Part 2

LEHOTAI: Megbocsát, megbocsát… lehetetlen. Ha igy volna, nekem tudnom kellene róla.

MAGDA: Pedig igy van. Beszéltem vele abban a virágos boltban, ahol a kislány eladó-mamzell. De ön, ugylátszik, nem nézett a szemébe… elég csodálatos. Vagy az enyémbe nem nézett. Annak a kislánynak kék szeme van… az enyém barna.

LEHOTAI: Nem, nem, nem, az én asszonyomnak is barna a szeme. Asszony. Férjes nő. Bocsásson meg, hogy folytatom a csuf indiszkréciót. Egy nagyrangu államtisztviselőnek, arisztokratának, a felesége.

MAGDA: Méltóságos asszony?

LEHOTAI: Kegyelmes.

MAGDA: Szép?

LEHOTAI: Nézzen a tükörbe.

MAGDA: Kedves?

LEHOTAI: Nekem sokáig a legkedvesebb volt.

MAGDA: Nem merek kérdezni tovább… Nem tudom, nem lépem-e át a határokat, amiket ön, aki régi jóbarátom ugyan, de akit mégis ma láttam először, engedélyez számomra.

LEHOTAI: Ezer, ezer bocsánat. Én most egy szerelemről beszélek, ami önt nem érdekli…

MAGDA: A szerelem mindenkit érdekel.

LEHOTAI: S főként egy szerelemről, amiből önre csak kinos kényelmetlenség… De ezt hagyjuk későbbre.

MAGDA: Hogy hivják azt az asszonyt? Csak a keresztnevét kérdem.

LEHOTAI: Margit a neve. De a másik nevét is meg fogja tudni. Mert ahhoz, amit még mondanom kell, önnek ismerni kell az összes adatokat… Margit a neve. Két gyönyörü gyereke van… Mondja, folytathatom? Nem rettenetes, hogy ilyeneket mondok?

MAGDA: Rettenetes. De ön tudja, hogy mért mondja, folytassa.

LEHOTAI: Három esztendeje, hogy egymásra akadtunk… és… és… megszerettük egymást… Kérem, nagyon kérem, ne gondoljon szaladó, léha és ostoba szeretkezésre.

MAGDA: Nem gondolok. Szerelemre gondolok.

LEHOTAI: Igazi, vad és bolond szerelemre. Mikor a férfi elveszti az eszét, ha két lépésről megérzi a nő hajának az illatát, vagy meglátja a csipője ringását, vagy meghallja a hangjának zengését, mikor tele van azzal a nővel, csordultig tele… mikor, mikor szeret… És mikor a nő nem tud magáról, nem a világról, csak szédül és összeroskad és mindig a férfi karjába roskad…

MAGDA: Igen… igen… értem…

LEHOTAI: Hiszen tudja, vagy ha nem tudja, hallott róla, hogy van ugy, hogy két ember, aki sohase hallott egymásról, egyszerre csak találkozik, egymásra néz, kigyullad, összefonódik, megörül és ég, ég, csodálatosan, gyönyörüen, halálosan. Van ugy…

MAGDA: Van ugy… Maga… maga barátom nagyon szépen beszél a szerelemről.

LEHOTAI: Az én asszonyom, az én édes, szép asszonyom, aki csak abban különbözik kegyedtől, hogy csendes, halk és álmodó asszony…

MAGDA: Honnan tudja, hogy én másmilyen vagyok?

LEHOTAI: A szinpadról.

MAGDA: Á! a szinpad. _(tagadóan rázza a fejét)_. Mondja tovább.

LEHOTAI: Az én asszonyom rám bizta vakon az életét, jött utánam, amerre vittem és nem kérdezte, mi lesz, mi a vége… csak szeretett, ahogy és is csak szerettem…

MAGDA: Különös… olyan különös… egy férfi, akit sohase láttam… itt van, beszél velem… elbódultan mondja, hogy hogyan szeret, hogyan imád… egy másik nőt… egy másikat, aki olyan, mint én vagyok… különös. De mondja tovább. Ne törődjön velem. Nyilván van ez még tovább is Ha nem volna, ezt sem mondta volna el.

LEHOTAI: Köszönöm, hogy ilyen szépen gondolkodik rólam, akit nem is ismer.

MAGDA: Már ismerem… egy kicsit… mondja tovább.

