Part 11

Az oláhok megmerevedve állottak körüle. Nejeik künn sikoltozva futottak el az ablaktól.

A tribun egy pisztolyt vont elő kebléből s a lőporos hordóhoz lépett.

Ordítva rohantak ekkor rá társai, a kétségbeesés rémsikoltása hallatszott egy perczre, azután egy földrengető pukkanás, a havasok megrengtek az iszonyú dördüléstől s az égig lövellő lángban, mely szétcsapott percznyi villanattal, omló kövek, gerendák között szétszaggatott emberi tetemek repülését látták a felriadt lakók.

A tribun lakának helyén csak egy feltúrt gödör maradt.

… A nap feljött ismét és végig mosolygott a földön.

… A fák lehullatták utolsó leveleiket.

… A Bárdy család tizenhárom tagja közül egy sem élt többé.

* * *

Kihull kezemből a toll, szívem elfogódik.

Vajha tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, csak egy zaklatott agy lázas álmainak idétlen rémszörnye.

Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, a mit elbeszéltem, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind ez csak költemény, csak egy nyomasztó álom. Felébredünk és nem látjuk többé.

KOMÁROM.

Romemléke harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város! Lakóidnak egy tizedrésze nem talál benned hajlékot, – örömet, vigasztalást senki sem.

Harangszó nem hívja imádkozni a te népedet, zeneszó nem hívja őket vigadni, egy tornyod, egy templomod sincsen, egy mulatóházad, egy vendéglőd – sehol; csak romjaid vannak és inséged és szomorúságod.

Hajh, nem ilyen voltál te hajdan! A melletted elröppenő gőzösök vendégei két torony kúpjait látták messziről ragyogni, egyes, kettős keresztek, sasok és aranygombok fénylettek azoknak tetőin. Voltak templomaid, miknek egyike páratlan volt Magyarországon fresco festményeivel, volt szép újonépült dunasorod, mely egészen nagyvárosi tekintetet adott, egy szép főutczád emeletes épületekkel, – nagy megyeházad, mely három utczára feküdt, udvarán példányos dolgozó-intézettel, – iszonyú falakra épült városházad, – pompás kálváriád, nagyszerű köziskolád a reformáltak templomával szemben, regényes angol sétányod a város keblében, – roppant katonai kórházad és igen víg, igen jókedvű néped.

A Duna közepén kis sziget feküdt, a ki azt ismeré, fogalma lehetett a paradicsomról. Kemény dobogó-híd vezetett oda a városból, a sziget egyik végétől a másikig hosszú út ment végig egyenesen, kétfelől óriási pálma-jegenyék soraival beszegve, miknek túlsó végén ha a nyári nap aláment, arany hálóval szőtte be az egész ligetet.

Nyáron itt mulatott a kedélyes népség; a sziget kertekre volt osztva, mik gyümölcsöt termének az egész vidék számára; télen, ha a hideg szobáikba szorítá, víg társaságok gyűltek házról-házra, az ismerősök összeszedték egymást, örültek, vigadtak; a környék ifjai, szépjei itt jöttek össze népes tánczvigalmakban és ha nagy ünnep volt, a reggeli harangszóra komoly, jóképű nép hullámzott a templomok felé, selyemruhákban a nők, nagy, nehéz ezüstlánczos mentékben a férfiak s ha kellett áldozni, ott sem voltak ők fukarok, egy népszerű lelkész egyetlen templomi beszédére leszedték a férfiak ruháikról az ezüst gombokat, a nehéz filigrán lánczokat s mind lerakták Isten dicsőségére a templom küszöbénél. Ez adakozásból épült a templommal szemben a nagyszerű iskola.

Mindez volt! Volt és nincs többé.

Rettenetes tűzvész elhamvasztá házaid két harmadát, a legszebb részt; a főutcza, a dunasor, több, mint ezer ház porrá, hamuvá égett; elégett három templom, köztük a kéttornyú a szép fresco-festményekkel, melynek tornyait már egyszer hetven év előtt a földrengés döntötte össze; elégett a nagy városház, a roppant megyeépület, dolgozóház, kóroda és a piacz egészen.

