Part 15

Egy ember, ki meg tudott menekülni, bátorságot vőn magának visszatérni nagy időre. Sok keresés után ráakadt házára. Egy ágyúgolyó keresztülütötte valamennyi falát. Pitvara előtt halott ember feküdt, szobája falán mintha véres kéz öt ujja hagyott volna nyomot, szélylyel az egész faluban egy élő teremtést nem talált, csak itt-ott repültek föl néha kerítések mellől nagy görbeorrú madarak, nehéz, lomha röpttel, a mint tova ment, ismét visszacsapva, a honnan fölverettek. Az ember ásót vett kezébe, házról-házra járt, a holtakat, a hol találta, ott eltemette, harmadnapra belefáradt a munkába, ott hagyta házát, telkét, s elment világgá, soha sem tért vissza többet.

Egy másik még csaknem épen találva házát, beleköltözött. Első éjjel azt álmodta, hogy valaki a mestergerendára fel van akasztva szobájában. Az iszonytól kitörte a hideg, három nap lelte a forró láz, harmadnapra meghalt bele. Senkinek sem jut eszébe azóta visszatelepülni.

A házfalakon mindenféle gaz nő, az is olyan sárga, mintha bánná, hogy ott kelt ki; köröskörül a szántóföldeket fölverte a bojtorján, soha nem látott, ismeretlen gyomok nőttek rengeteggé rajta, ha néha a meleg szellő belekap ősz fejeikbe, a pelyhes mag fellegként repül szanaszélylyel a légben.

Útitársnőnk, a huszártiszt neje, a rekkenő melegtől tikkadtan, egy ital vizet kért egy forró délután; valahol egy kútra akadtunk. Nem volt sem kámvája, sem vedre, sem ostora, ügygyel-bajjal merítettünk belőle vizet egy bőr kalaptokkal, s mikor kimerítettük, borzadva önténk ki a földre. Veres volt, mint a vér!

Köröskörül kiszáradt minden tó, egy ital víz, egy árnyékos fa, egy szemközt jövő utas – sehol. Ha valaki lefeküdt valami domboldalba aludni, láthatta maga fölött rögtön megjelenni a magasban a kóválygó röptű vad madarakat, a mint szüntelen közelebb-közelebb jöttek hozzá, kóválygó, kerülgető röpttel, s bántó, ijesztő kiáltással, – a hullakeselyűk…

II. A KARPERECZ.

Útitársam, a huszártiszt, egy levert kedélyű, szomorú harmincz éves férfi volt. Neje szép fiatal asszony, kinek Pesten gazdag apja lakik, kinél élhetett volna kényelemben, nyugalomban. Szerelemből követte férjét; az egész úton egy panaszhangot nem ejtett, tűrte az éhséget, a szomjat, a déli nap hevét, még félelmet sem mutatott, mikor az alkonyati gőzkör, mint egy emelkedő árnyöv, kezdte elfoglalni a láthatárt s mi egyedül esteledtünk el valahol az emberhangtalan fenyéren. Még ő bátorított, vigasztalt, földerített minket is, olyan jókedvűnek látszék.

Ezerféle tervet csinált, hogy férje gondjait elűzze.

– Elmegyünk valami félreeső helyre, lesz belőlünk parasztember, te szántasz, vetsz, hajtod az ökröt, én a teheneket fejem… Valamennyien nevettünk.

– Ha elfognak, addig járok biráidra, míg megunják és kibocsátanak. S ha nem nyitják meg börtönöd, magamat is oda csukatom hozzád, s ottan élünk, ott halunk meg.

Sírva fakadtunk mindnyájan.

A fiatal nő egy karpereczet viselt kezén; a nagy opál broche alatt, ha egy titkos rugót megnyomtak, egy szép fiatal férfi arczképe látszott meg, emailban festve, nyalka huszár-ruhában. Rá lehetett benne ismerni férjére. Sokszor megnézte s mindenkinek megmutatta, hozzá téve: «akkor nem volt ily szomorú».

A mint egy falu alatt az út kétfelé vált, a huszártiszt elbúcsúzott tőlünk, szánta nejét oly sivatag úton hordani s elvált tőlünk a falu végén, a hova mi nem tértünk be; ott egy oláh kalauzt fogadott, a ki jártabb útakon vezesse.