LEHOTAI: Csaknem három esztendeig tartott ez a gyönyörü szerelem, amig el nem kezdett lehülni, meghiggadni, elcsöndesedni. S talán ennek következtében lettem én vigyázatlanabb… De tény, hogy megláttak bennünket…

MAGDA: A férj?

LEHOTAI: Előbb nem a férj. Valaki más, nem tudom ki, aki irt a férjnek.

MAGDA: Névtelen levelet?

LEHOTAI: Azt.

MAGDA: A férj ugy-e eldobta a levelet?

LEHOTAI: De előbb megmutatta nékem.

MAGDA: A férj eszerint barátja Önnek?

LEHOTAI: Az. Csendes ember, gőgös, hivatalember, de veszedelmes ember. Szikár, konok, rossz ember. Nagyon megijedtem.

MAGDA: Fél tőle?

LEHOTAI: Nem félek.

MAGDA: Akkor miért ijedt meg?

LEHOTAI: Mert félek tőle.

MAGDA: Fél? Nem fél?

LEHOTAI: Nem félek magam miatt, de félek az én asszonyom miatt.

MAGDA: Nem a magáé! Az övé!

LEHOTAI: Nem volt az övé! Az enyém volt.

MAGDA: A nő azé, aki elvette.

LEHOTAI: A nő azé, akinek adta magát. Neki: a felesége. Nekem: két esztendeig az életem. De a férj ragaszkodnék a tulajdonjoghoz és ha megtudná, hogy az enyém volt, ami az övé, elpusztitaná az asszonyt. Nyugodt ember, rossz ember, azt hinné, hogy joga van hozzá.

MAGDA: Van.

LEHOTAI: Nincs. De mégis megtenné. Elpusztitaná a nőt, aki nem is tehet semmiről. Aki akaratlan és ártatlan volt, mint a gyerek.

MAGDA: Ártatlan… barátom… kicsit ferdén látja a helyzetet.

LEHOTAI: Elpusztitaná! Ez döbbentett meg már akkor, mikor a névtelen levelet megmutatta és nagyon rosszizüen nevetett.

MAGDA: Nevetett?

LEHOTAI: Nevetett.

_(Szünet.)_

MAGDA: Mért nem folytatja?

LEHOTAI: Félek attól, amit mondani fogok. És öntől.

MAGDA: Szép, hogy bevallja. De ne féljen.

LEHOTAI: Megpróbálom… mert… most… tudja… ez a legnehezebb.

MAGDA: Folytassa. Most kezd nagyon érdekes lenni. Eddig csak szép volt.

LEHOTAI: Igen. De most csunya lesz. Innen kezdve ön is… Ott hagytam el ugy-e, hogy…

MAGDA: A névtelen levél…

LEHOTAI: Igen. De az már régen elmult… Tegnap azután, mikor fentvoltam náluk, az asszony nem volt bent a szobában, a férj a vállamra tette a kezét és azt mondta: „A feleségem a szeretőd“. „De öregem…“ „Hogy beszélhetsz ilyet, amig…“ „Láttalak benneteket.“ „Minket?“ „Titeket, közelről, husz lépésről, de ti egész vakok vagytok, nem láttatok. A feleségem volt.“ „Nem az volt.“ „Az volt, én magam láttam. Az arcát is láttam.“ Én… én rekedten röhögtem, nincs rá más szó, rekedten röhögtem… és azt mondtam…

MAGDA: Mit mondott?

_(Innen a jelenet egész vontatott.)_

LEHOTAI: Azt mondtam, hogy nem a felesége volt.

MAGDA: Igen, igen… Ezt már hallottam.

LEHOTAI: Hogy tévedt, tévedt!

MAGDA: Ezt is képzeltem.

LEHOTAI: Nem a felesége volt.

MAGDA: Hanem?

LEHOTAI: Hanem… _(Kinos pauza.)_

MAGDA: Hanem én?

LEHOTAI: Ön _(Kimeredt szemmel néz rá. Szünet.)_

MAGDA: Ezt mondta?!

LEHOTAI: Ezt.

MAGDA: Ezt mondta?!

LEHOTAI: Ezt.

MAGDA _(izgatottan)_: Hogy merte?

LEHOTAI: Egy… egy asszony élete… becsülete…

MAGDA _(növekvő izgalommal)_: Ember! hogy merte! Ki az az asszony!