A mi még megmaradt, azt a golyók rombolták össze s a mit az ágyútűz megkimélt, neki jött a jeges árvíz s mind, mind ledöntötte…

Oda a sziget is, szép fái kivagdalva, elpusztítva; a híd, mely a várossal összeköté, leégve.

Oda a jókedv, oda a régi öröm, a templomba, a vigalomba járás ideje, – a víg társaságok, az ünnepek harangja, a farsang zenéje elhallgatott, – az utczák üresek, a házak építetlenek, a nép elszegényült.

Most már feljöhet a szivárvány, nincs minek elpusztulni többé.

* * *

Rémséges éj volt. Fagyott, csikorgott és a népség mégis künn töltötte az éjet a szabad ég alatt.

A város fölött a bombák pattogtak.

Süvöltve repültek a romlás szárnyatlan dæmonai a csillagos égen, fényes tüzes karélyt irva maguk után.

Tűzfarkát csóválva futott kigyózó röpttel a szikraokádó congrevrakéta, míg a nehéz bomba lomha kanyarulatban emelkedett mindig felebb, mindig felebb, mintegy taszigálva a belől perczenkint kilövellő tűztől, míg egyszerre a magasról sebesen megfordulva csapott alá, nagyot mennydörögve, a hová leesett.

Némelyik fent a levegőben pattant szét, egy perczre napot gyujtva az éjszakai égen s messze szórva hulló darabjait az alanti háztetőkre.

Mint meggyulladt planéta repült a szurok-koszorús teke s közben-közben egy-egy izzó golyó, mint haragos vörös vészcsillag, mely a pokolból jő fel.

Úgy tetszék, mintha a pokol fölülkerült volna az égen s ott csatázna az angyalokkal és csillagokkal s szórná alá a földre mennydörgő zuhanással a letépett csillagseregeket.

Rémséges éj volt.

A tűzgolyók egyike meggyujta egy épületet, a ház egy percz alatt lángokban állt, a szél megragadta lángjait, felkapta a szomszéd templom tetejére, mely a nagy tűztől még épen maradt, a szikraözön záporként hullt a templom tetejére s nemsokára lángok csaptak ki annak oldalán is.

A reformátusok temploma égett.

Föl, föl, ti buzgó hitsorsosok, jőjjetek elő rejtekeitekből, templomtok ég! Egy ember, ha meghal, születik helyette más, de az Isten házát ki fogja felépíteni újra? Elő a fecskendőkkel! Egyetlen szent háza az még várostoknak, hol fogtok imádkozni, ha az is elpusztul? Siessetek! Templomtok ég!

Nehány bátor férfi megkisérti az oltást, de kevesen vannak! – nagy munkával sikerül nekik golyók zápora közt megakadályozni a tűz tovább terjedését; a templomot megmenteni nincs elég kéz, bár a kevesek mindent megkisértenek, a tűz már a torony lépcsőibe kezd elharapózni.

* * *

Az égő templom fénye messze világít a sötét éjszakában.

Udvard felől az éji tűzvilágnál egy csapat lovas látszik ügetni a megszállt vár felé. A lovasok huszárok, vezérök alacsony, zömök férfi, hosszú szőke szakállal és életpiros arczczal, mely most még pirosabb a tűz visszfényétől s lelke haragjától.

Midőn a parthoz érnek, az őrszem megállítja őket, a vezér egy iratot vesz ki kebléből, melynek olvasta után a helyparancsnok katona-üdvözléssel köszönti az érkezőt s átszállíttatja a városba. Azon utcza végén, mely a Vághoz vezet s melyet a monostori telepek golyói be nem járnak, nagy csoport kardos férfit talál a jövő idegen, kik ott állnak egy tömegben s nézik távolról a tüzet.

Nézi őket, – honvédek. Jobban nézi. Látja, hogy csalódott, nem honvédek, csak honvéd tisztek.

Oda lépett hozzájok.

– Mit keresnek önök itt? kiált rájok kemény, parancsoló hangon.

– Kicsoda ön? kérdi sértett büszkeség hangján egy kövér, szakállas, bajuszos ember, aranyos mentegallérral; képéből kilátszik, hogy valami képviselőből ütött őrnagy, ki féltében állt be katonának.

