Part 13

– Valóban, mondá a tábornok, a nélkül, hogy a tréfáért megharagudnék, most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a váczi somnambula. Ha most nem tudnám, hogy Görgei oka, hogy a csatát elvesztettem, azt hinném, boszorkányság van a dologban.

E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet. A kormány és a pénzsajtó elment Debreczenbe s Perczelre volt bízva, hogy őket eskortirozza odáig.

Ezt meg is cselekvé s miután Karczagról irt nekik egy pár levelet, a mit nem tettek ki az ablakjukba, egyet gondolt s visszafordult felkeresni az ellenséget, ki Szolnoknál nagy bölcsen megfeneklett és várta, hogy melegebb legyen.

Egy szép ködös reggelen átront Perczel a Tisza jegén, a hol legközelebb találja az ellenséget, elkezdi püfölni, az visszahúzódik Czeglédre. Perczel utána.

A császári seregek épen egy falu szőlői közt vonultak keresztül; Perczel még látta az utolsó dragonyost eltünni az akáczfák között s sarkantyúba kapta lovát és seregét előre parancsolá, hogy el ne szalajtsa őket.

Eközben egy kis ősz sasorrú ember lovagol mellé, czivilkaputban s minden bemutatás nélkül megrántja a tábornok mentéjét s megszólítja francziául:

– Arra ne menjen ön!

A tábornok ránéz. El nem tudta gondolni, hogy mi lelte ezt a vad ismeretlent, hogy úgy belekapaszkodik a mentéjébe.

– De miért ne mennék?

– Az ellenség önt tőrbe akarja csalni.

– Azt szeretném csak látni.

– Látni fogja, ott a szőlők háta mögött okvetlenül rejtett batteriáknak kell felállítva lenni, mikből önt kereszttűzbe veszik.

– Miről gondolja ön azt?

– Az a poziczió természetéből következik.

– Ejh, kinek volna mindenre gondja! kiálta a tábornok, lerázva nyakáról az alkalmatlan embert, s azzal kirántá kardját és előre nyargalt.

– Utánam!

Már alig voltak mintegy ezer lépényire a csalitos szőlőtől, midőn az útfélen egy jajveszékelő svábot találnak, ki szekerével ki akarva térni a rohanó ágyuk elől, azt tartalmával együtt szerencsésen belefordította az árokba s most azután ordított a kára fölött.

– Micsoda falu ez, földi? kérdé a kárvallottat a tábornok, csupa merő kiváncsiságból.

– Perczel! felelé az, fejét vakarva.

– Az én vagyok, monda a tábornok. De ezt a falut akarom tudni, hogy hívják.

– Bizony Perczelnek hívják azt nagyságos uram a világ kezdetétől fogva.

A tábornok megállítá lovát. De most már eszébe jutottak a somnambula szavai.

Hátrafordult, szemeivel az ismeretlen ősz férfit keresve. Ott volt az kisérete közé vegyülve.

– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy ott a szőlők háta mögött rejtett batteriák vannak?

– Bizonyosnak tartom. Azt a legkisebb taktikai ismeret fölfedezheti.

– Tehát e szerint ez a poziczió elfoglalhatlan?

– Épen nem. Ilyenkor azt meg szokás kerülni.

– Csakhogy ahhoz igen gyors mozdulatok kellenek s gyalogságunk már ki van fárasztva.

– Lehet rajta segíteni, bízzon ön rám egy zászlóalj gyalogságot és két osztály lovast, s várjon itt addig lesben, míg én a vadat fektéből fölverem.

– Tegye ön, mondá a tábornok s várta, hogy mit fog a kis ősz ember kezdeni?

Az a gyalogságot felhágatta a huszárok kengyelébe s maga a legpontosabb vezénylettel vitte őket az erdő háta mögé.

A gondolat olyan természetes volt, mint a Columbus tojása s még sem jött rá az előtt senki.

Nehány percz mulva már hallatszott a szőlők háta mögött a gyorsan odaért gyalogság sortüzelése s nemsokára lehete látni, mint vonulnak el onnan a felriasztott ágyútelepek mind a két oldalról.

Ha Perczel önnevétől vissza nem ijed, ott ismét pogányul szétverik.

