Part 18

Annál meglepőbb volt rám nézve egy vén körtefa a kert tulsó szélében, mely tele rakva érett gyümölcscsel, egészen magára hagyatva látszott, alja terítve volt túlérett s nagyobb részint már rothadásba menő gyümölcscsel, a mi a fán maradt, azt egész raja lepte meg a darázsoknak, fészket csináltak az ágak között s a gyümölcsnek csak a héját hagyták ottan.

Minthogy a körtefa egyike volt a legnemesebb fajúaknak, nem hagyhattam szó nélkül ez elhagyatását; példátlan levén előttem, hogy az érett gyümölcsöt valaki a fán hagyhassa veszni s megszólítám a gazdasszonyt, hogy miért nem szedi le?

– Én-e? viszonzá, hátha aranyból volna!

Kérdezém, hogy mi kifogása lehet ellene, talán nem szereti e gyümölcsöt.

– Legkedvesebb fám volt az egész kertben, hallja az úr, viszonza, még a megboldogult édes apám ültette. Isten nyugosztalja meg. Nem terem a faluban ehez fogható gyümölcs sehol, még a szomszéd faluból is ide jártak belőle venni, néha napján marékra való ezüstpénzt hozott nekem ez a vén fa, annyi termett rajta, hanem nem lesz tovább a kertemben. Csak a telet várom; kivágatom, nem marad ott.

Bámulva csóváltam fejemet s kérdve kérdém: mi rossz fát tehetett a tűzre eme szerencsétlen gyümölcsfa, hogy ekkép kivágassék és tűzre vettessék?

– Hagyja az úr, pogány története van annak, de ha meghallgatja, elmondom. Ezelőtt két héttel, mikor az a körte érni kezdett, egy ilyen szomorú úr vetődött hozzánk, mint az úr la. Bujdosott az is, nem maradhatott otthon, no hiszen, azt az urak tudják, hogy miért? Szívesen láttuk; hogy is tehetne máskép keresztyén ember ilyen keserves időkben? úgy volt a házunknál, mintha tulajdon hozzánktartozó lett volna. De hiába kerestük mi annak kedvét, mert ha tenyerünkön hordoztuk volna is, egész nap lógott a feje, olyan szomorú volt, majd a szájába hágott s akkorákat sóhajtott, mint a kára vallott czigány. Biz Isten, magam is szinte megsavanyodtam a mindennapi látásától. Egy szép reggel, – mondom, hogy az a körte akkor kezdett érni, – az én szomorú emberem szokatlanul korán fölkelt és kiment a kertbe, rövid idő mulva utána nézek s látom, hogy felmászott a körtefára. «Nézze kend apjuk, mondom az öregemnek, a szomorú szentem megsejtette, hogy a körte érik.» Az öreg megdorgált: «ne panaszold neki, ha kedvét találja benne, biz a mit ő leszed róla, nem a világ.» Ráhagytam. Egy óra mulva, kerülök, fordulok, megint a kertbe találok nézni, az én emberem még mindig a fán van. Már ekkor morogni kezdtem, de csak azt gondoltam, nem szólok neki, majd ha eleget látott belőle, leszáll a maga emberségéből is. Megint egy óra mulva oda nézek, mégis ott van. De már ezt az öregem sem hagyhatta szó nélkül. Lekiált rá: «szálljon le már az úr onnan, vagy mi! Hagyjon nekünk is rajta valamit!» Az ember reá sem konyított. – «De már ez egyszer gorombaság», mondék magam, «ha az emberhez emberül szólnak, legalább billentse rá a fülét!» Meg sem mozdult. Az öregem elkezde káromkodni; már-már a teremtése körül kezdett járni, – azt sem bánta. – «No iszen majd megindítom én a fülét, ha soha meg nem volt indítva,» kiálték s oda rohantam nagy széllel-lével, olyan pörpatvart csapva, hogy hét országra szólott. De a mint odaértem a fához s föltekintettem rá, belém fagyott a szó, egyet fordult velem a világ s a mint álltam, úgy vágtam magamat a földre szédültemben. Az ember fölakasztotta magát a fára… Engemet négy nap folyvást lelt a hideg s valahányszor azóta arra a fára nézek, mindig kéket-zöldet játszik előttem a világ; nincs az a pénz, a miért annak a gyümölcséből még egyet megenném, mikor még a tolvajnak sem kell, láthatja az úr, nem jár arra egyéb, mint a darázs, nem hiszem, hogy az is valami rossz lélek ne volna.