– Az én nevem Guyon Richard, felel az érkezett, mától fogva e vár parancsnoka. Mit keresnek önök itt? E névre nehány hang a tömegből éljenezni kezdett.

– Nekem nem éljenek kellenek, hanem hőstettek. Miért nincsenek önök a tűznél? miért nem oltanak?

– Engedelmet kérek, tisztelt tábornok úr, szólt meghunyászolt hangon a szakállas, termetes őrnagy, parlamentaris positurát véve parancsnoka előtt, ott oly sűrűen röpkednek a bombák, hogy az oltást megkisérteni csupa vakmerő istenkisértés és életkoczkáztatás lenne.

– Katonának ott a helye, a hol a golyók hullanak! mozduljanak önök!

– Engedelmet kérek, de az ellenség valóban elég illoyalis módon nemcsak bombákkal, melyek közül némelyik százhatvan fontot nyom, nemcsak tüzes golyókkal és röppentyükkel, miknek végére 6 fontos gránát van ragasztva, de sőt shrapnellel is lövöldöz az égő házak fölé, mentegetőzék az aranynyakú táblabiró s nagyon ki akart magáért tenni egy válogatott diætai dictióval.

– Tetszik önnek menni, vagy nem? vágott közbe röviden a kis férfi s nyeregkápájából egy pisztolyt vont elő s azt oly hidegvérű képpel irányzá a raisonnirozó homlokának, miszerint az bizonyos lehete felőle, hogy ha még egyet szól ellene, lelövi mint egy tököt.

– Könyörgöm, hebegé, csak szerény véleményemet akartam kifejezni.

– Én nem szoktam sokat beszélni. Én nem szoktam katonáimnak azt mondani veszély idején, hogy «előre!», hanem azt, hogy «utánam». A ki becsületes ember, hallotta, mit mondtam. S ezzel sarkantyúba kapta lovát a tábornok s előre nyargalt.

A téren egy férfi sem maradt, mindnyájan követték.

Egy óra mulva tenger nép oltotta a tüzet; legelől a tábornok maga, ki mindenütt ott volt, hol a veszély legfélelmesebbnek mutatta magát. Ott járt a süvöltő ágyúgolyók között, mik sürűen hullottak a tűzbe és a körül.

– Nem kell félni a golyótól, biztatá embereit, a ki nem fél tőle, azt nem éri soha. Minden századik golyó talál csupán! Csak minden ezredik talál!

Azon perczben mellette álló segédét üté le a lóról egy huszonnégy fontos teke.

A tábornok meg nem zavarodva a beszédére elég mal a propos jött eseten, mondá:

– És ha talál, az a legszebb halál!

A népség éljent kiálta rá, égő lángok között, dörgő ágyúgolyók ropogásainál, harsogó éljennel üdvözlé a nép az új várparancsnokot.

Midőn megérkezék, a torony lépcsői már le voltak égve, a harangok megolvadva hullottak alá egyenkint égő állványukról s keresztültörték magukat a templom boltozatán.

– A toronytetőnek nem szabad elégni.

Ő mondta és a nép reggelig oltotta a tüzet s a torony érczfedele aranyos gombjával még máig is fennáll.

Így mutatta be magát a branyiszkói hős új alattvalóinak.

* * *

Másnap siettek tisztelkedni hozzá táborvezetői, kiket keményen megpirongatott érte, hogy miért engedik a várost lövetni, ostromoltatni oly seregtől, mely a helyőrségnél számra alig nagyobb, hogy miért engedték meg az ostromlóknak, hogy az átelleni hegyen batteriákat állítsanak fel, melyekről a várost keresztül-kasul lőhetni.

A tisztek igérék, hogy máskép leend ez a tábornok alatt s távozának.

Utánok a város előkelői jöttek tisztelkedni, derék, becsületes parókás férfiak, anno 1790-ből származva, kiket a tábornok igen szívesen fogadott s közülök legkivált azzal a jeles, kitünő férfiuval igen kedélyesen mulatott, a ki arról lőn nevezetessé, hogy egy vele vacsoráló pufók, vereshajú, piros gallérú kortesnek elhitte, hogy ő Kossuth Lajos s e hitében mind e mai napig szilárdul megfeneklett.

