Part 16

S tovább mentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgése hallék. Ez az emberhangtalan méla nyüzsgése a természetnek még magányosabb, még aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt, ez egészen új, idegen világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezet sem itt, sem amott.

Vezetőnk hirtelen megállt és figyelni kezdett.

– Valaki jő utánunk, monda halkan.

Zavarodtan tekinténk körül, én épen arról gondolkodám, hogy ki volna oly merész utánunk jöhetni? s a távolban elég kivehetőleg hallatszék a gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az?

– Siessünk előre! kiálta társam, lovát sarkantyúba kapva.

– Csöndesen! dörmögé a vén csikós, egy moczczanást se tégy, mindjárt megtudjuk, hogy ki az? ismerős-e, vagy perzekutor?

S ezzel elkezdé halkan, csöndesen fütyörészni a csikósdalt: «lóra csikós, lóra, elszaladt a ménes». Nincs az a tilinkó, a mely jobban meg tudta volna czifrázni.

A mint elhallgatott a fütytyel, messziről, mintegy válaszképen valaki elkezdé fütyölni e nótát:

«Én vagyok a petri gulyás!»

A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arczán valami végig futó reszketegséget lehete észrevenni, valami váltakozást szokatlan ijedség, öröm és gyanú között.

– Nem lehet a! dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve, elesett az, látták akárhányan halva, összevágva; s még egyszer elkezdé fütyölni a «lóra csikós»-t.

Ismét a petri gulyás nótája hallatszék válaszul, hanem már közelebb; a lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta meg társam lovának zabláját.

– Menjetek be mélyen a nád közé!

– Mi baj? kérdé társam meghökkenve.

– Ne papolj! az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, a ki pokolból szabadult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vőmé, a kit harminczhárman láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva.

Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát s hiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg sem moczczant gazdája alatt, egy pár nadály szivódott a hasa alá, a tanult paripa meg-megrázkódtatá ideges bőrét a fájdalom miatt, de lábát sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt.

– Hallgass azzal a lóval! riada ránk a csikós boszús, fojtott hangon.

Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktól akarta volna megkérdezni, hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni?

A csikós végig nézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá:

– Tegyék az urak a lovaik fejét a másik ló nyakára, akkor elhallgatnak. S utána dörmögé magában: kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki, mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen se baj, most olyan világ van, mikor a szegény legény tartozik az urakon segíteni.

Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen utasított vissza:

– Nem abból élek én! viszonza daczosan s inte, hogy csendesen legyünk.

E közben a csörtető tocsogás mindig közelebb hallatszék jőni, nehány pillanat mulva egy lovag alakja bontakozék ki a sűrű nádberek közül, kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, czingombos dolmánya s minden öltözet össze-vissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyirt fejét, s míg bal keze feje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobbkezében egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és ütlegeivel kormányozta.

A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, a mint a jövevényt meglátta. Hirtelen tarkón kapta lovát s velünk nem törődve, elébe ugratott az érkezőnek s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy össze-vissza ölelgette, hogy szinte lerántotta a lováról.

A jövevény napsütötte arczán azt a komoly, mosolytalan büszkeséget lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arczán annyira otthonos volt, melylyel azokat a kiállott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt sanyarúság öntudata diszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt is megtartá.

A vén csikós csaknem sírva fakadt.

– Édes fiam, édes fiam, csakhogy itt vagy.

A jövevény kérdőleg tekinte felénk, ipa nehány szót súgott fülébe, tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához emelte bepólált kezét s biztatólag szóla hozzánk: «Nem kell félni, itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!

– Hát a feleségem hogy van? kérdé ipához fordulva.

– Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyon sírta már magát utánad.

– Nem ment azóta férjhez?

– Agyon is ütöttem volna. Nem becsületes asszony, a ki legalább a gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövők, hogy téged ott láttak halva.

– Igazuk volt. Majd elmondom, ha haza érünk, de most száraz a torkom, lelkem; érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is alig hiszem, a mi velem történt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VI. A HALOTTAIBÓL FELTÁMADOTT.