– S hogy hítták azon embert?

Nem lehetett azt voltaképen megtudni. Háromféle passzusa volt, mindenikben más néven volt nevezve; alkalmasint egyik sem volt az igazi. A bognár azt metszette sírfájára név helyett: «Egy szerencsétlen férfiu.»

… Némán állottam ott csüggedt gondolataim közé elmélyedve, s alig vettem észre, hogy szemeim elválhatatlanul amaz elátkozott fára vannak függesztve. Gazdasszonyom megrántá kaputomat.

– Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is épen olyan szomorú ember, mint az volt, nehogy megtréfáljon az úr is, mert úgy segéljen, itt hagyom még ezt a vármegyét is.

XIII. EGY EMIGRANS LEVELE.

Egy napon * barátunknál voltunk, midőn épen levelet kapott öcscsétől – Konstantinápolyból.

Első levél volt, a mit küldött. Mi kiváncsiságtól égtünk, megtudandók a kimenekült ottani viszonyait. A testvér ihletett pietással bontá fel a becses levelet, egy könycsepp rezgett szemében, homloka redőkbe vonult. Míg ő olvasta a levelet, mi azalatt arczvonásaira figyeltünk, onnan iparkodva ellesni a megirt és megolvasott titkokat.

A köny lassankint eltünt az olvasó szeméből, homlokáról a ráncz lesimult. Odaadta a levelet kezembe: «olvasd el te is.»

Szórul-szóra ez volt benne:

«Kedves bátyám!

A kajla földemet el ne felejtse megugaroltatni, hordasson ki az őszi alá hatszáz szekér trágyát. A faiskolából a szederfákat szedesse ki, mert majd elvénülnek, s ültettesse a lóherét körül. A Marczi zsidóval újítsa meg az árendát a pálinkaházra nézve, – most telik le neki vízkeresztkor. A mi dolgunk itt veszettül bajos. Asszonynyal beszélni sem lehet; vannak ugyan szép arnauta leányok, hanem azokért hamar elmetszik az embernek a gégéjit. Aztán mindent vajjal főznek, meg olajjal. Áldja meg az Isten kedves bátyámat, csókolja szerető öcscse – stb. –»

– Ezért kár volt olyan messze menned, dörmögé a bátya, zsebébe gyűrve a tenger mellől jött levelet. Ilyet Vámos-Pircsről is irhattál volna.

XIV. A KÉT CSONKA VITÉZ.

A kápolnai csata után két sebesült katonát vittek a m**i katonai kórodába.

Mindkettőnek lába volt ellőve, térden felül el kelle vágni.

Az egyik osztrák tüzér volt, a másik magyar tüzér.

Talán épen egymás ágyúitól kapták azt a szörnyű sebet.

Ott voltak azután sokáig, ott feküdtek egymás mellett, hallgatták a lázas éjszakában egymásnak kín-sóhajtásait, biztatták egymást a kétségbeesésben, összeszoktak.

A csatában egymást lőtték, itt egymás sebeit ápolák.

A magyar hamarább fölgyógyult, s aztán éjeket virrasztott át sebesült ellene ágyánál.

– Ott künn ellenségek voltunk, most nyomoréktársak vagyunk. Mennyit kellett szenvednünk, senki sem tudja úgy, mint mi ketten egymás felől. Majd ha vége lesz a harcznak, minket is elfelejtenek, akkor aztán együtt fogunk – koldulni járni.

Az osztrák feljajdult e szóra.

– Nekem már elkészítették a falábat, szólt a magyar, stoicus nyugalommal, tán csak eltart a míg élek, köszvény tudom nem esik bele.

A magyar jó, vidám fiu volt, az osztrák szomorú legény mindig volt valami búja, bár társa mindig kész volt azt elenyelegni. Így éldegéltek sokáig ember irgalmából, utczák filléréből.