A tábornok mindenkit, ki hozzá tisztelkedni járult, másnapra meghítt magához ebédre, a város előkelőit is megtisztelé e kitüntetéssel, kik azt méltányló bizalommal fogadák.

– Oh, igen jól fogunk mulatni, biztatá meghívott vendégeit, törve az igéket.

Megjegyzendő, hogy a tábornok a magyar nyelvvel majd épen oly kegyetlenül bánt, mint a magyar ellenségeivel.

– Csak azok oda által békét hagynának ezuttal, jegyzé meg az ismerős táblabiró-őrnagy, ki képviselői tekintélyénél fogva bizalmas lábon kivánt állni a parancsnokkal, mely megjegyzés, hogy nem lehetett épen rendén kívül, tanúsíták a jelenlevő bizalmas urak helybenhagyó fejbiczczenései.

Az észrevételt tevő circumspectus őrnagy a parancsnok komoly arczából azt itélte, hogy bizonyosan e tárgyról gondolkozik, jónak látta egy irányadó eszmét hozni indítványba, mely ilyenforma tervet tartalmazhatott:

– Vajjon nem lenne-e jó e napra fegyverszünetet kérni az ostromlóktól, hogy békén lakhatnók el a tisztelt parancsnok úr megérkezésének ünnepét?

A tábornok türelmes, szelid hangon válaszola:

– Az nem érne semmit, mert nem adnák meg.

– Hát azon esetben van itt a casamatákban egy nagy hosszú terem, melyben tán kétszázan is elférnénk.

– Valóban?

– Sőt még tán egy zenebanda is beférne mellénk.

– S oda nem hatnak be a bombák?

– Oh még a százhatvan fontosak sem. A boltozat erős s fölötte két ölnyi földsánczolat. Mi ott kényünkre poharázhatnánk, toasztirozhatnánk, dictiózhatnánk, a zenebanda húzná, az ifjak tánczolnának és az ellenség még csak egy kis körmünket sem bánthatná.

– Valóban szép gondolat… önök tán máskor is tartottak ott már tánczvigalmakat?

– Oh, a télen majd mindennap. Míg az ellenség oda künn a fagyon sánczokat hányt, mi azalatt a biztos sáncz alatt tánczoltunk s mikor ők legjobban iparkodtak a bombákat a városra szórni, mi csak nevettük az egészet a lőréseken keresztül. Hahaha!

Az őrnagy úr igen mulattatóan tréfásnak találta ez ötletét, míg a jelen volt városi előkelők kissé savanyú képeket vágtak hozzá, annak emlékében, hogy a tréfapohárban a váron kívül maradtak számára a sepreje jutott.

A tábornok nem nevetett, nem is haragudott. Az egész tervet igen szépnek találta s a búcsúzó deputatiókat azon reménynyel engedé távozni, hogy a jövő napon olyan pompás mulatságban részelteti őket, a minőt még soha életökben nem kóstoltak.

* * *

Másnap a tábornok szállásán, a várbeli pavillonban, nagyszámú vendégsereg csoportozott össze, ünnepi ruhákban, ünnepi képekkel.

A tábornok szokott udvarias nyájassággal fogadott mindenkit s miután segédei jelenték, hogy az előkészületek meg vannak téve a banquethoz, felhivta vendégeit, hogy szíveskedjenek vele odáig sétálni.

Gyönyörű meleg tavaszi nap volt, a kaszárnyákból lejött a katonaság, vígan éljenezett egy fényes csoportot, mely a tábornokot körülfogva, kedélyes discursus közt hullongott az ó-vár kapuja felé.

A csoport közt a hasas, szakállas őrnagy vette magának a legnagyobb fáradságot, különösen a tábornok mellé furakodni, hozzá szüntelen beszélni, úgy, hogy a kik nem hallják, hogy mit beszél, azt képzeljék, miként ő és a tábornok a legintimebb szövetségben élnek és legjobban értik egymást.

– Méltóztatott megtekinteni a sánczot? kérdé a legnyájasabb hangon, melyet valaha főispáni helyettes korában tanult.

