Part 18

– Úgy, úgy – mondá Juczi nevetve – persze, hogy húszezer forintos kérőnek még jobban kellenél. De tízezerrel is beérném, sőt ötezerrel is, ha elő tudnád keriteni. Ennyi pénzen lehet tisztességes telket kapni, a miből meg is lehetne élni holtig. Száz hold is elég nekem és a kedvedért parasztasszony is lennék; hanem a magam asszonya akarok lenni, nem szolgálni, hanem parancsolni, ha csak egy libaőrző gyereknek is. Hát látod, hogy szeretlek, te csacsi. Hát keress ötezer forintot! Nem sok. Nincs valami nénéd, komád, öreg apád? A gróf nem adhatná ajándékba?… Rázod a fejed! No hát, látod, édes Miskám, földhöz ragadt szegény lélek vagy, se rajtam, se magadon nem segithetsz. Szegény embernek pedig sokat el kell viselni ezen a rossz világon. Nekem sem öröm az ispánhoz menni, de eltűröm. Tűrd hát te is, mert muszáj. S még neked jobban eshetik, ha a vén ispánhoz megyek, mintha máshoz mennék. Szegény embernek abból kell jóllakni, a mi keveset ott hagynak a tálon a gazdagok. Majd gondoskodom én arról, hogy nagyon is kevés ne legyen!

Miska káromkodott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött – míg a csengetyű, mely urához szólította, véget nem vetett a jelenetnek.

II.

Salkházy Béla gróf, a kastély ura, négy hónapos házas ember volt, a ki a telet újév utánig itt töltötte Salkházán. A nászút befejeztével, melyről a grófné nem akart lemondani, itt töltötték most igazi mézesheteiket, mindkettőjük igazi gyönyörűségére. A gróf boldog volt, hogy kissé viharos ifjuságából az egészséges magány révébe juthatott; a grófné – e halvány és kissé félénk szépség, édent látott abban, hogy ura oly egészen övé és a mellett oly jókedvű lehetett. E biztonsági érzeten titkos féreg is rágódott ugyan: a ki nem mondott féltés. De ez érzés a múltra vonatkozván, csak bizonyos nyugtalan kiváncsiságban mutatkozott, melyen a gróf jóízűeket mosolygott. E perczben is nagy szégyenkezésére egy kis indiscretión érte az asszonyt. Miska, a mint a csengetyű szavára belépett, még hallotta, hogy veté a grófné ura szemére, hogy minden készpénzét a tárczájában hordja.

– Hatezer forintot hordozni magával – vadászaton – édesem, annak igazán nincs értelme!

– Ebben igaza van, kedves, – mondá a gróf nyájasan, – de abban már nincs igaza, hogy tárczámat vizsgálgatja. Szerelmes leveleimet nem ott tartogatom.

– Csak nevessen, maga rossz, – mondá a grófné fülig pirulva: – de még sem okos dolog, annyi pénzzel járni. Nemcsak, hogy elveszhet, de mikor így magányosan cserkészel, a pénzért még valaki meg is támadhat. Kérlek, tedd az iróasztalba.

– Meglesz, – felelé Béla további vita nélkül, hogy a megszégyenült asszonykának megkönnyítse a visszavonulást. – De most hadd öltözzem a vadászatra. A reggel szép, a hó jó kemény, egy pár nyulat hadd lőjjek ebédre. Ma Miska is kap fegyvert. Az erdésznek a foga fáj – s ideje, hogy Miska is beletanuljon a vadászatba. Ha húsz évet kiszolgált, ő lehet itt erdész.

Miska katonásan szalutált, s a grófné nevetve jegyzé meg: – Húsz esztendő! No, ennyi idő alatt ugyancsak beletanúlhat!

Ezzel a szép asszony megcsókolta az urát és visszavonúlt.

Miska kezére járt gazdájának az átöltözésben, behozta a puskákat és a töltényeket s maga is öltözni ment. Midőn pár percz múlva visszajött, a grófot az ajtóban találta, a mint épen kabátja belső zsebébe dugta a tárczát. Miska elhalványodott.

– Méltósága elfeledte… – mondá kissé rekedten.

– Mit?

– A pénzt az asztalfiába tenni – a mint a méltóságos grófné kivánta.

