Part 13

A fiú nem szólt többet. Éva ránézett. A szeme vadul forgott s majd kidülledt üregeiből. A keze görcsösen ökölbe szorult. Az Éva nézésétől elvesztette eszét és kitört belőle véghetetlen kétségbeesése.

– Megfojtom, – hörögte, – megfojtom, – az én testvérem nem lehet rossz leány.

Éva iszonyú felindulással fogta meg a fiú kezét.

– Őrült vagy? Miket beszélsz? A te testvéred? Nem lehet rossz leány? Nem értesz hozzá. Te beszélsz így, aki velünk éled a nyomorúságot? Bármit ha tett is, nem lehet rossz az, aki szegény. Mire várjon a magunk fajta leány? Viszi a jármot és eszi a kenyeret, ha van. Ma és holnap és holnapután, boltban és otthon és nincs reménység, hogy valamikor máskép legyen, éveken keresztül, amíg megvénül és elpusztul. Ezt a pusztulást nevezed te jónak? S ha elveszti türelmét és sajnálja veszendő ifjúságát, ezt nevezed te rossznak? A világ a komisz, mely megvásárolja magának a szegény leányokat, tőrt vet az ostobáknak és erőszakkal legyűri az okosakat. Meg akarod fojtani? Aki így gondolkodik, annak legyen sok pénze, különben őrült vagy gazember.

A fiú magába roskadva hallgatta végig ezt a beszédet. Éva alig gondolt a hugára, a maga védőbeszédét mondotta el. Lihegve törölte arcát és kihajolt mélyen a nyitott kocsiból, hogy majd kibukott belőle. Jani meg, arcát elfordítva, borusan mondta:

– Te vagy rá példa, hogy a szegény leány is lehet becsületes.

Éva ijedten meredt a fiú arcára. Az éjszakában is látta annak ijesztő sápadtságát. A torkába szaladt már a keserű kacagás és a vad vallomás: én, hát én becsületes vagyok? De visszariadt a fiú állapotától, akinek a gyámoltalanságában volt valami a beszámíthatatlanság félelmességéből. Tompán szólt, hogy a fiúnak mégse legyen igaza:

– Én sem találok embert, aki feleségül venne majd.

A fiú átfogta nénje nyakát s évek óta először történt, hogy a Dermák családban két testvér ölelte egymást – és kisírta a lelkét. Éva szeliden simogatta fejét és belebámult az éjszakába, mely itt, a keskeny mellékutcákban teljes volt. Mikor az Andrássy útját keresztben áthasították, egy jókedvű kompánia kurjongatott a kocsi után, melyben az ölelkező párt látták.

– Jó mulatságot, éljen a szerelem!

És nyomában durva kacagás.

A Rottenbiller-utcában ismét egy énekes kávéház mellett robogtak el, közvetetlen szomszédságában pedig egy kicsi bolt, melyben nyitott ajtónál, ablaknál, álmos petroleumlámpa mellett rongyos leányok vasaltak ingeket, manzsettákat. Egy pillanat alatt a látvány eltűnt, de Éva képzeletében bennmaradt, rikító ellentétül egy mozgalmas báli éjszakával, amikor bókolva, udvarolva, kivágott ruhájú szép leányokkal keringve izzadják át azokat az ingeket, miket a szegénység az álma föláldozásával símára vasal.

A tót templom tornya éppen tizenegyet ütött, mikor a kocsi megállt a Kossuth-kávéház előtt. Három rongyos alak lézengett a sarkon, azok bambán nézték a szép hölgyet, amint izgatottan leszökik a kocsiról és becsönget a kapuba. Jani követni akarta, de Éva rászólt:

– Várj meg itt.

A túlsó oldalról a rendőr is átsompolygott és élesen az Éva arcába nézett, majd a kocsiban maradt fiúra. Fölülről, alulról ideszűrődik a budapesti éjszakának rejtelmes zsibongása. Ajtók csapódnak, kapuk nyikorognak, innen is, onnan is muzsika-foszlányokat hoz a szellő, férfiak csoportja botokkal hadonázva, kigombolt mellénnyel és levett kalappal, munkás-emberek a cselédszeretőikkel, a sarkon pedig egy fejkendős csúfság, akit egy baka tart szorosan átölelve.