– Minden sánczot megnéztem, még korán reggel. Jó karban vannak.

– Igenis, de specifice azt az egyet, a melyet tegnap méltóztatott általam említtetni hallani?

– Úgy? Helyesen. Ott fogunk ebédelni.

– Hehe. Igenis? A táblabiró-őrnagy majd kibujt a bőréből örömében. Magamon kívül vagyok, hogy szerény indítványom képes volt parancsnok úr helybenhagyását megnyerhetni.

Eközben az ó-vár udvarára ért a vendégcsoport.

A kérdéses bástya óriási tömör falaival épen a Dunára fekszik, teteje a falaknak magas földhányattal van befedve, mely ismét gyönyörű zöld gyeppel kirakva, egyike lehet a legszebb sétányoknak.

A bástya keleti fokán egy kis rondella van építve, hol a hajdani várparancsnok, Bakonyi, szép derült időkben vígan szokott mulatni ifjabb ismerőseivel. Oh akkor az emberek sokkal barátságosabb lábon állottak egymással.

Most e rondella előtt hosszú asztalok voltak megterítve, virágbokrétákkal, süteményekkel és palaczkokkal rakva, a rondella maga körül volt tüzködve nemzeti lobogócskákkal, kettő-kettő minden oszlop mellett.

A bástyához közeledő vendégek nagy része észrevette a sáncz tetején terített asztalokat s azoknak láttára furcsa érzések között kezdte találni magát, mik egészen különbözők azoktól, melyeket az ember más körülmények között terített asztalok látására érezni szokott.

Csupán a táblabiró-őrnagy úr nem tartá e körülményt komoly aggodalmakra méltónak s midőn a bástya üregéhez vezető ajtót elérték, kivált a tömeg közül, szolgálatkészen ajánlva magát vezetőül a bástyaterembe, hová ő már legjobban tudja a járást.

– Nem arra, nem, kiálta a parancsnok, fel a bástya tetőre. Látja ön, hogy ott van számunkra terítve.

Az őrnagy mosolyogni akart, de nagyon vaczogtak fogai.

– Tábornok úr tréfálni méltóztatik, hisz itt a teremben sokkal jobb, sokkal kényelmesebb.

– Mit gondol ön? Ilyen szép tavaszi napon bevenni az embernek magát egy rekedt barlangba, hova csak két arasznyi lőrésen süt be valami világosság. Ez vétek volna a természet ellen. Itt, itt a szabad levegőn. Itt lehet jól vigadni.

Az őrnagy szépen megköszönte magában az ilyen vigasságot.

– S mi mind oda fenn fogunk ebédelni? kérdé reszkető állal.

– Természetesen. Természetesen. S miután látta a tábornok, hogy itt megint az a körülmény forog fenn, a hol neki e helyett «előre!» azt kell mondani «utánam!»: maga indult előre a bástya lépcsőin; vendégei búsan kullogtak utána, s inkább hasonlítottak egy áldozatra vezetett martyrsereghez, mint valami lakodalmas menethez, kik még ma tánczolni is akarnak.

A táblabiró őrnagy pedig nem hogy furakodott volna a tábornok mellé, sőt nagyon is hátul kezde maradozni, világos jeleivel a magát skizzirozni törekvés hajlamának.

Azonban ezuttal a tábornok volt az, ki őt fölkeresé, karon fogta, fölvezette a bástyára s tartotta beszéddel a bizalmas férfiut.

– Minő pompás kilátás! Mint nyalják a habok a bástyák fokait, – a túlparton mind ide látszanak az ostromlók sánczai; amott egy pár réstörő ágyú látszik, szinte bele látni, úgy ide van fordítva; túlnan állnak a taraczkok, egy bombavető mozsár, – gyönyörű tiszta az idő. – Ni most egy tüzér jelenik meg a sánczon, ki lehet venni vörös hajtókáit a távolból. Gyönyörű idő.