– Eh mit – majd mikor hazajövünk.

Ezzel fütyörészve lement a lépcsőn és a szánkára szállott, melyen kihajtott a hótakarta pusztára.

III.

A grófné meghallotta e rövid szóváltást. Boudoirja ajtaja mögött állott, hogy még egy búcsúcsókot kapjon a gróftól, de az inas jelenléte visszariasztotta. Egy kicsit bántotta, hogy Béla nem vette komolyabban, a mit neki igért; de volt valami, a mi még jobban nyugtalanította. Féltékeny kis fejében megmozdult a tépelődés, hogy tán van oka férjének a pénzétől meg nem válni. Semmi határozott vagy csak kifejezhető gyanúja nem volt, mégis aggódott s e mellett igen bosszankodott önmagán, hogy tudott aggódni. A könyvtárba vonúlt, hogy olvasással kiverje fejéből a rossz gondolatokat. De a könyvekre nem állt a feje – a még olvasatlan tegnapi hirlapok után nyúlt. Az egyik boulevard-ujság művészeti rovatában egy kis pletykahir ragadta meg figyelmét, mely így szólt:

«Kunoss Aranka, kedvelt operette-énekesünk, ki tudvalevőleg már pár hete távol maradt a szinpadtól, mint halljuk, végleg elhatározta, hogy az évad hátralevő részét távol a fővárostól, csöndes visszavonultságban fogja tölteni. A föltevés, hogy baja tisztán lelki rázkódások okozta idegességre szorítkozik, alaptalannak bizonyúlt; úgy tudjuk, hogy szerves alterátió is járúlt hozzá, melyet csak több havi gyógyítással lehet eltüntetni. Szerencsére a művésznő azon kedvező helyzetben van, hogy teljes mértékben élvezheti azt a magányos pihenést, melyet egészsége állapota megkövetel. Mint biztos forrásból értesülünk, megvette a *** megyei Bükkösi uradalmat s már hetek óta ott tanyáz a szép kastélyban, melynek utolsó gazdája – báró Bükkösi Loránt – csak nem rég mint szolgabiró talált menedéket a megyei adminisztráczióban. Így tünedeztek el a régi nemzetségek, újak lépvén helyükbe. Ez esetben legalább van okunk azzal vigasztalódni, hogy hazánkban kezd gazdagon jövedelmezni a művészet. Kóhn Aurélia kisasszony alig álmodta meg gyermekkorában, hogy egy bárói kastélyba fogja magát beletrillázni. Igaz, hogy egy bárói uradalom csak gyönge kárpótlás egy grófi koronáért.»

Salkházy grófnéra a közlemény oly izgató benyomást tett, mintha egyenesen ellene lett volna irva. Feje után kapott, felugrott himbáló székéből és lázasan járt föl s alá a könyvtárban. Bükkös csak félórányira volt Salkházától; Kúnoss-Kohn Auréliáról pedig a grófné hirből tudta, hogy az Béla grófnak házassága előtti utolsó szerelme volt.

A féltékenység termékeny költő. A grófné félóra alatt készen volt azon házasságtörési dráma egész tervével, melyben az ő boldogságának tönkrejutása képezte a katasztrófát. Tiszta volt előtte minden. Ezért ment hát Béla mindennap a vadászatra; ezért vitt magával ekkora összegeket, mert hisz a Kúnoss-féle hölgyekhez inkább lehet nyakravaló, mint ezresbankó nélkül benyitni. Csak női méltóságának érzete tartóztatá a féltékeny nőt, hogy nyomban utána nem hajtatott férjének. Keserű három órát töltött a szegény grófné, a sárga szemű szörny, a féltési daemon társaságában, míg végre a szánka távoli csöngetyűi a vadászok hazaérkezését jelenték.

Mikor Béla gróf a kastélyba lépett, a grófné halálra ijedt dúlt tekintetétől. A gróf sápadt volt, ajka véresre harapva, szeme tétovázott. Miska, a ki háta mögött állott, szintén halovány volt, de szeme még sötétebben nézett, mint a grófé. Feszes állásban várta gazdája parancsát, hogy segítsen-e az átöltözködésnél? A gróf, mintha félne szeme közé nézni, csak félvállról mondta: – Mehetsz. Majd hivatlak, mikor kellesz.

