Part 10

– Biz igen, felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló helyében. Koczkát fogunk vetni, a ki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten, vagy tízen, vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.

– Csak egyé lehet, szólt közbe szárazon Numa.

– Tehát akkor azok egymás közt újra koczkát vetnek.

– A koczkavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk s nap-estig egyformán hajítunk.

– Hát kártyázni fogunk rá.

– Azt nem engedem. A kik ravaszabbak, megcsalhatják az együgyüeket.

– Jó, hát ird le neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, a melyiket kihúzod, az vigye el a leányt.

– De hiszen ti olvasni nem tudtok s én azt a nevet olvashatnám le, a melyik nekem tetszenék.

Az oláh türelmetlenül kezdte vakarni a fejét.

– No hát mondj te valami okosat, tribun.

– Fogok mondani. Tegyük próbára, hogy melyikünknek van legnagyobb bátorsága, a melyik legvakmerőbb lesz közöttünk, a melyik legjobban bebizonyítja, hogy semmitől sem fél, azé legyen a leány, az egyuttal meg is fogja érdemelni.

– Nem bánom! kiáltának valamennyien. Mondjuk el, melyikünk mit tett? abból itéld meg aztán, ki a legbátrabb köztünk. Én öltem meg a legelső Bárdyt az udvaron, testvérei szeme láttára.

– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta rám a vasdarabokat az a széles ember.

– De én voltam az, ki őt keresztülszúrtam.

– Én kapaszkodtam fel legelől a hágcsón.

– Én víttam majd félóráig az aranyruhás nemessel.

És így valamennyi. Mindenik első volt, mindenik legvitézebb, legvakmerőbb volt, mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.

– Ti mind igen vitézül viseltétek magatokat, de azzal, a mi megtörtént, most bizonyítani nem lehet. A próbát ezentúl kell kiállanotok, mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt én velem, elvitázhatlanul.

– De hát mondjad, miképen? nyugtalankodék Lupuj, mindig félve, hogy Numa ki akarja játszani.

– Ide nézzetek, szólt Numa s az ágy alól egy félakós hordót húzott elő. S a mint e közben az ott fekvő leányra tekintett, észrevevé, hogy az szemeit félig kinyitva, reá néz s azután ismét lezárja pilláit.

Ébren volt és hallott minden kimondott szót.

Numa a hordó után hajoltában lassú, halk hangon súgá a leánykának: «ne félj», s azután kihengeríté a hordót a szoba közepére.

Az oláhok kiváncsian várták, hogy mit ád nekik.

Ezzel elővett egy fejszét s a hordó fenekét felütötte vele.

– Itt egy mázsa lőpor van. Ide figyeljetek. Egy szurokfenyűforgácsot meggyújtunk, azt e hordó közepébe leszúrjuk, aztán körüle ülünk. A melyikünk legtovább itt mer maradni, az kérdésen kivül legbátrabb közöttünk, mert ha ennyi lőpor ellobban, nem csak e házat, hanem az egész falut képes összedönteni.

Az oláhok közül többen elégedetlenül kezdettek morogni.

– A ki fél, nem kénytelen itt maradni, felelé nekik szárazon a tribun.

– Jól van, nem bánom, hetvenkedék Lupuj, én itt maradok, de vajjon nem mák van-e ebben a hordóban? épen olyan ez, mint a mák.

Numa felelet helyett egy csipetet kivett a hordóból három ujjával s azt az oláh égő pipájába vetve, a rögtön kilobbanó láng arczul csapá a kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében s a következő pillanatban bajusz és szemöldök nélkül állt feketére festett pofával kaczagó társai előtt.

Ez még inkább dühbe hozta az oláhot.

– Itt maradok! kivárlak! lármázott, felszedve szájából kiesett pipáját. S midőn a tribun az égő forgácsot a hordóba dugta, odament és pipára gyújtott nála.

E tréfára az oláhok kétharmada odahagyta a szobát.

Az ott maradtak pedig nagy lármával és hetvenkedéssel telepedtek le a hordó körül s esküdtek mennyre földre, hogy ott fognak maradni s mentül inkább esküdtek, annál többször tekintgettek az égő forgács felé, melynek lángja lassankint közeledett a lőpor felszinéhez.