Annyi bizonyos, hogy ha e beszéd alatt erősen nem fogta volna a parancsnok a maga emberét, az, – dicsőség ide, dicsőség oda, – de úgy leszaladt volna a bástyáról, a mint csak illik, így azonban nem tehete egyebet, mint hogy sóhajtva kérje a jó és rossz idők adóját magában, hogy bárcsak egy olyan ködöt támasztana az átlátszó levegő helyett hirtelenében, hogy az asztal egyik végén ülők ne látnák a tulsó végén ülőket.

A vendégek azonközben nagy fészkelődések közt helyet foglaltak az asztal mellett, nagyobb resignatióval tán nem fogtak még lakomához az apostolok utolsó vacsorája óta.

A tábornok maga mellé jobbfelől ülteté a bizalmas őrnagyot, mert a haza atyját a katona-öltönyben is ki kelle tüntetni.

Eközben fel kezdték hordani az ételeket. Evés és ivás közben lassankint kiderültek a kedélyek, a bor belső világa elűzé a józan félelem borúját. Az emberek elkezdtek egymással diskurálgatni, majd tréfálni, később kaczagni, úgy, hogy az őrnagy úr alig győzte szomszédjait könyökkel taszigálni, s az átellenieket lábbal rugdalni az asztal alatt, hogy lassabban beszéljenek, míg ő maga oly óvatossággal rakta le kését és villáját, valahányszor felvette, hogy azzal legkisebb zörejt ne okozzon, s evés közben szüntelen hátra tekintgetett a tulsó parton álló ágyúk, mozsarak és tüzérek felé, miközben aztán majd a nyakába öntötte a levest, majd a fülének vitte a szájának szánt falatot, majd üresen kapta be villáját, melyről leejtette a pecsenyét, az édes ételbe borsot, paprikát hintett nagy bőséggel, s a salátához feltett eczetet mind egy lábig megitta – a ráfigyelmezők nem csekély mulatságára.

Maga a tábornok is csendes benső megelégedéssel nézte áldozatját, ámbár ebbeli gyönyörűségét kifejezni nem volt is szokása.

Az őrnagy azonban egész ebéd alatt itta a vizet, hogy egy gödény is megsokalta volna, azt állítva, hogy igen melege van. A mi nem lehetett minden valószinűség nélkül.

Ebéd derekán, mikor már mindenki arczán nyiltak a jókedv rózsái, az őrnagy úr is rávette magát, hogy meg fog szólalni, s jó közel hajolva a parancsnok füléhez, súgva mondá neki:

– Ugyan jó, hogy az ostromlók is most ebédelnek, s nem vehetnek bennünket észre, milyen nagy baj lenne abból!

– Az igaz. Ott kellene szegényeknek hagyni az ebédjüket és bennünket mulattatni.

Az őrnagy úr ismét szépen megköszönte magában az olyan mulatságot.

A parancsnok ekkor egy poharat töltetett meg magának igazi tokajival, s azt fölemelve, maga is fölkelt; látszék, hogy valakiért inni akar.

Csak nem lesz oly gondatlan, hogy most toasztozzék? gondolá magában a testes őrnagy, s elszörnyedt magában e vakmerőség lehetőségét felfogva.

– Uraim! szólt erős, csengő hangon a parancsnok. E pohár a magyarok hazájáért!

– Éljen! harsogá e szóra minden ajak, s a vendégek felugráltak helyökről, s poharaikat csengve összezördíték. E névre minden félelem eloszlott. E név hallatára, kik mámorosok sem voltak, azok is megrészegültek, háromszor ordíták rá rivalgó hangokban az éljent!

A táblabiró őrnagy kétségbeesetten terjeszté ki feléjök kezeit, csitítva a rá nem hallgatókat, mint ki egy kitörni készülő forradalmat iparkodik, de nem bir elfojtani. S hogy kétségbeesése tökéletes legyen, a harmadik éljen szó után a rondellában elrejtett katonai zenekar rákezdte harsogtatni a Rákóczy-indulót.

– El vagyunk árulva! kiálta az ember, s szinte hanyatt esett székestül együtt. Az ostromlók észrevettek bennünket, uram! tábornok úr! parancsnok úr! vezér úr! itt az idő, hogy menjünk innen; az ellenség ágyúi mind nekünk vannak szegezve, itt benünket rögtön bombákkal fognak elárasztani.

