Part 3

_(Ezalatt)_

LEHOTAI _(nagyon kényelmetlenül érzi magát, turkálja az arcképeket, a szakácsnéhoz)_: Mondja, lelkem…

SZAKÁCSNÉ: Tessék parancsolni.

LEHOTAI: Mikor kell a müvésznőnek a szinháznál lenni?

SZAKÁCSNÉ: Azt kérem, én nem tudom. Én itt a szakácsné vagyok. Nem a szobajány.

MAGDA _(hangja mikor a bluzt a szobaleány beadja)_:… szó sincs róla… igazán nagyon szivesen…

SZOBALÁNY _(beteszi az ajtót, visszafordul.)_

SZAKÁCSNÉ: Hallja, szobajány, a nagyságos ur azt kérdi, mikor kell a kisasszonynak a szinháznál lenni?

SZOBALÁNY: Nyolc után. Mert az első felvonás közepén jön csak.

LEHOTAI _(megnézi az óráját)_: Háromnegyed. Még elkésik. Szóljon be fiam.

SZOBALÁNY _(kopog, az ajtó kinyilik.)_

MAGDA _(hangja belül)_: A viszontlátásra.

LEHOTAI: Igen, igen… mennünk kell, mert már inkomodáljuk a müvésznőt.

ASSZONY _(visszafelé szól a nyitott ajtóba)_: Köszönöm… nagyon, nagyon köszönöm.

LEHOTAI _(az ajtó felé meghajtja magát. Kifelé mennek)_: Ugy-e, hogy minden rendben van?

ASSZONY: Igen… mehetünk barátom… _(Kimennek, a szobalány utánuk.)_

_Tizenhatodik jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(csak ott áll és néz)_: De ilyent!… ezt is csak egy szinészné házában látja az ember!

SZOBALÁNY _(visszajön)_: Nahát!

SZAKÁCSNÉ: Én is éppen azt mondom, hogy nahát! Az embernek elkáprázik a szeme. Kicsibe, hogy nem a mi kisasszonyunk! Mutogathatnák magukat a cirkuszban.

SZOBALÁNY: Ha nem volna kicsit ványadtabb, éppen olyan lenne. Mit akarhatott?

SZAKÁCSNÉ: Hát megmutatta magát, hogy ő is a világon van. Ölég különös.

SZENDREI _(bejön a II. ajtón)_: Maguk még itt vannak?

SZAKÁCSNÉ: Mink itt.

SZENDREI: Az az ur már nincs itt?

SZAKÁCSNÉ: Tetszik látni. Ha itt volna, azt is tetszene látni. Nem dugtam a kötényem alá.

SZENDREI: Maga kimehet.

SZAKÁCSNÉ: Hogyne! Ha a nagyságos ur már nem posztol a konyhába! _(kimegy II.)_

SZENDREI _(a szobalányhoz)_: Maga is kimehet.

SZOBALÁNY: Igenis ki _(bókol, kimegy)_.

SZENDREI _(a III. ajtóhoz megy, kopog rajta, nagyon félénken)_: Mehetünk a szinházba… mindjárt nyolc óra.

MAGDA _(kilép, egyszerübb fajta estélyi toálett van rajta, fején még igazitja a tolldiszt)_: Ugy látszik, ezt a számüzetést is a konyhában méltóztatott tölteni?

SZENDREI _(csendesen)_: Ott. Nem akartam hazamenni.

MAGDA: Leskelődött. Kellemetlen.

SZENDREI: Magda… mondja…

MAGDA _(türelmetlenül)_: Mit mondjak?

SZENDREI: Mi volt ez itt?

MAGDA: Mi?

SZENDREI: Ez a furcsa járás-kelés. Ez a különös izgalom?

MAGDA: _(kurtán)_ Járás-kelés, izgalom. Mi lett volna? Az volt. Látta. Mért kérdi?

SZENDREI: Nevessen ki… csak érzés, ugy-e, hiszen semmit se tudok… hogy maga itt valami rosszra készül… valami könnyelmüségre. Ne haragudjon. Én ugy féltem magát!

MAGDA: _(nyersen.)_ Ne féltsen! Érti? Ne féltsen! Ezt nem fogom türni, és ezt az örökös megjelenést sem a lakásomon. Hiszen nem vagyok ura a cselekedeteimnek! Börtönben ülök és állandóan benéz hozzám a kis ablakon a porkoláb. Ki fogom adni a parancsot…

SZENDREI: Magda! Ne!