A mint eltünt szemeim elől, úgy szántam őket magamban, őt és vidám feleségét, magam sem tudtam, hogy miért?

Hisz ő biztosabb útra tért, én maradtam a kietlenben. Őt szerető nő kisérte, engem hallgatag útitárs, ki egész úton szót sem szólt s mégis úgy fájt, hogy elvált tőlem, mintha a merre én járok, ott nem volna semmi veszély, mintha a pártfogó fátum, kiben vakbúzgóan hiszek, még azokat is megvédné óvó kezeivel, a kik hozzám közel vannak.

Több hónap mulva egyszer egy hirlap akadt kezembe. Az első volt, a mit régóta láttam. Elolvastam végtől végig, még a hirdetményeket is, leghátul bitang jószágok leirását köröztették, miket rablóktól vettek el, kik utasokat gyilkoltak meg értök. Finom női öltözetek, bevérezve, meghasogatva, zsinóros egyenruhák, hímzett finom fehérneműk, s a sok mindenféle között egy becses nehéz karperecz, melynek nagy opál köve alatt, ha egy rugót megnyomtak, szép fiatal férfi arczát lehete látni, huszár-egyenruhában, email festésben…

A lap kihullott kezemből.

Szegény asszony, szegény férfi! Miért nem követtek engem?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Később megtudtam, hogy nem messze az erdőben a kalauz elárulta őket, a férjet lelőtték, ekkor a velök volt inas elszaladt az erdőbe, egy kardot hajítottak utána, azt felkapta s tova futott, nem messze bujdosó honvédekre akadt, azokkal neki indult a rablókat fölkeresni, urát, úrnőjét megtalálta holtan egy árokban, később a ráhajított kardról nyomára jöttek a rablóknak. Mindent kivallottak.

Miért kellett tőlem elmaradniok?

III. A HÁROM HAJTSÁR.

Hajj előre! Hajj előre! Hangzék végig a poros országúton.

Egy falka sertést hajtottak fölfelé.

Három hajtsár küzködött velök. Zsíros, szurtos mind a három, nagy tüszők voltak derekukra kötve, réz csatokkal s szironynyal kiczifrázva.

A nehéz, feketeszőrű állatok mogorva unalommal döczögtek lassan előre, néha megálltak marakodni, neveletlen ordítással vonva magukra a figyelmet. A hol valami tócsára akadtak az útban, annak ott neki feküdtek, alig győzék a hajtsárok onnan ismét tovább terelni. Egy vagy kettő olykor kifutott, nekivadultan a csordából, a bojtár félóráig elkergette, míg vissza birta hajtani.

A főhajtsár magas, napsütötte férfi volt. Zsíros haja lelógott szemébe, nyakába piszkos szűr volt akasztva, a rekkenő melegben félvállára vetve, lábain szíjas bocskort viselt, kezében nagy ólmos bot volt s nyakába czinnel öntött nyelű karikás szíjostor.

Egyik bojtára alacsony, vén ember, apróra nyirt fehér haját lekonyult zsíros kalap födé, éles szemei villogtak alóla, görcsös botját kanászosan húzta maga után.

A másik bojtár fiatal legény volt, sántítva ügetett a buffogó csorda mellett, lába meg volt sértve, botjával duzmadtan hajigált a rendet nem ismerő csapat elmaradozói után.

A röfögő csorda mellett kurjongatva haladt a három hajtsár. A főhajtsár menés közben egy féligsült kukoriczacsövet rágott, az ősz bojtár melancholice kongatott hosszú ostorával, a fiatalabb biczegve, sziszegve sántikált előre fájós lábával, kerülgetve az út göröngyösebb részét.

És nekem úgy tetszett, mikor elmentem mellettük, mintha mind a három arcz régi jó időkből ismerősöm volna.

Az a magas férfi a szíjas bocskorban úgy hasonlított valakihez, ki az országgyűlési körök első arszlánja volt, a delnők ideálja, a salonok szemfénye, kinek öltözete mindig a legújabb divat, a legjobb ízlés szerint készült, kinek egész Pesten csak egy helyütt tudtak szájízére főzni.

Az a fehérhajú bojtár arcza úgy emlékeztetett egy merész, komoly férfira, kinek arczképét a patrioták szobáiban látni, ki a karzati tapsokat annyiszor hallotta szavaira felzendülni, – bátor, vakmerő ember, ki semmi hatalom előtt meg nem hajolt, jött légyen az felülről vagy alulról.