S azzal csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket, neki volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk nyomába.

A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű fűzfa-bozót lepte el az útat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk, nemsokára szárazon lelénk magunkat.

A vő paripája vígan, otthonosan kezde nyeríteni, megismerve a helyet. A fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy darabja kertnek volt felásva s beültetve konyhanövényekkel, a kert végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva, melyet odvas szomorú fűz árnyazott be csüggő galyaival, a lobogó tűz fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis paraszt menyecske sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat.

A mint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett kézzel nézett a reketytyés felé, az öreg csikós oda fordult a vejéhez: «maradj hátra, mondá neki, majd előbb én beszélek vele» és azzal előre nyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk.

A mint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott lováról: «no asszony, úgy monda, újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat.»

Az asszony arcza kigyuladt: «él-e?» kérdé nagy örömmel.

– Élni csak él, monda a csikós, de se keze se lába.

– Nem bánom én, szólt nyüzsgő örömmel a nő, csakhogy maga megvan, elmegyek én hozzá.

– Dehogy mégy szolgám, hova mennél? harmincz mértföld ide az a hely, a hol ő elmaradt, ott is fogságban van; beszélt a jó öreg, s az volt szerencséje, hogy leánya nem nézett rá, mert arczát e közben sehogysem tudta megőrízni a meghazudtoló mosolygástól.

– Ha a világ végén van is, nem lesz messze, rebegé a pusztai virágszál, köténye szélével törülve szemeit, még ha el volna temetve, úgy is érte mennék.

E perczben a rekettyés közül elkezde hangzani az «én vagyok a petri gulyás» dala.

A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkaczagott, a nőnek pedig minden vére arczába látszott sietni: «hisz ez Gergely!» sikolta kezeit összecsapva s a helyett, hogy örömében elájult volna, elkezde tüskön-bokron keresztül szaladni arra felé, honnan a dal hangzott. Percz mulva az ifju vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki szerelmesen fűzte magát a honfi nyakába gyöngéd karjaival.

A mint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember nem szeret mások előtt szeretkőzni, még a feleségével sem. Az asszony sietett a tűzhelyhez s egy óranegyed mulva oly vendégséget csapott számunkra bográcsos hús és cserepcsíkon sült halból, hogy társam meg nem állhatá, hogy ki ne vallja, hogy viczispán korában sem evett jobbat. Elfelejtette, hogy csikósnak van álarczozva.

Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lőn, hogy Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét.

– Nos fiam, szólt az öreg, most mondd el hát, hogy miként vagy te most élő, ha már egyszer meghaltál?

Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul és pamlagul szolgált s röviden kevés szóval elmondá a szomorú történetet, vígan tréfálódzva, mintha mulatságos kalandot regélne.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Kácsnál, a szerencsétlen ütközetben két kardvágást kaptam már, midőn a vak rohamban egy tizenkét fontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám, kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: a kit az istennyila megüt, nincs jobban megütve, mint a kit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt, a kinek a golyó szele czombban eltörte a lábát a nélkül, hogy a bőrét megkarczolta volna s a komáromi sánczokban, hol huszonnégy fontosakkal lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve legkisebb seb nélkül.

Nagy sokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva s a fejem még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra jártak mellettem, körültem; egyszer egy század horvát oly közel rohant el hozzám, hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám döfött, egy bele talált az oldalomba. Én meg sem mozdultam, azt hivék, hogy halott vagyok s nem törődtek velem tovább.

Később, egy félóra mulva nehéz lovasság vágtatott el azon. Egy közülök megismerte, hogy csikós vagyok s a többi közül kiválva, odanyargalt hozzám, rám akart gázolni. Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása van, hogy előtte fekvő emberre soha rá nem lép. Tovább egy negyed óránál toporzikáltatta felettem paripáját a vértes, a nélkül, hogy az egyszer is rám hágott volna, mindig úgy ugrott keresztül, hogy nem érintett patkójával.

Én egy mozdulatot sem tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta volna, úgy feküdtem ott, mint egy kő. Végre ott hagyott a vértes.

