfinak szeme közé néz. Jár egyedül sötét éjjel. Mosolyog a szemközt jövőkre. Oh átkozott! átkozott!

Nyugtalan szorongás fogta el keblemet. Egy gondolat támadt bennem. Ez az ember talán őrült?…

– Látod, szólt kezemet megfogva forró, reszkető kezével, de erőszakos nyomással. Mind a két gyermekemet kidobta az utczára. A nagyobbik elsőszülött fiam valami oláhczigányok közé került, elvitték, tolvajt nevelnek belőle, a kisebbik, az a kis kékszemű leány, az én lelkem szemefénye, az én kedves kis kegyenczem, elveszett az útfélen, parasztemberek ott találták, eltemették, vadrózsabokor tövébe, azt sem tudom, kis sírja hol van?

Az ember odaborult rám és sírt keservesen.

– Ne hagyj el még, szólt átölelve, maradj velem lakomban. Nem olyan pompás ugyan, mint volt ősi házam, hol sokszor meglátogattál. Leégett az is, messze ellátszott a tüze a sötét éjszakában, senkinek sem jut eszébe, hogy újra fölépíttesse, most a száraz fű terem fekete falain.

Iszonyú csapások érhették ez embert, gondolám és eszembe jutott, hogy ehhez képest én még igen-igen boldog vagyok…

A fájdalmas tárgyakról másra vittem át a beszédet. Beszéltünk ismerőseinkről, az elmúlt időkről, jövendő jobb napokról. Az ember arcza lassankint kiderült, a vad, idegen kifejezés észrevehetőleg elenyészett róla, még hangja is megváltozott, sőt reggel felé nevetni is hallottam. Az egész éjet együtttölténk. Hajnalban útba igazított, megrázta kezemet, megölelt s tréfás sarcasmussal kérdé: nem akarok-e emlékfürtöt fehér hajából?

Sokáig, igen sokáig, valahányszor el akartam aludni, mindig ő jutott eszembe, s nem tudtam tisztába jönni véle, vajjon mindaz, a mit elmondott, megtörtént-e? vagy az élénk képzelődés, mely ijesztő rémképeivel hajaszálait megfehéríté, elméjét is megháborította, hogy történeteket beszéljen, a mik lázas agyában születtek?

Valahányszor ezután a kolostor melletti sziklára kimentem, mindig bántó borzalommal tekinték a mély csendes völgybe s annak mélyén a kisded kunyhóra, a hol tüzet nem láttam égni többé.

VI.

A hivatalnokoknak jutott amnestia után első gondom volt azok után tudakozódni, miket szerencsétlen barátomtól hallék.

Mindjárt eleinte megdöbbentett azon tudomás, miszerint ő soha fogva nem volt, mint állítá, s mint előttem még börtöne szenvedéseit is leirta.

Elmentem azon utczába, hol leégett házának kelle állani, s még inkább meglepett az, hogy a kormos fűvel benőtt falak helyett ezt oly épen találtam, mint a hogy legutóbb elhagyám.