LEHOTAI _(csendesen)_: Az az asszony, akit szerettem.

MAGDA _(nagy izgalommal)_: A maga szeretője, a maga kegyelmes szeretője. Ki az? Mit tudom én. Egy férjes asszony, aki megcsalja az urát. Annak a becsülete. Hol van az? Egy budai legénylakásban, mi? egy szőnyeges kereveten, mi? vagy a fehér medvebőrön, ami a kandalló előtt fekszik. Ott? Mindenütt, ahol ölelkezni lehet. Ahol forrni lehet ugy-e? Mert forrni jó, tüzelni, égni lobogni, mert az is jó.

LEHOTAI: Kérem, kérem, könyörgöm, ne mondjon ilyen iszonyu dolgokat.

MAGDA: Hallgasson. Ne védje az asszonyát. Engem ki véd meg? Az én becsületemnek hol a lovagja? Mondja! _(Meg fogja elül a kabátjánál)_. És hol az én becsületem! Mi? Az sehol sincs? Hogy merte!?

LEHOTAI: Az istenért, csillapodjék!

MAGDA: Nekem nincs becsületem? nekem, aki husz esztendős vagyok, szereplő, szép, hires, divatos, aki mindent tudok, mert a szerelem csatornái mellett élek és tiszta vagyok, lány vagyok, lányabb, mint a maga asszonya, mielőtt nászéjszakára cipelték… Hát az én becsületemet akármelyik jöttment felhasználhatja… Akármelyik. Ki? Lehotai!… A szeretője becsületének a kifoltozására!

LEHOTAI: Igy kellett… A helyzet… a kinos pillanat.

MAGDA _(magánkivül)_: Hiszen akkor… akkor minden személy, akinek fitos az orra, akiben egy vonás van az én arcomból, mindegyik az én nevemet dobja oda, valahányszor egy savanyu csókon rajtacsipik. És én, a szinésznő, aki fürödhetném a szerelemben, de ugy élek, mint a klastrom apácája, én hiába vagyok fehér, tiszta és szent, mindenki engem ölel és az én testembe törli az ajakát. _(Összerázkódik.)_ Hogy merte!

LEHOTAI: Belátom és térdenállva…

MAGDA: Nem látja be. Mondja: hogyan kerülhetek én olyan helyzetbe, hogy egy idegen embertől, akit ma látok először, akiről egy félóra előtt még azt sem tudtam, hogy a világon van, ilyeneket kelljen végighallgatnom, hogy egy ismeretlennek ilyeneket kelljen mondanom?! A lányságommal kérkednem? Kirakatba tennem az ártatlanságomat, az érintetlenségemet!

LEHOTAI: Ami elégtételt én adhatok…

MAGDA _(nem engedi beszélni)_: Honnan? hogyan? És ha itt előttem főbelövi magát és ha megirja annak az embernek, hogy hazudott, akkor is… ki hiszi el? Ki hiszi most már, hogy őexellenciája és nem a szinésznő: őnagyméltósága settenkedett fel egy hátulsó lépcsőn, fütött szobába, férfi ölébe és nem a szinésznő, akinek ez kenyere. A kegyelmes asszony, akinek két aranyhaju babája van, ment el egy kis izgalomért, egy kis csiklandásért Senki urhoz és nem a szinésznő, aki ugy is eljár Mindenki urhoz? Ki hiszi el? Ki hiszi el? Mit csináljak önnel?

LEHOTAI _(csendesen)_: Ha tudnám, hogy azzal csilapodnék, azt mondanám, üssön meg. Férfiasan, ököllel.

MAGDA: Ó, ha férfi volnék, összetörném! De igy?… Nevetne rajtam otthon, hogy ezt milyen olcsón elintézte.

LEHOTAI _(csendesen)_: Nem nevetnék, megérteném.

MAGDA _(föl és alá jár)_: Mit tegyek önnel? Én, aki nő vagyok, aki semmit sem tehetek Mit tegyek, mondja, mit tegyek! _(ujra növekvő haraggal.)_ Már az előbb, mielőtt alkalma lett volna rám önteni ezt a szennyet… El kellett volna távolitanom. Nem ismerem!… Nem volt itt!… Valaki elkövetett egy aljasságot a személyemmel. Nem tudok róla!… Nem hallottam!… De most menjen! Kikergetem, igenis kikergetem, mert nem tehetek egyebet. Ha férfi volnék, korbáccsal hajszolnám ki… Ki! Ki innen!