Jött egyszer nagy sötét szárnynyal a napot elfogó hír: «vége, vége minden harcznak, a sereg lerakta a fegyvert, nincsen magyar!»

Oda künn ült a verőfényen a két halavány csonka hős, s midőn a hirnök elmondá, a mit látott, a mit hallott, a magyar nyomorék orczáján végig csordult a köny, tán először életében: «mi lesz már most én belőlem?»

– Ne sírj, monda csonka társa, oda hajolva keblére, vége lett a harcznak, minket is elfelejtettek, együtt eljárunk koldulni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő hónapok multával Pesten a főparancsnok laka előtt sokszor lehete látni egy rokkant, féllábú tüzért, az osztrák egyenruhát viselte, fél kezével mankójára támaszkodott, másik kezében összehajtott irást tartott s ottan várt nagy türelmesen, míg a sok gyászruhás könyörgő asszony s arany ruhás tisztelgő férfi között egyszer-másszor rákerült a sor.

Mit kérhetett? miért járhatott annyiszor? Esőben hidegben miért jelent meg rendesen, aggódva tudakolandó: mit határoztak a beadott folyamodásra?

Egy reggelen a csonka tüzér nagy tündöklő arczczal sietett le a főparancsnok lépcsőin. Csaknem futott, a mankónak, a falábnak tanulni kellett a tánczot, oly örömben volt a nyomorék, kezében valami irást tartott, mint a bódult, úgy forgatta maga előtt, mutogatta ismerősnek, ismeretlennek, elfogott az utczán egy embert, elolvastatta magának, ha vajjon csakugyan az van-e benne, a mit ő már kiolvasott belőle? Aztán ismét tova sietett; «kettőt lépek egy helyett!» mondá fenhangon, falábára s mankójára mutatva s megkaczagta szomorúan víg ötletét és sietett – és sietett, mintha valami várna rá, valami nagy örvendetes.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hallgatva ült az utcza szeglet-kövén a csonka honvéd. Sipkája le volt a fejére húzva, nem koldult kalaplevéve, a kinek tetszett, adott neki, soha sem szólított meg senkit.

Néha egy-egy asszony ment el mellette, valamit tartogatott kezében, sebesen elsuhant előtte s csak úgy észrevétlenül csúsztatta az alamizsnát a nyomorék kezébe, hogy ne lássák, miként az koldus; a távozó szemeit törülte olykor.

Hirtelen a néptömeg közül ujjongatva tör elő valaki, egy csonka osztrák tüzér, kezében valami iratot lobogtat, odaszökel mankójával a szegleten ülő nyomorékhoz, megrázza barnult jobb kezét, nyakába borul és könyeitől nem tud szólni.

– Te sem leszesz többé koldus, szól végre, vígan zokogva, meghallgatták kérésemet, te is részesítve leendsz a rokkantak alapítványából…

És azóta sokszor látni együtt a két csonka vitézt, sétálgatnak a Dunaparton, egyik az osztrák, másik a honvéd egyenruhában, sétálgatnak, beszélgetnek csatáikról, szenvedéseikről, csakhogy ki vannak cserélve: most az osztrák a jó, vidám fiu és a magyar a szomorú legény.

XV. EGY PÁR DERÉK EMBER.

Egyiket régóta volt szerencsém ismerhetni. Első hős a kártya-asztaloknál, adósa mindenkinek, a ki vele valaha összejött, kávéházak s más titkosabb intézetek növendéke, később, ha nem is nagy, de mindenesetre nevezetes férfiu, guerilla őrnagy, élelmezési biztos, confiscáló kiküldött s több efféle.

A másikkal csak bujdosásom alatt hozott össze a fátum, még pedig úgy, hogy mind a kettőt együtt találtam.

Ez a másik pénzkupecz volt minden időkben, s így képzelhetni, hogy most is az; az ezen metiér-ü embereken nem változtat sem revolutio, sem restauratio.

1849 szeptember vége felé találkoztam az elsőbbel egy rossz falusi csapszékben, hova útközben betértem. Ott veszekedett a fuvarosával a fizetés felett.

