Part 17

A hölgy felsóhajtott búsan s újra kelt a hosszú útra; hideg éjek, hideg népek között, sok nyomort, sok szenvedést tűrve, eljutott a mondott helyre s kereste a sírt, melyen annyi viszontagság után megnyughasson.

Ott sem volt az. Onnan ismét máshova utasították. Egyik itt, másik amott látta őt meghalni. Egy sem mondta azt, hogy «él!» – «Meghalt», ebben megegyeztek, csak azt nem tudták, hogy hova van eltemetve?

A hölgy bejárta az országot, a hol csak csatatér volt, mind fölkereste, elolvasá a holtak neveit, a kit keresett, sehol sem találta.

És ha kérdék olykor tőle: miért keresi annak sírját, a ki neki sem férje, sem rokona, még csak barátja sem? búskomolyan felelé: «egy virágot a szent sírról».

S már nem termett virág sehol. A tél eljött, a hó belepte a földet.

Ekkor egy nagy dombhoz ért. Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett fölárkolva, sem sírkő, sem zöld bokor mellette. Ki tudja, kik és hányan vannak ottan eltemetve?

Tán a kedves is ott fekszik, a jeltelen domb alatt? hisz oly sokan porlanak ott, kiket síró szem keres s kiknek a hír nyomát veszté.

De a hölgy nem birta hinni, sem a hírnek, sem szívének, hogy kedvese is ott fekszik. A sírt belepte a hó, néhány puszta virágkóró állt ki szárazon belőle. E sír alatt az ő kedvese nem nyughatik. – Mint a meleg forrás körül, mikor szerte tél van és hó, a virág mind egyre zöldül, a fű megcsalatja magát s azt hiszi, hogy örök tavasz van; az ő sírja körül is, azon földön, hova az ő láng szíve van eltemetve, tél derekán zöldülni kell fűnek és virágnak. «Egy virágot az ő sírjáról» mondá búsan, elmerengve. Pedig virág sehol sem nyílt már.

Soká, soká bujdosott még azután. Szenvedett és szeretett. Végre bizonyos hírt hallott. Kedvese el van temetve… El van temetve, de él… – Él – börtönbe eltemetve.

* * *

Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy férfi utazik.

Üldöző sorsát kerüli. Elveszté bizalmát Istenéhez. Legjobb barátitól fél.

Csak egy lény van még a világon, a ki gondolatjait birja: felesége.

Távol, távol esett tőle. A hol az van, azon helyen neki nem szabad magát mutatni. Bujdosnia kell tőle messze elszakadva, még hírt sem hallhat felőle.

Éjjel álma, nappal gondolatja e nő; a mezőn nyílik a virág s ha lát közte liliomot, eszébe jut felesége neve róla, mindenütt, hol idegen nőt lát meg, talál benne valami hasonlót, egy-egy vonást az övéhez s olyankor búsan gondol rá: miért, hogy ezek mind boldogok, csak az övé oly szerencsétlen?

Egy éjjel, midőn ismét vele álmodott, a könyező, búsongó, hízelgő asszonynyal, még reszketett ajka a fájdalmas csóktól, mit az álomlátás kedves phantomjának ajka oly elevenen nyomott rá; fölkelt a bujdosó ágyából, vevé vándorbotját, koldus mezt öltött magára s megindult nejét fölkeresni.

Érzé, hogy az álmok megölik, ha nem megy. Éjjel mindig látja őt, mellette ül, vele beszél s nappal kábult fővel gondolkozik elmult álmán. Ez az őrültség ösvénye.

Fel kell őt keresnie, bármi veszély várjon ott rá, látnia kell. Csak egy perczre, csak egy szót szólni hozzá, csak egyszer ölelhetni őt karjaiba valóan, ébren, – amaz álomlátási szép kisértet helyett s azután meghalni, elveszni, vagy bárhova lenni.