Így, a vezényletet más kezére bízva, kinek nem volt e névben rossz omene, megnyerte a csatát.

Kiverve helyéből az ellent, visszatért a kis férfi a tábornokhoz, arcza csupa lőporfüst volt, a vele jártak nem győzték magasztalni hidegvérét és bátorságát.

– Önnek én nagy köszönettel tartozom, szólt Perczel az ősz idegenhez, nem szégyenlve elismerni annak fensőbbségét maga fölött. Szabad tudnom, hogy kicsoda ön?

– Én, felele hidegen az ősz ember, én Dembinszki Henrik vagyok.

Perczel szerény elismeréssel nyujtá át neki a tábornoki pálczát:

– Ez önt illeti. Hadd legyek én ezentúl közlegény az ön seregében.

A VÖRÖSSIPKÁS.

Sarjazni fog a fű, de sarja nem lesz zöld, hanem piros, miként a vér… Fel fog jőni a nap, de sugára nem lesz fehér, hanem piros, miként a vér…

Kiderülend az ég, de boltozatja nem lesz kék, hanem piros, miként a vér…

Megárad a folyam, de habja nem fog szőke lenni, hanem piros, miként a vér…

… Vadul hangzott a véres davoria a bor mellett, a kirántott handzsárok villogtak az éneklők kezeiben, a vörös bor lángolt a poharakban…

– Tölts ma bort e poharakba szép leány! holnap mi piros vérrel fogjuk azokat megtölteni! kiálta egy magas, nekihevült arczú szerb, poharát kinyujtva.

És egy szép leány fogta a korsót és sorba járt és tölte mindenkinek. Nagy, sötét szemei villogtak, sűrű fekete szemöldei árnyékot vetének az alattok égő lángra. Arczai halványak voltak, de ajkai szinte megcsattantak a hőség pirjától.

Karcsú derekára piros öv volt kötve, a piros övben fényes gyilok, hosszú fekete haja két tömött tekercsben csipején alul lógott, közé szalagok fűzve, miket szerelmes hadfiak csatákban elfoglalt lobogókról hoztak neki ajándékba.

Égő szemeibe, pihegő keblére, piros ajkára s fekete hajára jó volt nem néznie, ki nem akarta, hogy bele ne bolonduljon.

Sorba járt és töltötte a poharakat, s ha megzendült a vad davoria, a nyers éktelen férfiordítás közül ki lehete hallani a csengőbongó magas nőéneket, mely tiszta volt, mint a tárogató-síp legsimább hangjai.

A szerbek ittasok voltak a bortól, daltól, dicsvágytól és a leány szemeitől.

Fölugráltak tánczolni, a kolo toporzékolásai alatt rengett a ház dobogó lábaiktól, a leány kézről-kézre járt, mindenikkel tánczolt, mindenik megcsókolá s aztán még részegebb lett tőle, de egy sem birta kifárasztani, egy sem birta arczát pirosabbá tenni.

Ki volt e leány? Mi volt e leány?

Emlékeztek-e azon időkre, mikor a patriotismus láza oly járatlan régiókba ragadta a lelkeket, mikor különben szemérmes hölgyek a fanatismus szent őrültségével veték magukat nemzetiségük védőinek keblére, keblükön a nemzeti kokárdával önként ajánlák bájaikat a nemzetiségért küzdőknek s míg a férfiak éltüket veték oda áldozatul, ők még az életnél is drágább áldozatot vittek az oltárhoz s mint egykor a hit első proselitái kéjnek nevezték a martyrhalált a végső kín perczeiben is, úgy ők a gyalázatot tarták dicsőségnek s büszkék voltak reá!

Anisia volt neve a leánynak. Ismerték őt a szerb seregek, fegyvereiket tölté, ha csatáztak, poharaikat, ha vigadtak s méla éjszakákon körüle gyülekeztek, mikor a lobogó őrtűz mellett guszliczáját pengetve, ábrándos csatadalt énekelt a hallgató csoportnak.

* * *

Jobbra-balra dűltek már az ittas férfiak, a vad dalok hangja mindinkább rekedtűl járta be az éjszakát, künn a kakasok az éjfélutáni első szót kukorikolák.

Felpattant ekkor az ajtó s rajta alacsony, ragyásképű férfi toppant be, honvédöltönyben, fején piros sipkával.