– Már megmondtam kendnek, hogy magyar bankót nem adhatok, beszélt előtte rettenetes pathoszszal, nekem az nincs, egy darab sincs.

– Dejszen! szól a paraszt nagy ravaszul, nem szed engem rá az úr, hallottam én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával, mikép biztatta az úr, hogy a magyar pénzt meg kell kuporgatni s a hol lehet, a németen adni túl, jó fülem van nekem.

Az én emberem úgy tett, mintha megfogva érzené magát, mosolyogva vert a paraszt vállára.

– Az igaz, úgymond, jó fülei vannak kendnek (úgy hiszem, azt érthette alatta, hogy nagy szamár), kivett a zsebéből egy csomó újdon bankjegyet s odaszámlált ötven forintot a fuvaros markába.

Az nézett rá egy ideig kétkedve, azután fejvakarva nyujtá vissza: «csak adjon az úr amolyan régifélét.»

Az ember felkaczagott; «már kendet úgy látom nem lehet rászedni» s azzal visszavette a bankjegyeket s adott helyette a fuvarosnak a minőt az kivánt, magyar bankjegyeket, ki is a legelégültebb képpel a világon ült fel szekerére s vágtatott tova, nehogy visszahívják.

Mire visszaért a falujába, már ott várta a currens, mely tudtul adá, hogy a magyar bankjegyek értéküket vesztették.

A cidevant élelmezési biztos bejött a vendégszobába. Inasa két nagy utitáskát czepelt utána, mikben azon erőlködésről itélve, melylyel azokat az inas hurczolgatta s ama titkos csörrenésről, mely hallatszott, midőn letette, semmi sem lehetett egyéb, mint jóféle érczpénz.

Ez a derék ember a magyar kormány által ki volt küldve marhákat vásárolni a hadsereg számára. Missióját azonban némi nemű képen félre találta érteni, a mennyiben tudniillik a helyett, hogy marhákat vásárolt volna, a kormánytól e végre adott százasokat halomra rakta, a marhákat, a hol kapta, elvette a status nevében contóra, s jó olcsóért eladta a marhakupeczeknek, azok aztán megint jó drágáért a kormánynak, úgy, hogy kétszer fizette meg a marhák árát, a nélkül, hogy azok valóságos tulajdonosai csak egyszer is hozzá jutottak volna.

A derék embernek tehát a forradalom bevégeztével nyakán maradt két zsák ezüstpénz, meg egy rizma bankjegy, melyek ő neki nagy bajt okozának.

Az ezüst miatt szüntelen félnie kellett, hogy ellopják, a bankjegyek miatt pedig, hogy el nem veszik.

Jött azonban egy másik derék ember, őt kisegítendő ebből a bánatos helyzetből, ez a másik derék ember a pénzkupecz volt.

Ennek meg az volt a mestersége, hogy januárban, mikor a magyar kormány elhagyta Budát, sorra járta a falukat, ijesztgette az embereket, hogy a magyar pénz kárba vesz. A jámbor népek aztán siettek felében, harmadában beváltogatni nála kárba induló pénzeiket, még meg is köszönték, hogy mást adott helyette; – kettőért egyet.

A hogy Budát visszavették, valami Istennélkül való ujságiró kinyomtatta, hogy ezentúl a német bankó ne érjen semmit, ezáltal szép hasznot gerjesztve az uzsorásoknak. A mi kupeczünk is neki feküdt rögtön a környéknek s a nyomtatott ujságlappal úgy beharangozta a vármegyét, hogy nem maradt abban egy fertály bankó, mely hozzá ne vándorlott volna, persze egy harmadrész árért.

Az embernek megtetszett ez a kereset, azt hitte, hogy ez esztendőn át legalább négyszer fog így fordulni s mikor a magyarok újra elhagyták a fővárost, ismét végig szomorkodta az ismerős helységeket, a leverő hírek között terjegetve azt a leglejebb verőt, hogy most már a magyar bankó megint elvész. Az emberek ismét kétségbeesve hordták hozzá pénzeiket, könyörögve, hogy váltogassa be.