Az oláhok eleinte csak nézdegéltek egymásra. Mindenik halványnak találta a másikat. Egy-kettő megkezdte az odább állást, a többiek is lassankint kipárologtak a szobából, a nélkül, hogy jó éjszakát kivánnának a gazdának. Némelyik fogcsikorgatva, dühösen távozott el, végre csak ketten maradtak a hordó körül. Numa, ki összefont karokkal, hátát az ágynak vetve állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot és Lupuj, ki pipáját erősen szíva, a hordó szélére ült, hátat fordítva a veszedelemnek.

A hogy ketten maradtak, hátratekinte az oláh s látta, hogy a forgács tüze már csak egy ujjnyira van a puskaportól.

– Tribun! Egyet mondok, szólt felugorva. Ketten maradtunk, ne bolondozzunk egymással, alkudjunk meg. Legyen kettőnké a leány.

– Ha meguntad a várakozást, lejjebb nyomhatom a kanóczot.

– Ne bolondulj, Numa! Csak nem vesztél meg. Hogy akarnál egy sápadt némberért mindkettőnket a pokolba vettetni? Egyet mondok. Arra csak ráállhatsz. Csak azt igérd meg, hogy ha te ráuntál a leányra, akkor nekem adod.

– Maradj itt és nyerd el tőlem. Akkor először is tied lesz.

– Igen, de én azt nem akarom, szólt mérges nyugtalansággal, csaknem síró hangon az oláh s mint egy pákosztos gyermek, elkezdte dühében saját ruháját tépni és toporzékolni.

– A mit mondtam, az áll, mondá a tribun. A ki végül itt marad, annak egyedüli joga van a leányhoz.

– Hiszen én itt maradok, de mit nyerek vele? Tudom, hogy te is itt maradsz s mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért, hanem te érted mondom, hogy ezt nem akarom.

– Ha nem akarod, hát szaladj innen.

– Nem bánom, ha adsz egy marék aranyat.

– Egy felet sem, maradj itt.

– Tribun, ne bolondulj! A tűz mindjárt a lőport éri.

– Látom.

– Hát egy tallért sem adsz?

– Egy batkát sem.

– No hát üssön meg a hetvenhét ágú sistergő istennyila szent Mihály napján, ordítá kifakadva az oláh s az ajtóig ugrott.

Mikor künn volt, még egyszer bedugta fejét.

– Egy huszast sem adsz? Még nem mentem el.

– Még én sem vettem ki a kanóczot, visszajöhetsz.

Az oláh erre becsapta az ajtót s elkezde nyargalni, futott, a mint tőle kitelt, ereje fogytáig s mikor aztán lélekszakadtan leesett egy fa alatt, fejére húzta csuháját s fülét tenyereivel eltakarva ott feküdt, fel-felütve fejét és hallgatózva, hogy mikor repül a világ levegőbe?

Az egyedül maradt tribun pedig hidegvérrel kivette az egészen leégett kanóczot s azt a kandalló tüzébe vetve, odalépe a leányhoz és fülébe sugá:

– Meg vagy szabadítva.

Reszketve emelkedett a leány fekhelyéről, megragadta a tribun nagy ideges kezét két kezével s rebegve mondá:

– Légy irgalmas. Tégy jót velem. Ölj meg.

A tribun megsimogatta a leányka kedves kis fürtös fejét s nyájas, szelid hangon mondá: «szegény kis leány, ne félj, nem bánt többé senki».

– Hogy azon szörnyektől megszabadítál, azért im kezeidet csókolom, de most szabadíts meg magadtól, – ölj meg.

– Tőlem ne tarts, felelt büszkén erre a dákoromán.

– Én a szabadságért küzdök s rabszolgának még a nőt sem tartom. Oly bizton lehetsz házam küszöbén belől, mintha az oltár zsámolyánál ülnél. Ha itthon nem leszek is, ne félj, e ház falai sérthetlenek, a ki téged csak egy tekintettel bántana meg, bevégezte földi életét s ha én honn vagyok, akkor se legyen aggodalmad, asszony képe nem lakott az én szívemben soha. Foglald el fekhelyemet, édesen alhatol ott, a mult éjet Bárdy Imre szunnyadá azon keresztül.