– Kovács Selma kisasszonyt keresem, – mondja Éva a házmesternek, aki az előkelő hölgy láttára meghökkenve néz végig saját magán. Úgy nyitotta a kaput, ahogy az ágyból kikelt. Az itt lakóknál így is járja.

– Második emelet, jobbra a sarokban – morogja álmos hangon.

– Köszönöm – szól Éva és fölbotorkál a szűk és sötét lépcsőn.

Odafönn teljes a sötétség, alig hogy az ajtót meg tudja különböztetni az ablaktól. És a sarokban két ajtó van és Éva először csakugyan a helytelenbe csöngetett be, amiről az álmából fölriasztott cseléd mérgesen és szájaskodva világosította fel.

A Kovács Selma ajtaja előtt is soká kellett várakoznia, míg végül az ablakon keresztül egy öreg asszony gyanusan végignézve rajta, kikérdezgette.

– A Selma kisasszonyt keresem.

– Nincs itthon – hangzik a rideg válasz.

– Hol találhatom?

– Nem tudom. Mi járatban van a kisasszony?

– Nagyon fontos ügyben keresem, a Selma kisasszony érdekében.

Az öreg asszony hitetlenül rázza fejét.

– Nem tudom – ismétli – tessék holnap jönni.

Évának eszébe jutott valami.

– De kérem, okvetetlenül meg kell találnom, a nyugati pályaudvar kávéházban szükség van rá.

– Úgy, – mondja az öreg asszony – a nyugoti pályaudvarnál. Persze, persze, csakhogy a Selma kisasszony ma társaságban van és szabadsága van. Amúgy sem mehetne oda.

– Tudom, hogy kivel van, – füllent ismét Éva – a Sárika barátnőjével, de őt is oda kell vinni, azok az urak is, akikkel mulatnak, szintén oda jöhetnek.

Az öreg asszony még mindig habozott, de aztán mégis csak megmondta:

– Alkalmasint lent a kávéházban vannak még, ha már el nem mentek az orfeumba.

– Köszönöm – rebegi Éva. A feje majd megrepedt a feltoluló indulattól. Tehát minden föltevése beigazolódik, ez a gyerek csakugyan éjszakai tivornyára ment a kaszirnővel.

A lépcsőn el is csúszott. Lent az udvar felől nyitott be a kávéházba, ahol zajosan mulattak cigányszó mellett. Óriási sűrű füstben Éva alig látott valamit, majd kocsis formájú embereknek egész gyülekezését, akik sört ittak. A kerepesi-út felőli traktusban pedig diákforma emberek ültek ugyancsak sör mellett. Egy széles üvegajtó nyílt, azon keresztül egy külön társaságot látott, néhány katonatisztet, egy papot s még egynéhányat, leányok társaságában.

Tétovázva tett néhány lépést előre, majd megállt a kassza előtt, melyben egy tisztes, ősz szakállú ember ült. Kovács Selma után tudakozódott.

Már nincs itt. Itt volt ugyan, de csak félóráig, egy fiatal leány társaságában, nyilván vártak arra az úrra, akivel rögtön távoztak. Miféle úr? Egy javakorabeli úrral, igen előkelő lehet, de nem szokott idejárni. Hogy hova mentek, azt nem tudja.

Éva ész nélkül rohant a kocsi felé. Jani reszketve kérdezte:

– Itt van?

– Az orfeumba, – kiáltott Éva felelet helyett a kocsisnak, – de oly gyorsan, ahogy csak bír.

