Part 12

Egy rövidke epizód okozott csak némi intermezzót az általános vigalomban. Valami eltévedt gránát a tánczolók közé talált égve leesni, a félénkebbek félreugrottak, a bátrabbak vízzel akarták leönteni, egy plane kalappal akarta lefülelni, mint valami kergetett ürgefiut.

– Mindenki helyén maradjon! kiálta a tábornok.

A katonák a parancsszóra veszteg maradtak, legfelebb hölgyeiket iparkodtak a veszély elől elfedni, a kik viszont kiváncsian nyujtogatták ki eleven mellvédeik mögül kandi fejecskéiket, nem foghatva fel a fenyegető veszélyt a maga nagyságának mivoltában.

De annál inkább fölfogta annak borzalmát a szakállas őrnagy úr. A mint a gránát sisteregve a sánczra esett, ő is megtörte erőszakos bátorsága bilincseit, s kitörő ordítással, melyben az eddig kiállottakért kárpótlást látszott magának venni, nem nézett sem előre, sem hátra, nem kereste, hol alacsonyabb a sáncz, hanem a hol legközelebb érte a szélét, levetette magát az árokba, s midőn a négy ölnyi magasról a különös isteni gondviselés épkézláb lesegíté, szétnyúlt a földön, négyfelé vetve két kezét, két lábát és várta behunyt szemmel, hogy mikor fog hát rászakadni az ég?

A gránát azonban sebesen pörgött egy helyben, mint egy búgó csiga, a belőle kijövő rakétaláng fényes tűzkereket hányva maga körül. Mindenki várta, hogy mikor pattan szét s kit fog agyonütni.

Egyszerre megállt a gránát. Megszünt forogni. A tűzkarika elmúlt.

A kik ismerik az ilyen állatnak a természetét, tudják, hogy azon percz között, midőn a gránát rakétaszerve ellobban, s a között, midőn a belső szikra a lőporhoz érve, az üres golyót szétszakítja, van egy rövid pillanat, melyben a gránát megáll.

E nyugodt pillanatban hirtelen felszökék helyéről a parancsnok, s a gránátot felkapva, hirtelen lehajtá a sánczárokba.

A rögtöni szakadó dördület odalenn bizonyítá, hogy a hajítás épen jókor történt, ellenben a rákövetkező ordító bőgés azt látszott mutatni, hogy tán nem épen jó helyre.

A gránát alig két arasznyira pattant el a hasaló táblabiró-őrnagytól, kinek ugyan – hála instinctusának, – porczikája sem sérült meg általa, de ki aznapságtól fogva a jobbik fülére még most is nagyot hall.

E rövid kis bravour után, melynek hitelességéről szemtanúk kezeskednek, a tábornok oszolni engedé a társaságot, mely most sokkal nyugodtabb tekintettel fogadá az érkező tűzgolyókat, mik a félelem nymbusát e naptól fogva ellátszottak veszteni.

A távozóknak nyugodt éjt igért a tábornok a zajos nap után.

Szavát be is váltá, – még azon éjjel kiütött egy csapattal a nádorvonal felől, s kényszeríté elhallgatni az ostrommozsarakat…

* * *

Az idő fut, egymásután vesznek a mult napok, s velök a mult dicsőség.

Elmult a jó kedv, a hír ragyogványa, a tündöklő álmok.

Komárom! Romemléke a harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város!

Mi maradt belőled annyi fényből, annyi hatalomból?

A FEHÉR ANGYAL.

Fehér angyal, fehér angyal!… Csillagos éj álomképe… Halvány, rezgő ködtünemény holdsütötte távol halmon…

Mint ül ott mozdulatlanul… Lelke egy magányos csillag, mely rajta keresztül ragyog.

Tiszta az éjjeli ég, sem felhő, sem madár nem repül át rajta.

A hold, félig elfogyva, nézi altató világgal a kedves, szép ködalakot, s lassan, észrevétlenül merül le az átelleni láthatáron domboruló zöldes halom mögé.

Balról komor, vén vár sötét düledékei feküsznek az erdős pusztaságban vulkánalakú hegytetőn, félig árnya, félig csontváza egy ledűlt óriásnak, mely öntudatlanul, holt nyugalomban mered fel az égre.