Végre jött egy ágyútelep, egy ágyút alig ötven lépésnyire tőlem állítottak fel. A lovak szinte odáig jöttek, a mint megfordultak vele.

Akkor elkezdtek lövöldözni. A golyók búgva repültek el fölöttem, – a puskapor-salak oda hullott rám s az ellenkező félről odairányzott ugrató (ricochet) lövések rajtam szökdeltek keresztül, rám szórva a felvágott homokot és kövecset.

Késő estig lövöldöztek ide-oda. Estére vége lett a csatának, láttam a magyar seregek mint bomladoztak szét, egy zászlóalj keresztül akarta vágni magát, nagyrészint ott veszett, zászlóját négy huszár mentette meg s mint később hallottam, e szavakkal tüzte le a tábornok elé: «Itt a nyolczadik bataillon zászlója, a sereg maga a csatatéren maradt».

Én is ott maradtam az elveszett csatatéren.

Este, mikor már sötétedni kezdett, fölemelkedtem, széttekinték s láttam a távolban, a hol reggel a magyar seregek álltak, kigyuladni sorban az őrtüzeket. Messze volt tőlem, s én alig bírtam már magammal, de mégis neki indultam a tábort fölkeresni. Lassan, néha négykézláb vánszorogva késő éjjel jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s a mint rám kiáltott, akkor vettem észre, hogy a császári seregek közt vagyok. Már akkor nem bántam, akármi történik velem. Az őrvezető odajött. Kértem, hogy ha kedve van, öljön meg, ne hagyjon tovább nyomorognom. Az ember csaknem sírt, úgy megszánt, maga bekötözte sebemet, lefektetett a tűz mellé és ennem, innom adott.

Másnap tova kellett menniök. Engem a többi foglyokkal együtt egy rongyos faluban elhagytak, valami szerbek maradtak velünk őrségűl, a kiket nem használhattak ütközetben.

Egy este megláttam a templom-ablakon át, hova be voltunk zárva, hogy két szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette egy nehéz lovastól, a ki kénytelen volt azt elprédálni, mert a jámbor állat nem hagyott senkit magára ülni. A szerb, miután egynéhányszor közel volt hozzá, hogy a nyaka kitörjék, elhatározta magát, hogy valamelyik pajtását nyomorítja meg vele; de nyerni akart rajta vagy két forintot. Ott alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, a kit egy faluért nem adnék. Az egyik tizenkét forintot kért, a másik nem ígért többet tíznél, pedig az egyik mindenesetre meg akarta venni, a másik pedig mindenesetre el akarta adni, de egyik sem engedett a magáéból; utoljára is a lett belőle, hogy összeverekedtek s miután egymást jól megdöngették, azt határozták, hogy holnap reggel majd megegyeznek.

Nem tudom, megalkudtak-e aztán másnap? mert én még azon éjjel kiszöktem az ablakon s elhoztam a keselyt».

Az ember semmin sem mulat oly jól, mintha saját kiállott szenvedéseit mondhatja el oly helyen, hol senki sem szenved, víg, jókedvű társaságban, vidám tűz, vidámító bor tüze mellett, s gyönyörködik a hatásban, mit azon rémséges jelenetek elmondása idéz elő az arczokon, miket ő maga oly közel látott, mik vele történtek.

Késő estig osztozánk a boldog család örömeiben; este az öreg maga kivezetett bennünket a fűzes partjára, melyet szőke folyam kerített be kanyargó mentében mintegy félszigetül. A folyam közepén ismét egy kis rekettyés szigetet lehete látni s a sziget és a fűzes közti folyamon egy fakó vízimalmot, mely ott őrölt tombászaira kikötve, egyszerű kitkattogó kelepeléssel a csöndes éjszakában.

A csikós háromszor füttyentett, mire a malom felől evező lubiczkolás kezdé hallatni magát. Egy csólnak közelgett felénk, egyetlen faderékből vájt keskeny lélekvesztő, melyet egyetlen ember hajtott két evezővel.