– Bizony nem tudom én, lesz-e még ebből valami? de adok százért huszonötöt.

Ilyformán a környék magyar pénze ismét az ő zsebében torlott meg. A kupecz azt hitte, hogy meggazdagodott.

A fátum akkor hozá össze azzal a másik derék emberrel, a ki marhákkal kereskedett a status nevében.

Mindketten az útféli csapszékben jönnek össze egy ital borra, egymást nem ismerők.

A marharequiráló kibontja útitáskáját s elszörnyed, látván, mily kevéssé apadt meg a bankóproviánt, daczára három héti marokkal-szórásnak. Még jobban elszörnyed a pénzkupecz, belesandítva görbe szemmel az idegen papiroskazalba.

– Hol gyűjtötte az úr ezt a sok pénzt? kérdi, nem állhatva meg szó nélkül a dolgot.

A bikficz ránéz, nem volt szokása igazat mondani soha, még tréfából sem, ha egyébből nem, passioból hazudott, második természetévé vált a füllentés.

– Vettem itt, amott, felelé hidegvérrel.

S mit fog az úr vele csinálni? kérdé amaz, dörzsölve tenyeréről a szutykot.

– Viszem Bécsbe, beváltom, viszonzá ez, belakatolva a zsákot s maga alá téve és a két lábával odaszorítva a falhoz.

– Kinél váltja be kérem? tudakozódék amaz tovább.

– Hát kinél, ha nem a pénzváltónál? mordul ez reá gorombán, mintha haragudott volna érte, hogy az ily egyszerű dolgot lehet ember, a ki nem érti.

– S ugyan, ugyan mit ád érte a pénzváltó?

– Hm. Csekélység. Százért csak ötvenet.

– S hogy szedte az úr a maga százát?

– Tizenötöt adtam érte.

A kupecz elszörnyűködött. Ő huszonötért szedte mindenütt.

– Az lehetetlen, úgymonda, hiszen őrült, a ki a pénzét így vesztegeti.

– Nem lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni jól, de jól! aztán megy.

– Már uram én tudok ijesztgetni; mert azt is elmondtam nekik, hogy Törökországba kell menni a pénzzel, hogy az ember túladhasson rajta, de még sem akarják adni, pedig én is megvenném szivesen, mert tudja, szánom a népet.

– Hjah! a ki szánakozik, abból nem lesz gazdag ember, veté közbe a marhász stoicus pofával, én másként cselekszem velök. Előmutatom ezt a parancsot, melyben az van irva, hogy a magyar bankjegyeket ezentúl használni nem szabad, hanem be kell adni.

– Kérem, hadd lássam, rebegé elsápadva a kupecz, míg végig olvasá az affichet, reszketett az álla, csaknem sírva fakadt.

– No, most lássa az úr, monda kaczagva a nem élelmező biztos, az úr maga is úgy meg van ijedve, hogy most, ha kérném, tizenöt pcentóért minden pénzét kezembe adná.

– De hát ne tréfáljon az úr, mi lesz ilyképen belőlünk, szegény pénzes emberekből?

A marhakisajátító bizalmasan mosolygott s kihúzva belsőzsebéből egy csomó irást, a közt összevissza turkált, mígnem egy nyomtatott papirosszeletre akadt, mi német ujságból volt kivágva, valami vezérczikk, melynek folytán az jő indítványba, hogy a magyar bankjegyek 85 pcentóval osztrák statusjegyekre váltassanak be.

Fogva a papirost és tenyerére téve, közelebb ment a kupeczhez:

– Nézze az úr, csupa collegialitásból megmutatom, de ne adja tovább.

– Im irásból látható – nyomtatva van, hogy a magyar bankjegyek be fognak ugyan szedetni, de értök 85 pcnt járand vissza, mi csak azért nincs előre publicálva, hogy a kik elrejtik, büntetésül ne kapjanak semmit.

A kupecz sült-főlt.

– De hisz azok a pénzváltók mégis istentelen népek, ha még is csak ötvenet adnak százért, miért adja az úr nekik?

– Szükségem van e pénzre hirtelen. Köztünk mondva, ki akarok menni Törökországba s nincs időm sokáig várni.