Most már egészen elvesztette önuralmát, sírva dült hátra a kocsiban. Közben egyre nógatta a kocsist: gyorsan, gyorsabban! Érezte, hogy ez az utolsó stáció és félt, hogy megtalálja a szerencsétlen gyermeket, akit keresett. Az Erzsébet-körúton végigrobogott a kocsi s majd legázolta a rendőrt, aki káromkodva kiáltott utána, hogy álljon meg. Az éjszaka mintha csupa izgalommá vált volna, sűrűn robogtak a kocsik és a gyalogjárókon tömegesen húzódott végig a mulatók serege. Az Andrássy-úton majd beleütköztek a mentő-kocsiba, míg a gyár-utca felől a tűzoltók riadó trombitaszava harsogott bele az éjszakába. Éva feje zúgott, a maga izgalmával egybekapcsolta a város izgalmát, harangok félreverése, riadó trombitaszó oly magától értetődő kísérete az ő hajszájának.

Az orfeum portása buzgón ott termett kocsija mellett, Éva kiszökött belőle.

– Maradj – mondja ismét Janinak, aki látható megkönnyebbüléssel fogadta ezt az utasítást.

Éva benyitott a kávéházba, az orfeumból épp most szivárgott le a közönség és eloszlott az asztalok mellett. Éva végigsietett a kávéházon s benézett minden rekeszbe, ahol a chantant-énekesnők extravagans toiletteben óriás kalappal a fejükön barátaik társaságában ittak és cigarettáztak. A megfulladásig meleg helyiségben a pinczérek csurgó verejtékkel rohantak keresztül-kasul, a virágárus kisasszonyok festett orcáin barázdákat mosott az izzadtság, melynek szaga undorítóan győzedelmeskedett a dohányfüstön, a pálinka- és sörszagon. Tányérok, poharak csörömpölése, hangos beszéd és éles kacagás zsivaja különös, ijesztő zajba tolult össze. Éva már rég nem járt ilyen helyeken, majd megtántorodott.

Akit keresett, azt nem találta. Háromszor is végigjárta a nagy helyiségeket, a pincérek végignéztek rajta, ficsúrok utána is szóltak. Semmi. Már ki akart menni, hogy a nézőtérre menjen, mikor összeütközött egy hórihorgas alakkal.

– Éva – szól ez meglepetve.

– Mariska! – kiáltott ő és még soha életében nem örült meg úgy Webstonnénak, mint most. Webston úr is ott volt s meg egy idegen ur, nyilván a Mariska ezidőszerinti udvarlója.

– Mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdi Webstonné – foglald le a mamlaszomat.

– Nem érek rá – felel Éva és izgatottan elmondja mi járatban van. Webstonné nem tudta felfogni, mint lehet emiatt annyira nyugtalankodni. Hát miért ne élje világát a szegény leány?

– Nem ismered azt a Selmát?

– Nem én, én művésznő vagyok, a kaszirnők között nincs barátnőm.

Webston úr mintha a végét járná már. Egészen elbambult, egészen összeaszott és a szeme gyulladásos volt a sok éjszakázástól. Az Éva szakgatott, izgatott előadása egy kicsit fölrázta.

– Segítenünk kell a kisasszonyon, majd szólok az inspekciós rendőrtisztviselőnek.

– Helyes, – mondja Webstonné – eredj vele, mi addig itt megvárunk.

– Nem, nem, – kiáltott rémülten Webston úr – te is velünk jösz. Neked is segítened kell!

– Mamlasz, – morogja Webstonné bosszúsan – igaz, engedd meg, hogy bemutassam Harkányi urat.

Harkányi úr félretolja cvikkerét és kezet nyujt Évának.

– Csókolom a szívét, látásból már ismerem.

Éva nem hajtott rá. Webston urat nagyon ismerték az orfeumban, az ő társaságában Éva akadálytalanul léphetett a nézőtérre, ahol már csak az olcsó helyeken tolongott a népség és harsogó kacagással, érdeklődéstől vigyorgó arccal hallgatták a befejező egyfelvonásos komédia trágár kétértelműségeit. Éva szeme végigszáguldott a páholyok során, egészen üresek voltak.

– Itt sincs – gondolta bóduló aggyal.

A rendőrtisztviselő, akivel Webston úr bizalmas barátsággal szorított kezet, igen udvariasan hajlott meg Éva előtt. Ez szakgatottan előadta hogy a hugát keresi, akit egy feslett leány hálójába kerített. Itt sejti őket és kéri, segítsen rajta.