S az a sziszegve sántikáló ifju, mintha hasonmása volna egy igen boldog embernek, ki most éve házasodott meg, azóta mindig mézes heteit éli, szép fiatal felesége csaknem tenyerén hordá, nem rég kis fia született, apjának egészen hasonmása…

… A tikkasztó nyári hőség alatt, porfelleg közt, izzadozva hajtogatja a három hajtsár a lomha piszkos állatokat, ruháik tele vannak ragadva a koldusdinnye-dióval, arczukon csorog alá az izzadság… Hajj előre! Hajj előre!

Napok mulva, hetek mulva, fáradságos küzködéssel egy városhoz ér a három hajtsár.

Szemközt egy utas jő rájok, a ki azon városban lakik. Megállítják, megszólítják.

Az első azt kérdi tőle: nem ismer-e ott egy házat, melyben egy szép asszony lakik, a legszebbik a városban, mit tud róla?

– Ismerem jól, szólt az utas, oh e házban vígan vannak, soha sincs az vendég nélkül, szól benne a zene egész éjjel, a szép asszonyt ne féltsétek; ő magát jól mulatja.

Most az ősz ember szól hozzá; egy asszonyt említ előtte.

– E másik nőt ismerted-e? nem igen szerette férjét, de volt oka rá, hogy becsülje; hideg, szenvedélytelen nő, mit beszél róla a világ?

– Nem ismerted jól azon nőt, válaszol a kérdezett, sem te, sem a világ. Sokat búsult férje után, bánatában eszét vesztette miatta, elvitték az őrültek házába.

Végre az ifju tudakozódik.

– Fiatal nő lakott kisded gyermekével egy kis szerény lakban. Szép piros volt a nő és gyermek. Mit csinálnak?

– Nem laknak többé a kis házban. Még kisebbe mentek lakni. Ott feküsznek kint a temetőben, egy sírban, egy koporsóban…

… A három hajtsár összenéz. A köny végig gördül napbarnította arczukon. Zokogva kérdik egymástól: «bujdossunk-e még tovább is?»

IV. AZ EZERMESTER ÉS A KOZÁK.

Útitársaimmal együtt csikósoknak voltunk maskirozva. Kerek, karimás kalap, borjuszájú üng, bő gatya, korczán lelógó czifra dohányzacskó- s kohával volt viseletünk.

Porlepte, napégette arczainkkal, olvasva is beillettünk volna bárhova betyárnak.

Aradon biztatták a képviselőt megrezzent kollégái, hogy nagyobb ismeretlenség kedvéért vágja le bajuszát.

A jó ember nagyon meg volt ijedve, kezébe vette a borotvát, neki ült egy tükörnek, megcsavarintotta a bajuszát először jobbra, azután balra… egy könycsepp esett ki szeméből… azután visszatette megint a borotvát: «mégis csak inkább a nyakamat!» mondá s a bajusz ott maradt.

Három jó parasztló volt szekerünkbe fogva, mindketten a kocsis ülésben ültünk, a lőcsön lógott a csutora, meg a posztószél-tarisznya. Szalonna volt benne s ötödnapos kenyér.

A bihari erdők egyik mellékútján egy délelőtt egy csodálatos kis emberkére akadtunk. Nyilván bujdosó volt ő is. Nagy, magastetejű kalapot viselt, a képe orrától a füléig meg volt borotválva, miáltal kicsiny arczához aránylag képtelen nagy álla s még szélesebb szája a legcsodásabb módon lőn prostitulálva, a nem ő reá szabott frakk ujjai, mindamellett, hogy fel voltak hajtva, a körme hegyéig értek, míg a hosszú fecskefark szépen verte a bokáit. Szürke pantalója zsebéből nagy ostentiátióval fityegett ki egy irtóztató nagy kétfülű szabó-olló fogantyúja.

– Ez az ember kell minekünk, mondék társamhoz fordulva, ha ezt felveszszük szekerünkre, azt hiheti, a ki meglát, hogy ő fogadott bennünket fuvarba.

– Nem vennének fel földi? kiálta ránk messziről az ember.

– Szívesen, ha akarja.

– De hát hová mennek kigyelmetek?