Jobbról gondolatfárasztó síkság. Avar tér, néhol domb, néhol folyam, itt-ott fa és bokor, s egyes fehér tanya. Az egész aluszik. Az egész néma…

Fehér angyal, fehér angyal!…

Csak te virradsz meg álmatlan.

Egyik csillag lemegy a másik után pihenni. Az egész ég fordul, csak te ülsz ott, láthatlan léleknek az égre vetett fehér árnyéka, a halványzöld távol dombjai felett; fehér ködruhádon csillaglelked fényesen átvilágol. Meg-meglebbensz, – meg-meglebbensz. Mint a délibábnak éjszakára ott feledt leánya.

Mikor te megjelensz, ünnepe van a természetnek. A fákon egy levél sem mozdul. A tengeren megállnak a hajók. De a legelső szellő szétlehelli alakod, s csillagod messze megy ragyogni a mérhetlen égbe.

Fehér angyal, fehér angyal!…

Voltál egykor piros rózsa.

Ékes piros földi angyal. Áldva volt, a ki rád nézett, áldva volt, a kire néztél, s bűnbocsátó erő volt ajkaidra ruházva.

Mi szép, mi vonzó vagy még holtod után is; milyen lehettél életedben!…

Most is áldás vagy a népen.

Csöndes tavaszi éjszakán szoktál olykor megjelenni. Lágy harangszó csendül meg ilyenkor szerte a vidéken. A nép Istenét megy dicsérni, ki téged elküldött. Lesz aratás, lesz borszüret, telni fognak pinczék, vermek, dicsértessék az ég ura, a fehér angyal megjelent…

Mi bánat hoz téged tavaszonkint a földre, mikor a fehér rózsa és liliom kezd virulni? Nem nyílhatnak-e azok nálad nélkül? vagy tán látogatni jársz ide valakit, ki sírjából hozzád emelkedni nem bir?…

* * *

Mult év juliusában Miskolcz felé járt a magyar vezér. Egy nem messze eső faluban hált meg seregével együtt.

Szállását az uradalmi kastélyban vevé, hol a nagyúri családból csak a társalkodónő volt jelen őt elfogadni.

A forradalmi vezér kevés alkalmatlanságot szokott csinálni, a hová szállt; a művelt lelkű hölgy pedig örömest teljesítendette minden kívánságát.

Három nap óta nem volt újra bekötve a vezér sebe, féleszméletlenül vették le szekeréből, s midőn lefektették, kitört rajta az erős sebláz, mely eddig folytonos csaták küzdelmei közt nem férhetett hozzá.

A hölgy segíteni kivánt az orvosoknak a sebkötözésnél. Elszörnyedett, midőn meglátta az iszonyú mély vágást, mely hosszan vonult át a szép főn egész a homlokig.

– Istenem, milyen szörnyű seb!

– Volna bár halálos, csak a hon lenne megmentve általa, felelé az, egyetlen jele nélkül a fájdalomnak.

Pár órai nyugodt álom után fölébredt a vezér. Ágya mellett a halvány, szomorú hölgy ült, lesve minden mozdulatát, álma pihegését, szemei felnyiltát.

A vezér segédeit szólítá, kérdezé, hogy nem érkeztek-e vissza a nyargonczok?

Kielégítő feleletet kapott minden kérdésére. Az ellenség mindenünnen hátravonult, seregének minden része között helyre volt állítva az összeköttetés, az út nyitva volt egész a Tiszáig.

– Menjünk tova, kiálta fekhelyéről felemelkedve a vezér. A seregnek elég volt a pihenés.

– Elég a seregnek, de nem önnek, szólt orvosa, visszaerőltetve őt vánkosaira, s kényszeríté, hogy ha aludni nem akar is, néhány óráig ne hagyja el fekhelyét, s ne gondolkozzék haditerveiről.

A vezér kibámult az ablakon, a csillagos éjbe, a hanyatló holdvilágba, az erdős hegyekre, s a mint tekintetével a horizonra jutott, meglátta ott a halvány fehér ködöt, mely ott ült mozdulatlanul a szélcsendes éjszakában.

– Mi lehet az? kérdezé. Olyan, mint valami távoli égés jele, csakhogy inkább fehér, mint vörös. Ha tél volna, éjszakfénynek tartanám. Mi lehet az?

Az ábrándos hölgy ágyafejénél megszólalt: «az a fehér angyal».

