Part 14

A mint meglátta a hadnagyot, vitéz csatája után búsan és leverve, szívesen kérdé tőle, «tán sebet kaptál jó fiu, hogy oly halovány vagy?»

– Azt, felelé az, s kezét szivére szorítá.

– Hozd ide sebedet, bekötöm, hadd gyógyuljon meg, szólt az ezredes s feltűzé az ifju szíve fölé a vitézség érdemjelét, piros szalagon az ezüst koszorút.

A szerelem sebére mi adhatna más írt, mint a dicsőség!

Gyógyította is az az ifju sebét, lassan-lassan hegeszteni kezdé; de csak mégis legjobban meggyógyítá azt a halál.

Szőnynél elesett.

Egy szó, egy sóhajtás nem jött ki ajkáról, de annál több vér jött ki négy sebéből. A dicső harczmezőn lehellte ki lelkét, egy sóhaja nélkül a bősz fájdalomnak.

Szégyen lett volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal.

A SZERENCSÉTLEN SZÉLKAKAS.

(FRESKO.)

Némely embert a szerencse a tenyerén hord, míg a másik számára csak azért tart tenyeret, hogy megpofozza vele.

Egy esetet tudunk, mely mind a két speciesére a sors szeszélyének élő példát fog előnkbe mutatni.

Elmondjuk, a mint hallottuk, egy szót sem téve hozzá.

… Úgy körülbelül 1848 deczember derekán már meglehetősen kívánta minden ember a háborút s különösen itt Pesten nagyon divaton kívüli tárgy volt a békesség.

A nagy pipában szörnyen lármáztak a vendégek a kancsó sör mellett. Jártak a hadizenetek, készült az európai háború.

Csupán egy asztalnál ült két férfiu hallgatva, kikre nagyon ráillett az, a mit a német mond:

«Der eine schweigt, der andere hört zu.»

Mert az egyik csakugyan a legnagyobb figyelemmel látszott azon gondolkozni, hogy miért hallgat a másik? s e közben vizsgáló szemeit le nem vette róla.

E figyelmetes férfi senki sem volt egyéb, mint az emberséges János mester, kiről ha megmondjuk, hogy már Metternich idejében is drabantkáplár és viczeporkoláb volt nemes Pest városánál, s mindamellett Metternich megbukásával hivatalából ki nem esett, mint ez a megbukott ministeriumok adhærentiáival rendesen meg szokott történni, – mindjárt előre gyaníthatóvá teszszük, miként az, kit a szerencse választottainak prototypusául kiszemeltünk, bizonyára ő lesz.

Valamint ha megmondjuk, hogy azon férfi, kire ő oly gyanús szemeket veteget, egy tegnap érkezett bécsi szegkovácslegény, abból is előre sejtheti mindenki, hogy ezt a szerencsének nagyon kell üldözni, nemcsak azért, hogy János mester gyanús szemeket veteget rá, de legkivált azért, hogy Magyarországba jött szegkovács létére, a hol azt a furfangos művészetet minden falu végén en gros űzik az oláhczigányok.

János mester ugyan nem olvasta Lavatert, hanem azért régi tapintatnál fogva rögtön lenézte az embere arczáról, hogy ennek bizonyosan valami contrarevolutionalis merényletben kell törni a fejét.

Közelebb rukkolt hozzá.

– Honnan jött az úr? kérdé furfangos ábrázattal az idegentől.

– Hjaj… Bécsből. Sóhajtá amaz, kancsója fenekére tekintve.

– Mi újság ottan?

– Hjaj… Semmi jó.

– Hogy hogy? Semmi jó? Hát mi bajuk van?

– Hjaj… Nagyon félnek a háborútól.

– Félnek? Ez szemtelenség! Hogy mernek félni?

– Hjaj… Uram, harmincz mérföldről én sem félek attól, de már egyszer a pinczéből hallgattam, mint ágyúztak az utczán s nem találtam benne semmi szépet.

János mester mindig több okot talált a gyanúra.

Egyet gondolt, leitatja az embert, még így tán valami veszélyes complottnak jöhet nyomára.

Mi kell egy szegkovács gyomrának, hogy részeg legyen?

A második kancsó sörre már hátravetette a fejét s alig birta mozgatni a nyelvét.

Most rajta! gondolá János mester, «éljen a szabadság!» kiálta felemelve poharát s várva, hogy a szegkovács koczczantsa össze a magáét vele.