A kupecz vakarta az orrát. Nyughatatlanul mosolygott, pedig szeretett volna hidegvért comédiálni, végre előrukkolt vele, a mit akart:

– Hallja az úr. Messze van az úrnak Bécs, ha Törökországba akar menni. Míg oda megy, meg visszajő, tenger-pénzt elkölt az úton, meg is lophatják annyi földön. Tudja mit, ne menjen odáig, annyi mint a, huszat én is adok érte, az úr nyer magának ötöt.

– Mit gondol ön? Loptam én talán a pénzt? Ne is beszéljen felőle!

– Nem akartam megbántani, szabadkozék a kupecz, nyelvem bicsaklott csak el, negyve – harmi – huszonötöt akartam mondani.

– Nem paraszttal van az úrnak dolga, förmedt rá a status-szipoly, hanem műértővel, ki a börzével összeköttetésben van, a ki számításait positiv adatokra építi. Tudja-e az úr, mik azok a statuspapirok? a belföldi és külföldi papirosok cursusai? az actiák, assignaták, a ferlózungok, metallikok, sterlingek, font- és mázsaszámra és a biljetti di trezóriók? – No, ha nem tudja, hát ne feleseljen velem. Tíz forintot elengedek, ez elég loyalis ajánlat. Ha nem tetszik, nem erőltetem.

A kupecz számolgatott egy ideig magában, szemeivel a padlásra nézve, utóljára is elhívta magához az országköpölyözőt, ki is egy óra mulva vetődött csak vissza, nagy fütyörészve. Fütty közben olykor el-elnevette magát titkosan. (Soha sem szerettem az olyan embert, a ki magában nevet.) Rögtön fogatott és hajtatott odább.

Pár nap mulva kirabolták az úton.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sok gyönyört találtam bujdosásom napjaiban annak látásában, mint iparkodott egyik szerencsétlen ember a másikat segíteni, vigasztalni, fölemelni, de annak láthatása, mint buktatja két ily genreü derék ember egymást, szintén nem tartozik az utolsó élvezetek közé.

XVI. AZ ELTÜNT LEÁNYOK.

Mi sötétlik ott a láthatáron? oly borongós, oly fekete tünemény…

Fekete falak, csonka tornyok, tetőtlen házak…

Egy megholt, elégett város csontváza az. A fekete omladékok ijesztő képül látszanak meg a távolba. Ott nappal is éjszaka van.

A város végén látszik egy magas ház, ablakain keresztül süt a hold, a szél bánatosan süvölt elhagyott falai közt és a felkavart üszög és szénporból fekete árnyalakokat hord szét a laktalan éjszakába.

Elmondom a regét az elpusztult házról és a két szép leányról, a kik benne laktak.

Gazdag földesúr volt e ház birtokosa, sok kincse, sok jószága, de legdrágább s legféltőbb kincse volt, két szép jó leánya.

Egyik magas, karcsú virágszál volt, szép fekete haját mindig fürtökben viselte, szemeinek villanása, mint a futó csillag.

Másik gyönge, telt arczú teremtés, szelid, mint egy angyal, a kik ismerték, emlékeznek reá, hogy szép hosszú szőke haját két tömött tekercsben szalag közé fonva viselte. Úgy illett az neki.

Olyan szép volt őket látni, midőn ősz apjának karjába fogózva, egyik jobbról, másik balról, szökellve, vidáman körülenyelegték a jámbor öreget, a ki csak értük, csak bennük látszott élni.

A két gyermek szíve még nem ismert más szerelmet, mint ez ősz hajszálak iránt, az édes gyermek szerelmét az édes apához.

Egy reggel mind a két szép leány eltünt… Elmentek szó nélkül az apai háztól, senkinek sem mondták: hová; csak egy levélkét hagytak hátra, melyben az volt megirva, hogy ők elmennek a csatába, apjuk ne várja őket vissza… A levél könytől volt nedves.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Élt a forradalom idejében egy fiatal zászlóaljparancsnok, a ki igen mulatságos ember leendett, ha halála nem lett volna oly szomorú.