LEHOTAI _(fölkel, megy az ajtó felé csendesen)_: Megmondtam, hogy kikerget… és… és… igaza van.

MAGDA: Nem igaz! Ó nem! Ez is olcsó volna! _(rákiált.)_ Maradjon! _(csönget.)_

LEHOTAI _(csendesen)_: A cselédeivel dobat ki? Kérem… ugyis meg kellett alázkodnom azzal, hogy idejöttem… Kérem!

SZOBALÁNY _(jön II)_: Parancsol a kisasszony?

MAGDA: Erigy át Szendrei urért. Otthon van a lakásán.

SZOBALÁNY: Igenis _(el)_.

LEHOTAI: Mit akar csinálni az istenért? Ön azt mondta, hogy maradjak, tehát nem mehetek el. Hiszen én bántottam meg önt… s ön most tönkretesz egy asszonyt, aki nem bántotta…

MAGDA _(élesen)_: Bántott a szeretője! Én nem tehetek semmit… de egy férfi elé állitom önt… az… az… agyonverheti.

LEHOTAI: Könyörgöm… engedje meg, hogy elmenjek… mielőtt egy harmadik személyt is belevon… amibe nekem sem lett volna szabad önt belevonnom… legyen irgalmas…

MAGDA: Nem leszek.

LEHOTAI: Megesküdt, hogy titokban tartja… mindenre kérem, ami szent ön előtt… hadd megyek el!…

MAGDA: Ha férfi, itt marad.

LEHOTAI: Esedezem!

MAGDA: Ne könyörögjön!

LEHOTAI: Nincs jogom tönkretenni azt az asszonyt… botránnyal elhozni az urától… nincs jogom.

MAGDA: Mért nincs?

_Tizenegyedik jelenet._

SZENDREI _(bejön III, áll az ajtóban)_.

MAGDA _(megismétli a kérdést)_: Mért nincs?

LEHOTAI: Mert már nem szeretem.

_(Szünet.)_

SZENDREI: Magduska… hivatott?

MAGDA _(kis pauza után)_: Igen, hivattam. Idehallgasson. Ez az ur _(rámutat és ránéz Lehotaira)_. Ez az ur… Lehotai ur… nagyon fontos dologban…

LEHOTAI _(könyörgő arccal néz rá)_.

MAGDA: Nagyon fontos dologban jött fel. Azt akarja, hogy a tél folyamán…

SZENDREI: A tél folyamán?

MAGDA: Igen… a tél folyamán… lépjek fel egy házi szoáréjukon… ezt akarja? Nemde? _(Lehotaira néz erős szemmel.)_

LEHOTAI _(nem felel)_.

MAGDA _(parancsolóan)_: Ezt akarja? Ugy-e?

LEHOTAI: Ezt.

SZENDREI: Magduska… és ezért?

MAGDA: Igen… ezért. A maga tanácsa nélkül, tudja, hogy semmit sem teszek.

SZENDREI: Nagyon… nagyon megtisztelő.

MAGDA: Én magántársaságokban nem szoktam fellépni, tudja. Fellépjek? Mondja Szendreikém, fellépjek?

SZENDREI: Fel… le… nem tudom… ahogy gondolja. Ezért hivatott?

MAGDA: Ezért, Szendreikém. Köszönöm, hogy olyan kedves volt. És most még a részleteket is meg kell beszélnem Lehotai urral.

SZENDREI: Részleteket?

MAGDA: Igen, azért nem is tartóztatom.

SZENDREI _(Magdához)_: Magda… _(Lehotaihoz)_ Ajánlom magamat.

_Tizenkettedik jelenet._

MAGDA _(az ajtóig kiséri)_: Pá. _(Engesztelően)_ Jőjjön be este az öltözőmbe _(visszajön)_.

LEHOTAI: Ön… ön ugy tett, mint a legerősebb férfi _(kezet csókol neki)_.

MAGDA: Nem barátom… ugy tettem, mint a leggyöngébb asszony.

LEHOTAI: Akármit tett volna, igaza lett volna.