Miska indult, de az ajtóból, mielőtt a kilincset becsapta, még egyszer visszafordúlt. A gróf összerezzent, mikor inasa sápadt arczát feléje fordította. Egy darabig lihegve nézte a bezárult ajtót, mintha elfelejtette volna, hogy neje is itt van.

– Az istenért, történt valami? – kérdé az asszony reszketve.

A gróf borzongott. – Semmi! – mondá fojtott hangon. – Csak – csak – gyáva vagyok.

Ezzel szobájába ment és magára zárta az ajtót.

IV.

A vadászaton ez történt.

– Veszedelmes kompánia vagy te, Miska, – mondá a gróf, mikor huszárja már a harmadik nyulat elhibázta.

Miska mereven nézett, mintha álmában lövött volna s most sem bírna fölébredni.

– Csak bámulj, – folytatá a gróf – hajszál híja, hogy engem nem lőttél meg vagy épenséggel a Rench-et. De már inkább engem találj el, mint őt, mert jobb gazdát még kaphatsz, de Rench-nél jobb vadászkutyát aligha. Aztán, ha engem találsz meglőni, még rám foghatnád, hogy az én puskám sült el – de Rench-re ezt rá nem foghatod. Nesze, fogd a puskámat, hadd csavarjak egy czigarettet.

Miska átvette urától a töltött fegyvert. A kakas fel volt húzva, a töltény tűje kilátszott alóla s Miskának önkéntelenűl eszébe ötlött, hogy mily könnyen csapódhatott volna le a sárkány, mikor a cső a gróf álla alatt volt s hogy akkor egyszerre vége lett volna a grófnak…

Salkházy gróf elkészült a czigarettel és a széltől elfordúlva rágyujtani készült. Rench keserves vonítására visszafordult, még mielőtt égett volna szivarkája.

– Megbolondultál, Miska? – kiáltá.

Ott állott négy lépésnyire tőle a huszár, a Lefaucheux-fegyver dupla csövét a gróf homlokának tartva.

– Ne mozdúljon, méltóságos uram! – Egy lépést se! Imádkozzék – mert én most kénytelen vagyok méltóságát agyonlőni.

Oly hangon s oly tekintettel volt ez mondva, hogy a grófban kétség nem támadhatott. Őrült vagy nem, ez az ember lőni fog – sőt lőnie kellett, miután urával így beszélt.

Egy rövid pillanat, mely alatt az idő megállani látszott; egy percznyi örökkévalóság, azon gondolatok sűrű mennyiségét tekintve, melyek a gróf agyán ezalatt keresztül czikkáztak. Vége mégis az volt, hogy csodálatos nyugalommal megszólalt a gróf:

– Hát jól van. Én megállok itt, te meg ott. Agyon akarsz lőni. Miért?

– Ne kérdezze méltósága. Nem szólhatok, lőnöm kell. Imádkozzék. Mondja meg utolsó kivánságát. De meg kell halnia ezen a helyen.

A gróf mégis csak őrültnek gondolta a ficzkót. Elhatározta, hogy rááll rögeszméjére.

– Hát utolsó kivánságom az, hogy mondd meg, mért lősz meg. Megfogadtad Isten előtt?

– Az ördögnek fogadtam s azért muszáj megtennem. Méltóságának van pénze, nekem nincsen. Ha enyém lesz az a pénz, a mi méltóságánál van, akkor életben maradhatok. A gróf úr pénze nélkül el kell vesznem. Azért kénytelen vagyok rálőni.

A gróf könnyebben lélekzett.

– Sajnállak, Miska, – mondá. – Ez a hatezer forint kevés arra, hogy megélj, de arra elég, hogy akasztófára juss. Hatezer forintért akasztófa nem jó üzlet. De megesik a szívem ostobaságodon. Bocsásd le a fegyvert. Itt a hatezer forint.

Ezzel oda dobta eléje a tárczát.

A puska csöve nem mozdult.