A vezér kérdőleg tekinte rá.

Mese van róla, mit a köznép jól ismer. Azt hiszik, hogy ez igen jót jelent.

A vezér kérte a hölgyet, hogy ismertesse meg e mesével, mit igen szivesen fog most hallgatni, miután két óráig haditervekről gondolkoznia nem szabad.

A hölgy mosolyogva engedett a kérelemnek, s viszont kérte, hogy ki ne nevessék, a mit mondani fog, mert hisz az úgyis csak mese.

* * *

Egymás vérét ontotta a magyar.

Egyik forrásoknál tisztelte Istenét, másik kereszt előtt, ezért viaskodtak.

A keresztyén király hadat izent azoknak, kik fehér paripákkal áldoztak Hadurnak, s hosszú, véres csata után leverte őket, vezéröket elfogta, megölé, seregeiket szétverte, oltáraikat ledöntögeté.

Csupán egy, számra nem nagy, de elszántságban erős csapat menekült meg épen a Bükk rengetegeibe, hol kapitányának vára állott magas, meredek vulkánalakú bérczre fölépítve.

A várúr nevét rég kitörölte az emlékekből az idő, de vára még most is áll, csonka falai még küzdenek az idővel és a zivatarokkal, s ha éjféleken a haragos vihar átsüvölt nyitott ablakain, a völgyben lakó azt hiszi, a pogányok lelkei süvöltenek ottan.

A várúrnak volt egy szép leánya, kit a vidék jóltevő nemtőjének tartott, ki szegényeket ápolni, betegeket gyógyítani eljárt faluról-falura, ki nem alhatott, ha valakit sírni hallott.

Pedig a szép leány nem volt keresztyén. Ő is apái istenét imádta, s míg a vad harczfiak fenn az Örvény-kövön mutaták be Hadurnak égő áldozataikat, – hol most is látni a széthányt oltár roppant bemohodzott kődarabjait, – míg az ősz táltos a Szentlélekkő alatt most is látható csodás alakú fülkékben bocsátá ki a hófehér mén piros vérét: azalatt az úrleány a környék ifju szépeivel a Haricza forrásához hordá liliomból és fehér rózsából font koszorúit, virágáldozatul a nagy szellem mohos oltárára.

A vitézek legjobbika, legszebbike volt a leány kedvese. Nevét annak sem tudja senki, de legjobbnak és legszebbnek kellett lennie, mert hisz a legjobb és legszebb leány volt bele szerelmes.

E várhoz húzódott volt Kupának szétveretése után a megmaradt pogánysereg, remélve, hogy itt sokáig fogja tarthatni magát, s kedvező alkalommal kironthat ismét, s újra kezdheti a harczot oltáráért, ősi isteneért.

A várúr azonban nagyot gondolt. Elképzelé, hogy mi lesz e harcznak vége. Beláthatlan nyomor az egész hazára, soha ki nem alvó lángja a polgárháborúnak, unokáról-unokára szálló fogyhatlan gyűlölet és semmi kilátás a győzelemre, a békére, a boldogságra a hazában.

És megszánta a népet, mely így elveszne a kettős harcz között, s egy napon kezébe adta magát a királynak minden seregeivel, minden hadnagyaival együtt, kivánva, hogy essék áldozatul ő, legyen kegyelem seregeinek és hadnagyainak.

De megfordítva történt.

Kegyelmet ő kapott, hadnagyait lefejezték.

Azok között leánya vőlegényét is, a legszebbet, a legjobbat minden vitézek közt.

Másnap meghalt a leány is, harmadnap eltemették, negyednapon éjjel megjelent apjának álmában, halvány, halott arczczal.

Szép hosszú, fekete haja, mely soha befonva nem volt s térdein alul ért, egészen megfehéredett a sírban, ragyogott mint az ezüst, kezei, arcza, halotti ruhája, mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából. Így jelent meg alvó apja előtt.

Nem szólt semmit, csak egy levelet adott neki át, melyben mindazon hadnagyainak neveit olvasá, kiket ő adott kézbe, s kiket miatta lefejeztek.

A várúr megőrült álmában, felugrott ágyából, s a mint futna kifelé, a bástya ormáról hanyatt-homlok a meredek sziklákra lerohant.