MAGDA: És ha kedvem támadna szeretőt tartani? No? Ugy mint a többiek.

SZENDREI: Maga nem olyan mint a többiek.

MAGDA: De ha kedvem támadna… ha azt akarnám, hogy itt ki-be járjanak a férfiak. Nem lehetne. Szendrei itt lábatlankodnék.

SZENDREI: Ne mondja tovább. Hiszen nem csinálok semmi rosszat. Csak azt, amit már két év óta mindig… járok utána… hüségesen, mint a kutya… kiszolgálom… lesem a parancsát… félek a szeszélyeitől… de megnyugszom bennük… Bün ez?

MAGDA: Ez bün. A feleségét féltse.

SZENDREI: Mit akart ez az ember?

MAGDA: Semmit.

SZENDREI: Magdácska… mondja meg… nézze… régi jó barátja… mondja meg… ez az ember… ez szereti magát?

MAGDA _(idegesen)_: Nem. Még nem.

SZENDREI: De igen… igen!

MAGDA: Mi ez? Egy komplett féltékenységi jelenet?

SZENDREI: Magdácska… ha meg tudnám védeni!

MAGDA: Nem tud.

SZENDREI: Nem, mert nincs rá egyéb jogom, csak az, hogy… _(halkan)_ szeretem.

MAGDA: Tudom, tudom… szeret. Nem igaz, csak szeretne, szeretné, ha a babája lennék, mint egy kóristalány. Pfuj! Hálából, pfuj! Ne folytassuk.

SZENDREI: Nem… nem ugy gondolom. Szeretem, annyira szeretem… hát nem látja, hogy mi van velem?… Hiszen ugy fel vagyok forgatva, sokszor nem is tudok magamról… és ha magát nézem, nem is hallom, mit beszélnek hozzám… és mindig csak magát nézném és maga mellett lennék, és közben játszanom kell a gondos apát, a jó barátot, az udvari bolondot… pedig én csak szerelmes vagyok… semmi egyéb; nem tudok más lenni… és nem tudom, hogyan mondjam meg, mert valahányszor meg akarom mondani, félek, hogy kinevet, hogy azt mondja, hogy valamelyik szerepemből mondom, pedig nincs egyikben sem olyan eszetlen, olyan szomoru, olyan alázatos szerelem, mint az enyém… _(egyik mondatnál letérdel.)_ Magda, ez kétségbeejtő… Magda… ez kétségbeejtő!…

MAGDA _(szeliden)_: Térj az eszedre, Szendrei. Hiszen feleséged van!

SZENDREI _(csendesen, komolyan)_: Elválok tőle.

MAGDA: Szendrei! Nem tréfálsz?

SZENDREI: Komolyan beszélek.

MAGDA _(őszinte felháborodással)_: Kelj föl. Ki merted ejteni a szádon ezt a gyalázatosságot. Utállak! Erigy a szemem elől, nem akarlak látni! Amig azt hittem, hogy csak szaladsz utánam, addig eltürtelek. De hogy ilyen gonoszságra mersz gondolni, nem vártam tőled. Ez felháboritó. Ne kerülj a szemem elé.

SZENDREI: Magda! Csak ezt ne mondd! Inkább nem mondtam semmit. Csak engedd, hogy tovább is járhassak utánad, melletted lehessek, szivhassam a levegőt körülötted. Csinálj, amit akarsz, menj, ahová akarsz, légy, akié akarsz. Csak türj meg magadnál. _(Keservesen sir.)_

MAGDA: Ne sirj, hallod, ne sirj! _(az I. ajtó felé megy)_.

SZENDREI _(sirva)_: Elkisérlek.

MAGDA: Nem. Maradj. Nem kellesz. Most irtózom tőled. Megyek a szinházba. Erigy haza. _(Eloltja a villanyt, kimegy, a szinpadon egyedül marad Szendrei. Halkan utána szól)_ Magda!

_(Csend.)_

_Tizenhetedik jelenet._

SZENDREI _(sirva borul egy kerevetre)_.

_(Kis szünet. A II. ajtón bejön Szendreiné, megáll az ajtóban és nagyon csendesen szól.)_

SZENDREINÉ: Imre… Imre, gyere fiam vacsorázni.

– Függöny. –

MÁSODIK FELVONÁS.