– Megyünk mi mindenhova, felelém s mentül jobban néztem, annál ismerősebbnek kezdettek előttem látszani arczvonalmai. Két év előtt valamelyik kis városi színpadon láttam, szinész volt, hanem rossz. Hamletben ő volt a lélek.

– De már mégis hova mennek? kérdé tőlem siránk hangon.

– Hát teszem föl majd Borsodba. (Jól tudtam, hogy oda való, jó birtokos, csak csavargási vágyból járt néha a szinészekkel.)

Az ember felmászott a szekérre, esküdve: hogy öt garasnál többet nem fizethet a vitelért, mert az úton kirabolták s több afféle.

Azután előadta nagy szóbőséggel, hogy ő böszörményi szabólegény, valami örökségért megy Kövesdre s beszélt egy határ anekdotát a szabólegényi élet eseménydús sphærájából s a midőn kerekre bevégezte mondva csinált szerepét, hátrafordulva hozzá, azt kérdezém tőle: «mikor adta utoljára Hamlet apját?»

Az ember kék, zöld lett ijedtében. Őt még a csikósok is ismerik; de a mikor aztán ő is rám ismert, elnyúlt a szája mind a két füléig, sírt és kaczagott, a hátamra borult (mert elől nem fért hozzám), s azután elbeszélte, hogy az a szinésztársaság, melylyel együtt kóborolt, tömegestől áttért Thália zászlója alól a honvédekhez. Ő is osztotta e sorsot. Ott sok ideig főtréfacsinálója volt a hadseregnek, később, hogy a törzsorvos meghalt s a másodorvost helyébe mozdították elő, a megürült másodorvosi állomást ő vele töltötték be.

– De hiszen nem értett ön ahhoz.

– Valamelyik tiszt ajánlott e hivatalra, kinek Nagyváradon nagyon megtetszettem a Szevillai borbélyban, mint doktor Bartolo. Egyébiránt volt ilyen magamforma doktor a hadseregnél akárhány.

– Gyógyított-e meg valakit?

– Sőt igen is furcsán jártam. A debreczeni csata alatt, míg az ágyúdurrogás folyt, leültettek egy bakhát mellé, hogy majd a sebesülteket oda hozzák. Egyszer egy szép ifju tüzért két másik karonfogva vezetget felém, az ifju megáll előttem, felemeli két véres karját: «nézze doktor úr, már nekem egy kezem sincs», monda szomorúan. A mint az ágyút töltötte, mindkét kezét egyszerre vitte el a golyó. Velem elfordult a világ, elszédülten hanyatt vágtam magamat az árokba. Úgy locsoltak fel hideg vízzel. Akkorra egy másik sebesültet is hoztak oda, annak meg mind a két lába volt ellőve; a mint az egyiket elvitte a golyó, könyörögve kérte mellette álló pajtását, hogy taszítsa odább, mert rögtön a másikat ellövik s mielőtt az segíthetett volna rajta, egy másik teke épen oda vágott s másik lábát is elszakította. Inkább álltam volna az ágyú előtt, mint hogy ezeket a sebeket láttam. Alig kötöttem be őket, mikor a sereg elkezde futni, ők is ott maradtak szegények, jól jártak, ha meghalhattak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Estefelé, hogy az erdőből kiértünk, messziről kozák lovasokat láttunk felénk nyargalva jönni.

Észrevettek bennünket, vissza nem lehetett fordulnunk az erdőbe. Leghelybehagyhatóbb tanács volt az ily helyzetben jó lelkiismerettel előre haladni.

Néhány percz mulva körülfogtak bennünket s szekerünket megállíták.

Egy singes kalapú torzonborz vitéz, kis kurta paripán, kezében harmadfél öles dárdájával, hátán a hosszú puska keresztbe vetve, oda vágtat hozzám s mielőtt a néhány emlékemen ragadt tót sententiát összekeresgettem, töredezetten, de elég érthetően megszólít – magyarul.

– Honnét jönnek?

Meglepetésem oly nagy volt, hogy első pillanatban nem tudtam, mi nyelven válaszoljak kérdésire. (Később megtudám, hogy e hetman horvát határvidéki lakos volt s mint ilyen, sokáig tartózkodott a komáromi garnison-őrség közt, ott tanult meg magyarul, s innen egy orosz herczeg magánszolgálatába állva, később a kozák katonaság közé soroztatta magát.)