– Árulás! kiáltának a szerbek őt meglátva s szögletbe támasztott fegyvereik után ugráltak.

A jövevény nyugodtan állt meg az ajtóban.

– Ismerjetek rám! szóla s fövegét levevé.

– Ah, te vagy Prokóp?! kiáltának a szerbek magukhoz térve.

– Bátyám! sikoltá Anisia s a megismert nyakába rohant s azt magához szorítva, összevisszacsókolá.

– Mi hírt hozasz a magyar táborból?

– Semmi jót, felele az, vetkőzve átázott ruháiból s a tűzhöz közeledve, – adjatok ennem, mert reggel óta éhezem.

– Él-e még Damjanics? kérdezék a szerbek nyugtalanul.

– Él, hogy általunk haljon meg.

Rettenetes ordítás követé szavait jóváhagyó tetszéssel.

– Ha mi nem öljük meg őt, ő fog megölni minket. Holnap ilyenkor itt lesz Jarováczon.

– Esküszünk, hogy nem lesz! kiálták az ittas férfiak.

– Én azt mondom, hogy itt kell lennie. – Hogy innen odább megy-e? már az más kérdés.

– Nem! Mi nem fogjuk neki megengedni, hogy lábát sánczainkon betegye, visszaűzzük.

– Nem tudod, mit beszélsz. A vörössipkások vele vannak.

– Mit akarsz azzal mondani?

– A mit úgyis tudtok. Azt, hogy a hol ők vannak, ott nincs fegyvereitek számára győzelem.

– Megölnélek e szóért, ha magam nem tudnám, hogy igazat mondtál.

– Őket még hátrálni nem látta senki. Előttük egy sáncz sem magas, egy akadály sem legyőzhetlen. Ők nem számlálják elleneiket soha, egyenkint képesek volnának neki menni egy hadseregnek. Mint a rohanó szél, olyan az ő támadásuk, az ágyugolyó keresztültör soraikon, de vissza nem tartja őket, mint nem tartaná vissza a vihart. Nyargalva rohannak elleneiknek; mire az kétszer kilőtte fegyverét, már szuronyaik alatt ledől. Vágtatva mennek az ágyútűznek, el nem marad egy is, csak a kit a golyó lesodor. Mint kőszikla állnak ki a legnehezebb lovasroham ellen, s visszaverik azt szuronyaik hatalmával, mint tenger tajtékát a szirt. Kétszer fogyott el már a zászlóalj, most újra kiegészítették és a később jövők örökleni látszanak elődeik vitézségét azoknak vörös sipkáival. Nincs köztük egy gyáva, nincs egy, ki megfutamlott volna, még ha elesik is, nem hallod azt jajgatni a halál perczeiben. Szégyen volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal. Ilyen nép az.

– Miért beszéled ezt nekünk? Tán hogy féljünk tőlük?

– Azért beszéltem, hogy megöljük őket!

– Kezdelek érteni.

– Megöljük őket, de nem a csatamezőn. Mikor nem is gyanítják, legédesebb álmukban rajtuk rohanunk, még csak azon dicsőségük se legyen, hogy a csatában essenek el! Itt e városban készítjük el számukra a siciliai éjszakát. Én kémjök vagyok és nem is gyanítják, hogy őket kémlelem. Most is előre jöttem, megtudandó, hogy üres-e e hely? Ti rejtsétek el magatokat a templomokba. Én visszamegyek s azt mondom nekik, hogy ellent nem találtam. Ők be fognak jönni, nem találnak a házaknál csak nőket és gyermekeket, jól fognak mulatni. Dőzsölés után elpihennek. És nem fognak fölébredni többé.

– A terv jó. De nem gyanakszik-e rád az ezredes?