_(Lehotai lakása. Jó agglegény-elegancia. A fenékajtó az előszobába visz. Baloldalt két ajtó van. Egy kicsi, nem szárnyas, ami az inas szobája felé vezet, s egy szárnyas, ami Lehotai másik szobája. Ez az ajtó a szinpadról kifelé nyilik. A középen kell lennie egy nagy diványnak, szőnyeggel letakarva, ez előtt áll egy kis asztalka, azon van a felvonás végén a kis villam-lámpa, ami szerepel. A jobb oldalon egy gázkandalló, de szép nagy, fatörzs-imitációkkal. Lehotai soffőrje fiatal ember, az inas őszfejü, derék legény, régi szolga.)_

_Első jelenet._

SOFFŐR _(ül egy fotelben, mélyen, kényelmesen)_.

INAS _(tesz-vesz a szobában, az ozsonna körül foglalatoskodik, amiről később szó lesz)_.

SOFFŐR: Biztosan nem kell a motor.

INAS: Nem biztos.

SOFFŐR: De bizony. Már több, mint egy éve nem kell délután.

INAS: Örülj neki.

SOFFŐR: Örül a fene. Az ember ül a garázsba és unatkozik. Én tudom, mit jelent ez. Ha délután nem kell a motor, akkor férjesasszony van.

INAS: Ne mondd!

SOFFŐR: Mit teszi magát, mintha nem tudná? Férjes asszonyt nem lehet járatni a mi kocsinkon. Azért nem kell a motor délután.

INAS: Vigyázz, mert még kitalálod a puskaport!

SOFFŐR: Ki én. Ha már ki nem volna találva, én kitalálnám. Mikor lány-féle volt, akkor kellett a motor…

INAS: Jó, jó.

SOFFŐR: Hát persze, nekem jó. De azér ez már mintha lefelé menne…

INAS: Mi?

SOFFŐR: Ami most van. Szerelem. A mult héten már kétszer-háromszor kellett a motor délután is. Kár a pénzt a fiákerosoknak adni.

INAS: Fiákerosoknak?

SOFFŐR: Na igen. Taxás-motorra nem ül uriember.

INAS: Hát, akinek gépe van…

SOFFŐR: Pedig nekünk van, finom kocsi…

LEHOTAI _(kint I. ajtó mögött)_: János!

INAS _(soffőrhöz)_: Vigyázz! Jön a méltóságos!

SOFFŐR _(fölkel, szépen kihuzza magát)_.

_Második jelenet._

LEHOTAI _(bejön, az utcáról jön, ugy van öltözve)_.

_(Inas és soffőr meghajtják magukat.)_

LEHOTAI _(a soffőrhöz)_: A motor nem kell.

SOFFŐR: Igenis.

LEHOTAI: Különben egy óra mulva visszajöhet, hátha megyünk valahova este.

SOFFŐR: Igenis.

LEHOTAI: Nem kell felcsengetni, feljönni se. Csak vár odalenn. Majd leizenek.

SOFFŐR: Igenis. _(Köszön és el a II. ajtón.)_

LEHOTAI _(leveszi a kalapját, kabátját, az inas beszélgetés közben kiviszi az előszobába)_: János.

INAS: Tessék.

LEHOTAI: Minden rendben van?

INAS: Minden.

LEHOTAI: Azt a köpenyt meg a kalapot elvitték oda délelőtt?

INAS: El.

LEHOTAI: A számlát?

INAS: Ideküldik.

LEHOTAI: A szamovár?

INAS: Itt van a kis asztalon.

LEHOTAI: A sütemény?

INAS: Friss.

LEHOTAI: Vaj, sonka, gyümölcs?

INAS: Friss, friss.

LEHOTAI: Akkor elmehetsz.

INAS: Igenis.

LEHOTAI: Elmégy a szobádba.

INAS: El.

LEHOTAI: Lefekszel aludni.

INAS: Le.

LEHOTAI: És nem bujsz ki, érted?

INAS: Értem.

LEHOTAI: Ha a ház összedül, akkor sem.

INAS: Akkor sem.

LEHOTAI: Ha csöngetnek, nem hallod.

INAS: Nem hallom.

LEHOTAI: Ha lárma van, nem hallod.

INAS: Nem hallom.

LEHOTAI: Nem látsz és nem hallasz.

INAS: Ugy lesz.

LEHOTAI: Mehetsz.

_(Csengetés.)_

INAS: Csöngetnek.

LEHOTAI: Mit mondtam?