Az nem soká váratott magára s a mennyire tántorgó nyelve engedé, utána kiáltá az éljent.

– No most már kend igyék valakiért, biztatá ravaszul kiszemelt áldozatát a viczeporkoláb.

– Tudja Isten, én csak magamért szoktam inni.

– Ne elménczkedjék kend! Hanem igyék azért, a kit a legnagyobb embernek tart a világon!

– Az egész világon? kérdé a szegkovács, elgondolva, hogy az egész világ ugyan derekasan nagy, de abból ő szép keveset ismer.

– Igen, az egész világon! Az egész kerek földön, bizonyítá János mester.

A szegkovács gondolkozott, az orrát vakarta, a fülét vakarta, az egész fejét megvakarta, s utoljára is az sült ki belőle, hogy «éljen Slimák mester!»

A viczeporkoláb elborzadt e nyilatkozaton. Világos volt előtte, hogy az a Slimák mester bizonyosan valami puskaporos összeesküvés fővezére. S ezzel, se tette, se vette, galléron fogá a jámbor szegkovácsot s brevi manu beeskortirozta a városházához.

Ott valami szobába bevezette s egy kövér veres úr előtt talpra állítá az ártatlant.

– Ez az ember gyanús, mondá ott annak a kövér vörös úrnak. Először is elég vakmerő félni a háborútól, másodszor elég szemtelen hét órától fogva fél tízig egy helyben ülni, a nélkül, hogy egy szót szólna s végtére elég istentelen nyilvánosságosan tust inni bizonyos Slimák mester egészségére, a ki szintén valami gyanús ember lehet.

– Ki az a Slimák mester? kérdé szigorúan az a kövér vörös úr.

– Senki sem az, uram, felelt a remegő szegkovács, csak az én volt gazdám, egy emberséges szegkovács, a kinél négy esztendeig szolgáltam, most is ott volnék nála, ha a felesége meg nem vert volna.

– Az nem lehet, felelé a kövér vörös úr. Olyan személyekért nem szokás nyilvánosságosan poharat emelni.

– De én nem tudom, hogy mi itt a szokás.

– Ha inni akart ön, miért nem ivott így: éljen az alkotmányos szabadság! éljen a felsődunai és az alsódunai hadsereg, éljen a sajtószabadság által garantirozott nyilvánosság? s több efféle.

– Hjaj uram, egy hónapig sem tudom én azt mind megtanulni.

– De háromig, úgy hiszem, hogy meg fogja tanulhatni. János mester, vegye oltalma alá ez embert.

Az emberséges János tehát fogta az elitélt deliquenst gallérjánál, uti supra, s vitte az illető hűs helyre, a holott is annak elegendő üres ideje lőn gondolkozni arról, hogy miért jutott oda.

* * *

A három hónap letelt, márczius közepe lévén.

Az emberséges János mester pontosan kiereszté a büntetését kiállott szegkovácsot, ki hogy bebizonyítsa, mennyire megjavultak érzelmei a fegyelem által és hogy János mester előtt is jobb véleménybe állítsa magát, ünnepélyes, még pedig igen nehezére eső ünnepélyes hangon ekképen fejezé ki magát:

– Éljen a szabadság, éljenek a magyar katonák!

János mester elszörnyedve esett a falnak e szavakra. A falnak elsőbb, de azután a szegkovács többször tisztelt gallérjának s mielőtt az magához jöhetett volna ijedtéből, már ismét a szűk szobában volt vele.

A kövér vörös úr helyett most egy sovány fekete úr volt ott, ki, a mint megérté a deliquens kihágását, szóhoz sem hagyta őt jönni, hanem leszidta tetőtől talpig s tudtára adta, hogy ha azt akarja, hogy ezentúl rosszabbul ne legyen dolga, jövő alkalommal azt kiáltsa: «éljen a császári hadsereg! éljen az engedményezett alkotmány! éljen az egy és erős Ausztria!»

Ezuttal háromhónapi börtönnel megmenekülhet a gonoszabb következményektől.

A szegkovács tehát, mielőtt hármat lépett volna börtöne ajtajától, ismét visszavitetett és ült újra tisztességes három hónapot.

* * *

A három hónap megint elmult. Vala ekkor junius nem tudom hányadika.