– Honnét jönnek? kiálta rám újolag, miután első kérdésére bámultomban nem válaszoltam.

– Ladányról, felelém.

– Mit visznek?

– Fuvarba megyünk ennek az úrnak, a ki itt hátul ül.

– Micsoda úrnak? förmedt rám a kozák.

Hátra tekintek. Az én doktoromnak sem híre, sem hamva. A saraglyában senki sem ült.

A kozákok azonban már ekkor elkezdtek a kocsiderékba hánt szénában kopjáikkal turkálni, mely műtételre az eltünt férfiu reszketve és piszegve emelkedék ki a kocsiderékból, hova ijedtében elbújt. Szerencsétlen kinézése, toronytetejű kalapja, széna-, szalma-szálakkal koszorúzva s ijedtséges ábrázatja irtózatos hahótára ingerlék a kozákokat, mit növelt az ex-orvos azon ötlete, miszerint, hogy magát mint igaz hivő keresztyént mutassa be a fenyegető muszkáknak, elkezdett magára keresztet hányni, először csak egy kézzel, azután mind a kettővel, a mi nagyon furcsán jött ki.

– Kicsoda az úr? kérdé tőle mennydörgős hangon a torzonborz kozák hetman.

Az ember se látott se hallott s bár magyarul szóltak hozzá, arra értette a kérdést, hogy adja elő a pénzét s nagy remegve nyult belső zsebébe, s kihúzva onnan egy csomó kék, zöld és sárga szinházi retourbillétet s boros üvegekről leszedett czédulákat, átnyújtotta a kozáknak.

Azt gondolta a nyavalyás, hogy az a messzeföldről jött férfi láthatott ez idő szerint Magyarországon annyi mindenféle színű és alakú és feliratú bankót, hogy ezentúl bármi színes nyomtatott papirost bátran annak fog nézni.

Hanem a kozák jól tudott olvasni magyarul s az átnyújtott czédulákat úgy vágta a reszkető ex-doktor fejéhez vissza, hogy a hány, annyifelé repült s azután kirántva kardját, vérben forgó szemekkel s nem minden bőkezűség nélkül használt káromkodással rivalla az agyonijedettre.

– Ki vagy? meghalsz. Mit akarsz? Mi vagy?

Látva, hogy ez nem fog felelni, hanem mindig nagyobb galibába kever bennünket, oda fordulék a hetmanhoz, ráköszöntve a kulacsot:

– Hagyja szomszéd azt a boldogtalant. Szabólegény ő és nem egyéb.

– Igen, igen! integete az én emberem fejével sebesen biczegetve s komikus pantomiával illustrálta állítását, mutogatva a tűveli öltögetést.

A hetman nagyot kaczagott, azután nagyot húzott kulacsomból s azt visszaadva, levetette phlegmatice felső zekéjét s egy nagy szakadást mutatva a hátán, odaveté a doktornak, laconice parancsolván, hogy azt foldozza meg.

Ez nagy kipkapkodás között előkeresett tűt, czérnát a zsebjeiből, felhúzta a félgyűszűt ujjára, a czérnát szabólegényesen megpattogtatá, megviaszolta, a zekét térdére fekteté s addig varrt nagy mohón, nagy sietséggel, míg olyan vargafoltot szúrt-szabott a kérdéses zekére, hogy elhordozhatja maga a generális.

A kozákok kiváncsi nevetéssel kisérték minden tűöltését s rettenetes volt jó kedvük, midőn a doktor vissza akarván adni a hetmannak megfoldozott csurapéját, kitünt, hogy azt foldozás közben saját térdéhez varrta.

A hetman még egyet húzott kulacsomból, azután tudtunkra adta, hogy mi mehetünk a merre látunk, hanem a szabót elviszi magával, mert companiájának mindennemű öltönyei nagyon igényelik gyógyítóműtételeit s anélkül, hogy beleegyezését elvárná, felfogta a kis embert frakkja gallérjánál s kiemelve a szekérből, maga mellé ültette hátul a nyeregbe.

S azzal csörtetve, csatangva elrobogott torzonborz társaival, a merről jött az avarba. A kis doktor remegve kapaszkodott bele kétfelől két kézzel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tudtam, hogy nem vész el. Mire két hét mulva Zemplénbe vetődtem, már akkor ő régen iskolamester volt valami palócz faluban, a honnan a kosta elment guerillának, s úgy megaprította a fiatal scythákat, mintha a markába született volna a mogyorófa.