INAS: Hogy mehetek.

LEHOTAI: Tehát mehetsz.

INAS: De ha csöngetnek.

LEHOTAI: Nem hallod.

INAS: De ha most csöngetnek?

LEHOTAI: Akkor most nem hallod.

INAS: Igenis. _(Csöngetés.)_ Ezt nem hallom. Nem csöngetnek _(meghajtja magát és el)_.

LEHOTAI _(az órájára néz)_: Öt. _(Erős csengetés, kimegy, a kifelé vezető ajtót nyitva hagyja.)_

_Harmadik jelenet._

SZENDREI _(kint)_: Csak egy percre!

LEHOTAI _(kint)_: Csak egy pillanatra!

SZENDREI _(felét már bent mondja)_: Nem fogom méltóságod idejét tulságosan igénybe venni…

LEHOTAI _(udvariasan)_: Szeretném, ha ugy volna.

SZENDREI: Szendrei, ha még emlékszik…

LEHOTAI: Emlékszem… _(udvariasan.)_ Kérem, nagyon röviden.

SZENDREI: Igen… ámbár… Ami azt illeti… Igyekezni fogok… Hogy ugy mondjam: egész röviden…

LEHOTAI: Mivel lehetek szolgálatára?

SZENDREI: Ó… szolgálat! Szolgálatról szó sincs… dehogydehogy! szolgálat!?… Méltóságod valóban…

LEHOTAI _(türelmetlenül várja a végét)_.

SZENDREI _(egyszerüen befejezi)_: Valóban. Csak azt akartam mondani, hogy a… a… a…

LEHOTAI: Kedves uram, ha minden névelő ilyen sok időnket veszi el, akkor, nagyon sajnálom, de aligha várhatom be a végét.

SZENDREI: Csak egy percet még… egy egész kurta percet… mert ha mi ketten volnánk itt… csak… magunk…

LEHOTAI: Magunk vagyunk.

SZENDREI: Ha nem volna jelen egy harmadik… _(körülnéz.)_

LEHOTAI: Nincs.

SZENDREI: Ó… ó… nem ugy gondoltam, hogy férfi… mert az a harmadik nő is lehet…

LEHOTAI: Nem lehet. És ezt ne is folytassuk, mert ön, ugy látom, olyan területekre téved…

SZENDREI _(bocsánatkérően)_: Kérem, kérem.

LEHOTAI: Higyje el, hogy nincs időm és legyen szives, mondja meg, hogy mit parancsol?

SZENDREI: Parancs… Ó parancs… Dehogy!

LEHOTAI _(kicsit bosszusan)_: Kérem, keres ön itt valamit?

SZENDREI _(belekapaszkodik a szóba)_: Valamit? Nem. Szó sincs róla.

LEHOTAI _(türelmetlenül)_: Vagy valakit?

SZENDREI _(nem felel)_.

LEHOTAI: Mert igy nem tudunk végezni. Méltóztassék megmondani, hogy kit keres? Mert engem, látom, nem illet ez a vizit.

SZENDREI: Ne tessék haragudni… ne tessék. Én… _(pauza.)_

LEHOTAI: Nos?

SZENDREI: Én a művésznőt keresem.

LEHOTAI: Nálam?

SZENDREI: Önnél… mindenütt… Kérem, bocsásson meg… én… én… Nem tudok a nyugtalanságtól hová lenni!

LEHOTAI: Ön nem atyja a művésznőnek?

SZENDREI: Nem, nem.

LEHOTAI: Nem férje?

SZENDREI: Dehogy.

LEHOTAI: Akkor… nem értem.

SZENDREI: Édes jó uram, méltóságos uram, még egyszer kérem, bocsásson meg egy szegény, elvakult szerelmes embernek… Hiszen férfiak vagyunk. Ön megért engem.

LEHOTAI: Pardon, nem egészen. Azt hiszem… ugy tudom… az ember mindenfélét összeolvas… Ön nős ember. Vagy az egy másik?

SZENDREI: Nem, az én vagyok. De méltóztassék megérteni… ez is én vagyok. És méltóságod tegnap ott volt…

LEHOTAI: Ez igaz.

SZENDREI: Önök közt valami történt.

LEHOTAI: Ez nem igaz.

SZENDREI: Vagy mintha történt volna… És Magda, akinek két év óta én vagyok az egyetlen bizalmasa, tanácsadója, apja… Magda, amikor megkérdeztem… Magda nem mondott semmit.