Ment koldúsnak öltözködve faluról falura, az utczán a kutyák végig ugatták, néhol a poroszlók kiverték a határból, idegen házak küszöbén költötte el ebédjét, erdők rejtekében aludt, gyalog kellett megtennie a hosszú unalmas utat, a zápor, az őszi vihar sokszor ott lepte, később a hulló hó, a téli förmeteg. Ő mindezt nem érzé, csak egy eszméje volt, egyetlen gondolatja, mely lelkének, testének erőt adott: a találkozás perczének képzelete. Azt százféleképen elgondolta magában és egyik szebb volt a másiknál. Majd úgy gondolá el: hogy éjjel fog ablakán beszólni, úgy lepi meg, majd hogy az utczán alamizsnát kérend tőle, majd azt: hogy levelet ír neki, melyben tudósítja, hogy ott van, vagy bemegy házához, mintha eltévedt volna. Mint fog a nő megijedni és megörülni egyszerre. Arcza elsápad és aztán meg kigyúlad. Reszketve ragadja meg a férj kezét s féltve omol kebelére, mintha el akarná rejteni idegen szem látása elől. Szíve oly hangosan dobog, – milyen némák csókjai. Nehogy valaki meghallja… És míg ezeket gondolá, nem érzé, hogy az alatt körüle zúg a förmeteg s veri a hópelyheket arczába, hogy az ebek végig kisérik az utczán, hogy az emberek szidva utasítják ki a faluból s hogy az út oly hosszú, oly fáradságos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy hideg téli alkonyon megérkezett azon városban, a hol ősi háza állt, melyben feleségét hagyta.

Végig ballagott nagy nyomorékul az utczákon. Jöttek vele szembe ismerős emberek s nagy megnyugtatására volt, hogy mind úgy mentek el mellette, hogy egy sem ismert rá.

Végre eljutott a keresett helyre, – tulajdon lakához.

Nyitva volt a kapu. Egy régi cselédje állt künn a kapuban, bámulva és pipázva. A koldus «jó estét» kivánt.

– Menjen kend Isten hirével, mordult rá a hajdú, senki sincsen itthon.

– Adjon Isten ezerannyit, dünnyögé a koldus s leült a kapu mellett a küszöb szegletkövére.

A hajdú bement az udvarra, átalva a rongyos emberrel czivódni, csak a kutyát uszította rá, a nagy lánczos örvös ebet.

A kutya vihogva, ugrálva futott a koldusig, ott körül tánczolta jó kedvű csaholással, végre hasán csúszva odalapult hozzá, hűséges, örvendő szökeléssel feküdt le lábához s fejével rongyos szűre alá bújva, eldugott kezét megnyalogatta.

E perczben pariparobaj hallatszott, az utczán délczeg lovagok vágtattak végig. Egy delnő lovagolt elől, kecses amazon-öltönyben, három, vagy négy lovag kiséretében. A delnő vígan kaczagva fordult vissza egyik kisérőjéhez, ki elejtett zsebkendőjét a földről nyargaltában kapta föl s a mint visszaadta neki, oly közel hajlott arczával az érte nyujtott szép kézhez. Senki sem vevé tán észre, hogy a kezet megcsókolta. Csak a koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.

A lovagok ismeretlen arczai szentségtelen mosolygással fordultak a szép nő arczához, kinek lángoló szemei kihívó pillanatokat vetének egyikre is, másikra is.

– Ez nem az én nőm, mondá magában a jövevény, kísérői is mind idegenek. Valaki lehet tán, ki hozzá ily kárhozatosan hasonlít. Valami nőiségét megtagadott némber, ki elég átkozott oly arczot viselni, mely az én bálványképemhez vonásról-vonásra hasonlít.

Azonban a kapuhoz ért a lovagló csoport, mindnyájan otthoniasan fordíták arra lovaikat. Legelől a nő ugrott a kapu felé. A férj ott állt előtte, merev, élettelen alakká zsibbadva, koldus mezben, sápadt arczczal, vad, emberijesztő szemmel.

A hölgy lova félreugrott az élő kísértet elől. Boszúsan fordult oda a nő s korbácsával végig vágva az ijesztő alakon, megvető hangon kiáltott le rá: «félre az útból te koldus!» s azzal boszúsan neki hajtott. Az ember nem tért ki, a ló feltaszítá s keresztül gázolt rajta, a galant nő kisérői kaczagva mondtak elméncz ötleteket a hóban, sárban eviczkélő koldusra, delnőjük után bevágtatva az udvarra. A mogorva hajdu bezárva utánuk a kaput, éktelenül káromkodva, csak a lánczos eb nyihogott, sírt odabenn, rést kaparva magának a kapu alatt.