Az emberséges János mester kiereszté a maga rabját. A nyavalyás még a tömlöczajtóban elkezdé deklamálni a kiengesztelésül betanult igéket:

– Éljen herczeg Windischgrätz! Éljen a dicső Ausztria.

János mester csak azt nézte, hogy miféle fegyver nemével fogja el a megjavíthatatlan embert.

– Hát nem volt elég, hogy kétszer bezártak? még most sem tudod, hogy mit kell mondani? gyere csak odább!

S vitte harmadszor is a szűk szobába.

A fekete sovány úr helyett most ismét a kövér vörös úr vette őt kérdőre.

– Megátalkodott ember! förmedett az reá, megértve vétke nagyszerűségét. Tudod-e, hogy azért, a mit szádon kieresztél, ha most elég kegyelmes nem volnék saját felelősségemre újabb három hónapra bezáratni, hanem a vésztörvényszéknek átadnálak: négyfelé vágatnál!!!

Az ember kénytelen volt megörülni az újabb háromhónapi börtönnek, annyira megijedt.

– De hát mégis, mit kellett volna mondanom?

– Azt kellett volna mondanod, hogy «éljen a respublica, éljen a democratia, éljen a revolutio».

Az ember még egyszer elmondatta magának a vivátokat s igérte, hogy meg fogja tanulni s hagyta magát egész resignatióval újra betétetni a sötétség országába.

* * *

A bekövetkezett három hónap alatt sok minden megváltozott, csak János mester sorsa nem; őt hivatalából semmi balsors ki nem birta ütni, mint annyi számtalan mást, ő most is viczeporkoláb volt, mint hajdan. A szerencse őt tenyerén hordozá.

Szeptember volt az idő.

A szegkovács ideje letelt. János mester előszólítá őt a börtönből.

Már messziről látszott a fogoly arczán, hogy most valami nagyon okosat akar mondani, megfogta János mester kezét s elérzékenyültében könyeket sírva, így kezdé hozzá mondását:

– Mondja meg János mester annak az úrnak odabenn, hogy csókolom a kezeit alázatossággal s kívánom neki tiszta szivemből, hogy «éljen a ribillio!»

Mint a veszett farkas a bárányt, úgy kapta át derékon e szóra János mester a szegkovácsot s nagy ideig tartott, míg annyira magához tudott jőni, hogy mikor a szűk szobába letette, szavakba birja önteni indulatjának mivoltát.

A szobában a veres kövér úr helyett ismét a sovány fekete úr volt.

János mester elmondá a vádat s igen nagy volt a megbotránkozása, mikor a sovány fekete úr a helyett, hogy mint rendén lett volna, kerékbe töresse a vakmerőt, csupán újabb három hónapra parancsolá azt vissza börtönébe.

* * *

November harmadikán az apróbb politikai vétségekért elitéltek szabadon bocsáttattak, köztük a szegkovács is.

Mikor János mester kinyitotta neki az ajtót, az ember zsebkendőjével bekötötte a száját úgy defilirozott előtte s csak pantomimikájával adta tudtára az emberséges viczeporkolábnak, hogy ezentúl a deviseket magának fogja tartani.

No de vigasztalására szolgáljon az, hogy nem ő az egyedüli a világon, ki rossz időben kiáltotta el magát.

SZEGÉNY ASSZONY ÁLDOZATJA.

Egyetlen fia volt a szegény asszonynak, jó, szerető fiu. És a fiu elment a messze világba. Vitt magával puszta szegénységet, a költészet lelkét és anyai áldást.

Hányódott azután sokat a világban. Soh’ sem volt szerencsés. Szegődött társa lett a balsors. Emberek üldözése és önlelke rémei. Szörnyű nyomorban élt.

De a szegény asszony nyomorult sorsában sem szünt meg jó fiát szeretni. Reggel, este imádkozva költ fel és feküdt le egyetlen fiáért.

S jött az idő, midőn a költészet világteremtő lelke kiragadá az ismeretlen ifjut a köznap homályából s ülteté jobbjára és adott fejére koszorút, melynek bűbájos fénye sugárt vetett az egész hazára, – de égeté, de sorvasztá önnön viselőjét.

Beszéltek az ifjuról, és a ki beszélt róla, magasztalá.

Első volt az elsők között.