– Nem természete a gyanú. Egyszer ugyan szinte elárultam magamat. Előörsön valánk, ő odajött őrtüzünkhöz s pálinkázott velünk. Egy meszely rumot úgy hajtott fel egy hujjában, mint én ugyanannyi lőrét s meg sem hökkenté torkát utána. Nekem szokásom, ha elandalodom, fütyörészni, s épen akkor az egyszer bajomra ama híres gúnydalt kezdtem el fütyülni, mely Zágrábban annyi verekedésre adott alkalmat. Erre az ezredes minden előszó és bevezetés nélkül úgy ütött pofon rettenetes tenyerével, hogy a hány rácz szent van az ó kalendáriomban, mind valamennyit egyszerre megláttam a csillagos égen. Szerencsém, hogy hirtelen magamhoz jöttem s mintha nem tudnám, hogy miért jutottam e kitüntetéshez, kérdezém, hogy mit vétettem? «Tudd meg ficzkó, felelé mennydörgő bassus hangján, hogy a mit most fütyültél, amaz illyr gúnydal, melyért háromszor víttam párbajt.» «Köszönöm a felvilágosítást, ezredes úr, ha még valakinek elmondja ön, azt is hozzá teheti, hogy a melyért egy ütéssel három fogát ütöttem ki egy embernek.» Az én pofám megdagadt, hogy másnap félfejjel magasabb voltam, mint egyébkor; de visszaadom a pofont! és attól ő egy egész fejjel lesz rövidebb!

– Úgy lesz! úgy lesz! ordíták a szerbek, hosszú puskáikat verve a földhöz.

– Most még egy szót. Asszonyaitoknak egyet kell velünk érteni. Mikor mindnyájan elnyugosznak, ők lopózzanak be az alvókhoz, – vagy még jobb, készítsenek számukra dús lakomát, adjanak nekik mindent, mit szemük megkíván, – mit morogtok? Ha gyalázat az, lesz vér, miben lemoshatjátok. S ha elalszanak ölükben, szedjék el fegyvereiket, s adjanak hírt jeladással az elrejtőzötteknek. A boszú annál keserűbb fog lenni.

A szerbek tétovázni látszának.

Anisia közéjök lépett, nagy sötét szemöldeit összevonta homlokán s vadul villogó szemekkel állt meg közöttük.

– Min gondolkodtok? Drágábbak a ti nőitek, mint voltam én, midőn magamat közitekbe vetém? Jobban meglátszik a pirulás a ti arczotokon, mint az enyimen? S marad hely a szégyen számára ott, hol a boszúnak, az irtás dühének kell csak lakni? Nézzétek, én nem kérdezem, mivé tesz engem az ölelés, mely fajom ellenétől jő? csak azt, hogy ez ölelés rá nézve halál lesz. S ha nem lehet élni a gyalázat után, öljetek meg minket is azokkal együtt, de kényeskedő asszonyszem könye meg ne vásárolja a halálnak szánt vért.

Helyeslő ordítás felelt a leány kérdéseire. Bátyja odalépett hozzá s megfogta kezét.

– Anisia! a dicsőség napjai nem messze vannak. Tiéd lesz abból egykor a legnagyobb fény, tiéd most érte a legnagyobb áldozat. Ide fogom hozni te hozzád a sereg legjobbjait, hősöket, kik tizenhét csatából mindig győzelemmel tértek vissza. Igérd meg, hogy boszút fogsz rajtok állni.

– Igérem.

– Igérd meg, hogy nem fogsz könyörülni egyen is, és ha szép volna és jó hozzád, mint egy oltári szent, nem szánnád meg.

– Igérem.

– Esküdjél meg reá. Ti vonjátok ki handzsártokat, tegyétek keresztbe, e keresztre esküdjél, hogy nem fogsz irgalmazni nekik. El nem árulod haláluk jöttét, elveszed fegyvereiket s el hagyod őket aludni… Esküdjél meg.

– Bennem bízol-e legkevésbbé, hogy megesküdtetsz?

– Te rólad akarok legbizonyosabb lenni. Látod, a női szív gyönge, mikor ott látja maga előtt aludni, nem sejtve balsorsát, a halovány ifjut, könnyen megmozdul benne valami szelidebb érzés, megszánja őt, és te is nő vagy. Esküdjél.

Anisia szikrázó szemekkel rántá ki baljával férje gyilkát piros övéből s a megbántott büszkeség lángjával arczán emelé fel azt magasra, míg jobbját az éles késekből alkotott keresztre tevé.

– Esküszöm, csengett hangja, hogy azt, kit álma előttem ér el, e kés gyilkolja le!