A mint közel ért hozzánk, a csikós odafordult felénk súgva: «nem kell neki jó estét kívánni, – nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi a ladikba, a ki jó napot vagy estét kíván».

– Furcsa ember lehet.

– Az a mondása, hogy nem kell az Istennek parancsolgatni.

A csónakos kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi szótlanul beültünk ladikjába. A molnár a nélkül, hogy egy szót kérdezett volna tőlünk, ismét helyet foglalt a kormánypadon, csendesen sikamlott velünk odább a sajka az alkonyatban elfeketült víz tükre felett. Egy szót sem szólt senki, egyetlen hang volt az evezőnek taktusos csapása.

A sziget orra mellett elhaladva, valami halk éneklést hallottunk odabenn, a molnár nyugtalanul csóválta fejét, fogai közt egy-egy káromkodást morzsolt szét nagy mogorván s a csónak lejtett odább s mentül tovább ment, annál enyészetesebben hangzék a dal a szigetből.

A túlpartra érve, nehány darab pénzt készíték kezemben előre, a molnárnak adandó. A csikós észrevette, visszanyomta kezemet s fülembe dörmögé: «nem szereti az olyan embert, a ki pénzt ád, furcsa ember ám ez».

Lovaink mellettünk úsztattak át a csónak után kötve s mi azon vizesen felülve rájok, csöndesen ügettünk tova, partmentében, öreg vezetőnk után.

VII. A CSÁRDAI CSAPLÁR.

Éjfél lehetett, midőn egy több száz holdra terjedő kukoricza-földet elhagyva, egy szakadékos homokdomb által félig rejtve tartott kis házat pillantánk meg. Ez a «szikra» csárda.

Félre esik az országúttól. Csaknem a Tisza partja alatt, az itt legmagasabb part homokdombjaitól eltakarva, körülültetve ezüstfűzekkel és kanadai jegenyékkel.

Bennünket a kutyaugatás tett figyelmessé a rejtett tanyára. Hat fehér komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással rohanva felénk. – Egy pillanat alatt körülfogtak bennünket stratégikus elrendezéssel egyszerre elől, hátul és oldalt támadva meg.

A vén csikós phlegmatice leszállt lováról, leguggolt a kutyák előtt, kalapját hóna alá vette, mutató ujjával orra czimpáját ütögetve, valami boszantó, gúnyoló orrhangot hallatott s e közben folyvást guggolva közelgett a legvitézebb komondor felé.

Az elkezdett a jelenetre sértetten nyihogni s egyszer csak megfordult és elszaladt, a többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, a melyik előbb elfuthatott.

– Nem szeretik ám ezt, monda vezetőnk kuttogva. Az ilyen nagy kutyának nem használ sem csitítás, sem ütés, sem fütyülés, sem szólongatás, – lehúzza az embert a lóról, megfogja a szekér-kereket, a vásárra járó koldus talyigáját szétszedi s a borsos tót nyakából leböngészi a szűrt, hanem a csikós már tudja a módját, leguggol előtte s az orra czimpáját veri s úgy dimmeg-dömmög előtte, attól elszalad, mintha a nyavalya verné s az nap elő nem bújik.

Nem sokára a csárda előtt álltunk.

Az épület jó karban van tartva. Gondos, csinos kéz nyomai látszanak meg rajta. Meglátszik, hogy a csárdás nem is annyira a mások, mint a maga kedveért lakik ottan.

– Ezt az érdemes embert «Sallai uram»-nak szokták tisztelni, instruált bennünket vezetőnk. Nem szereti, ha hallja kendezik, a «korcsmáros» nevezetért pedig teljességgel megorrol.

Nem kellett zörgetnünk. A lódobogásra megnyílt a csárda ajtaja s maga a csaplár jött elénk, talpig fehérbe öltözve, tudniillik: ingben és gatyában. A szemérmetes magyar ember még ha aludni megy, sem hagyja el szokott vászon öltözetét s Sallai uram épen most ugrott fel az ágyból. Csupán egy nagy báránybőr-süveg volt fejébe nyomva, az sem azért, hogy meleget tartson, hanem annak bizonyságául, miként ő az úr a háznál.