MAGDA _(bizonytalanul)_: Nem tudom… talán nem is lett volna igazam. Mondja: nagyon szereti maga azt az asszonyt?

LEHOTAI: Nagyon szerettem.

MAGDA: És az az asszony olyan mint én?

LEHOTAI: Olyan.

MAGDA: De nem egészen?

LEHOTAI: Most látom, hogy nem egészen.

MAGDA: És elkövette miatta ezt az aljasságot? Elkövette?

LEHOTAI: El.

MAGDA: Mert aljasság?

LEHOTAI: Az. A legnagyobb aljasság.

MAGDA: Hát… látja… ez… ez szép.

LEHOTAI: Szép?

MAGDA: Hogy már azért az asszonyért ilyen aljasságot tud elkövetni.

LEHOTAI: Azért?

MAGDA: Azért, aki nem is volt egészen a magáé! Aki a másé volt, amikor az a más akarta… és most is a másé… aki nem olyan, mint én vagyok, nem lehet olyan. _(Fölkel. Hamar)_. De hagyjuk ezt. Üljön le ujra.

LEHOTAI: _(Leül.)_ Köszönöm.

MAGDA: Biztosan nem azért jött, hogy nekem ezt elmondja?

LEHOTAI: Valóban nem.

MAGDA: Mert ez titokban is maradhatott volna.

LEHOTAI: Csakugyan.

MAGDA: Ennek tehát még folytatása van.

LEHOTAI: Van.

MAGDA: És a folytatásnak még hajmeresztőbbnek kell lennie.

LEHOTAI: Az is. Mikor a férjnek azt mondtam, hogy ön az…

MAGDA: Mindjárt elhitte. A gazember!

LEHOTAI: A gazember nem hitte el.

MAGDA: Derék ember.

LEHOTAI: Akkor én azt mondtam, hogy győződjön meg róla.

MAGDA _(felugrik)_: Hallatlan! _(leül.)_ Mondja tovább, igyekszem kibirni.

LEHOTAI: Azt mondtam a férjnek, hogy jó, ha nem hiszi, jöjjön el hozzám. Bemutatom magát neki.

MAGDA: Engem?

LEHOTAI: Magát. Holnap délután 6 órakor.

MAGDA: Hogy mutassam meg, hogy nem csak a szeretője vagyok, hanem a szemérmetlen szeretője. Szinésznőmetresz, aki nem is szégyenli magát.

LEHOTAI: Ne igy fogja fel.

MAGDA: Játsszam el az arcátlan nőt, aki nem bánja, ha kedvese a csókszagra vendéget is hiv. Szinésznőnek szabad. Szinésznőnek minden mindegy. Ott szeretkezik, ahol akar, akivel akar… szinésznő: rongy _(lehajtja a fejét, csendesen sir)_.

LEHOTAI _(zavartan néz körül)_: Kérem müvésznő, asszonyom, kisasszony… _(megsimogatja a fejét.)_ Sir?

MAGDA _(fölkapja a fejét)_: Nem sirok. Csak szégyellem magam, hogy van egy ember ezen a világon, aki ilyesmit föltételez rólam és akit meg sem büntethetek érte.

LEHOTAI: Miért nem?

MAGDA: Mert idegen. Mert senkim. Ha szeretője volnék és ezt kérné tőlem, akkor nem tenném meg és megcsalnám, a halálos ellenségével csalnám meg, de igy…

LEHOTAI: Igy?

MAGDA: Igy… _(pauza.)_ Megteszem.

LEHOTAI: Megteszi?

MAGDA: Meg. Nem tudom miért? Meg. A szerelem miatt, ami nem érdekel.

LEHOTAI: Mindenkit érdekel.

MAGDA: A szerelem miatt, ami másé.

LEHOTAI: Mindenkié.

MAGDA: Ami sértő rám nézve.

LEHOTAI: Hizelgő… minden nőre.

MAGDA: Nem igaz, de mindegy. Megmentem az ön asszonyát.

LEHOTAI: És, ha nem bántom meg vele…

MAGDA _(nevet)_: Mondja, megbánthat-e maga engem valamivel?

LEHOTAI: Ha nem bántom meg vele, a… vagyonom felét felajánlom ezért a félórárért.