LEHOTAI: Jól tette.

SZENDREI: De egészen más volt, mint rendesen. Egészen más. Tehát történni kellett valaminek.

LEHOTAI: Nem történt.

SZENDREI: Vagy történni fog.

LEHOTAI: Az isten áldja meg Önt! Ön, ha már ennyit tud, azt is tudja, hogy tegnap láttam a művésznőt először… illetve tegnap volt először személyesen szerencsém, száraz üzleti ügyben.

SZENDREI: Azt… azt nem hiszem.

LEHOTAI: Kérem, vigyázzunk a szóra. Ön kíméletet kér, mint szegény, szerelmes ember. Én viszont megkövetelhetem… hogy…

SZENDREI: Nem mintha kétségbe vonnám.

LEHOTAI: Azt nem is tanácslom.

SZENDREI: De méltóságod ottléte idézte elő a változást. És én félek…

LEHOTAI: Mitől fél?

SZENDREI: Azt nem mondhatom meg.

LEHOTAI: Ahogy tetszik.

SZENDREI: És… és mert olyan gyámoltalannak és szerencsétlennek érzem magam…

LEHOTAI: Ez nem az én dolgom.

SZENDREI: Szóval ezért jöttem fel… Hogy… hogy alázatosan… megkérdezzem… megkérjem.

LEHOTAI: De… de… ez kétségbeejtő, ez a naivitás… Uram… én is voltam szerelmes, de hogyan képzelte? ha az az eset forogna fenn, amitől ön fél, hogyan képzelte ezt a vizitet? Ön megkérdezi, hogy szerelmes vagyok-e a müvésznőbe? Vagy megkér arra, hogy ne legyek szerelmes bele? Vagy hogy?…

SZENDREI: Sehogy. _(Lehotai háttal a III. ajtónak, Szendrei szembe.)_

_(Csend.)_

_(A III. ajtó kinyilik és megjelenik az Asszony, összerezzen, halkan elsikitja magát, becsapja az ajtót.)_

SZENDREI _(eközben)_: Magda!

LEHOTAI _(megfordul, akkor már nincs ott senki)_: Uram, uram, távozzék, távozzék, ön nem tudja, miről van szó.

SZENDREI _(csendesen)_: Istenem, tudom.

LEHOTAI: Kérem… menjen, nem ugy van, ahogy ön gondolja…

SZENDREI _(egészen fejbeverve)_: Megyek… most már ugyis hiába. Ha ma nem, hát holnap. _(Lehotai viszi magával az I. ajtó felé.)_

LEHOTAI: Kérem, kérem, siessünk. _(Kint gyorsan becsukja az ajtót és jön vissza, szinte fut vissza a III. ajtó felé.)_ Korán jött és ilyen pehhes véletlen. Ennek a csacsinak épen most kellett idetalálni! _(Az ajtó felé, mikor a kilincsen van a keze)_ Müvésznő… _(mikor egészen benyitott)_ De Margit! Hogy tehetett ilyet?!

_Negyedik jelenet._

AZ ASSZONY _(vontatottan)_: Nem tudtam, hogy van itt valaki… Csend volt a szobában.

LEHOTAI _(kulccsal zárja be az ajtót és a kulcsot lehuzza)_: Nem az! az nem baj, az nem baj. Ez a szerencsétlen ember ugy sem tudja, ki maga, _(elharapja)_.

AZ ASSZONY _(minden átmenet nélkül)_: Emil! csókoljon meg.

LEHOTAI _(megcsókolja a kezét)_.

AZ ASSZONY _(fájdalmasan)_: A kezemet?

LEHOTAI _(elháritja)_: Margit… kérem… Hogy jutott eszébe most idejönni?

ASSZONY: Nem tudtam otthonmaradni.

LEHOTAI: Ez a könnyelmüség… Összedöntheti az egész kártyaházat, amit olyan kinos erőfeszitéssel fölépitettünk.

ASSZONY: Nem baj! Szeret?

LEHOTAI: Ne… ne arról beszéljünk. Hogy volt bátorsága eljönni hazulról? Ijesztő.

ASSZONY: Az uram nincs otthon. A miniszter kérette. Emil, szeret?

LEHOTAI: Ha nem szeretném, elkezdtem volna-e ezt a vakmerő játékot? Hazudtam az urának, belerántottam egy nőt, akinek semmi köze az egészhez.