– Az csak nekik fog fáradságot okozni, felele a tábornok hideg vérrel. Egyébiránt látni akarom, hogy mint tudnak czélozni.

– De én nem akarom, az én életem nem csupán a magamé, az én életem a hazáé is, nekem azt könnyelműen koczkáztatnom nem szabad. Azzal még az országyűlés is parancsol.

– Megtörténhető esetre nézve én a felelősséget magamra vállalom kegyed becses élete miatt az országgyűlés előtt. Egyébiránt parancs van kiadva, hogy a sáncz sorompóin senkinek, míg magam el nem megyek, távozni nem szabad.

Az őrnagy aggodalmai azonban nem voltak minden ok nélkül, mert az ostromágyúk csakugyan, a várfokról jött zenehangok által az ott mulatókra vonatván a figyelem, elkezdtek durrogni, s hánytak mindenféle golyóbisokat a lakmározó társaság felé.

– Azonban mi is erélyesen fogjuk magunkat védeni, szólt a tábornok, helyéről meg sem mozdulva és segédeinek intett. Hozzátok elő a batteriákat.

Jégben hűtött pezsgőpalaczkokból volt e batteria, melynek pukkanásai furcsán paródiázták a túlparti ágyúdörgést, míg a tajtékzó tűznedv nőttön növelte a vigadó társaság szilajult jókedvét.

A zene mindenféle magyar dalokat hangoztatott eközben szakadatlanul, ha egyik banda elhagyta, a másik kezdte rá, a társaság az ismerősebb nótákat együtt énekelte a trombitákkal; úgy tetszék, mintha kétszáz emberi torok és vagy ötven trombita azon vetekednék egymással, hogy melyik birja a másikat elnyomni.

A bombák pedig hullottak jobbra-balra, némelyik a Dunába esett s ott pattant szét a víz fenekén, el nem oltva annak árjaitól, s kétfelé csapta a felzavart hullámot.

Süvöltött, pattogott valamennyi, de még csak közel sem járt egy sem.

A jókedvű nép szinte mulatta magát rajtuk; a melyik a levegőben pattant szét, annak «fórát» kiáltottak; a melyik fejük felett repült el, azt pohárral kinálták, hogy igyék egyet, ha elfáradt; a melyik a sáncz árkába esett, azt biztatták, hogy majd kötelet eresztenek le neki, azon jőjjön fel; a rakétát póznának csúfolták, a bombát úritöknek és a golyókat fövetlen gombócznak.

Egyszóval az egész társaság kikapott a félelmen, s mit azelőtt szent borzalommal nézett a messzeségből, most a közelben igen mulatságos játéknak találta.

Csak a táblabiró-őrnagy úr állt ki ezalatt halálverítékes kínokat. Le-lekapta a fejét minden bomba előtt, mely száz ölnyi magasban repült el a sáncz fölött. Féloldalt fordult a közeledő golyónak, s valahányszor egy bomba szétpattant, mindannyiszor oly mozdulatot tőn, mintha igen nagyon hátba ütötték volna.

Ebéd után estefelé a zene és vigalom hangjai többeket felcsaltak a város szépei közül a veszélyes sánczokra, tán ők már szokva voltak az ostromhoz, jobban mint férfiaik, vagy erősebb volt bennök a kiváncsiság a vigalomban részt vehetni, mint a bombák iránti félelem.

A hold is feljött szépen, s holdvilágnál, zenehangnál a tűzrekapott fiatalság tánczra kerekedett a vidék szépeivel, s úgy járták a csárdást, mintha az átelleni menydörgés egyéb sem volna, mint a nászvezető vőfély pisztoly-puffogatása.

A táncz rendkívül tetszett a tábornoknak, s minthogy tetszését eléggé nem birta elrejteni, azt nyerte vele, hogy egy eleven kaczkiás menyecske kiidézte ülőhelyéből, s úgy megforgatta a tolnai lakodalmason, mint valami villi az úton előtalált gavallért.

A parancsnok mindezt angol phlegmával hagyta magán megtörténni, s miután megértették vele, hogy a magyar tánczot háromszor szokták újra járni, ugyanezt a manœvret kétszer hagyta magán ismételni csókolni való hidegvérű képpel.