MAGDA _(felpattan)_: Nem teszem meg. Nem teszem meg. Hogy tételezhette fel, hogy egy jó nő pénzért kapható a rosszra? Az ingyen van barátom. Ahogy a jó is ingyen van a rossz nőtől. Amit elmondott, azzal, minddel, csak felháboritott. De ezzel megsértett.

LEHOTAI: Nem akartam.

MAGDA: Ezt nem akarta: a többit akarta. Férfilogika. Inkább mondja el a részleteket.

LEHOTAI: Holnap délután, hat órakor, a lakásomon. Koháry-utca 9.

MAGDA: Nincs is messze. És nincs Budán. Bocsánat, hogy Budával meggyanusitottam.

LEHOTAI: És átadok egy kulcsot.

MAGDA _(megnézi)_: Aluminium… szerelmi kulcs…

LEHOTAI: A hátsó lépcső előszobáját nyitja, az előszoba után egy kis szoba jön, annak az ajtaján legyen kegyes kopogni, nehogy véletlenül is meglepetések érhessék. Az inasom…

MAGDA: Nagyobb meglepetés annál, hogy elmegyek a legénylakására valakinek, akihez semmi közöm, igazán nem érhet. Kosztüm?.

LEHOTAI: Nézzük csak… mi is volt rajta akkor? Valami olyan lila ruha és structollas kalap.

MAGDA: Milyen gyerekség! Átöltözési komédia! És milyen valószinütlen.

LEHOTAI: Ha látná az én asszonyomat, nem mondaná, és különben is: husz lépésről… ugy-e, arról van szó?… Nem is lesz nehéz a bizonyitás!…

MAGDA: Mondja… mert mégis, igy látatlanban, csaknem lehetetlen… Hátha az az asszony… mozgásban, testtartásban nem is hasonlit hozzám… Hátha… nem volna lehetséges, hogy lássam? Ha egy pár percre is.

LEHOTAI: Nem tudom. Talán… Rá kell beszélnem.

MAGDA: Hol van az az asszony? _(őszintén.)_ Szegény. Ott lent drukkol, hogy ez a vakmerő szamárság sikerül-e. Menjen gyorsan és hozza fel. Próbálja meg.

LEHOTAI: És ha nem sikerül?

MAGDA: Gondolja, hogy sikerül. A nehezebbik fele sikerült. Hitte volna?

LEHOTAI: Nem.

MAGDA: Látja… mégis sikerült. Siessen. Nekem még át kell öltöznöm, mert szinház után még rám olvasnak egy tragédiát a direktoromnál.

LEHOTAI: Nem sok idejét vesszük el… Kezét csókolom… _(megy)_.

MAGDA _(utána szól, mikor az I. ajtónál van)_: Még egyet: mi a parfömje a kegyelmes asszonynak?

LEHOTAI: _(visszafordul)_: De hisz az…

MAGDA: Az is fontos.

LEHOTAI: A parfőmje?

MAGDA: Igen, igen, az hozzá tartozik a nőhöz.

LEHOTAI: Ciklámen.

MAGDA: Köszönöm. _(Lehotai el.)_ Ciklámen.

_(Kis szünet. Csönget.)_

_Tizenharmadik jelenet._

SZOBALÁNY _(bejön II.)_

MAGDA: Katinka, az egyszerübb estélyi ruhám rendben van?

SZOBALÁNY: Igenis.

MAGDA: Akkor bejösz és rámadod. De előbb hamar hozol egy limonádét. Kiszáradt a torkom.

SZOBALÁNY: Igen… de a konyhában…

MAGDA: Mi van a konyhában?

SZOBALÁNY: Valaki vár.

MAGDA: Várjon! Siess. Hozd a limonádét. _(Fölveszi a köpenyét és kalapját és beviszi a III. ajtón. Csak egy pillanatig marad, visszajön, kiált.)_ Katinka! Hol az a limonádé?

SZENDREI _(jön II. felől, tálcán limonádét hoz)_.

MAGDA _(nagyot kiált)_: Szendrei!

SZENDREI _(alázatosan)_: Magda… maga nem mondott igazat. Maga az előbb… nem azért hivatott.

MAGDA: Talán nem. Biztosan nem. Hazudtam, atyám és gyámom, hazudtam!

SZENDREI: Mért hazudott?

MAGDA: Mert nem mondtam igazat.

SZENDREI: És mért nem?

MAGDA: Mert megesküdtem, hogy nem fogok igazat mondani.