A vár azután puszta maradt örökre, minden év lebont egy követ ormairól, minden tavasz egy virággal többet tenyészt meg kipusztult falain.

És ha olykor a babonás pór hallgatag éjszakán végig néz a láthatáron, s lát messzünnen libegő fehér tojásdad fényt: a fehér angyal lelke az ott, suttogja magában, s jó jelnek tekinti és azután egész éjjel tündérekkel álmodik, mosolygó túlvilági arczokkal, kik hosszú ezüsthajjal, fehér arczczal, fehér ruhában, mint napsütötte felleg, kápráznak el álmodó lelke előtt.

* * *

Így szól a mese. A tábornok megköszönte a hölgy szívességét, s nyugtalan lelke nem hagyván pihenni, indulót veretett azonnal az egész seregnek, s lázban, kimerülten kocsijába viteté magát, szép szőke fejét phantasticus burkolattal kék selyemkendő födé, oly jól illő halavány, szenvedő arczához.

Mikor jól tova ment, visszatekintett, s még akkor látta háta mögött, messze, a kék láthatáron a különös halvány légtüneményt, melynek csodálatos neve: fehér angyal.

* * *

Ősz volt, lehullott minden virág.

Szűk, sötét szobában egyedül feküdt a magyar vezér. Egyedül, nyomorban, betegen, távol honától.

Milyen jó lett volna meghalnia…

Ott feküdt beteg, lázas ágyán. A fájó seb nehezen gyógyult fején, de százszor nehezebben gyógyult az, mit szívében viselt és százszor jobban fájt.

Egy éjfélen, mélységes álmában, a mint kórágyán feküvék, egy fehér alak jelent meg előtte.

Úgy érzé, mintha régi ismerőse volna az, de nem tudta, honnan?

Hosszú ezüsthaja térdein alul ért, kezei, arcza, ruházata, mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából.

Kezében egy levelet hozott. Letette a beteg asztalára, azután még sokáig ott maradt előtte, szótlanul ott ült egész éjjel, s csak akkor tünt el előle, mikor az ébredő szemeit fölnyitá.

Még akkor is úgy tetszék neki, mintha a távoztában repülő ezüsthaját látná futtában lebegni.

Reggel volt. Asztalán egy levél hevert, mit azalatt hoztak neki, míg aludt.

A levél kelte honából szólt.

Bágyadt reménynyel vevé föl azt, feltöré és elolvasá.

Azt olvasá benne, hogy tizenhárom tábornokát halálra itélték, egyedül ő kapott kegyelmet…

… Fehér angyal, fehér angyal…

A KIS SZÜRKE EMBER.

(EGY INVALIDUS IRKAFIRKÁIBÓL.)

Szegény öreg apó! mintha most is látnám… Mikor deczemberben hideg fagyos éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes kamáslikban, egyik arczán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.

A fiatal sereg nagy részének alig volt ruhája s a kellemetlen téli idő nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, a mennyi belénk fért; de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midőn a kis szürke ember egyszerű, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában.

Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettető szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: «előre, előre!»

S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis szürke ember nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában?

Szegény öreg apó! mintha most is látnám…

Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú sziklai útban feküdt egy szekere s a túlnan maradt ágyúk mind ott vesztek miatta.

Elől ellenség, hátul ellenség s csak négy ágyúja maradt és kétezer katonája.

Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis szürke ember, hol elől, hol hátul, a hol megtámadtaték.

Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s a közben vonult a sereg előre, vérben, tűzben, ellenség országában.

Egy városba értünk, ott körülfogtak bennünket. Éjfél volt.

Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis szürke embert.

Kijött az hozzánk a piaczra, felállítá seregét, végig nézte és kérdezé:

– Akarnak-e önök velem tovább harczolni, vagy leteszik a fegyvert? Jönnek-e, merre vezetni fogom?

S ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelől? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, a ki a fegyvert letegye!…

– Menjen ön vissza, szólt ekkor a követnek a kis szürke ember és mondja meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…

Ekkor reánk gyujtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes pokróczokkal terítteté le lőporos szekereit s azzal nyargalt előre, utána a kis sereg szuronyt szegezve; «előre, előre!» hangzék kiáltása s ki ne követte volna őt, midőn legelől látta nyargalni vérben, tűzben, ellenség országában.

Egy hídhoz jutottunk.