Vezetőnk néhány szót dörmögött hozzá s azzal bennünket kezébe szolgáltatva, búcsút vett tőlünk s még azon éjjel visszatért túlparti tanyájára.

Sallai uram pedig, megértvén tőlünk, hogy már vacsoráltunk, bevezetett bennünket egy kisded benyilóba, ott lefektetett tornyos nyoszolyákba, a töméntelen tollas párna és dunna, mikbe bele kelle fulladnunk, tanúsítá, mennyire szívesen látott vendégeinek tekinte bennünket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Reggel korán beállított hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel költve fel bennünket, miszerint a szomszéd tanyákon perzekutorok vannak, kik nemsokára itt is meg fognak jelenni.

Mi ijedten ugráltunk fel s nyilvánítók abbeli szándékunkat, hogy a Tiszán ismét keresztül menjünk.

– Nem kell tőlük tartani, úgy monda. Csak tolvajokat keresnek, ilyen emberek nem kellenek nekik. Különben is, késő volna odább állani, észrevennék s még inkább gyanút kapnának. Csak maradjanak itt a szobában és reggelizzenek addig, majd csinálunk velök valamit.

Mi leültünk reggelizni. Sallai uram pedig kiállt pipázva a pitvarajtóban. Társam panaszkodott: nem tudja, mi lelte? az ő torka úgy megszűkült, egy falat sem megy le rajta. Magam is olyan formán voltam. A félelemnek különös összehúzó ereje van az emberre.

Nem sokára szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekutort hat pandurjával. Sallai uram odakünn a legnyájasabb hangon üdvözölte őket agyba főbe, mire a perzekutor nyers, kemény hangon válaszolt:

– Gyanus embereket keresünk s azzal leugrott lováról s jött befelé.

– Csak tessék, viszonzá a csaplár, nyugodt, hideg vérrel s nyitotta előtte az ajtót.

Társam vakarta az orrát: «szeretném, úgy monda, ha most egyéb ne nyomná a lelkemet egy lopott csikónál.»

Percz mulva hallók a pandurokat csörtetni a vendégszobában, melyre szobánk ajtaja nyílt. Sallai uram körülöttük forgott.

– Tessék leülni, nagy uraim, kentek! Messziről jönnek? elfáradtak, ugy-e? Fogtak-e valamit? Tudom, hogy megszomjuhoztak. Mivel szolgálhatok? Tetszik bor vagy pálinka? Igen jó bakatort kaptam, most ütöttem csapra.

– Nem bánom, szólt a perzekutor, dörgő, kemény hangon. De csak szaporán, mert nem késhetünk; míg a házat összekutatjuk, dél lesz. A legényeknek pálinkát, nekem jó lesz a bakator is.

Sallai uram ugrott a söntésbe, kiválasztott hat tulipános szűknyakú egyest, tele töltötte jó törköly pálinkával, az asztalra rakta, a perzekutor elé pedig egy üveg jó bort állított, ott mesélt, tréfálózott, komázott velök; a közben kiszemelte magának a pandurok közül a legegyügyűbb kinézésüt s addig söntörforgolódott körüle, mig egyikét a tulipános egyeseknek észrevétlenül zsebébe csúsztatá s aztán ismét mesélt és tréfálózott.

A perzekutor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve kiviaszolt vastag kurta bajszát, mormogá: «már most lássunk a dologhoz».

«Nem tetszik még egyszer?» kérdé a megelőző csaplár s a mint a perzekutor visszautasítá, a legényekhez fordult, «hát kenteknek öcsém uraimék?»

Azonban egyszerre, mintha ketté vágták volna kedvét, mogorva képet öltött, boszúsan kezdé fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt tulipános butykost s nagy nehezteléssel fordulva a pandurokhoz, «ejnye, öcsémuramék, úgy mondá, ez már mégis furcsa tréfa. Én kentek elébe hat egyest állítok s mire egyet fordulok, csak öt van az asztalon».