Prokóp sötét mosolygással monda neki:

– Esküdet el ne felejtsd; ha éjszaka lesz, én végig járom az utczákat, tamburámat verve az ablakok alatt. Jaj azon szerb nőnek, kit ezen hangok ébren nem találnak, s ha meghallja azt és ellensége fegyvereit el nem rejti. Ti pedig az első harangszóra kirohantok a templomból s mindenik megy a maga házához s legyilkolja a kit ott talál. Aztán fölvevé kiszárított öltönyeit s az ónos-esős éjszakában eltávozott.

Egy óra mulva nem maradtak a házaknál, csak nők és gyermekek.

Hanem, ki a bezárt templom előtt elment, hallhatott olyszerű zúgást, minő a forrongó méhkas háborgása, vagy a tengeri csigák rejtélyes búgása. Ott a férfiak voltak fegyverben.

* * *

Másnap délben harsogó zenével vonult be Jarováczra a magyar had. A téli hadjárat minden sanyarúságait kiállott hadfiak örültek valahára födél alá juthatni s annyi nélkülözés után megízlelhetni a szép asszony főztét.

Gond nélkül veték le magukat mindannyian szállásaikon, kényelmesebb fekhelyükre, mint minőt a röggé fagyott tarlók mezeje ad. A szalma előttük a legpazarabb fényűzési czikk, úgy hogy Damjanics egyszer kivívott fényes győzelem után a harcz jutalmául ily magasztaló szókkal örvendezteté meg katonáit:

– Fiuk, ma megérdemlitek, hogy új szalmát kapjatok!

A rácz nők megelőző arczczal nyujtának nekik ételt és italt s ha a katona szeme egyebet is megkivánt, abban sem voltak fukarok. Gondolák, miért ne vigadnának ezek is életükben ezuttal utolszor.

Anisia laka előtt egy vörössipkás hadnagy állott meg öt közlegényével. Prokóp vezette őket odáig, ki ismét honvédöltönyben a többi közé keveredett.

Szép, magas, szőke ifju volt a honvédhadnagy, széles nagy vállain s karcsú derekán feszesen volt összekapcsolva a piros-zsinóros mente, napbarnította arczának merész, lovagias kifejezést adott a kicsapott bajusz és a spanyol szakáll. Fején kis piros föveget viselt félrevágva.

A legények minden kérdezősködés nélkül helyet foglaltak a konyhában lobogó tűz körül, míg a hadnagy az átelleni szoba ajtaján zörgetett be.

Anisia kinyitá előtte, a hadnagy belépett.

A mint egymásra néztek, az ifju az öröm, a leány az ijedtség hangján mondák ki egymás nevét.

«Anisia!» «Nestor!»

Az ifju hévvel ragadá meg a leányka kezét, «te itt édes, édes Anisiám! két év óta nem látott bujdosó csillagom!»

A leány reszketett, mint a délibáb s elfehéredve susogá:

– Te Kossuth katonája vagy?

– Nem Kossuthé lelkem. Az országé és a tiéd. S azzal átölelte a leányt és kebléhez szorítá és összecsókolta, mint szokta volt két év előtt.

A leány reszketett, mint a délibáb. Nem merte az ifjunak megmondani: Eredj, ne csókolj, én nem vagyok a te kedvesed többé. Eredj, ne csókolj, én nem vagyok amaz epedő, sóhajtozó leányka többé. Eredj, ne csókolj, én a te halálod vagyok.

Titkon átkozta magában egykori szerelmét, majd az esküt, melyet a mult éjen adott, és a vak esetet, mely szerelmét és boszúját egy házba hozta össze.

Futott volna örömest, menekült volna rémülete elől, de a szerelmes ifju nem bocsátá, s a mult üdv emléke jogot adott neki az új örömökre.

Mondta volna neki örömest, hogy fusson onnan, de esküje megnémítá.

Ha szól, rokonait, ha hallgat, első szerelmesét öli meg.

Átkozott vérbe fogja mártani kezét, akármit tegyen.

És eszébe jutott a dühödt davoria, melynek minden refrainje «vér», és reszketett és gyötrötte kétségbeejtő láz, s míg kedvese özönlő csókjai boríták el arczát és kebleit, belül a szív úgy fájt, úgy reszketett!