ASSZONY: Azt a nőt sajnálja?

LEHOTAI: Megaláztam magam azzal, hogy elmentem hozzá, hogy elmondtam neki a szerelmünket…

ASSZONY: Minek tette?

LEHOTAI: De hiszen maga is akarta?

ASSZONY: Akkor még nem éreztem, amit most.

_(Szünet.)_

Emil, nézzen a szemembe. Ugy mondja: Szeret-e?

LEHOTAI: Szeretem… ó istenem!

ASSZONY: Akkor megteszi, amit kérek.

LEHOTAI: Mit?

ASSZONY: Ne játsszuk tovább ezt a csunya komédiát.

LEHOTAI: De mikor csak ez ment meg bennünket.

ASSZONY: Nem kell, nem kell. Nem akarom. A titkunkat egy harmadiknak odadobni… nem akarom.

LEHOTAI: De hisz már megtörtént.

ASSZONY: Mindegy… nem birom tovább. Eljöttem magáért… hogy megkérjem: vigyen el magával. De ez az utolsó erőm, érzem… Holnap már annyi sem lesz, hogy hazudjak az uramnak. Ha ma nem leszek a magáé… egészen, holnap már sehogysem… Visszavonulok… öregedni… Emil, menjünk!

LEHOTAI: Ha akarja, megteszem. De gondoljon az urára… a világra, a gyermekeire.

ASSZONY _(nagy szünet)_: Értem… a világra hivatkozik… ó értem! Maga játszani szeretné ezt a játékot tovább is… mert ez érdekesebb… azzal a másikkal…

LEHOTAI: Féltékeny rá.

ASSZONY: Az vagyok.

LEHOTAI: Arra a nőre, akivel tegnap beszéltem először?

ASSZONY: Az a nő olyan, mint én vagyok.

LEHOTAI: Nem olyan!

ASSZONY: Nem. Hát meg akarja tudni, hogy milyen. Az ize, az illata…

LEHOTAI: Hogy mondhat ilyet?… nem is engem sért, hanem egy nőt, akit nem ismer… aki hozzáférhetetlen. Érintetlen. Még nem volt senkié.

ASSZONY _(csendesebben)_: Ki mondta?

LEHOTAI: Ő.

ASSZONY: Akkor… akkor már a tiéd.

LEHOTAI: Ne bántsd. Nem tudod, mit cselekszel. Meggyanusitsz egy nőt…

ASSZONY _(közbevág)_: Akit te most megvédsz. Nem tőlem. Magadtól. Ne tedd, hiába teszed. A nő, ha volt valakié, csak az előtt tagadja el, akié lenni akar, s ha senkié sem volt, csak annak mondja meg, akié lesz… _(Hisztériásan.)_ Elvesznek tőlem. Emil, gyere… gyere… Nem engedem, hogy találkozz vele!

LEHOTAI: Margit!

_(Kopogás a III. ajtón.)_

ASSZONY: Már itt van!

LEHOTAI: Itt, itt. Lássa be, hogy lehetetlen… Maga izgatott, menjen haza…

ASSZONY _(kis sikitással)_: Nem, nem… haza nem megyek, haza nem! _(de már megy kifelé, tétován)_.

LEHOTAI: Ott az ura jöhet. Menjen erre. _(a II. ajtóra mutat)_. Ez is a hátsó lépcsőre visz. Vigyázzon! _(Az asszony el.)_

_(Kopogás az ajtón.)_

LEHOTAI: Azonnal… azonnal… csak a kulcsot nem tudom hová… _(kapkod)_. Talán idetettem… _(Végigkapkodja az összes butorok tetejét.)_ Hová tettem? _(észreveszi, hogy a markában van, pattint az ujjával.)_ Milyen izgatott vagyok. _(Kinyitja a III. ajtót)_.

_Ötödik jelenet._

MAGDA _(most ugyanugy van öltözve, mint az asszony volt. Igen jókedvü, friss és kedves)_: Jónapot Lehotai. Nehéz bejutni magához.

LEHOTAI _(zavarosan)_: Dehogy, dehogy… A kulcsot nem tudtam… hová… Hát… hát… eljött?

MAGDA _(nevet)_: Nem. Otthon maradtam.

LEHOTAI: Látja, miket beszélek! Kicsit elfogult vagyok.

MAGDA: Ne csodálja. Először, legelőször egy legénylakáson, szerelmi tanyán.

LEHOTAI: Ki?