– Imre? kérdé meglepetve a leányka. Te láttad őt? Hol van? Él-e?

A tribun gondolkozott, nem tudta mit feleljen.

– Neki nem kellett volna ily soká késni, mormogá félig magában. Minden máskép lett volna. Nem így kellett volna végződni, nem így.

– Oh engedj ő hozzá mennem, ha tudod, hol van!

– Azt nem tudom. De arról bizonyos vagyok, hogy ha él, ide fog jönni, ide kell jönnie.

– Miért hiszed azt?

– Mert tégedet fog keresni.

– Említe tán előtted?

– Mikor félholtan feküdt, mikor aludt, álmában, fölébredtében nevedet mondta ki. Nemde te vagy az a Bárdy Jolánka, kit «a vidék angyalának» neveznek? Ezüstszőke hajadról ismertem reád.

A leányka lesüté szemeit s halkan kérdezé: «tehát hiszed, hogy eljön?»

– Legrövidebb idő alatt. Most nyugodd ki magadat. Rokonaidról ne kérdezősködjél, ők jó helyen vannak már, semmi bajuk sincs – többé.

A tribun hozott a leánykának ételt és italt s azok mellé különös gyöngédséggel egy imádságos könyvecskét helyeze s azzal magára hagyta a kétszeresen árvát.

Nehány falatot evett az szomorúan, azután felnyitá az imádságos könyvet s nagy könyeket sírva imádkozott, míg végre eljött a jótékony nemtő, az álom szemeire s annyi rémséges viszály után mélyen alvá az ártatlan gyermek az igazak álmát.

A tribun félóra mulva bejött. Látta, hogy a gyermek alszik. Lábujjhegyen odalépdelt ágya fejéhez s azután sokáig elnézte annak ártatlan alvó arczát, míg két szemébe két köny lopózék észrevétlenül.

Hevesen törülte ki az ismeretlen nedvet szemeiből a román s mintha megijedt volna az érzelemtől, mely szívébe lopta magát, kisietett a szobából, ott künn a tornáczban nyitott ajtó mellett egy durva pokróczot teríte le, arra lefeküdt s éjfélig elnézte az ég csillagait álmatlanul és merengve.

* * *

Az elhagyott kastély ezalatt folyvást égett, rémvilágot vetve a távol vidékre.

Körüle nagy némaság, mit alig zavar meg egy-egy haldokló végkiáltása, vagy egy részegségéből ocsudó rekedt danája.

Kolozsvár felől egy csapat lovas üget erőtetett sietséggel a kastélyhoz vezető úton.

Imre és társai azok. Szótlanul, komoran haladnak egymás nyomában, a nap már fenn van az égen.

– Elkéstünk! szól egy, ki Imre mellett lovagolt, az égen megjelenő tűzverességre mutatva. – Ott a te házad ég.

– Talán még nem, felelt emez s még gyorsabb haladásra sarkantyúzta lovát. Társai alig győztek vele haladni.

Egy kanyarulatnál végre kitünt a völgy. Látszott a kastély, mint egy meggyújtott máglya a hegyoldalban magasan lobogni.

Mint halálra sebzett vad, ordíta fel az ifju s kardját kirántva, vágtatva nyargalt le a hegy lejtőjén s azután vágtatva ismét fel a kigyóúton; egy óranegyed mulva kastélya előtt állott.

A lerombolt kapuhoz támaszkodva egy félrészeg oláhot talált.

– Hol van apám? hol vannak rokonaim? hol van kedvesem? ordítá az ifju őrült kétségbeeséssel s kardját megforgatá feje felett, hogy az oláhot összevágja vele.

Az térdre esett előtte és könyörgött neki, hogy ne bántsa, nem ő ölte meg az urakat.

– Tehát megöltétek őket! sikolta fel fájdalmasan a szerencsétlen ifju s fuldokolva zokogott és lova nyakára borult. – Jaj nekem, jaj nekem!

Ezalatt társai is oda érkeztek s fel akarták konczolni az ott talált oláhot.

– Ne bántsátok, szólt az ifju. Kelj fel, vezess el, hová temettétek őket. Mind megölték! egyet sem hagytak élve. Csak egyet sem! oh átkozott nap, mely ilyen éj után is feljön az égre!

Az oláh odavezette őket egy magas földtúráshoz s remegve beszélte el, mint temették oda mind a legyilkoltakat.

A boldogtalan család végsarjadéka szótlanul fordult le lováról, mint kit a szél ütött meg, családja sírja mellett.

Társai felemelték s lefektették a gyepre, a hol az legkevésbbé volt véres, azután elkezdtek azon helyt tizenkét sírt ásni.

– Ássatok tizenhármat, nyögé Imre. Ássátok meg az én síromat is.

Azután felbonták a nagy sírt s Imrét erővel elvitték onnan. A mit ott látott volna, attól megőrülendett.

– Mind megölték, zokogá. Egy sem maradt élve!…

Kevés idő mulva társai közül egy oda lépett és mondá neki, hogy a sírban csak tizenegyen vannak.

– Úgy egynek élni kell! kiálta fel Imre a remény egy halvány örömsugarával arczán. Ki hiányzik? Szólj, nincs-e köztük egy ifju szőkefürtű leányka?

A kérdezett zavarba jött a felelettel.

– Nem tudom, monda.

– Nem tudod? kérdé az ifju csodálkozva. Eredj oda és nézd meg.

A küldött nem akarta hallani az unszolást.

– Eredj, nézd meg, unszolá újra az ifju.

– Egynek sincs feje…

– Ah! ordíta az ifju, arczára csapva mindkét kezével s azután sírva veté magát ismét arczczal a földre.

– Minek kérdezted? minek akartad megtudni?

Ekkor az oláhot kezdték el faggatni az ifjak, hogy mit tud a leány felől? Eleinte részegnek tetteté az magát s nem akarta érteni, hogy kiről van szó, később azonban, miután rá riasztgattak s igérték, hogy ha igazat mond, élni hagyják, kivallá, hogy egy hintóban elvitték őt be a hegyek közé s ott koczkát fognak rá vetni, hogy kié legyen?

– Megyek, szólt az ifju, hirtelen elhatározottan kelve fel csüggedt helyzetéből. Megyek.

– Hová? kérdezék.

– Őt fölkeresni. Vesd le gunyádat, szólt az oláhhoz fordulva, vedd az enyémet magadra. S gyorsan magára vette annak egyszerű vászon csuháját, pisztolyait a tüsző alá rejtve.

– Mi követünk, bíztaták társai, fegyverrel fogjuk őt keresni faluról-falura. Kisérni, védni fogunk.

– Nem jó. Magam megyek. Egyedül könnyebben rá akadok. Isten veletek. Ha vissza nem térek, álljatok boszút értem.

Azután az oláhhoz fordult: «ember! tüsződ alatt egy arany medaillont találtam, melyet öreganyám viselt egykor nyakában s melyről benned gyilkosai egyikére ismerek; de megigértem, hogy nem hagylak bántani, most vedd kezeimből ajándékban az életet. Csupán addig tartsátok őt fogva, míg én túl leszek a bérczeken, hogy jöttömről társait előre ne értesíthesse.

Ezzel búcsút vőn társaitól, egy tekintetet vetett még a tizenegy új sírhalomra és az égő lerombolt ősi házra s azután megindult a rengeteg sötét belsejébe, kedvesét, az ezüstszőke leánykát, felkeresni.

* * *

Az őszi deres éjszakák vörösre festék a fák leveleit, az egész táj úgy nézett ki, mintha vérrel mosdatták volna meg.

Meredek bérczek közt járt az ifju útja, néhol a sziklafalak közt alig kéklett keresztül a távoli égnek egy-egy foltja, a meredekről lecsüggő fák mintha minden perczben alá akartak volna bukni. Hosszú, vastag gyökereik szárazon csüggtek alá, mint vörös kötelek a síma oldalon, meg-megkapaszkodva egy mohos hasadékban.

Messziről zúgva jött alá a bérczi patak, torlasztva itt-amott az összehordott száraz leveleket; mikor áthaladt keskeny hídján az ifju, mintha felkiáltott volna rá, hogy térjen vissza és fusson, merre futhat!

Mélyen benn a vadon erdők között, szakadékos völgyben látszik egy elrejtett falu. Az ember alig tudja észrevenni, hogy honnan járnak bele?

A házak csak imitt-amott látszanak ki a fák közül, mintha azok, kik itt megtelepedtek, csak akkora helyet irtottak volna mindenütt, a mekkora egy házhelynek elég, a többit erdőnek hagyva.

De magasan a falu felett egy kiálló bérczen van épülve egy kis sziklai lak, nagy kemény kövekből, melyhez csak egy elrejtett gyalogösvény vezet.

Az ifju ismerni látszott már ez útat, mert egyenesen arra felé tartott.

Egy szikla előtt szent kép van felállítva. Az előtt egy oláh térdepelt és imádkozott. Süvege és kaszája melléje volt letéve.

A mint észrevette a közeledőt, felállt, felvette a kaszát és útját állta a jövőnek.

Imre hidegvérrel mutatta neki a pazsurát.

Az oláh megnézte azt mind a négy oldalról, azután helybenhagyólag inte fejével: «elmehetsz» s ismét letette kaszáját és süvegét, letérdepelt és imádkozott.

A sziklai lak előtt megállt a jövevény s elkezde annak ajtaján zörgetni.

Egy oláh jött oda és monda neki, hogy nincs otthon a tribun, csak a felesége.

– A tribun neje? kérdé csodálkozva az ifju

– Igen, az a halavány fáta, a ki sors útján neki jutott.

– S az neki felesége?

– Ő maga mondta nekünk, igérve erősen, hogy a melyikünk szemet mer rá vetni, szent Miklóshoz küldi a paradicsomba.

– Nem lehetne látni azt a némbert?

– Nem tanácslom, hogy nézegesd, mert a tribun ketté hasít, ha megtudja; a ház hátulsó ablakán szokott kinézni. Eredj oda, ha akarsz, de én előbb elfutok innen, hogy velem ne találjanak.

Az ifju a ház hátuljára kerülve, benéze az ablakon.

Ott ült a kis leány egy nyirgallyakból összerakott karszékben, előtte kisded imádságos könyve.

Oly szép, oly halavány volt.

– Jolánka! rebegé az ifju szenvedélyes hangon.

A leány felijedt az ismerős hangra. – Oda tekinte, meglátta a várva vártat s örömsikoltással rohant az ablakhoz. «Jer be, kinyitom az ajtót, belül van bezárva», rebegé magán kívül, míg az ifju kinyujtott kezét csókjaival halmozá.

Az ajtó megnyilt, az ifju belépett, a szájtátó oláh pedig odalopódzkodott az ablakhoz s hajborzadva látta, hogy a leány nyakába esik a jövevénynek, míg ez hevesen szorítja azt magához s édes szavakkal halmozza el.

Azután futva futott az oláh a tribunt felkeresni s a mint azt az útban találta, lelkendezve kezdé el neki beszélni, miként egy pór hajlékába törve, az elrabolt fátával szerelmeteskedik.

– Hogy tudod ezt? kérdé hidegvérrel Numa.

– Láttam ablakodon át.

– S hogy mertél ablakomon benézni? nem megtiltottam-e? Térdepelj le, imádkozz!

Az oláh elsáppadva esett térdre és kezeit összetevé.

– Lázadó! vétettél parancsom ellen. Ezért halál volna büntetésed; ha egy szót szólsz valakinek e felől, azt ki nem kerülöd.

S ezzel ott hagyta a hirnököt, ki sokára birt ámulatából visszatérni és még a tribun eltávozta után is ott állt térden, összetett kézzel s az naptól fogva nem beszélt senkivel, nehogy veszélyes titkát elárulja.

A tribun pedig sietve ment fel lakába s midőn léptei hangjára a szerelmesek elébe siettek, megállt küszöbén és néma szemrehányással tekinte az ifjura.

– Mért kelle ily későn jönnöd!

Az ifju kezét nyujtá neki. A tribun nem fogadta el. Az én kezemen családod vére van, sugá neki halkan. Gyalázatot hagytál jönni reám, gyászt önmagadra.

Az ifju feje keblére hanyatlott. Kezei csüggedten estek alá.

– Fogadd el jobbját, szólt édes hangon a leányka a tribunhoz s azután Imréhez, ő megmente téged, megmente engem is s meg fogja menteni családunkat is.

Imre csodálkozva tekinte a leányra. A tribun megrántá kezénél fogva s félrehuzva dörmögé:

– Nem tudja, hogy meghaltak, másutt volt akkor, nem látta családja kimenetelét, én azzal vigasztalám, hogy mindnyájan élnek, csak fogva vannak. Soha se tudja meg amaz éj borzalmait! Jaj mindkettőnkre, hogy el nem háríthattuk azokat!

– De előbb-utóbb meg fogja tudni.

– Sohasem. Ti nektek el kell menni e hely színéről, el ez országból. Ki kell mennetek Törökországba.

– Én Magyarhonba akarok menni.

– Ne tedd azt! higyj nekem és ne menj oda, rossz napok várnak az ott lakozókra. A ti prófétáitok nem látják azokat, de én látom, én világosan tudom azokat. Menjetek Törökországba, én útlevelet adok nektek, azzal keresztül mehettek Moldván, Oláhországon. Itt egy erszényben pénz van számotokra, melylyel ott összehuzódva, de egymással boldogan, elélhettek. Ne átaljátok ezt elfogadni, családotok kincse volt az, melyből nekem tíz férfi része jutott, azt adom nektek vissza. Igérjétek meg, hogy nem mentek Magyarország felé.

– Nem igérem, a miről nem tudom, hogy bizonyosan meg fogom tartani, de ha jónak látandom, követni fogom tanácsodat.

Numa megfogta a két családtag kezét és sokáig nézve azoknak szemeibe, kérdé mély, érzelmes hangon:

– Ti szeretitek egymást?

Azok némán intének «igen»-t.

– Ti boldogok lesztek?

– Azok.

– Ti el fogjátok felejteni szerencsétlenségteket?

A boldogtalanok sírva állíták, hogy «el».

– Úgy menjetek. Isten kisérjen benneteket útaitokban. Vegyétek e pénzt, ez útleveleket. Menjetek minél előbb, tartsatok egyenesen a szászföld felé, menjetek Brassónak, mindenütt szabadon fognak bennetek bocsátani s hátra se nézzetek addig, míg a havasok utolsó csúcsát sem fogjátok láthatni többé. Menjetek. Ne búcsúzzatok. Egy szót se. Felejtsük el egymást.

A szeretők útra keltek. A tribun nézte őket, míg szemeivel beérheté s mikor már nem is hallhatták, még akkor is utánok kiáltá:

– Ne menjetek Magyarország felé!

Az éj eközben beállt, a tribun lefeküdt medvebőrrel terített ágyára, hol azelőtti éjen a kis ezüstszőke leány s még azelőttin ifju kedvese aludt. De mintha elvitték volna álmát. Nem birta azon helyen szemeit lecsukni.

Kiment. Leterítette a nyilt ajtóban a durva pokróczot, valamit érzett keblében, a mi hasonlatos az örömhöz, a megelégedéshez, valami gyöngéd, nemes érzelmet. És álom nem jött szemére. Éjfélig elnézte fekhelyéről az éj csillagait, mik közül olykor egy-egy lefutott.

A méla éjben távol, igen távol két lövés hallatszott. – Az égen két csillag futott le egyszerre.

A tribun az eltávozottakra gondolt magában s oly jól esett neki arra gondolni, hogy azok most boldogok…

* * *

A hold már magasan járt az égen, midőn a tribunt nehéz lépések verték föl álmából.

– Mi baj? kérdé fektéből fölemelkedve.

Öt vagy hat oláh állt előtte, köztük Lupuj.

– Két ellenségfejet hoztunk, szólt Lupuj sötét, bántó tekintetet vetve a tribunra. Fizesd ki árukat s azzal tarisznyájából két fejet tett a tribun pokróczára.

Az oláhok éles szemekkel, gyanúsan vizsgálák vezérük arczvonalmait.

A holdvilágnál Numa a két főben Imre és Jolánka fejére ismert.

Egy vonás sem mutatta arczán, hogy e pillanatban mit érez belől.

– Ismerheted őket, szólt az oláh, a megszökött úrfi, ki míg otthon nem voltál, a fátáért eljött s még pénzeidet is ellopta azzal együtt, sőt a mi több, a nálad volt pazsurákat is.

A tribun hideg szokott hangján kérdé: «ki ölte meg őket?»

– Egyikünk sem, felele az oláh. A mint rajtuk rohantunk a frátye két pisztolyt húzott elő tüszejéből s egyikkel a fátát lőtte agyon, másikkal önmagát.

– Ti mind ott voltatok?

– És még többen is.

– Menjetek vissza. Mondjátok meg a többieknek is, hogy jőjjenek ide. Azt a pénzt, a mi a szökevényeknél találtatott, ki fogom mindnyájatok közt osztani. Siessetek, egy se maradjon el; a ki nem jő, annak a része a többire jut.

Az oláhok ujjongva és nagyokat ugrálva távoztak el.

A tribun bezárta az ajtót s azután a földre veté magát a két levágott fő mellé, azokat százszor keservesen összecsókolá és sírt, mint a gyermek.

– Megmondtam, hogy ne menjetek Magyarország felé! ordítá keserves szemrehányással. Miért nem fogadtátok szavamat, miért nem hallgattatok rám!

És zokogott ellensége leütött feje felett, jobban, mintha édes apjáé lett volna.

Azután felkelt. Szemei szikráztak. Kiegyenesedett, mint egy sziklai szálfa s rettenetes öklét megrázva, kiálta rekedt, dühödt hangon:

– Czine mintye!

Pár óra mulva összegyülekeztek háza előtt az oláhok; ötvenen, hatvanan lehettek. Mind vad, rettenetes arczú népek.

A tribun a két fejet egy kendőbe takarva ágyára helyezé, azután kinyitotta nekik az ajtót.

Lupuj leghátul jött be.

– Zárd be az ajtót, hogy valaki be ne jőjjön, mondá neki a tribun, azután körbe állítá a sokaságot s végig nézett rajtok egyenkint.

– Mind itt vagytok?

– Egy sem hiányzik.

– Mindnyájan érdemesnek tartjátok-e magatokat a zsákmányban részt vehetni?

– Mindenikünk.

– Csakugyan te voltál-e az, ki ama vén embert lesujtottad? kérdé Lupujhoz fordulva.

– Ugyan én.

– És te, ki ama férfit hátulról keresztül döfted? szólt, egy másikat véve elő.

– Jól mondtad, vezér.

– És te valóban mind legyilkolád azon asszonyokat a kastélyban? mond egy harmadikhoz.

– Nem hazudok, ha azt állítom.

– S ti mind, mind, a kik itt vagytok, egytől egyig dicsekedhettek vele, hogy öltetek, gyujtogattatok és raboltatok?

– Mind! Mind! kiáltozák mellüket ütögetve.

– Ne hazudjatok! Nézzétek, feleségeitek az ablakon keresztül hallgatják, hogy mit beszélünk, el fognak árulni benneteket, ha nem szóltok igazat.

– Valót beszélünk.

– Nagyon jól van, szólt erre a vezér s nyugodtan közeledett ágyához, leült annak szélére, a két fejet eltakarta, rájok nézett, keblébe nyult, azután kérdezé:

– Hová tettétek ezeknek testét?

– Ízekre téptük s elszórtuk az országúton.

A tribun melle mindig jobban kezde szorulni.

– Imádkoztatok-e már ma? kérdezé végre egészen megváltoztatott hangon.

– Nem még, vezér, minek az? felelé Lupuj.

– No hát imádkozzatok, mert ez az utolsó reggel, mely rátok felvirradt!

– Vezér! Eszeden vagy? Mit akarsz tenni?

– Azt akarom tenni, hogy megtisztítom a rablóktól és gyilkos gyujtogatóktól a román nemzetet. Nyomorúk ti! Nem dicsőséget, gyalázatot hoztatok mindenütt fegyvereinkre! Míg a hős a csatamezőn küzdött, addig ti gyilkosok nőket és gyermekeket fojtogattatok; míg a bátrak az ágyúk előtt álltak, ti az alvók házait rohantátok meg. Ki kell törültetnetek a román nemzet fiai közül. Hulljatok térdre, a halál rettenetes angyala áll előttetek. Imádkozzatok!

E szavak már a földrengés zúgó hangján voltak elmondva. A tribun nem volt a hideg, vértelen szobor többé, egy égő tűzalak látszott lenni, mely a népeket lehelletével pusztítani jött le.