– Gazembernek mondhat, uram, de ne nézzen őrültnek vagy szamárnak. A pénzt elvehetem, mihelyt méltósága halva lesz. A grófné azt hiszi, hogy gróf úr az asztalfiába tette. Ott pedig annyi van, hogy senki sem bizonyíthatja a híját. De ha a gróf úr életben marad, azt, a mi most történt, világéletében meg nem bocsáthatja nekem. Azért meg kell, hogy öljem. Megkövetem – muszáj.

Miska ezt azzal az udvarias tisztességgel mondta, melyet a magyar gyilkos még az akasztófa alatt is tanusítani szokott. A gróf most világosan fölismerte az inasában fölébredt szegény legényt. Hideget és forrót érzett egyszeriben és már-már el volt szánva, hogy a fegyvernek ugora, egy utolsó kisérlettel mindent koczkáztasson: életet vagy halált. De érezte, hogy a valószínű eredmény a halál, dicstelen, buta halál. Azért még egyet akart próbálni.

– Hátha _megesküszöm_, hogy büntetlen maradsz?

– Megesküdni – gyilkosnak? A magamféle zsiványnak? Az nem kötné a gróf urat.

– Miska, – mondá a gróf reszkető hangon – mert a jelenet már a legvégső próbára tette idegeit, – Miska hallgass ide. Sajnállak. Becsületes fiúnak tartottalak. Nem néztem volna ki belőled ezt a mai dolgot. Valami kényszerít, hogy gazember légy. De elég, hogy zsivány légy, nem kéne mindjárt gyilkosságon kezdeni, mikor semmi szükséged rája. No hát, ezt a pénzt _odaajándékozom_. Egyszersmind pedig szavamat adom, mint gavallér és mágnás, hogy ezt senkinek el nem beszélem, hogy senkinek el nem árullak. Olyant sem fogok szólni vagy cselekedni, a mi gyanút kelthetne ellened. Még el sem foglak csapni. Csak tanácsképen mondom, hogy kövess el maholnap valami szemtelenséget, hogy feltűnés nélkül felmondhassak. Aztán mehetsz, a merre tetszik; az akasztófát úgy sem kerülöd ki.

Miska gondolkozott, a puska csöve egy-két hüvelykkel alább irányult.

– Lehet, – mormogá félig magában. – Hanem azért Juczi még sem lesz az ispáné… Hát szavát adja mint mágnás?

– Becsületszavamat.

Miska fölszedte a tárczát és a bankót kivéve, visszaadta a grófnak, a töltött puskával együtt.

– Életem a méltósága kezében.

– És becsületem a tiedben, – viszonzá a gróf kimerülten. A nyomorult halált elkerülte, de melle nem szabadult a nyomástól. Mintha folyvást egy nagy veszedelem közellétét érezte volna. Csakhogy ez a veszély nem kivülről, hanem belülről fenyegetőzött. Elégedetlen volt magával: ez volt a puskacső, mely lelkére czélzott.

Ily állapotban tért vissza salkházai kastélyába.

V.

Nyomasztó volt ezentúl a kastélyban az élet. Mintha nem is volna ott levegő, oly nehezen lélekzett mindenki.

A gróf félve várta, hogy neje az ő feltűnő viselete okait tudakolja; a szegény hölgy nem bírta magát rávenni. Első teendője az volt, hogy szerencsétlen ösztönének engedve, titkon a gróf tárczáját motozza. A pénz nem volt benne; világos, hogy miért nem. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy ez összeg árán békült ki ura a bükkösi telhetetlen delnővel. A gróf ismét saját zárkózott hangulatának tulajdonította egy ideig neje hallgatását s nem tudván, hogy kérdéseivel szemben mi mondó lehetne, pár napig belenyugodott e kölcsönös némaságba. De mikor egyik éjjel a szegény nőnek halk sirását hallotta, nem birt többé magával. Kutatni kezdé, hogy mi baja. Kérdésére kérdés jött válaszúl, melyre megfagyott a gróf vére.

– Hová tetted azt a pénzt? Ne hazudj! Az iróasztalba _nem_ tetted.