MAGDA: Maga. Nyilván. Mert maga az elfogult s nem én. Üljek le, ugy-e? Foglaljon helyet művésznő… Azt akarta mondani?

LEHOTAI: Ne… nem!

MAGDA: Nem? Ejnye, milyen barátságtalan!

LEHOTAI: De müvésznő… persze, hogy mondani akartam… Ide, ebbe a fotelbe… vagy a kerevetre…

MAGDA: Szóval mégis üljek le? Kedves. Idehallgasson méltóságos ur. Báró.

LEHOTAI _(szerényen és kedvesen meghajtja magát)_.

MAGDA: Mért kell ezt a cimtárból, a telefonkönyvből megtudnom? mért nem irja fel a báróságát a névjegyére?

LEHOTAI: Nem dicsekszem vele.

MAGDA: Mért nem?

LEHOTAI _(egyszerüen)_: Mert nem én szereztem.

MAGDA: Vagyis dicsekszik vele. De én most már megmaradok a maga puszta neve mellett.

LEHOTAI: Hálás vagyok érte.

MAGDA: Mikor nálam volt, nem tudtam, hogy báró.

LEHOTAI: Akkor én se nagyon tudtam. Zavarban voltam.

MAGDA: Eszerint most se igen tudja, mert most is zavarban van. De nem miattam… Én itt női hangot hallottam.

LEHOTAI: Igen… a szobalány.

MAGDA: Nana, óvatosabban. Magának inasa van, nem szobalánya.

LEHOTAI: Nem az én szobalányom.

MAGDA: Az övé?

LEHOTAI: Az… levelet hozott.

MAGDA: Érdekes. _(Mosolyogva)_ Hát hol van az a levél? Ha már itt vagyok, szeretnék egy kicsit indiszkrét lenni. Hol az a levél?

LEHOTAI: Eltéptem.

MAGDA: És a darabkáit zsebre tette…

LEHOTAI: Elégettem.

MAGDA _(mosolyog)_: Hol?

LEHOTAI: A kandallóban.

MAGDA: Amelyben tüz sincsen.

LEHOTAI: Az ám, az inasom!

MAGDA: Elfelejtett tüzet rakni? És maga elfelejtett levelet kapni.

LEHOTAI: Müvésznő!

MAGDA: Hogy ne vallassam? Mert nem vagyok vizsgálóbiró?

LEHOTAI: Na, nem, nem ugy gondoltam.

MAGDA: De ugy látszik, mégis vizsgálóbiró vagyok, mert maga mindjárt az első kérdésemre füllentett. Igaz?

LEHOTAI _(bólint a fejével)_: Igaz.

MAGDA: Jó. Akkor majd én mondom maga helyett az igazat. Az asszony itt volt.

LEHOTAI: Honnan tudja? Nem látta.

MAGDA: Őt nem, de látom magát. Tehát itt volt, mert ő akkor jön, amikor akar, és én akkor, amikor maga akarja. Mit akart az asszony?

LEHOTAI: Semmit, eljött, mert… mert eljött.

MAGDA: Ha itt volt, akart valamit. Mit?

LEHOTAI: Azt nem mondom meg.

MAGDA: Mért nem?

LEHOTAI: Mert ha megmondom, maga elmegy.

MAGDA: Ha nem mondja meg, akkor megyek el. _(Fölkel.)_

LEHOTAI: Maradjon. Az asszony itt volt, idejött, mert féltékeny.

MAGDA _(felháborodva)_: Ó… _(fölkel.)_

LEHOTAI: Ugy-e mondtam, hogy elmegy…

MAGDA: Nem… nem megyek el… Féltékeny? Rám? _(Kis pauza.)_

LEHOTAI: Én nem tehetek róla. Itt volt, elrohant. Szerettem volna, ha találkoznak, de nem akarta látni kegyedet.

MAGDA _(idegesen)_: Nem. Hagyjuk. Már nem érdekel a maga asszonya. Abszolute nem érdekel. Nincs itt. Ami itt van, sokkal jobban érdekel. Hol a férj? Az persze később jön, különben az asszony nem mert volna idejönni.

LEHOTAI: Igen. Később jön.

MAGDA: Nem baj. Nem vagyok kiváncsi rá _(körül jár a szobában)_. Kényelmes kis otthon. Barátságos…

LEHOTAI: Igen… Az ember igyekszik…

MAGDA: Barátságos lehet, ha az embert barátságosan fogadják benne.