SZENDREI: És nem szegi meg?

MAGDA: Nem. Ha egy nő megesküszik rá, hogy igazat fog mondani, akkor semmiesetre sem mond igazat, de ha arra esküdött meg, hogy hazudni fog, akkor megesküdhetsz rá, hogy hazudik.

SZENDREI: Ez az ember… mit keresett itt?

MAGDA: Ne azt kérdezze. Hanem azt kérdezze, hogy mit keres maga itt, pedig elküldtem.

SZENDREI: Visszajöttem.

MAGDA: Jó. Majd később leszámolunk. Azért is, ha hallgatózni méltóztatott, mert azt látom, hogy haza nem ment.

SZENDREI. Nem. Ott kint voltam.

MAGDA: A cselédek között?

SZENDREI: Igen.

MAGDA: És hallgatózott?

SZENDREI: Szerettem volna, nem mertem… a cselédek miatt…

MAGDA: Azok meg maga miatt nem mertek. Tehát nyertem az üzleten.

SZENDREI: Én csak azt hallottam, hogy maga kiabált… Be akartam jönni, hogy összeverjem ezt a _(gazembert akar mondani)_.

MAGDA: Na!… Hogy beszél?!

_(Csönget.)_

SZENDREI _(korrigálja)_:… ezt az idegen urat.

MAGDA: Jó, majd elintézzük. Át kell öltöznöm. _(A szobalány bejön II.)_ A szobalány nálam lesz; a szakácsnénak mondja meg, hogy, ha csöngetnek, bebocsátja ezt az urat.

SZENDREI _(fájdalmasan)_: Hát vissza is jön?

MAGDA _(kurtán)_: Vissza. És maga elmegy, de nem jön vissza. Érti?

SZENDREI: Értem.

MAGDA _(bemegy a szobájába III., a szobalány vele.)_

_Kis szünet._

_Tizennegyedik jelenet._

SZENDREI _(néz utána, majd a csengőhöz megy)_: Egy: szobalány; kettő: szakácsné. _(Csönget; elmegy a csengőtől föl és alá lépked a szobában és számolja a lépéseit.)_ Egy: szobalány, kettő: szakácsné… ámbár ebből a szakácsnéból egy is bőven elég. Nem nagyon siet Juliánna asszony. Nem sok szerencséje van Magdának a cselédeivel. Ezentul én megyek a helyszerzőhöz.

SZAKÁCSNÉ _(jön, sötéten)_: Tessék!

SZENDREI _(nyájasan)_: Szakácsné, lelkem…

SZAKÁCSNÉ: Mondom, hogy tessék!

SZENDREI: Szakácsné, lelkem, nem hallotta, hogy csöngettem?

SZAKÁCSNÉ: Az elsőt nem halottam.

SZENDREI: És a másodikat?

SZAKÁCSNÉ: Arrul azt hittem, hogy a fülem cseng.

SZENDREI: Kettőt cseng a maga füle, lelkem?

SZAKÁCSNÉ: Kettőt, mert két fülem van. A nagyságos ur sokallja?

SZENDREI: Nem, lelkem, én egyebet sokallok. Ami magának csak egy van _(a száját mutatja.)_ De csak azt akartam mondani, hogy, ha az előszobában csöngetnek, akkor maga beereszt egy nagyságos urat.

SZAKÁCSNÉ: Be. Mert én vagyok a szobalány.

SZENDREI: Azt én nem mondtam.

SZAKÁCSNÉ: Nem is vóna tanácsos. Na, ilyen furcsa házba se szegődtem még! Ahány ajtó, azt mind én nyitogatom. Mért nem tesznek a konyhába kiküldeni a szobalányt, hogy az keverje a galuskát helyettem?

SZENDREI: A szobalány nem tud főzni.

SZAKÁCSNÉ: Ugy nézem, ajtót nyitni se tud, ha nekem muszáj az előszobába silbakolnom.

SZENDREI: Ezek katonai müszavak, lelkem, amiknek a provenienciája nem is homályos előttem. Mindamellett nyissa majd ki az ajtót és ereszsze be azt a nagyságos urat.

SZAKÁCSNÉ: A nagyságos ur nem ereszthetné be a nagyságos urat?

SZENDREI: Nem.

SZAKÁCSNÉ: Mért nem?