Az ifju ölébe vonta őt szerelmesen, nyaka körül fűzé ideges karjait… Künn a tambura hangjai zengtek végig az ablakok alatt, mindig enyészetesebben járva végig az utczákon házról-házra, s eszébe juttatva a szerb nőknek, hogy az irtás vérengző órája nem messze van.

* * *

Ne aludjatok!

Leszállt a hosszú téli éj csillagtalan egével; örök éj azoknak, kik most elalusznak. Már ki van vonva a fegyver, mely álmaikat a halállal összekösse.

A honvéd fegyvere mellett, a huszár lova mellett alszik, de orzó kezek földet tömnek a puskába s a lovakat lenyergelik.

Tán így nem veheti majd hasznát azoknak.

A szerelem boldog álmát aluszsza Nestor is kedvese keblén.

Karjai átölelve tartják a szép leányt, ki ébren van és nézi a balsorsát nem sejtve alvó arczát mereven.

Már kétszer zengett végig az utczákon a baljel-intő guszlicza hangja, legsiralmasabban döngve a leány ablaka alatt. Kétszer iparkodott az kifejleni az ifju karjaiból, mindannyiszor felébreszté mozdulata által az őt ölelve tartót, s az még szorosabban fűzé őt keblére.

A tambura harmadszor is végig pengett az ablak előtt, minden hangja egy-egy kisértetként futotta át a leány szivét, szemrehányó szóval, hogy még nem fegyverzé le a házánál alvókat.

És az ifju hős nyugodtan hajtá le fejét a leány keblére, mintha azon kebelben még most is a gyönyör angyalai laknának egyedül, nem sejtve, hogy feje alatt, az akadozva dobogó szívben a gyűlölet vérrel táplált dæmonainak egész legiója van rejtve.

A leány néma iszonyattal nézte az alvó arczát.

Oly nyájas volt az, oly mosolygó, oly szelíd!

Ha egy vonása lett volna rajta a vad boszúvágynak, meg hagyta volna őt ölni, de ily mosolyogva, ily boldogan nem nézhette őt azon gondolattal, hogy az ő keblén fogják azt egy percz mulva legyilkolni.

Az ifju álmában egyes szavakat suttogott.

– Anisia, – szerelmem…

Ha egy hangot ejtett volna ki, mely a csatáról, vagy dicsőségről szól, melyből gyaníthatá, hogy most háborúval álmodik és faja vérében gázol, tán önmaga verte volna szívébe gyilkát; de az ifju nem szólt egyébről álmában csak szerelméről, csak kedveséről.

A magyar csak a csatában katona. Otthon szerény munkás polgár, iróasztalánál kedélyes költő, kedvesénél hőszívű szerelmes, borasztalnál vígkedvű czimbora, csak a csatamezőn hős, csak ott oroszlán; kedvese ölében nem jutnak eszébe csatái, de viszont a csatában sem jut eszébe kedvese.

Már közelgett a véráldozatra kitűzött óra, a harmadik guszliczaszó is elhangzott az utczák során, a leány kétségbeesve vonta ki ruhája alól rejtett tőrét s azon gondolkodott, hogy ne önszívébe verje-e azt?

Elárulja-e az embert, ki őt annyira szereti, vagy elárulja rokonait, kiket annyira szeret?

Azoknak bosszút esküdött, de ennek meg szerelmet.

Ha ezt megmenti, azok vesznek el; ha azok győznek, ennek kell meghalni.

Hirtelen megkondult az éjféli harangszó.

Ne aludjatok!

Egy percz alatt iszonyú lárma támad, vad ordítással rohan a dühödt vérszomjú nép a mélyen alvó házakra.

Az ajtók nyitva.

– Fuss! mentsd magadat! sikolt fel a leány kedvesét felrázva álmából, s félőrülten térdre esik, kiejtve az ifju fegyverét kezéből, melyet még az előbbi perczben el akart rejteni.

Felugrik az, kardja az első, melyet kezébe vesz, a másik a vörös sipkája.

Csókról álmodott s kardzörgésre ébredt.

– Fuss innen! kiált a leány, a földről fölemelkedve, hosszú felbomlott haja a földet sepri, fehér ruhája rosszul rejti termete kecseit. El vagy árulva, fuss innen!

Jókor.

Az ajtó betöretik. Vörös fáklyafénynél dühödt arczok jelennek meg, kardok, handzsárok villogása látszik.