De a szegény ifju dicsősége nimbusa között sem szünt meg szeretni édes jó szülőjét. Mindenik falatját megosztotta vele, még dicsőségét is, – annak ragyogványát engedve anyjának, átkait magának tartogatva.

És az ifju nem volt boldog. Futotta, kerülte az örvendezőket. Míg sorsa kívül oly fényes volt, lelke oly sötét maradt belől.

Neki nem voltak barátai, neki nem volt szeretője. Ő nem ismerte a kéjt, nem a reményeket. Midőn műveit láttuk, mindenik egy lelkéből szakasztott lélek volt és mindeniken valami sötét, bánatos eszme vonult keresztül, mely ismeretlen, határozatlan búsongást olta be a szemlélő szívébe.

Az ifju a halálba volt szerelmes…

Igen, – midőn arról beszélt, hogy meg fog halni, nem könyezett, nem mondá azt szomorú hangon, arcza szokatlan lángtól gyulladt ki akkor, szemei tündököltek és különben szótlan ajkai beszédessé váltak, mint a hattyúnak végperczeiben.

Oh sötét, de örökké nagy a halál poézisa.

Minden megérti e költészetet, a mi születik és meghal. A virág elsárgul, mikor halálát, az őszt megérezi. – A pusztai vad, ha e sáppadt szellemet érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napsugár, sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú búcsúdalt mond a csendes tó vizének, midőn annak színén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az ég akkor öltözik biborba, rózsákba, mikor a nap meghal.

Ez a költészet a halálban.

Mikor egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják, – s míg otthon a ház, melyben lakott, üres marad és szomorú, künn sírja tele nő szagos virágokkal…

Mikor ábrándos árva gyermek a sírkertbe téved, apja, anyja sírját sorra látogatja s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja s míg kezei az «élőké-halóké» szirmait tépkedik, mint fehér lepke virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza.

Mikor özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban bánatos halottja képével beszélget, – s midőn az elfeledett költő sírján összenő a vad fű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt, esténkint oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – ez a költészet a halálban.

Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt suhogó hideg éji szélben, behunyt szempillákban, sáppadt holdfényben mutatja magát a legmagasb költészet, – a halál költészete.

Csoda-e hát, ha a költő lelke a halált megszereti?

Ki megszokta a költészetet keresni napfényben és éj sötétében, ember örömében és ember fájdalmában, ki oly gyötrelmeket tanult érezni, minőket más nem ismer.

Az ábrándok országa rejtett tündérvilág.

Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni élő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha.

Örök vágyat fog érezni el nem érhetők után; méla kínt, melynek okát maga sem ismeri; szomjat, mely a kielégítés által nő; gyönyört, melytől az élet elfogy.

Szerelmi epedés ideálképek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel s csalódások a földön levőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek beszédét meg tudja érteni, oly ritkán talál emberi kebelre, mely őt megértse, s ki lelke röptében lehozza az égből a csillagsugárt, oly gyakran eltéved a föld járt útain.

De a fényes kisértet nem hagyja el őt.

Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik s fülébe súgja: «rút az élet, szép a halál», a halál után nincsen szenvedés; ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei vérzik, vele van; ha küzd az emberprózaiság coloss tömegével s lerogyik annak terhe alatt, vele van, s mindannyiszor csábítva mondja: «a halál szép, a halál az Isten angyala».

Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni.

Világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni. Cseppenkint szívja ki vérét, cseppenkint tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet dæmona.

Miként hajdan a mesék rossz szelleme az élet bűnös örömei által kötelezé le vérrel irt szerződésben a lelket az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont, élethosszú szenvedések által.

Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott s azután örökké álmodni szeretne…

Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.

Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét, érzéketlenül a mindennapi ember örömei, elvei, reményei iránt, – a mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az üldözöttnek?

Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai és szolgái, lekötelezettei, űzérek, élvezők – s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek ott össze.

Félreérti, félreismeri mindenki.

Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy megmondja neki:

«Az élet semmi, a halál minden.»

És megmutatja neki a földet és eget. A földet sötét felhőivel, önző embereivel, bűneivel, átkaival, hideg téli arczulatával. És az eget kék boltozatával, arany napjával, ezüst holdjával s gyémántcsillagjaival. A földi népet, kik közt csak üldözőire, bántó, szívtelen sáreredetét érző prózai lényekre ismer és azután az ég lakóit, a vidám, tiszta, gyönyörű szellemeket, kik őt már álmaiban is annyit látogatták s kik várnak reá, kik epednek érte, kik lelkét magukhoz hasonlóvá teszik.