Egykor azon ötlete jött, hogy egy amazoncsapatot alakítson, egy zászlóaljat csupa nőkből.

Nem volt-e elég férfi az országban? vagy nem voltak azok elég bátrak, hogy nők kezébe kelle fegyvert adni? vagy nem volt a nőknek egyéb hivatásuk, mint hogy megtagadva nemük szendeségét, keressék a nem számukra teremtett indulatokat?

A felhivás, mely őket fegyverre szólítá, itt-ott visszhangra is talált. Sértett családi viszonyok, fékevesztett szenvedélyek, életuntság, kicsapongás és ama vágy a regényesség után, az a holdkóros előszeretet minden iránt, a mi bizarr, a mi szokatlan, megküldték áldozataikat.

Nem sokára Kolozsvárott megalakult a nőzászlóalj, saját hölgytisztjeik voltak, kik a viganó tetejébe kötött karddal, egyenruhásan, csörtetve és szivarozva jártak fel s alá az utczán.

A huszárok mosolyogtak, ha egy-egy elment mellettük s körmönfont észrevételeiket elég hangosan szórták utánok. A vártán az őrök furcsa módra tisztelegtek előttük. Az igazi tisztek pedig zúgolódtak a szoknyára akasztott kardbojt miatt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy tivornya alkalmával több fiatal honvédtiszt között két szép gyermek ült egymás mellett, magas, barna, halovány az egyik, telt, piros arczú, szöszke a másik, mindkettő honvéd ruhában.

A társaság vígan volt már, a bor lelke lángolt az arczokon, valaki egy pajkos dalt kezde énekelni, valamennyien utána harsogák és a jelen volt nők bele énekeltek csengő hangjaikkal a csintalan danába, kecsesen fúva a kék szivarfüstöt piros ajkaikból s szikráztatva a piros bort a fölemelt pohárban.

Csak a két szép gyermek ül némán, örömtelenül egymás mellett, egyik haragos szemölddel, a másik lesütött szemmel.

– Min búsultok lelkem gyöngyei ti? kiált melléjök pattanva egy délczeg, víg fiu. Ma élünk, holnap nem. Felejtsétek el azt a régi szeretőt!

Merészen tekinte szemébe az egyik leány.

– Mikor visztek bennünket már a csatába? kérdé. Hónapok óta viseljük már a kardot s dörgéseit sem hallottuk még az ágyúnak.

– Hova nektek a csatába? gyöngyvirágszál te. A ki inni nem tud és nem szeret, nem lesz abból jó katona.

Ezt mondva, kaczérul mind a két gyermeket derékon ölelte a jó kedvű dalia s a szemérmesebbnek, a kékszeműnek egy tüzes csókot nyomott ajkára.

A másik ellökte őt magától s a haragtól csengő hangon kiálta, magasra fölemelkedve:

– Tisztelje ön az egyenruhát!

S azzal kézen fogta testvérét, felrántotta az asztaltól s büszkén elvezette onnan. A szőke gyermek zokogott. A társaság nevetett rajta. Egy honvédtiszten, ki csók miatt sírva fakad…

– Nem így képzeltem én ezt magamnak, szólt testvéréhez a barna leány. Azt a vért szántam én az áldozatra, a mit fegyver éle hoz elő a szívből, nem azt, mit szégyen hajt az arczba.

– Bár ne jöttünk volna ide soha, zokogá a másik.

– Eredj vissza. Te még fiatal vagy, még te neked a világ elfelejtheti, a mit tettél, de ha nem feledné is el, szegény megőszült apánknak egyedüli öröme leendsz. Ő érte élj, – eredj haza.

– És te?

– Mondjad neki, hogy én elestem a harczban.

– S mi lesz belőled ha elválunk? Miért maradsz itt?

– El fogok esni a harczban. Ezen szégyenletes arczczal vissza nem mehetek többé, nekem senki sem hinné el, mint te neked, hogy nincs okom szememet lesütni, mert nem fognám azt lesütni. De a te elpiruló arczod tanú lesz a világ előtt, hogy ártatlan és tiszta vagy.

– S hol talállak meg valaha?

– El fogok esni a harczban.