Salkházy gróf lovagias ember volt. Szavára többet adott, mint földi és mennyei üdvére. Inkább agyonlövette volna magát – oh, mért is nem tette? – semhogy a zsiványnak adott igéretét megszegve, őt átadja a törvénynek. De ez esetben érzé, hogy oly háló fonódik köréje, mely nemcsak az ő, hanem a felesége boldogságát is megfojtani készül. A grófné megmutatta neki azt az ujságközleményt; elmondotta, hogy semmi kétsége az iránt, hogy férje őt négy havi házasélet után régi kedvesével megcsalta. Sőt meg volt a grófné győződve, hogy mindez már házasságuk előtt eleve ki volt csinálva, hogy a gróf neki hamisan esküdött hűséget az oltár előtt. E rajongó nőnek szerelme, bizalma becsülése: minden, a mire Béla gróf élete boldogságát alapítá, koczkán forgott. De ez még nem ingatta volna meg föltett szándokában. Megesküdött neki, hogy csalódik: a nő hallgatott és sírt. Így tartott ez napokon és éjjeken át, míg a gróf kénytelen volt neje egészségét, eszét, életét félteni. Egyszer hajnalra kelve, a grófné nem felelt «jó reggelt»-jére: ájultságban találta, mely egy órahosszat tartott. Az orvos nem tudott a fiatal szervezetben semmi bajt és zavart fölfedezni. Úgy vélekedett, hogy valami bánat vagy félelem uralkodik a grófnén. Ha ennek oka ki nem tudódik és el nem háríttatik, úgy mond, a baj tovább dúlhat és fejlődhetik, úgy, hogy orvosi tudomány sem ellenőrizni, sem megszüntetni nem lesz képes. Salkházy gróf meg volt rendülve és felmerült előtte a kérdés, hogy mi lesz az ő neve, ha megengedi halni feleségét, mikor egy szavával megmenthetné az életét. Ez az egy szó, igaz, becsületszavának megszegése lenne; de csak elméletben. Mert módjában lesz nejétől biztosítékot szerezni az iránt, hogy Miskának bántódása ne lehessen; ha pedig Miska büntetlen marad, akkor a gróf becsületén nincsen csorba. Így jutott a gróf odáig, hogy compromissumot kötött szigorú becsületkodexével; elhatározta többet adni lelkiismerete szavára, mint becsületszavára. Egy éjjel ölébe vette sápadt nejét és megeskette, hogy a mit most mondani fog, azt senkinek, de senkinek el nem árulja ezen a világon. Az asszony megesküdött és a gróf megszólalt…

VI.

A gróf hangja és arczkifejezése olyan volt, hogy a legkínzóbb féltésnek és gyanakodásnak sem maradhatott kétsége, hogy minden szava igaz. A grófné reszketve csüngött ajkain. Csókjai és könyűi ezerszeres bocsánatot könyörögtek az igaztalan vádakért. Még a rablott pénzt sem sajnálta a hűtelen cselédtől – sőt szivesen megduplázta volna örömében, hogy férje hű voltáról meggyőződött. De új boldogsága mögött új gyötrelem ólálkodott. Most már nem hűségét, hanem életét féltette urának.

Kinos figyelemmel és borzalommal kezdé szemét az inasra függeszteni. Miska sápadtan, de látható izgalom nélkül végezte rendes teendőit. Nyilván bizott a gróf szavában – különben már talált volna ürügyet, hogy tovább álljon. De hát fog-e bízni továbbra is? Hihette-e az orgyilkos, hogy vele szemben örökké szavatartó marad az áldozat? S ha kétkedni talál, mi más menekvése marad, mint megölni az egyetlent, a ki – hite szerint – be volt avatva: a grófot?

A grófnét éjjel-nappal emésztette e gondolat. Egy ideig reménykedett, hogy a gazember ott fogja hagyni a kastélyt; hogy vagy megszökik vagy okot szolgáltat az elbocsátásra. Hiába várta. Miska nyilván okosabbnak tartotta a maradást. Azt természetesen a grófné nem sejthette, hogy a fiúnak volt oka Juczi mellől nem tágítani.

A grófné nem bírta elviselni e rettentő helyzetet. Nem mert egy perczre sem elmaradni férje mellől, nem merte őt magára hagyni az inassal. E mellett megszállta az újabb félelem, hogy őrködése fel talál ötleni a huszárnak s néha már-már észre vélte venni a gaz szemében a felvillanó gyanút. Ez a gondolat őrülésig izgatta aggodalmait. Ha ez az ember félni kezd, akkor az ő ura élete egy selyemszálon függ.