… A lélek elszédül, nem érzi többé magát, repülni akar…

S ekkor a csillag lehull…

És ez a halál a költészetben.

Az ifju meghalt, nem várta be halálát, maga hítta el azt, erőszakos kézzel nyitá meg az ismeretlen hon ajtaját.

A költészet volt élete, a költészet volt halála is.

A csillag lehullott.

Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről.

A költőt eltemették, elfeledték.

Csak egy lény maradt még, ki rá emlékezett, – napról-napra, éjről-éjre róla gondolkozott, ki szomorú életét, szomorú halálát nem birta feledni, – szegény édes anyja.

Napi munkájával kereste kenyerét és mindennap félretevé falatjának felét, keresményének lassan gyűlő filléreit, hogy abból egykor fiának, kedves gyermekének márványemléket készíttessen.

Mert a haza emléktelenül hagyta legkedvesebb fiának sírját. Ott hagyák őt feküdni jeltelen domb alatt, – szép lelkének nagyszerű műveit jártak látogatni holta után is, sírját látogatni nem járt senki.

De a mit élvei közt feledékeny nép elmulasztott, gondoskodott róla a szerető anya, s örömmel látta takargatott pénzét, mit fáradság gyűjtött, nélkülözés szaporított, naponkint növekedni.

Milyen szép siremléket fog fiának emelni majdan!…

* * *

Jött azonban a küzdelmes év.

Egy mindenkinél szegényebb anya, a haza, járt házról-házra halálos napjaiban alamizsnát kérni. A gazdagok, a nagy urak becsukták előtte palotáik kapuit és szíveiket és füleiket.

De a szegény oda adta érte kenyerét, azután oda adta érte vérét. Bár ne adta volna hiába!

Jött a felszólítás, hogy a ki magyar, hozza el áldozatait a hon oltárára, bejárta a segélyt kérő szózat a hont déltől északig és jött az oltárhoz boldog boldogtalan. És a sok kevésből hetek, havak alatt milliók lettek; mit a gazdagság coloss ereje elmulaszta, a szegénység hangyatömege összehordta.

De annyi áldozat közt, mi az oltárra gyűlt, egy sem volt szentebb, magasztosabb, mint egy szegény asszony fillérekből gyűjtött forintjai, miket szerencsétlenül elhunyt egyetlen fiának, egy nagyhírű költőnek elhagyott sírjához emlékkőre szerzett.

Midőn a nagy segélykiáltás hallaték, egy perczig sem tétovázott a szegény asszony. Ha fia élt volna, azt ajándékozandá a hazának, most odatevé az oltárra – sírkövének díját.

Bizony, bizony mondom nektek, ez lehetett azon özvegy asszony, kiről Krisztus azt mondá a templomajtóban: többet adott, mint mások, mert mindenét odaadta.

Fia síremlékének díját!…

És a költő sírját letapodták az idők azóta, nem találni rá többé, benőtte a vad fű, sírfáját kitörték, elhányták, s ha a kelő tavasz virágokat teremt fájdalmas porából, a gyermek, ki azokat koszorúnak letépi, nem fogja tudni, hogy az fáj annak, ki ott alant elfeledve nyugszik.

Úgy van… Kit még három év előtt ünnepelve emlegetett a hon, kit magasztalással halmozott mindenki, kit fájdalmas részvéttel ölelt, ki közelről ismeré, s ki mindezt megérdemelte, annak sírját most nem tudni hová lett… Le van tapodva, benőtte a vad fű, nyoma sincsen…

De a szegény asszony áldozatán sem volt áldás.

Hová lett az oltár, melyre utolsó fillérét letevé?

Le van tapodva, el van feledve, benőtte a vad fű, mint egyetlen, boldogtalan fiának elhagyatott sírját…

EGY BUJDOSÓ NAPLÓJA.

Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél fölkapta hamvait, szétszórta egyik országszéltől a másikig, a por-atomok repültek ide-oda, sok kihullott a külső országokba, jutott belőlök a tengeren túlra is, úgy szétszórták őket a viharok.

Ez elesett óriás hamvának egy atomja voltam én is.

Multra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem.

Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélétől a másikig, sokszor kimehettem volna, – mindig visszatértem a határról, nem birtam elhagyni ezt a földet.