A boldogtalan pedig felvánszorgott a földről.

Fejét nagyon megütötte, de még sem ott fájt neki legjobban. Odább ment tántorogva s keresett magának szállást – másutt; a hol tudta, hogy befogadják, a hol jobban emlékeznek reá és a honnan el nem űzik… a börtönben.

* * *

Víg zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről kézre jár a tánczban. A rossz világ az mondja, hogy még a szerelemben is. Cseng az összeütött pohár, a farsang utolsó napja van, ez a bolondok ünnepe, mulat, vígad minden ember, a jó kedvnek kicsiny a ház, senki sincs a ki szomorkodnék, az úrnő öröme mindenkit magával ragad.

… A férjet ma itélték el hosszú fogságra.

Az ítélő bírák előtt gyakran fordult meg egy gyászba öltözött hölgy a fogolyért könyörögve. A kit semmi körülmény nem védett, a mellett ő könyeit hozta fel mentségül.

Hiába kért, a törvény szigorú. Az ítélet kimondatott rá, vaskeményen, elengedhetetlenül.

A bírák néha együtt sírtak vele, sajnálták, vígasztalák, de az ítéletet kimondták.

Ekkor tanácslák neki, hogy menjen oda, a hol a kegyelmet osztják; vigye könnyeit a kormány, vigye a trón elé, a kit a bíró elitélt, az irgalom szava fölmentheti.

A hölgy bejárt minden forrást, a honnan kegyelmet várhatott, oda veté magát a hatalmasok lábaihoz, összecsókolta kezeiket, mindennapos volt küszöbeiken, reggel, este Isten előtt, – egész nap emberek előtt térdelt, imádkozva, esedezve azért, a kit úgy szeretett.

Egy napon a hatalmasok egyike azt kérdé tőle: miért könyörög egy emberért, a kit tulajdon neje elfelejtett, kinek ő sem neje, sem rokona.

– De ő mindenem én nekem! válaszolt a megtörhetetlen nő.

– Úgy illendő, hogy ő is mindene legyen önnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap a fogoly szabad lőn.

A mint kilépett, börtöne ajtaján egy nő térdepelt ott, fekete ruhában, leeresztett fátyollal, zokogva.

A fogoly hallotta e nőt börtönőreitől emlegetni. Minden nap elment az oda, felőle tudakozódni, ételt, könyveket küldött neki, pénzt adott a porkolábnak, hogy szelíden bánjon vele s végre azt is megtudá, hogy szabadságáért mit tőn.

A mint kilépett börtönéből, megismerte benne a mellőzött kedvest, ki őt úgy szerette és kiről ő nem gondolkozott soha, vagy csak lelki szemrehányás között.

A nő megragadta lánczaitól megszabadított kezét s csókokkal és könnyekkel halmozá el. A férfi pedig titkon esküt mondott magában, hogy e kéz minden mozdulatja őt boldogítandja, míg él.

* * *

Víg zene hangzik az úri lakban…

… A tánczvigalom közepett hivatlan vendég jelen meg orgiák termében. Egy tisztviselő. – A zaj megszakad, az úrnő a hivatalos férfi elé lép s jelenléte okát kérdi.

– E ház nem öné többé asszonyom, ön férje el van itélve, vagyonát a status foglalja el.

– Uram. Egy év előtt férjem minden vagyonát rám ruházta által.

– E tette érvénytelen. Ugyanezen törvény, mely elitélte, megsemmisíté azt is.

A nő elsápadt.

– Könyörögni fogok érte, hogy ítéletét engedjék el. Kegyelmet kérek számára.

– Már késő. – A kegyelmet megnyeré.

– Úgy én ismét nője vagyok! Kiálta fel örömmel a delnő.

– Többé nem az, a válóper meg van indítva ön ellen.

Az ajtó feltárult s a bámuló csoport közé belépett a halvány, sápadt koldus, lélekijesztő arczával, – jobbján egy reszkető nőt vezetve, a ki gyászöltözetében, arcza fátyollal lefedve úgy zokog, úgy sír hangosan; míg a sok fényes alak bánat és rémület közt áll, hangtalanul, mozdulatlanul, elzsibbadva a házi úr leverő tekintete előtt.

Csak a gyászos teremtés sír hangosan, zokogva – örömében – diadalában.

IX. A VÍG EMBER.

Egy este későn egy faluba értem, hol egyikét régi jó ismerősömnek véltem feltalálhatni.

Soha vígabb embert nem ismertem, mint ő. Úrnak született, az életszükség apró bajaival nem kellett törődnie soha, egyéb gondja sem volt, mint magát és másokat mulattatni.

Ismerte őt az egész környék, a vendég és a jó kedv soha sem fogyott ki házából, kapuja tárva-nyitva állt mindig, az embert a kocsiról húzták le, ki be nem akart térni, s ha egyszer bent volt, kiszedék a szekere kerekeit, hogy tovább ne mehessen.

Tartott egy udvari bolondot, a kit olykor ha leitattak, tetőtől talpig kisuviszkoltatott s másnap elhitette vele, hogy a szerecsenyek megválasztották kaczikának.

Már messziről lehete hallani a zeneszót, a mint kastélyához közelgeténk, az ablakok ki voltak világítva mind. Saját czigánybandája volt, a melynek tagjai kötelesek voltak egy Páriz-Pápaira tett kézzel ünnepélyesen megesküdni, hogy csárdásnál egyebet soha sem fognak húzni.

Útitársammal együtt előre örültünk magunkban, hogy annyi gond és nélkülözés után e vidám körben pihenhetünk meg. A kik ő hozzá rendesen jártak, mind szemenszedett víg fiuk szoktak lenni, kik egy órát sem hagytak elmulni a napból valami új tréfa, valami hallatlan, képzelhetlen ostobaság nélkül.

Kapujához érve, kivehetők, hogy odafenn a tornáczban épen az ő nótáját húzzák. Ilyenkor már széles kedve szokott lenni.

A pitvarajtó küszöbén ült a vén bohócz, széles képét két tenyerére támasztva bámult ránk dőrén, mereven. Pipája szárát fogai közt tartá, maga a pipa leesett róla s lába előtt hevert, fején a sipka meg volt fordítva, ellenzőjével hátrafelé.

– Jó estét Stiglicz! kiálta rá útitársam jókedvűen. (Minden ember más néven szokta őt nevezni.)

A bohócz nem szólott semmit, hanem elfordult tőlünk a fal felé s fejét lehajtotta térdére, két karját homloka elé téve, úgy látszott, hogy rossz kedve van, nagyon megharagíthatták, a mi ritka eset volt nála.

Mi jó kedvvel siettünk fel a lépcsőkön, s tartottunk arra, honnan a zene hangzott.

A tornáczon álltak sorban a czigányok, egytől-egyig mind vörös nadrágban. De mind valamennyi olyan képet csinált, mintha épen fogat húzatott volna, a vén klarinétos plane többet fútta az orrát, mint a klarinétot.

– Ezek még ma nem kaptak inni, monda társam tréfálózva.

A szobaajtóban egy hajdu állt. Régi, ismerős cseléd.

– Hol urad? kérdénk tőle.

– Ide benn van, szólt az ajtóra mutatva. S nagy ősz bajusza reszketett, míg e néhány szótagot kimondá.

– Képzelem, hogy fog örülni, ha bennünket meglát, szólt társam hozzám fordulva, s víg, mosolygó arczczal nyitott a szobába.

… Az ember, a kihez jöttünk, ott feküdt az ágyon – haldokolva.

Ispánjai s néhány szomszédja ágya lábánál álltak csendesen zokogva.

Mi megzavarodva álltunk meg a nyitott ajtóban.

Az egyik ispán odalépett hozzánk, megfogta kezemet: «látják?…» Tovább nem birta mondani. A haldoklóhoz vezetett. Iszonyú görcsök látszottak azt kínozni, homlokán a halálveríték gyöngyözött a belső kín miatt, minden izma vonaglott, s oly fájdalmasan, oly dermesztően nyögött, hogy kín volt hallani.

– Hát a zene mire való most? a halálhörgés gúnyolására.

– Ő maga kívánta, válaszolt. Vígan akar meghalni, a hogy élt. Még egy óranegyed előtt beleénekelt a zenébe s még megmondta, hogy melyik ki nótája? s kért bennünket, hogy legyünk vígan mint egyébkor.

– De hát mért nem hivattak orvost?

– Megtiltotta, azt igérte, hogy főbe lövi, ha ide jő. Neki kedve van meghalni és ő tánczolva akar átmenni a másvilágra. Szegény ember.

Nehány pillanatnyi kínlódás után szünni kezdtek a haldokló fájdalmai, szemei, mik addig fehérével forogtak fölfelé, nyugodtan, de fénytelenül tekintének a körülállókra, arcza, mely a kínlódás alatt sötét vörösre dagadt, elsárgult, elsápadt, csak néhol maradt rajta egy-egy szederjes folt. A zene ott künn tombolt, rikoltozott. A haldokló már nem hallá.

– Mért hagyták el azt a nótát? kérdé rekedt, tompa hangon.

Ismerői zokogtak ágya körül. Nem látott, nem ismert senkit többé.

– Hová lett az a sok ember, a ki az előbb itt tánczolt? hörgé gyors, szapora szóval. Hívjátok vissza. – Mulassanak. – Azt a frisset, – azt a frisset húzzátok rá. – Tánczoljatok. – S még egyszer végig futott haldokló arczán a jókedvű sarkastikus mosoly, mely egyébkor oly kedvessé tevé, úgy szokott neki illeni… Majd én magam… nyögé el-elmaradozó lélekzettel… a halállal járok el egy csárdást…

Azzal lehunyta szemét és nem is nyitotta föl többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Később az a hír kezdett el szárnyalni, hogy önkényt mérget vett be. Sokat találgatták: miért? Az igazi okát, úgy hiszem, senki sem tudta meg.

X. A MEGVETETT NAGYSÁG.

Minekutána három hónapig bujdosott erdőkben, mocsárokban és barlangokban, másik háromig egy puszta pinczében rejtőzködött egy tíz akós hordóba befenekelve, és ismét háromig szolgált egy vízi malomban, mint molnárlegény, végre átlátta, hogy annyira körül van már véve kémekkel, kik egyenesen ő rá leskelődnek, miszerint kénytelen lőn, valahányszor lefeküdt, mindig bekötni a száját, nehogy álmában kibeszélje azon titkokat, mik halálát okozhatnák.

Elvégre is, mikor már nem volt számára hátra semmi útja a menekülésnek, elszánta magát életre-halálra s fölkereste a legközelebbi katonai parancsnokot.

– Uram, én eddigelé bujdokoltam, kerültem a törvény kezeit, most íme önkényt följelentem magamat. Én vagyok az a híres Sárga Péter!

– Nincs szerencsém önt híréből ismerni.

A bujdosó visszahökkent. Ha a parancsnok azt mondta volna neki: ön egy óra mulva halva van! az nem lepte volna meg, ha rögtön vasra vereti, arra el volt készülve. Csupán arra nem volt resignálva, hogy őt híréből ne lehessen ismerni.

– Mi volt ön? kérdé a parancsnok. Katona? követ? kormánybiztos? vagy hivatalnok?

A bujdosó nemes komolysággal állítá, hogy az egyik sem volt.

– Hát mit vétett ön?

A bujdosó egy martyr elszántságával hajtá le kebelére fejét s kezeit mellén keresztbe téve, ezt vallá töredelmes szívvel:

– Én vagyok azon üldözött Sárga Péter, ki az irmiczei nemzetőrök csatadalát muzsikára tettem.

– Hát voltak az irmiczei nemzetőrök valaha csatában?

– Nem voltak, de lehettek volna. Én elkészítettem a csatadalt. Csodálom, hogy ön nem ismeri. Egyébiránt szolgálhatok vele.

– Hát még mit vétett ön?

– Úgy hiszem, eleget mondtam…

– Elmehet ön.

– Hány esztendőre?

– A menykőt! mehet ön míg lát.