Itt megállította seregét a kis szürke ember. Tovább nem megyünk! mondá és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.

– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! szólt csapatjait elrendezve a hídon s a mint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá, úgy sem sok hasznát vettem az ujjamnak.

Másfél napig harczolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiuknak, de el nem futott egy is, s a kinek ellőtték kezét vagy lábát, gondolt a kis szürke emberre, ki hidegvérrel amputáltatta magát lovon ülve és aztán nem jajgatott.

Egy hónap mulva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost s a midőn bevette, első dolga volt – amnestiát adni.

– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek ellen.

S ki ne nyujtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midőn a kis szürke ember nyujtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt a legközelebbi csatából?

De még sem volt igaza a kis szürke férfinak.

Alkotmányos országban ilyesmit hadvezérnek tenni nem szabad.

Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tyrannismus.

A minél fogva a kis szürke embert, mielőtt megdicsérték volna győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnestiáért.

A kis szürke ember a mint a pirongatoriumot megkapta, azt felelte rá, hogy igen jól van, hanem küldjenek minélelőbb pénzt, mert a katonák rongyosak.

Odafenn tehát, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis szürke embernek egy arany rendkeresztet s az országgyűlés színe előtt kinevezték altábornagynak.

Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabiró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.

Ebből képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendczím elnyerése.

Egy ősz huszárezredes, a hadügyminiszter segéde, lőn megbízva e kineveztetés és rendjel kézbesítésével.

A kis szürke ember ekkor Kolozsvárott volt.

A szászok épen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, a mire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.

Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének napja.

Úgy lőn, az nap jelent meg a hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.

Belép hozzá a vén huszárezredes. Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt.

A mint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajlott annak csonka kezéhez s ősz, aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult kezet.

A kis szürke ember könyezve szorítá keblére a vén ősz katonát s midőn az érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes egy igen szép beszédet intézett hozzá – valóságos német nyelven.

A jó öreg huszár egy debreczeni születésű magyar ember, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig készült s utoljára is úgy mondta el, hogy a ki magyarul nem tudott, bízvást azt hihette, hogy most magyarul beszél.

A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei ismét önkénytelenül megteltek könyekkel. Az ő könyei a tábornokban is felkölték a rokonérzelmeket, sírt a kis szürke ember, érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét elvégzé, megrázta forrón annak elfogódástól reszkető kezét és mondá:

– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, a mit beszélt.

Ez ideig egy sem volt, ki ne könyezett volna a jelenvoltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoválisabb kaczagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal fogamzott német dikcziót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.

A vén huszár tehát leirta a papirosra elmondott szavait s úgy mutatá be a tábornoknak.

Végig olvasá azt s elégülten biczegett hozzá kis szürke fejével, de a mint azon helyre ért, hol a vén huszár a philhungarok legióit kezdi dicsérgetni, letette az irást:

– Ezt ki kell törülni, monda, csak a magyar és a székely a katona!

Lehet, hogy nem volt igaza, de ő a magyarokat oly nagyon szerette.

Jobban szerette, mint tulajdon nemzetét.

S azután örömmel hagyta magának föltűzni az igénytelen érdemjelt. Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a ceremonia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni, mely annak beléptekor már száján lebegett:

– Hozott-e ön pénzt a katonáknak?…

– Most az egyszer semmit.

– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni nem hagyom a fiaimat.

Rájuk költötte volna mind a két Indiát, úgy szerette őket!

Szegény öreg apó! mintha most is látnám…

NOMEN ET OMEN.

Ezernyolczszáznegyvennyolcz januárban esze ágában sem volt senkinek, hogy még ez idén háborút is lásson.

Az emberséges hazafiak mindenről gondolkoztak a világon, csak a puskaporgyártásról nem, s ha valahol zajosabb tisztújítás alkalmával egy-egy nemes embernek belyukasztották a fejét, három hétig módja volt a journalistikának a legérdekesebben elmélkedhetni a hallatlan vérengzés fölött pro et contra.

Ez időkben sokat beszéltek a lapok és nemlapok egy váczi magnetikus álomjáró hölgyről, a ki sok mindenféle csodákat jövendölt előre, a mik közül egyik vagy másik közbámulatra be is teljesedett.