A grófné így végzetesen eljutott azon elhatározásra, melyre az ő helyzetében minden szerető asszonynak el kellett jutnia. A kötelességek versengésében a nő csak a legközelebb eső kötelességre tud gondolni. A grófné szemében a letett eskű semmiség volt, mikor megszegésével megmenthette ura életét. Béla inkább meghalna, semhogy becsületszavát megszegné; ő meg inkább megszegi eskűjét, semhogy férje oltalmazatlan és boszúlatlan maradjon.

Egy napon a grófné titkon behajtott a megye székvárosába. Midőn este visszaérkezett, egy másik kocsin, az ispánlak kapuja felől, báró Bükkösi szolgabiró jött néhány pandurral. A pandurok körűlállották Miska szobáját. A grófné csengetett s a huszár, a mint kijött, a pandurok kezei közt találta magát. Tajtékzó szájáról ömlött a káromlás. – Akaszszatok föl! – kiáltá, – de még az akasztófáról is azt fogom kiabálni: Én csak gyilkos vagyok, de Salkházy gróf gazember!

A zajra a gróf kirohant szobájából s mint egy tetten ért bűnös, reszketve nézte a jelenetet.

– Ne bántsa senki ezt a fiút! – kiáltá a szolgabiró felé. – Mivel vádoljátok? Jót állok róla, hogy nem bűnös.

– Csöndesedjél, Béla, – felelé Bükkösi báró, – itt nem használ az elnézés. Hatezer forintodat _ellopta:_ itt volt a pénz az ágya szalmájában.

Vitték Miskát az egész cselédség láttára és réműletére. Még az udvarról is felhallatszott kiabálása: – Gazember! Salkházy gazember!

A gróf szomorúan nézte reszkető nejét. Ott térdelt előtte a szegény asszony, könyörögve: – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Életedet féltettem!

– Hű feleségem vagy, – mondá a gróf, – de félek, hogy szerencsétlenné tettél.

VII.

A grófné kegyes hazugsággal élt a törvényszéknél, midőn Miskát csak lopással vádolta. Ez is csak úgy sűlt el, mint minden hazugság szokott. Ha a grófné azt vélte, hogy ily módon nem szegi meg eskűjét s nem árúlja el azt, a mit férje neki megmondott, e véleményben a legközelebbről érdekelt személy, az elfogott inas, nem osztozott. Elkeseredett dühében Miska tagadta a lopást s bevallotta a rablást. Senki sem kényesebb birája a mások becsületességének, mint a ki maga hiába próbált megbírkózni a gonosz kísértéssel; nem tudván fölemelkedni, szeretne mindenkit magához rántani. Miska meg volt győződve, hogy a gróf még hűtlenebbűl járt el ő iránta, mint ő gazdájával szemben. Vallomásával leálczázni vélte a büszke mágnást s ösztönszerűleg érzé, hogy ez jobban fáj Salkházynak, mint neki a rablás vádja és az ezzel járó büntetés. Elmondá tehát egész részletesen a vadászat alatt történteket s a gróf pirúlva, majdnem kétségbeesve állott a vizsgálóbiró előtt, ki vele a meglepő vallomást tudatta.