A perzekutor rá nézett mogorván:

– Csak nem hiszi kend, hogy mi loptuk el?

– Már hiszen meglehet, hogy magától repült el, vagy valaki pálinkástul leszalasztotta a torkán. Annyi látni való, hogy egy tulipános üveg nincs itt.

– No hát vizitálja kend meg a legényeket, míg itt vannak, azt ne mondja azután, hogy valamelyik elvitte.

– Bizony nem is hagyhatom azt szó nélkül, hetvenkedék a csaplár s elkezdett a legények zsebjeiben motozni s mily meglepetést tudott mutatni, midőn a tudvalévő zsebben meglelte tulipános egyesét.

– Ehen van ni! kiálta előhúzva az üveget. Ez az én üvegem la. No kendtek ugyan derék perzekutorok. Én kendteknek bort, pálinkát adok s kendtek köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kendtek tolvajokat keresnek s maguk lopják meg a becsületes embert. Kendtek házvizsgálatot tartanak, csak azért, hogy a mihez szép szerivel hozzá jutnak, eldugdelveddeljék. Kendtek itt gyanús embereket keresnek? soha sem volt az én házamnál kendteken kívül gyanús ember, de nem hagyom abba! elmegyek a viczispánhoz, föladom kendteket a vármegyére. Hadd tudják meg, milyen szép emberek kendtek.

A perzekutor szörnyű zavarba jött. Dühös lett.

– Ne veszekedjék kend! ordíta a csaplárra félig ijesztve, félig engesztelve.

– Hogyne veszekedném! ordíta az még hangosabban.

– De velem nem veszekedik kend, azt megmutatom.

– Azt szeretném látni!

– No hát lássa meg kend, rikolt dühösen s kiment a szobából, bevágva az ajtót, felült a lovára és pandurjaival együtt odább ment, diadalmas páthoszszal kiáltva le a tornáczból utána nyelvelő csaplárnak: már most pöröljön kend maga magával! s azzal elporolt onnan.

Sallai uram pedig tenyereit dörzsölve jött be hozzánk s hamisképen hunyorítva félszemével, monda:

– Már most nyugton lehetnek itt. Míg ez lesz a perzekutor, addig ide házvizsgálatra nem jőnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három hétig maradtunk még azután a csárdában.

VIII. NŐ ÉS SZERETŐ.

Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy némber utazik.

Maga sem tudja: hová? azt sem tudja: meddig? Sehol sincs megpihenése.

Egy embert indult el keresni, a kit szívéből szeretett, a kiért élt, a kiért elhervadt és a ki őt sohasem szerette, most sem szereti, – ha él, – nem gondol rá a túlvilágon, – ha meghalt.

Hírét hallotta, hogy elesett, – valahol a székely határszélen, – és elindult, hogy felkeresse sirját, kinek keblén nem nyughatott soha, sírhalmán megpihenhessen, megvallhassa a halottnak, hogy őt egyedül szerette, szeretni fogja ezután is és meg fog halni bele.

Mint vándorol a zarándok a szent sír felé messze, messze földről, nem ismerve örömet, félelmet, nem gondolva másra, mint a szent hantokra, mik egyetlen földe annak, kié az egész föld; úgy vándorolt messze földről, örömtelen szerelmével a fájdalom hölgye, az álmaiban látott sír felé, hol ingatja fejét a sárga őszi virág, mely a holtak álmát őrzi.

Egy virágot e szent sírról! sóhajta búsan magában, azt elviszem magammal utána s hol a holtak találkoznak, megmutathassam azt neki: ott voltam, – felkerestelek!

És sokáig tartott utazása, oly időben, midőn senki sem járt, oly helyeken, hova más félt menni, ő csüggedetlenül utazott. Hosszú fáradság után eljutott a mondott helyre. Ott tudakozódott utána.

– Nem is halt meg, mondák neki az emberek. Nézd végig az új sírokat, köztük nincsen, a kit keressz, ide az a híre jött, hogy az ország túlsó részén – ott esett el, ottan fekszik.