– Hát nem a börtönbe méltóztatott küldeni?

– Kell is oda ilyen ember.

– Uram! ön ezt nekem ne mondja. Nem azért ettem én vaczkort az erdőben, míg csak benne tartott, nem azért szolgáltam Mujkos Mátyás uram malmában, mint egy barom, és épen nem azért hagyám magamat grádicson föl és lehengergettetni egy pálinkaszagú hordóban, hogy mikor kézre kerülök, azt halljam, hogy nem kerestek.

– Tán csak nem akarja ön magát egy hiába való ringy-rongy versért becsukatni?

– Uram. Ön kegyetlenebb, mint képzelém. Ön hiremtől akar megfosztani. Inkább csukasson be, de csatadalomra ne mondja azt, hogy «ringy-rongy».

A parancsnok hivatta az őröket.

Az önvádlott megörült. Tehát mégis be fogják csukni gondolá magában.

– Dobják ki innen ezt az embert, mondá a parancsnok a katonáknak.

A katonák szót fogadtak.

Sárga Péter halálosan megbántva ment odább, esküdve nagy kegyetlenül, hogy majd keres ő magának olyan embert, ki az ily nevezetes fogást jobban megbecsüli.

Még eddig nem talált; pedig sokat jő-megy s daczára annak, hogy senki sem bántja, ha olykor ismerőssel találkozik, az Istenre is kéri, hogy ne nevezze az igaz nevén, mert megtalálja valaki hallani, s akkor veszve van.

XI. A GYILKOS.

Háromszor találkoztam vele. Mindig ugyanazon elvadult, zavarodott arcz. A véres szemek, a vértelen ajkak. A senkit nem ismerő tekintet.

Egyszer az országúton jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül, csak akkor vettük észre egymást, mikor tíz lépésnyire voltunk. Visszarettenénk egymástól. Kurta, zöld szűr volt nyakába öltve, roncsolt kalap fedte kuszált haját, csizmái térdig sárosak. Kezében a görcsös vándorbot. Fáradtnak látszék, sietett, mintha valaki elől menekülne. A mint rögtön találkozék velem az útkanyarulatnál, megdöbbenve visszarettent, botját védőleg emelte feje fölé s hirtelen visszafordulva, letért az országútról, vissza-visszanézve reám. Én ott álltam, mint egy szobor, akaratlanul üldözve őt kísérő tekintetemmel.

Másszor a határdombon találtam aluva, fárasztó napok, álmatlan éjek után le talált ülni a hantolásra, s ott elnyomta az álom. Az elmult éj zivataros volt, szakadt a zápor egész éjszaka; meglátszék rajta, hogy az éjet nem tölté födél alatt, facsaróvá volt ázva minden öltönye, haja összecsapzott. Nem akartam fölébreszteni, csöndes léptekkel haladék el mellette; mégis észrevett, nagyon ébren aludt, mint az üldözött vad szokott. Óvatos léptem neszére felütötte fejét, vadul széttekintett s felrikoltva, mint a fészkén meglepett vadmadár, elfutott előlem, sebesen, őrült sebességgel, s a csörtetve távozó zaj az erdő bokrai közt tudatá, hogy még akkor sem szünt meg futni, miután nem látott.

Ez a szerencsétlen földönfutó ezelőtt félévvel politikai fanatismusból megölte egyik jó barátját, ki mint élelmezési biztos szolgált a császáriak mellett. E véres tettéből aztán dicsőséget csinált, kiiratta nevét a hirlapokban s nem volt egy lakoma, hol dőzsölés közben el ne mondta volna, miképen ölte meg azt a boldogtalant. Csatákban a bódultságig vakmerő volt, szóbeszéd közt a dühösségig türelmetlen, alig volt egy nyilvános jellem az országban, kit egyszer-másszor «hazaárulónak» ne nevezett volna, a legkisebb eltérésért a forradalom elvétől, mit valaki megengedett magának, halált szavazott az eltérőre. Így ölte meg saját kezeivel egyikét legjobb barátainak.