Így megjövendölte, hogy Komárom egy napon el fog sülyedni. Szegény város jól járt volna, ha egy kis sűlyedéssel megmenekedhetett volna bajaitól. A bekövetkezett fátum még a jóslatot is felültetézte inséges következményekkel.

Megjövendölte azt is, hogy a cholera meg fogja látogatni az országot s azok lesznek a legszerencsésebbek, a kiket az elvisz.

Mikor Perczel Mórt követnek megválaszták, Pozsonynak utazván, egy éjet Váczon kénytetett tölteni, s ott néhány ismerői annyira tele beszélték a füleit a somnambula mindennemű csodadolgaival, hogy elvégre is kedvet kapott a rejtélyes lényt közelebbről megismerni s elvezetteté magát hozzá.

Halvány lámpa mellett feküdt az idegkóros, egy igen fiatal szűz, arcza fehérebb, mint minőt valaha láttam, csaknem átlátszó és igen sovány. Szemeit, mik igen nagyok és tiszta kékek voltak, sohasem nyitotta fel egészen s ajkai és kezei szüntelen reszkettek.

Orvosa épen jelen volt. Rettenetes szívgörcsök ellen ajánlák a mágneskúrát a szenvedő leánynak s már hatodik hete volt, hogy a mágnesálom tart rajta.

Csak igen ritkán volt ébren, még ritkábban aludt, rendes állapotja valami volt az álom és ébrenlét között, egy szünteleni öntudatlan merengés, eleven érzése az idegen örömnek és fájdalomnak, az önérzékek legkisebb tudata nélkül.

Az orvos oda lépett hozzá. A mint a leány kiterjedt mágneses gőzkörébe ért, a sympathetikus összehatás fölnyitá annak szemeit. Merően nézett orvosa szemeibe, pillái nem mozdultak.

A mint az orvos megfogta a leány kezét, fagyos, holdkóros mosoly vonult végig annak fehér arczán s reszketése megszünt.

Aztán a távolból, alig értetve hozzá ujjai hegyét, elkezdé az orvos a leány arczát, homlokát, karjait, keblét végig huzogatni, lassan, simán először, azután sebesebben, megszaggatva s eközben szemeit feszülten tartá a leány arczára szegezve.

A leány nem mozdult, csak szempillái látszottak küzdeni az ellenállhatlan bűverővel, mely mindig nagyobb erőt vett rajta, le-lecsukódva s újra kerekre fölnyilva. A szemcsillag szokatlanul kitágult.

Lassankint egész arcza csodálatosan elváltozott. Valami mondhatlan édes fájdalomérzet volt vonásaiban kifejezve. Sóhajtott, könyezett, ajkai meg-megnyiltak, végre nyugodt mosolygás foglalt helyet arczán, feje hátrahanyatlott karszéke vánkosára s elaludt.

Az orvos ekkor Perczel Mórt is oda lépteté a mágneses gőzkörbe.

A leány arcza e pillanatban nehéz, magasztos, sejtelmes tekintetet vőn.

– Ki e férfi? kérdé tőle az orvos halk, ismerős hangon.

A leány vártatva, tétovázva felelt:

– Egyike – a jövendő – legnagyobb – hadvezéreinek.

Perczel elmosolyodott és gondolá magában, az országgyűlés táborában mindenesetre.

– Nem az országgyűlésen, felele a leány a ki nem mondott gondolatra. A csatamezőn.

– S milyen sors vár reá ott? kérdezé az orvos.

– Őrizkedjék tulajdon nevétől…

* * *

Ugyanezen év végén Perczel Mór magyar tábornok volt, csatázott, hadijelentéseket irt, seregeket fogott el és a legvitézebb vezérek egyikének tartatott, a nélkül, hogy a váczi leány valaha eszébe jutott volna.

Deczember 30-ika volt, midőn Mórnál csatát fogadott el és azt elveszté.

E csata elfogadásával és kimenetelével maig sincs tisztában senki.

Elég az, sőt több mint elég, hogy a csata elveszett.

Serege szétveretett, ágyúit elvették, poziczióját elfoglalták. Bajnokai színét, javát, a szép Zrinyi-zászlóaljat, leölték, vagy elfogták.

Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike tréfálni mindig kész táblabiráinknak nem kis kárörömmel mondá neki:

– Öcsém Mór, a druszád nem igen jól talált fogadni.