LEHOTAI: De müvésznő!

MAGDA: Müvésznő! Egy csepp fantáziája sincs?

LEHOTAI: Van, hogyne volna!

MAGDA: Csak volt, amig kigondolta ezt a fantasztikus játékot. Most már befagyott és ha én nem tartanám szóval, elaludnánk. Müvésznő. Müvésznő. Azt a másikat is müvésznőnek szólitja?

LEHOTAI: Ó dehogy!

MAGDA: Hanem?

LEHOTAI: Margitnak.

MAGDA: Na látja. És én olyan vagyok, mint az?

LEHOTAI: Talán.

MAGDA: Hát akkor?…

LEHOTAI: Igen is Margit.

MAGDA: Nem Margit! Magda.

LEHOTAI: Magda.

MAGDA _(nevet)_: Egész jól ejti.

LEHOTAI: Magda.

MAGDA: Igen, igen, Magda. De ez még kevés. Ha játék, hát játssza jobban. Játsszék! Ha van fantáziája. Azt a másikat is igy fogadja? „Igen, nem, talán, kérem“.

LEHOTAI: Az más.

MAGDA: Mert az az igazi? De eljátszani csak el lehet velem is? Eljövök életemben először egy legénylakásba és akkor unatkozom.

LEHOTAI: Mit mondjak, Magda?

MAGDA: Ha nem tud egyebet, akkor mondja azt, amit ilyenkor szokott. A másiknak.

LEHOTAI: Nem!… Hogyan?

MAGDA: Hát majd én elkezdem. Hisz én vagyok a müvésznő. _(Fölkel, visszamegy a III. ajtóhoz, kimegy rajta.)_

LEHOTAI _(maga marad és kissé tanácstalanul néz körül)_.

MAGDA _(igen kedvesen és gyerekesen bedugja fejét az ajtón)_: Emil! _(abbahagyja a szerepet)_ Mert, ugy-e, Emilnek hivják a bárót?

LEHOTAI _(még most is zavartan)_: Annak.

MAGDA: Emil, itt vagyok.

LEHOTAI _(kicsit, mintha szégyelné a játékot, éppen ezért nagyon természetesen)_: Isten hozta édes… Magda… Isten hozta… Ugy vártam.

MAGDA _(bejön)_: Ah! remélem, nem látott meg senki? Mit gondol Emil? _(a saját hangján)_ mert, ugy-e, a kegyelmes asszony magázza magát?

LEHOTAI: Honnan tudja?

MAGDA: A művész fantáziája! _(a másik hangján)_ Milyen jó meleg van itt… Brrr. Ugy összefáztam… _(ki a szerepből)_ De ezt csak ugy mondom, mert, bizony isten, nincs meleg itt…

LEHOTAI _(komolyan)_: Felgyujtom a kandallót.

MAGDA: Nagyon helyes…

LEHOTAI: Idejöjjön melléje. _(Meggyujtotta a lángot.)_

MAGDA _(őszintén)_: Jé! Milyen szép kék, meg milyen piros!

LEHOTAI: Egész piros a maga arca is a hidegtől… Leteszi a kalapját?

MAGDA: Nem, nem! Mi jut eszébe?

LEHOTAI _(kérő hangon)_: Tegye le.

MAGDA: Ma csak ugy felszaladtam magához… Nem érek rá…

LEHOTAI: De a kalapját leteszi? _(ki akarja huzni a kalaptüt)_.

MAGDA: Ne bántsa.

LEHOTAI: Honnan jön?

MAGDA: Hazulról. Mindent otthagytam.

LEHOTAI _(melegen)_: Leteszi a mantillát is?

MAGDA: Jó, jó… azt is… _(leveti a köpenyt, beleül a nagy karosszékbe, amit Lehotai a kandalló elé tolt)_. Most igazán melegszem.

LEHOTAI _(a karosszék hátára könyököl, ugy néz le a nőre)_: Kellemes, ugye, kellemes?

MAGDA _(fölnéz rá)_: Jöjjön, üljön le maga is… _(ki a szerepből, de most utoljára, ez után a játék hangja mindkettőjüknél észrevétlenül a komolyba megy át)_ Hova szokott?

LEHOTAI _(a kandalló elé mutat)_: Oda.

MAGDA: Hová?

LEHOTAI: A… térde elé… csak ott érzem jól magam… _(egy puffot odatesz és szépen a térde elé ül.)_