Nem a világ ítélete nyugtalanította a grófot. Tudta, hogy nincs oly törvényszék, a mely őt elítélné, s hogy az emberi érzések is mind ő mellette lesznek, nem pedig azon hitszegő cseléd részén, ki a rábizott fegyverrel támadt védtelen gazdájára. Az eskű sem kötelező, melyet ily rendkívűli kényszer sajtol ki az emberből. Elvégre is nem ő adta föl a bűnöst; azt pedig, hogy neje, férje életét féltve, a gazember letartóztatásáról gondoskodott, jó érzésű ember nem róhatta föl bűnűl. Hát még ha tudták volna, milyen ellenállhatatlan kényszer alatt jött létre a feleségének tett vallomás és mily ünnepélyes esküvel kötötte ki a grófné hallgatását! A gróf meg volt győződve, hogy Isten és emberek előtt igazolni képes mindent, a mit tett és nem tett. De azt is érezte, hogy sem Isten, sem ember nem bírja lelkéről levenni azt a súlyt, mely lelkét mindaddig nyomta, míg az életeért igért ár, az inas büntetlensége, lefizetve nem leszen. Egy becsületszó megszegve: mindig ez lebegett Salkházy gróf szeme előtt s ez az ő szemében annyi volt, mintha a föld kifordúlna sarkaiból. Szeretett volna a megyeházában ülő Miskával cserélni; annak a szerepét jobban szerette, mint a magáét. Az ő érzése a vizsgálóbiróval szemben úgy sem volt más, mint hogy vádlottképen áll a törvény előtt. Tagadásra fogta a dolgot. Ő Miskának a 6000 forintot ajándékba adta. A biró azt felelte, hogy a gróf elnézése még árt a fogolynak: ha még azt mondaná, a mit a grófné, hogy t. i. lopás történt, akkor lehető volna, a rabot enyhébb paragrafus szerint ítélni el, mint melyet ő maga akar alkalmaztatni. De mikor a vádlott rablást vall, a tanú meg ajándékot állít, akkor bajosan talál hitelt a tanú, és a vádlott sorsa rosszabbra fordúl. De a gróf nem engedett és így a biró kénytelen volt a bűnöst vele szembesíteni. A jelenet igen nyomasztó volt. Miska csökönyösen ragaszkodott vallomásához. Jól esett neki hősködni és egyúttal a grófot gyötörni: – Csak mondja ki méltósága is az igazat – engem bizony ne kíméljen. Ha talán azért vall mellettem, mert fél, hogy majd boszút állok, mikor kiszabadúlok, – akkor nem bánom, zárjanak be holtiglan. Elég nagy úr a gróf, ezt is elérheti. De azért az igazság csak igazság – akár szegény ember, akár nagy úr szájából jőjjön. Különben is becsületszavamra fogadom, hogy sohase fogom bántani. Én pedig állok a szavamnak, ámbátor csak szegény legény vagyok, nem mágnás.

Béla gróf fogcsikorgatva hallgatá e kihívó szavakat. Nem akart – vagy nem tudott – felelni, csak néhány franczia szóval arra kérte a birót, hogy vezettesse ki a rabot. Aztán igyekezett a birót meggyőzni, hogy a fiú meg van háborodva vagy valami ismeretlen okból szándékosan akarja magát tönkretenni. Ő ki fogja tudni a dolog mibenlétét, csak egymaga szólhasson a vádlottal. Engedélyt kért, hogy a börtönben beszélhessen vele; e nélkül, úgy mond, úgy sem jöhet világosság a dologba, mert a fogoly önvádja és a tanú fölmentő vallomása olyan ellentétben állanak egymással, hogy a törvényszék nem lesz képes megokolható ítéletet mondani.

A biró azt felelte, hogy ez iránt az ügyész nélkül nem intézkedhetik; majd pár nap múlva tudatja a gróffal elhatározását.

Salkházy gróf hazamenet folyton azon tünődött, hogy mi lehetett az, a mi Miskát egyszerre pénzszomjas zsiványnyá, utóbb pedig ily megátalkodott vértanúvá tette, a ki el nem áll az «igazságtól», ha nyakába talál is kerülni? Természetesen azon föltevéshez jutott, hogy asszonyforma játszik a dologban. Tudtával Miskának nem volt szeretője; a grófné sem tudott ellenkezőt. De tán Juczinál kéne tudakozódni. A szép cziczus irúlt-pirúlt, közben el is halványodott, midőn az uraság Miska szívbeli dolgai iránt vallatni kezdte. Hogy ő bizony ennyit se gondolt a gyerekkel! Hogy ő annyit tud róla, mint a jövő évi termésről. Hogy’ gondolhatják méltóságáék, hogy ő neki köze legyen egy ilyen gazemberhez.

A gróf e választ nagyon izgatottnak találta. – Hátha szerelmes volt beléd? – kérdé fürkésző hangon, – azt csak észrevetted volna?

Juczi egy darabig mereven állott, aztán kaczagott egyet.

– Én belém? Az efféle? No, csak az kellene. S egy szó mint száz, ha már rákerítette méltóságuk a beszédet, hát kérném szépen, lássanak másik komorna után, mert én jegyben járok tekintetes Botos ispán úrral s már már kitűztük az esküvőt.