V. A MOCSÁROK REJTEKHELYE.

Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol láthatáron.

Messze, igen messze egy karcsú toronytető látszék fölfordított alakjával a hullámzó délibáb csalóka vizében, mint tengerre vetett árnyék, s körül egy-egy kazal, vagy távol tanyai fa, kettőztetett alakjával mint egy, a légbe fölkapott sziget, mely a körüle rengő tengerrel együtt libeg-lobog, majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül.

Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el mellette. Szárnyát sem libbentette meg.

Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra s bevágtunk a puszta közepébe, az úttalan, jeltelen, kopár avatagba.

A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb helyeken, csonttá száradva, össze-vissza repedezett a szíkes gyöpszín, a kis sárga széki-fűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a süppedékes legelőre s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában.

Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökeret a száraz, sovány avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából sertéik közé ragadva. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész pásztákat, gyilkos piros leveleivel daczolva a megölő hőségnek.

Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül, mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen letapodta előlünk a szekérnyomot s találomra ügettünk a jeltelen láthatár felé.

Déltájban nagy messze két kankalikos kútgémet pillantottunk meg oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény, hogy ott valakivel tán találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra hosszánál, s még mindig oly messze látszott hozzánk, mint ezelőtt.

Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. A mint a nagy távolságból ki lehete venni, valami csikós lehetett. Csak imígy-amúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy czammogva, földig leeresztett fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet harapott, a hol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul, nyaklott jobbra is, balra is, néha előre, másszor hátra esett, de a súlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon.

Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt és fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredt. Egy percz alatt széttekinte, megpillantott kettőnket s lekapva karikását nyakából, felénk fordítá a lovat s egyet pattantva a levegőben, mint a pisztolydurranás, elkezde felénk nyargalni.

Most még inkább meg lehete benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, hajlik jobbra-balra, mintha csak tánczolna, dereka szüntelen mozog.

Hátra-hátra veti magát, a kantár hosszúra eresztve, néha-néha nem is ül a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle előbbre-előbbre feszül s a mint rohan szelet verve az álló levegőben, széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem uralkodik; ki tudja, mi kéj az, a mit akkor érez?

Midőn mintegy száz lépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására lova, mintha földhöz czövelték volna, megállt. Kémlelni látszott bennünket.

– Isten jó napot kendnek, földi! kiálték rá.

– Fogadj isten tinektek is, válaszolá.

Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé, kikenve, könnyen a fülére csavarhatta volna.

– Honnan jöttök, hová mentek? kérdé azután halkabban s közelebb léptetett hozzánk.

– Rossz fát tettünk a tűzre, bátya, felelék, odább akarunk egy kicsinyt állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet.

– Hogyne tudnék, gyertek velem, szólt bajuszát végig csavarintva s végig mustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk.

Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart vele valamit kezdeni, azt is hamar letorkolta, «nem szeretem a sok beszédet», viszonzá s nyargalt előttünk mogorván.

Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végig nyult, egy véghetetlen mocsár szélihez értünk.

A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb írtatlan, járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának.

A mezőkről száműzött növényélet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földet ellepte valami ezüsthátú fű sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas fűzéres fűzlevelű, rózsaszín virágú növények tekintgettek elő, s magasra felnőtt nádi buzogányok legtetejéig fölfutott a délignyitó hajnalka s a vízszínén úszott a tányérlevelű nymphæa, fehér tulipánjaival s korsóalakú gyümölcseivel és messze, mennyire szem látott, egész le a láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival.

Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatuk ragyogott a napvilágban.

Azután vezetőnk megindult, neki fordítván lovát a mocsárnak, meghagyva, hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább lovastul bele veszhetünk az ingoványba.

A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szűgyéig ért, semmi jel nem mutatta az útat.

Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, a mint a nádrengeteg árnyékában érzé magát, elmondá, hogy tapasztalatlanabb járók-kelők akárhányszor bele tévednek itt a nádsűrűbe, aztán nem találnak ki belőle, ottan vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász, csikász, valami üldözött ember, vagy tán épen az üldöző, belebódul az ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap is hallani még kiabálását, majd itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? a nadályok, vizikígyók végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis.