Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

X. KÖTET

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A KÉT MENYASSZONY.

Élt Szolnokon egy özvegy asszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó. Feketében járt az özvegy asszony, rózsaszínben jártak leányai.

Tíz év óta volt özvegy asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.

Az özvegy napról-napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja felé; a két szép leány napról-napra szépült és vidámult, közeledve menyekzője felé.

Katona volt mindkettő kedvese. Derék, jó, hű, fiatal. Messze jártak sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz, tele reményekkel, tele szerelemmel.

Most két hónap mult el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett rólok.

Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a szép menyasszonyok s megnyugodtak benne.

* * *

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja.

Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel…

Az 1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.

Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges arczokkal szálltak ki a vaggonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.

Hátrább nehéz málhás-szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog boldogtalan, keresve eltévedt holmijét.

Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, össze-vissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb a gondviselés őrködésére bizott tárgyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, a kit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá s búsan nézett újra a másik vonat elé.

Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zuzmarásan; reszkető, fázó nők, szepegő kis fiaikat vonva kezeiknél fogva; az ott levők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.

Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harczi dalt énekeltek a rohanó vaskocsi menydörgése mellett.

Az emberek össze-vissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal lévén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.

Benn a városban azalatt házról-házra jártak az újon érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól.

Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.

Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járó-kelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy ismét felolvaszszák. Két-három segélymozdony alig birta aztán az állomásra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zuzmara.

Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával, fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.

Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején pokróczokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.

Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem birva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó szekerek nyomában.

Igy volt az esztendő utolsó napján.

Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek.

A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva a bús, elfásult képű népet, málhákat, szekereket és nagy, nehéz ágyúkat.

A tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról-házra, szállást és meleget keresve. Csak néhány várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját, urát, vagy málháit.

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénynyel fedett kocsi, hol férje után futó édes anya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagyrészint fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arczába. A hideg majd megvette szegényeket.

Bús, kedvetlen, elgémberedett arczok mentek tova reggeltől estig és estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól s hol a közbeeső vendégfogadókból jöttüknek hirére eleve megszökött minden korcsmáros.

És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbeesőbb arczok, iszonyú hófuvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól felismerhetlen úton.

A hatodik napon megszünt e járás-kelés. Az utolsó gőzgép is megérkezett az utolsó vonattal; már azon alig jött egykét ember, az is kedvetlen, szótalan, bánatos.

A kiknek várva-vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok elhagyták helyeiket, a mi málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ott maradt, senkinek sem volt többé rá gondja.

Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó fekete útat a néphagyott fehér pusztaságon.

Ilyenek voltak az ezernyolczáznegyvenkilenczedik esztendő első napjai Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

* * *

Az utolsó menekvő korán reggel elhagyá a várost. Csöndesen maradt az, várva nyugton az ismeretlen jövendőt.

Dél felé hangos dobverés és trombitaszó verte föl csendjét. A magyar hadseregek vonultak keresztül.

Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szidva a rossz időt, a szelet és havat és az örökös hátrálást és az egész kaputos világot, mely előlük minden ennivalót fölfalt.

Egy óráig pihennni telepedett a sereg. Szives házi gazdák örömest megoszták vele utolsó falatjaikat s tüzet raktak neki, hogy melegedjék sok nap és éj viszontagságai után.

A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép, karcsú szál legény, veres csákóján kettős arany paszomány, szép fekete bajsza pörgére pödörve, arczát a csipős szél pirosra festette, s bár váltig akarja türtőztetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás.

E mosolygásról mind ráismernek.

Az özvegy és a két leány egyszerre kiáltanak fel:

«Gábor!»

S azután oda rohannak hozzá, összeölelgetik, egyik érzékenyen, a másik nevetve, hosszan, forróan a harmadik – ifju menyasszonya, Rózsa.

– Sejtettem, hogy eljösz. Sirhatnám volt már az egész héten. Meddig maradsz nálunk?

– Még tán egy óráig lelkem, egyetlenem.

– És mikor jösz vissza?

– Talán sohasem többet.

A leány könyezve simult vőlegénye érdemjellel diszített mellére, a másik menyasszony is odafúrta magát, s leenyelegve testvére arczáról a bút, kérdezé az ifju huszártól halk, szemérmetes hangon:

– Hol van Róbert?

– Estére úgy hiszem itt fog lenni.

– Miért nem jött veled?

A huszár mosolygott.

– Én futok előle, ő pedig üldöz.

A leány elhalványult.

– Félévvel ezelőtt áttétette magát a vértesekhez, magyarázá a huszár szavait, s most egymás ellen küzdünk.

A két menyasszony rémülten tekinte egymás szemeibe.

– Ti egymás ellen harczoltok! Az én jegyesem testvérem jegyese ellen. Ez az égre kiált! szólt a huszár arája remegve.

– Nem gondoltok olykor mireánk is? mondá a másik testvér.

– Ez a katona sorsa, barátném. Szeretni, boldognak lenni, örülni, s mikor a trombita megszólal, elfeledni szerelmet, örömet, boldogságot és nem gondolni másra, mint a kemény kötelességre.

– Ah Gábor, tinektek nem szabad egymás ellen küzdenetek, mi el fogjuk valamelyiteket csábítani, hogy a másikhoz áttérjen.

– Nem fog sikerülni, gyermekem. Ismerem Róbertet, épen olyan, mint én. Katonának ott van helye, a hol zászlóját látja. A hová az vezeti, menni kell neki is, menni a halálba, menni tulajdon testvére ellen, ez a katona sorsa.

– És ha a csatában találkoznátok…

– Kicsinyben múlt, hogy már meg nem történt. Téténynél összecsaptunk, alig voltunk már ötven lépésnyire egymástól, midőn egymásra ismerénk. Hirtelen félrekapta ő is a lovát, én is másfelé fordultam, hogy kikerüljem. S kerestünk mindenikünk magunknak más ellenséget. Véresen tértünk vissza mind a ketten; ha összecsapunk, egyikünk hihetőleg nem tért volna vissza… Ez a katona sorsa.

– S meg tudnád őt ölni?

– Hamarább megöletném magamat általa. Azért nem szeretem én a kardcsatát, kedvesebb előttem az ágyú, kedvesebb a golyó, a tüzér sokkal boldogabb. Soha sem látja annak az arczát, a kit megölt, nem kénytelen jajgatását hallani. Míg én sokszor a legdühösebb csatában, mikor a dicsőség mámora elkábítja agyamat, nem egyszer hallom magamat nevemen szólíttatni a levágott ellenséges vitéztől. «Köszönöm pajtás» kiált rám lováról lehullva. Valamelyik tanulótársam, régi ismerősöm lehetett ifjabb éveimből, vagy egy ezredemből előmozdított tiszt s aztán valahányszor egyedül vagyok, mindig a «köszönöm pajtás» hangzik fülembe. Oh a tüzér milyen boldog…

… Künn az ablak előtt megszólalt a trombita. Az indulót fújták.

Búcsút vett a huszár, egy rövid szó és egy hosszú csók s egy az arczon végig gördülő köny… A következő perczben már osztálya előtt ült délczeg paripáján és nem látszott arczán sem a köny, sem a csók.

Újra hangzott a trombita. A csapat megindult. Az özvegy ablakából fehér kendők lobogtak utána. Egy óra mulva üres volt Szolnok ismét és az maradt késő alkonyatig.

* * *

Estefelé csengő tábori zenével vonult be az elhagyott városba a császári had.

Vértes, sisakos, csillogó vitézek, nehéz, jól tartott harczméneken.

Csinos, rendesen ruházott, fegyverzett népüket az előttük elvonult, sanyargatott, mindenben fogyatkozást szenvedő magyar hadsereggel ellentétben látni oly leverő, oly nyomasztó vala.

Hát még az a jókedv, az a délczeg öröm, míg amazok csupa keserű bút, csupa elvadult bánatot mutattak arczaikon.

Az özvegy házához egy vértes százados szállásolá be magát, a legvígabb vitéz az egész seregben, legvígabb most különösen azért, mert a két leány közül egyiknek vőlegénye.

Ez a fiu nem beszélt csatában-elveszésről, mint a másik vőlegény. Hogyha ráért kedvesével szemben harczairól is megemlékezni, diadaltól lángoltak szemei, imádta a csatát, a benne folyó vérért s a benne termő dicsőségért, szenvedélye volt az.

S ha látta a másik testvér-arát könyes szemekkel félre, magányba vonulni, el-enyelegte búját katonás tréfával.

– Ne félj jó teremtés, elhozom mátkádat a legelső harczból, fogolylyá teszem és nálad hagyom hadi fogságban.

De a leánynak fájt a tréfa. Komoly büszkeséggel válaszolt rá:

– Gábor nem hagyja magát elfogni, inkább meghal, de fogolylyá nem lesz.

Így folyt nap-nap után. Róbert nemsokára nőül veendé jegyesét. A legelső diadalnap estéjén, monda, ekkor leend az ő menyekzője.

– A legelső diadalnap, sóhajta Rózsa, az ellenfél vesztének napja lesz. Te akkor menyasszony fogsz lenni, én akkor talán özvegy.

És azután sokat sírt a leány, vígadott a másik, de ha együtt voltak, visszafojtá mindegyik könyét és örömét, mert tudta, hogy az a másiknak rosszul esik.

Egy napon Róbert komoly hangon, kissé titkolózva mondá Anikónak: «mához egy hétre csatánk lesz», s az a forró kézszorítás mondani látszott hozzá «és diadalunk» s az a vágyó elpirulás a menyasszony arczán mondani látszott hozzá «és menyekzőnk».

Titokban e napra mindkét leány ünnepélyes öltönyt készíttetett. Titokban, nehogy testvére megtudja.

Fehéret, himzettet varratott Anikó, menyasszonynak való lakodalmi ruhát.

Feketét, egyszerűt varratott Rózsa, özvegynek való gyászruhát.

Mindkettő oly szép, oly ifju volt, termeteik egészen egyenlők.

* * *

Hetekig, havakig feküdtek a császári seregek Szolnokban, ezalatt erős sánczokat hánytak fel a hely védelmére.

Túl a Tiszán egy terjedelmes csillagsáncz készült, mely a hídfőt védte. A hosszú töltés mellett kivágott fákból rakattak pallisadok védgátul a lövöldözőknek, a töltés előtt pedig egy hosszukás fűzfa-erdőcskében rejtett ágyútelepek voltak felállítva.

E védkészületek mögött volt a császáriak által tutajokra épített híd. A nagy dobogóhidat még januárban leégették.

Ki e hidat el akarta foglalni, annak először is a töltés mögött felállított seregek biztos helyzetét kelle megostromolni, s föltéve, hogy ha ez sikerülendett neki, akkor a csillagsáncz és a fűzes rejtett ágyútelepei kereszttüzében találta volna magát. A helyzet megkerülhető nem volt, mert mindkét vége a Tiszával érintkezett.

A túlsó parton fekszik Szolnok, melyet fölülről a Zagyva vize s a Tisza járhatlan mocsarai védnek, míg alulról szintén strategiai művészettel rendezett sánczok és védpontok tartják fedezet alatt.

A hídfőn innen három egymást védő megerősített pont volt félkörben felvetve.

A Tisza mellett egy hosszú futósáncz, ettől lőtávolságra az elárkolt s ágyúkkal ellátott pályaudvar, várdaszerű erős épületeivel, melynek ágyúi az egész odáig vezető útszorost végig söpörheték, s a nyugoti részen egy dombra épült kápolna, mely egyetlen emelkedett hely az egész síkságon.

A támadás e részről csaknem hihetlennek tetszék, a taktika rendes szabályai szerint ez egymást védő pontok csak a legnagyobb erőpazarlással, igen sok és igen nagy kaliberű ágyúkkal voltak megtámadhatók és akkor is azon koczkáztatás mellett, hogy visszaveretés esetére az egész ostromló sereg nem találva visszavonulhatási pontot, mindenestül a Pestnél összpontosított császári főhadseregre vettetnék ellenállhatatlanul.

Egyedül a Zagyva felőli mocsáros rész maradt fedezetlen, mint a honnan erélyes támadást várni nem lehete.

E mellett a Tisza jobb oldalán parthosszant őrszemek voltak felállítva egész Czibakházáig, mely a magyaroknak átjárási pontul szolgált, de a hol tudomás szerint néhány alakuló tartalék-zászlóaljon kívül semmi haderő sem volt, a magyarok két dandárja Török-Szent-Miklóson levén egyesítve Vécsey és Damjanics alatt.

A támadás innen váratott s mint a kémek kitudták, a határozott napra egyenesen a tiszántúli állomásnak volt intézendő.

* * *

Szolnok és Czibakháza között van egy rév. Egy alattság átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp épen a tulsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrcsapatja tartá ez átjárást felvigyázat alatt.

A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénynyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.

– Látja kend azt a kompot? rivallt a legényre, midőn a parthoz érve, megsejté az átjárást.

– Látom, káplár uram.

– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.

– Jól van, káplár uram.

– Ne rezonirozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.

S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.

– Gyere ki hej!

Odabenn valami morgó dörmögő hang szólalt meg rá:

– «Gyere-é?» Majd még «hallja kend» is lesz.

– Ne rezonérozz öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidentiádat, hogy az ég alatt maradsz.

A révész előjött. Vén, szürke ember volt.

– Régen híttak engemet «öcsémnek» katona uram.

– Hány esztendős vagy?

– Biz ötvenkilencz én.

– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!

Sajátságos, hogy a vén huszár míg az ősz parasztot egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és hallja-kendezte.

A komp megindult a két katonával, a túlsó félen egy határvadász állt puskával s rákiálta az átjövőkre valami idegen mondást.

A vén huszár megértette, hanem azért magyarul felelt rá vissza:

– Látod, ha szemed van, hogy huszárok vagyunk.

Az őr újra kiáltott, a huszár öklét rázta felé.

– Azt próbáld csak, ha ki nem fordítom a bőröd!

A granicsár úgy látszott, hogy a mit igér, meg is szokta tenni, mert a következő perczben rálőtt a két huszárra, a golyó keresztülütötte az öreg csákóját.

Az pedig neki fordult mérgesen a rekrutának.

– Hát kend mit kapkodja félre a fejét? Mindegy a golyóbisnak akár elől talál, akár hátul. Te meg öcsém, ne bújj a lovam hasa alá, mert agyon rúg, nem szereti a csikót maga alatt. Csak eredj, húzd azt a kötelet.

A révész azonban sehogysem volt hajlandó szót fogadni, hanem hasra feküdt a komp fenekében, a mint meglátta, hogy ötven-hatvan granicsár ugrál elő a töltés mellől s elkezd tüzelni a két huszárra.

– Szálljon le kend, mordult a vén huszár a rekrutára, s kirántotta kardját; hajtsa ezt a kompot, már ezt a parasztot a nyavalya töri. S ezzel elkezdé a huszár szidni a túlparton levőket s biztatni erősen, hogy el ne menjenek addig, míg ő oda átér s forgatta a kardját szörnyen kihivólag.

A granicsárok azonban látván, hogy ezt az embert a golyó nem fogja, odafutottak a kompkötélhez s mire a hidas a Tisza közepéig jutott, elvagdalták azt a kardjaikkal.

A kompot az elszakadt kötélnél fogva visszaverte a víz a túlsó partra. Az öreg huszár káromkodott, fenyegetölőzött s forgatta a kardját nagy haragosan, igérve rettentő dolgokat. De a kompot visszavitte a víz.

Mérgesen ugratott ki a partra a vén huszár. A közel erdőben rejtett osztálya várt rá, odanyargalt vissza.

Megállt a kapitány előtt. Gábor volt az, a szolnoki leány vőlegénye. «Mi történt Gergő?» kérdé.

– Nem sült el a csel, monda a vén huszár. Mondtam, hogy ne menjünk egyszerre annyian! megsokalltak bennünket s elvágták a kompkötelet, a hogy fele úton voltunk. Lám, ha magam megyek, tán csak átbocsátnak, s akkor majd védtem volna én a kötél végit addig, míg a komp egyet fordul.

– Se baj Gergő, szólt a kapitány. Hát mikor még nem volt komp a világon, hogy járták a vizeket? Átúsztatunk ugy-e?

– Eszem a szentjét kapitány uramnak. Régen azt gondoltam már magam is, de nem akartam rezonérozni.

– No fiuk, hát a ki szereti a fürdést, utánam! kiálta az ifju vitéz s azzal sarkantyúba kapva a lovát, bele ugratott a tajtékot verő vizbe, másik kezében kivont kardját tartva csipejéhez.

Gyönyörű látvány volt, mint úszott másfélszáz vitéz a kék vízszin fölött, mint vándor vadludak az égen, lovaik nyaka és tüsszögő feje látszott ki a habból, maguk is derékig víz alatt, piros csákóikon a zöld forgó tollát lobogtatta a szél.

A granicsárok egy sortüzelés után, mely kevés sikert látszott mutatni, hirtelen elhagyák helyöket, s mire a huszárok a túlpartra kiértek, már jó tova haladtak, igen megzavart csatarendben.

E manœuvre által a czibakházi révnél figyelő őrszem el volt vágva Szolnoktól s nem jelentheté meg, hogy azon nap estéjén Damjanics egész dandárával megérkezett s átkelni készül.

Az egyes futárokat a huszárok elfogdosák s midőn késő éjjel az egész őrcsapat jött Czibakháza felől, túlnyomó erőtől szoríttatva Szolnok felé, útját állták s heves verekedés közben leterelték Kecskemétnek.

Még azon éjjel Damjanics egész dandárjával átjött Czibakházánál a Tiszán s ott meg sem pihenve, erőtetett marsokban éjen keresztül vonult fel Szolnok felé, a nélkül, hogy e mozdulatáról az ottani dandárparancsnokokat valaki értesíthette volna.

* * *

Holnap csata lesz. Holnap megtudjuk, élünk-e vagy halunk.

Ezeren fognak sírni, hogy ezeren örüljenek.

A két menyasszony együtt ül – bágyadt csillagfénynél – szobája ablakában. Tavasz első estéje van.

Holnap boldog nő lesz az egyik, özvegy a másik.

Nem örülsz-e? nem félsz-e?

Nem…

Holnap menyekzője lesz az egyik vőlegénynek, diadallal, érdemrenddel, koszorúkkal fog megjönni a csatából a kedvese ölébe, – temetése lesz a másiknak, halaványan, vérző sebbel fog feküdni a csaták mezején, megtiporva deli termete a gázoló lovaktól.

Nem örülsz-e? nem félsz-e?

Nem…

A vesztett vőlegényt visszaadja majdan arájának a boldog túlvilág, de nem a magyar hölgynek elvesztett hazáját.

Egymásra borulnak, kezeiket egymáséba teszik, imádkoznak. De nem kedveseik élteért, magasabb, fönségesebb eszméért járnak föl lelkeik az égbe. Sírnak, de nem szeretőik után, szivük repes, de nem szeretőik elé.

Azonban eljő szemeikre az álom s visszahozza női sziveikbe a kitagadott érzelmeket. Álmaikban megjelennek előttük ifjaik. Semmi más kívülök, sem a harcz, sem a haza, csak egyedül az ő szép arczaik, mosolygó szemekkel, enyelgő, hizelgő beszéddel az egyik; búsan, szótalanul a másik. Ragyogva, repülő fekete paripán, csókokat hányva az egyik; halaványan, aléló szemeit le-lehunyva, haldoklóan a másik.

Éjjel a jó özvegy-asszony leányait álmaikban beszélni hallja. Oda megy ágyaikhoz. Az egyik alvó arczán könyek gördülnek le, a másiknak arcza mosolygva borul vánkosára s az ajkaihoz szorított fehér patyolatot csókolja álmában.

* * *

Damjanics serege Szolnoktól mintegy két óra járásnyira ütött éjjeli tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indulniok.

E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni.

A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zászlót elfoglalt.

Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltá magát: «utánam» s tört, zúzott, a mit elől-utól talált. Neki ez volt a szokása.

Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel, kik váltig bizonyíták a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikcziókat kell tartani, proklamácziókat kell kibocsátani stb.

Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famosus proklamácziót bocsáta ki, mely hangzik szórul-szóra ekképen:

«Ti kutyák!

Én elmegyek. De visszajövök.

Ha ti azalatt meg mertek moczczanni, kiirtalak benneteket a föld szinéről, s hogy magva szakadjon a rácznak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó ráczot.»

E legelső kisérlet sikere annyira fölbuzdította a tábornokot, miszerint a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt beszédet fog tartani hadseregéhez s erre ünnepélyes igéretet tőn…

A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érezé magát a vezér.

– Különös, gondolá magában, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni. Azután haragosan kereste magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.

Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikcziót!

– Hogy a tatár vigye el! kiált fel a tábornok. Ez volt az, a mitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömből; de ne féljetek, meglesz, nem marad el, megbirkózom vele.

A hadi tervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikczióval még késő reggelig sem.

Fölállítá seregét csatarendben s végig lovagolt előtte.