– Ne bántsátok őt, sikolt a leány, őrült erőszakkal rohanva a támadók fegyverei közé, s a legdühösebbet köztük, testvérét Prokópot, átöleli könyörögve.

– Veszsz el, hitvány esküszegő! kiált az s a leányt eltaszítja magától, hogy az tántorogva rogyik le az ifju előtt. Veszsz el! minden szerb nő megtette kötelességét, csak te árultál el bennünket, ki megesküvél.

– Nem hagyom őt meggyilkolni, sikolt a leány, testével fedve az ifjut, őrült voltam, midőn fogadást tettem előttetek, és őrült vagyok most, midőn ellentállok tinektek. Nem fogjátok őt megölni, mert én őt szeretem.

– Nyomorult! Te akarod őt szeretni, miután lábakapczája voltál az utolsó szerbnek. Takard el arczodat és menj az útból!

– Csak holttestemen át fogtok hozzájutni, monda a leány, s a mint ott térdepelt, védve nyujtá ki két karját a támadó tömeg ellen.

Az ifju egy perczre kábultan állott meg érzelmei rohamában. A leány, kit ő annyira szerete, aljas eszköze halálos ellenségeinek! A világ elborult előtte e gondolatra.

– Jertek hát, kiálta elförmedve, nem áll utatokban semmi! s kardját markolatig döfte a leány keblébe, s azután megforgatta azt feje fölött, hogy a vércseppek a szerbek arczára hullottak róla. Vércseppek akkor, percz mulva nehéz, égető sebek. Az ifju boszúja oroszláni dühével ronta ellenei közé s már kettő feküdt halva lábainál és még ő sebet sem kapott.

E perczben hangos éljenkiáltás hangzék odakünn. A csatázók közé új viaskodók jöttek, az öt közlegény, kik pőrére vetkezve, de fejükön vörös sipkájokkal jöttek hadnagyukat megmenteni. Iszonyú csapásokat osztva a puska agyával, utat törtek a szerbeken keresztül hadnagyukig, ott azt közrevették, szuronyt szegeztek s egy percz mulva nem volt szerb a szobában.

Az utczákon ekkor már verték a nagy lármadobot.

A zajra felriadt legénység felkapta fegyverét s pőrén, mint aludt, rohant ki az utczára.

A huszárok nyergeletlen lovaikra ugráltak fel. A csoportozók rögtön csataoszlopot formálva rohantak végig az utczákon szuronyszegezve s minden lépten szaporodva új csoportozókkal.

Egy lövés sem esett részükről, csak a szurony dolgozott.

Mint ellenállhatlan vihar rohant végig a legzajosabb utczán a pirossipkás sereg, előtte elfogyott az ellen, mögötte megszünt a csata, élén a szőke ifju hadnagy, vérengző szavakkal biztatva nálánál nem kevésbbé bátor harcztársait.

A ráczok torlaszait elfoglalták, az ellenállókat leöldösék, templomukba üszköt vetettek.

A rémes éjszakában égő város vérpiros fényénél iszonyúan folyt tovább a csata.

A ráczok erejöket terv szerint szétszórva, eleinte urai voltak a csatatérnek, később azonban a magyarok, csapatjaikat összeszedve, rettentően fizették vissza a kölcsönt.

Reggelre a városon kívüli mezőn mind együtt voltak a magyar seregek, rendben sorakozva.

Együtt voltak a ráczok is a városon belül, halva, szétszórva utczákon, udvarokban.

A város szörnyű füsttel égett a megholtak felett.

Kardjára támaszkodva szomorúan nézett Nestor a vöröslő lángba. Kérdezhették, nem felelt semmi kérdésre.

Az ezredes egy ingben-gatyában jött szemlét tartani az áruló csata után serege felett, csak a mint ágyából lovára vetette magát.

A sereg maga is pőre volt nagyrészint, s valamennyi akkor vette észre, hogy fegyvere földdel van befojtva. Csatában a magyar nem igen használja a lövöldözést.

Mikor az ezredes a 9-ik zászlóalj, a pirossipkások zászlóalja elé ért, minden hosszú dikczió helyett levette az előtt süvegét, a mit később a diplomaták nem rösteltek tőle eltanulni.