Eszembe jutott a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam a távol furulyaszót, a sötétzöld dombon ült a méla juhász, ki tudja, hogy kik és hányan vannak oda eltemetve?

Eszembe jutott a rengeteges hegyláncz, a kis fehér falvak kilátszanak belőle, az esti harangszó széthangzik a völgyben. Ki tudja, hányan és miért imádkoznak könyező szemekkel az esti harangszóra?

Eszembe jutott a fényes, zajos város. Miért, hogy ablakai most mind zárva vannak? Sokan, kik boldogan, úri kényelemben laktak egykor itten, ki tudja: hol, merre? végtelen útakon, erdőben, avarban, futva bujdosnak most, kerülve a napfényt és az emberarczot.

Eszembe jutott a düledező csárda, népes falu végén, ott ver egy rongyos őszült czigány szomorú nótát zokogó czimbalmán, az ott iddogáló lehúzza mélyen szemére karimás kalapját: «ne verd azt a nótát!» kiált a czigányra. Ki tudja, mi volt oly szomorú abban a nótában?

Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről a zöld ablakredőnyöket, a háztetőn a fülfű rózsái sárgultak, a kapun belül ugatott a vén házi eb, a csendes utczán egy fáradt ember megy végig, távol az éji őr kiáltása hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában egy nő ül egyedül s a bibliából olvas, a fáradt ember ismét tova megy. Ez a fáradt ember úgy hasonlít hozzám.

Eszembe jutott a gyászos, búsongó nő. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül, fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze, messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag, avar pusztaságon, csalitos erdőkön, idegen városokban, millió idegen emberi arcz közül keresve az egyet, a kit meg nem talál; hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, fölrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csöndesen lobog.

És a kisértő emlékek nem hagytak tova mennem. Valami veszni kényszerítő vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott fölkeresni a délibábos rónát és a rajta fölhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlő falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messziről megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott végig lopózni a hallgatag utczákon, mint ki gyujtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos, búsongó nőt, a mint éji lámpája mellett álmatlanul álmadozik, jó éjszakát mondani neki,… s azután fölkeresni a legelső börtönőrt, tegyen velem, a mit akar…

És útnak indultam az ismeretlen föld és az ismeretlen jövendő felé…

Hogy össze volt zúzva az egész világ!

Felbomolva minden társadalmi kötelék, családviszonyok, hit, vallás, törvények, tulajdon, – minden, – minden felforgatva, összedúlva.

Láttam a leégett városokat, miknek lakosai egymástól féltükben nem mernek haza térni, láttam a fekete ruhás nőket, egyiknek férje a csatában veszett, másiké fogva, harmadiké nem tudni hova lett; menyasszonyt, ki özvegy lett, mielőtt nő lehetett volna; nőt, ki csatatérről csatatérre járt, keresve az eltemettek közt híreveszett férjét és bujdosó férjet, kit nője elhagyott, elfeledett s máshoz adta magát.

A bujdosó honvéd, ki bénán jött el a csatából, az üldözött polgár, ki nevét eltagadta, a megfogyott család, a koldussá lett nép, a látogatatlan templom, az álhírterjesztő charlatan, a sírok az útfélen – mindezeket s a hozzájok kötött borongós emlékű eseményeket elmondjam-e, leirjam-e?

Titkos fájdalmakban sorvadoz ez a nép; ha elmondom betegsége egyes kórjeleit, tán lesz orvos, ki azokat meggyógyítsa, vagy tán mindaz, mit le fogok irni, nem egy beteg kórjelei többé, csak egy bonczkés alá jutott halott anatomiája?

I. PUSZTA FALVAK.

Már a harmadik puszta falvat értem útamban.

Útitársam egy éltes képviselő volt és egy fiatal huszártiszt, szép, ifju barna nejével.

Hallgatag vándoroltunk keresztül a szomorú helységeken.

Az utczákon nem vezetett kocsinyom keresztül, a leégett házak udvarai be voltak nőve paréjjal, a beszakadozott romokon keresztül-kasul lehetett látni, egy házból sovány csikasz kutya nézett ki az ablakon, oly vadul, oly egyedül.

A falvak már hónapok óta le vannak égve, még egy ház sincs belőlük fölépítve.

Nem akarnak tán lakosaik visszatérni?