SZENDREI: Mert én mingyárt nem leszek itt.

SZAKÁCSNÉ: El tetszik menni?

SZENDREI: Nem.

SZAKÁCSNÉ: Akkor itt tetszik lenni.

SZENDREI: Nem.

SZAKÁCSNÉ: Hát ugy még senkise vót kérem, hogy valahun ne lett vóna.

SZENDREI: És mégis ki tetszik nyitni az ajtót, még akkor is, ha nem tetszik.

SZAKÁCSNÉ: Jó.

SZOBALÁNY _(kinyitja a 3 ajtót és kinéz)_.

MAGDA _(hangja)_: Szendrei! Maga még itt van?

SZENDREI: Itt vagyok Magdácska, itt vagyok!

MAGDA _(hangja)_: Hát ne legyen itt!

SZOBALÁNY _(áll az ajtóban)_.

SZENDREI: Megyek már! Megyek már!

_(Csöngetés.)_

SZOBALÁNY _(visszaszól az ajtóba)_: Kisasszony, kérem, most csöngetnek csak!

MAGDA _(hangja a szobalányhoz, aki áll a III. ajtóban)_: A kegyelmes asszonyt vezessétek be hozzám, Lehotai urat ültessétek le a szalónban.

SZOBALÁNY _(átszalad és kifelé mondja)_: A kegyelmes asszony kegyeskedjék befáradni a müvésznőhöz, a nagyságos ur sziveskedjék várni a szalónban. A kisasszony még nem öltözött fel. _(Ezt akadozva mondja, miközben a szeme kimered a csodálkozástól. Átjön a szalónon, megy a III. ajtó felé és hangosan mondja)_: Szentisten, kisasszony! Csuda! De ilyet! Nem lehet elhinni! _(becsapja a III. ajtót.)_

_Tizenötödik jelenet._

ASSZONY _(félénken jön, szemrehányó arccal néz Lehotaira; különbség, sápadtabb, mint Magda, a szemöldöke sötétebb, a szája szélesebb és vastagabb, szóval olyan külömbségek vannak, amiket könnyen és hamar meglehet csinálni. Vigyázni csak arra kell, hogy másfajta cipő legyen rajta, okvetlenül. A toálett egy külön e célra szerkesztett übervurf.)_

SZAKÁCSNÉ _(jön utánuk és némán csodálkozik)_.

LEHOTAI _(halkan)_: Ne féljen, szivem.

ASSZONY _(a hangja vontatott, kicsit éneklő)_: Nem félek. Nem szoktam félni. De ez a megalázkodás…

LEHOTAI: Nem, nem! Ez egy igazán kiváló nő… Nagyon kedves nő. Okos. Megértette.

ASSZONY: És… és… nekem is… meg kell… erre kérnem?

LEHOTAI: Nem is kell… csak egy pár barátságos szót váltson vele…

SZAKÁCSNÉ _(illedelmesen állt az I. ajtó mellett)_: Arra tessék. _(A III. ajtót mutatja.)_

ASSZONY _(belép a III. ajtón)_.

LEHOTAI _(izgatottan néz utána)_.

SZAKÁCSNÉ: A nagyságos ur tessék helyet foglalni… _(Odamegy egy asztalhoz, egy albumot vesz fel.)_ Tetszik parancsolni addig a fényképeket? Ezek a régi szerepek… mert, kérem, a mi nagyságánk szinésznő… a szinházba játszik szerepeket… _(egy ezüst tálcát tesz oda, amin fényképek vannak.)_ Ezek a legujabbak.

SZOBALÁNY _(kijön a III. ajtón. Miközben az ajtót kinyitja: Magda hangja.)_

MAGDA: Ó igazán meglepő… Nem haragszik, hogy igy, félig felöltözve…

SZOBALÁNY _(beteszi az ajtót, int a szakácsnénak, hogy mehet már. Szakácsné nem akar, játék. A szakácsné nem megy.)_

MAGDA _(az ajtót kinyitja belül és kiszól)_: Katinka, a gyémántcsatt benn van az uj ruha derekában, amit délelőtt próbáltam. Hozd be. _(Befelé)_: A kegyelmes asszony nem is hiszi…

SZOBALÁNY _(a II. ajtón bemegy, kihozza a selyemderekat, amin csillog az ékszer, átviszi a szobán és beadja Magdának.)_