Egyszer az utczán egy feketébe öltözött özvegy asszonynyal találkozék szembe, ki két kis gyermeket vezetett karján, szintén gyászban. Az ember sápadt lett, mint a fal. Az általa megöltnek családját látta maga előtt. Nem birt szemben elmenni mellettök, visszafordult, haza ment, ott bezárkózott szobájába s ha olykor hetek mulva kiment az utczára, a mint a legelső ismerős arczczal találkozék, rendesen visszafordult és elfutott. Nem dicsekedett többé sem a lakomákon, sem a csatákban hős tetteivel, nem látta őt többé senki sem itt, sem amott; a vigalom és a bátorság örökre kihalt szívéből, helyettök a legfeketébb lélekölő marasmus telepedett le kedélyén.

Egy napon idegen katonaság érkezék azon városba, melyben lakott; az nap eltünt az ember hazulról, elbujdosott, sokan látták majd itt, majd amott, félénken, elvadultan vándorolni, éjben, zivatarban, jeges förgetegben, – mindenkitől futott, senki sem beszélhetett vele; hol éjjelezett? mivel élt? senki sem tudta róla.

Egy testvére a hon tulsó határán lakik. Jómódú családos ember. Egyszer késő este betoppan hozzá egy rongyos, nyomorult alak, sápadt arczán bozóttá nőve a szakáll, szemei véresek, ajkai fehérek, ruházata rongyokban csüngött róla alá. A kis gyermekek sikoltva futottak apjuk karos széke mögé, ez elszörnyedve kiálta föl: «Testvérem!»

– Én vagyok, hörgé az, hangtalan, rekedt asthmával, adj ennem, hadd megyek tovább.

Ez összeölelé szerencsétlen testvérét, meleg, száraz ruhát adott rá, tett elébe ételt és bort, biztatta és vigasztalá, kérte, hogy ne menjen tovább; az gyanúsan, szótalanul huzódozott tőle vissza, egy nagy bot volt nála, azt le nem tette volna kezéből, s a mint félig kiivott egy pohárt, hirtelen megállt; «hah, mi az? mi zörög ott künn?» kérdezé; «semmi sem», felelék neki, a szél játszik az elszabadult kútostorral, dúdol az ablakok között, a kutyák üvöltnek egymásra, az eső veri az ablakokat, künn iszonyatos éjszaka van, ide benn nincs semmi baj, semmi vész.

– Igen, igen, nézzétek meg, mi zörög ott künn? sürgeté a jövevény testvérét nyugtalanul. Ez kinézett az ajtón, az alatt amaz az ablaknak rohant, felszakítá tábláit s ijedten ugrott ki rajta s aztán rohant ki az avarba, a förgeteges embertelen éjben, kísérve a vihar zúgásától s az ebek üvöltéseitől. Nem lehetett utolérni.

Azóta a kis gyermekek, ha éjjelenkint hallják ordítani a vihart, játszani a nyikorgó kútostorral, zúgni a jegenyefák között, dúdolni az ablakon át, s rázni a dörgő ajtókat, remegve mondják apjuknak: «Marczi bácsi van oda künn».

Később önkényt följelenté magát, elhatározottan lépett a hatóság elé, elmondá a történteket nyiltan, őszintén.

Itélethozatalig börtönbe tették, ott csendesen viselte magát s rokonai közbenjártára hinni lehete, hogy nehány évi börtönnel meg fog szabadulni. Egy éjszakán, mikor legnagyobb volt a szélvészes zivatar, a börtön kloakáján keresztül, mely oly szűk, hogy egy emberi test csak alig szorulhat át rajta, megszökött a fogoly.

Azóta senki sem hallott felőle.

XII. A KÖRTEFA.

D*n jártamban egy tehetős gazda házához betértem. Maga becsületes földmívelő volt, a felesége szeretett egy kicsinyt pörölni. Háza mögött szép gyümölcsös kert volt, nagy gond látszott rá fordítva lenni, a fák mind megtisztítva a rozsdától, megnyesve, megtámogatva, a fiatalabbak kikarózva, a gyengébb héjuak tövissel és mohával beburkolva, a nyulak és a hideg ellen, töveik megkapálva a faférgek végett s derekaik bemeszelve, bekalamászolva a hangyák s más apró állatok bosszantására.