– Ha itt vannak, föl fogjuk találni – szól a tisztviselő és rászól egy pincérre, hogy rögtön hívják ide a főpincért.

– A szeparékban van vendég?

A főpincér savanyúan ötöl-hatol, végül bevall kettőt.

– Hány személy?

A főpincér megint köntörfalaz, nem tudja, majd előbb megnézi.

– Itt marad, – rivall rá a tisztviselő – ugy-e, értesítené őket, hogy aki közülök nem szereti a rendőrt, kereket oldhasson. Velem fog jönni, ha nem tudja, majd megnézem magam.

Ezenközben egy pohos, magyaros képű, mesterember formájú férfi is odacsatlakozott már hozzájuk. A rendőrtisztviselő most feléje fordul.

– Botos, a szeparék?

– Háromban vannak, egy negyedik le van foglalva.

– Hallja, gazember? – kiált most a tisztviselő a főpincérre – kettőt le is tagadott? No megálljon.

A főpincér jajgat, hogy neki annyi a dolga, nem tudhat mindenről. Botos pedig folytatja a referádát.

– Az egyik semmi, Auersfeld Mici és egy szalmaözvegy, közönséges balek. A másodikban Kovács Selma a nyugoti pályaudvarról és…

Éva felkiáltott.

– Ez az! Ez az!

– Kikkel van?

– Egy fiatal leánnyal, nem ismerem és Waldapfellel. Szemmel tartottam őket. A leány valószínűleg tapasztalatlan, itatják.

– Előre – mondja a tisztviselő, majd Évához fordul udvarias mosollyal:

– Lássa, kisasszony, a rendőrség mindent lát és mindent tud.

Botos végignéz Éván és műértő bólogatással kérdi:

– A kisasszony huga?

Éva némán igent int.

– Értem, értem, – mondja Botos – nyugodt lehet a kisasszony, még jókor érkezett. Különben is szemmel tartottam őket. Waldapfel miatt. Hány éves a kis leány?

– Tizenöt mult.

– Akkor az öreg Waldapfelt be is csapták, az csak tizennégy éven aluliakra vadászik.

Az úgynevezett télikertben kifestett parfümös szép leányok sokasága nyüzsgött. Fiatalemberek hancuroztak velök, ki pezsgővel, ki virággal kedveskedett, valamennyien pedig önmagukkal. Éva most már se látott, se hallott. A külön szobák során végig mentek, hat lépésnyire tőlük éppen nyílt egy ajtó és rajta sietve lépett ki egy vöröshajú, szende arcú, feketeruhás leány.

– A Kovács Selma – jelenti Botos a rendőrtisztviselőnek, úgylátszik, a kicsike már be van káfolva.

Éva előre rohant és bedöntötte az ajtót. Az asztal tele volt rakva pezsgőspalackokkal, fagylaltos csészékkel, cukorsüteményekkel. Egészen el volt bódulva, hallotta a huga sikítását. Beléptére egy egészen fehérhajú szakállas öreg ember riadt föl s rárivalt Évára:

– Mit keres? Mit zavar?

– Sárika! – sikolt föl Éva és odarohan a pamlaghoz. A sarokban ült a kis leány, öntudatát vesztve, a karfán áthanyatló fejjel, fakó arccal.

– Sárika! – kiált ismét Éva és a két karjánál fogva megrázza.

Ez lomhán, nehezen emeli föl a szempilláit, csak lassan eszmél magára s mikor megismeri nénjét, hangos sikoltással a karjaiba veti magát.

– Segíts, segíts! – kiáltja és szorosan hozzálapul, majd mikor a pezsgőspalackokat és a reszkető öreg embert látja, akit a rendőrtisztviselő, meg a detektiv fogott közre, hirtelen kijózanodik.

– Éva, édes Éva! – zokog föl – ne mondd meg a mamának, ne mondd meg a mamának.

És a két leánynak, aki gyermekkorától fogva soha szeretettel nem nézett egymásra, most itt, az erkölcsi pocsolyában találkozott a lelke. Most már értik és szerethetik is egymást.

Félig az ölében vitte le hugát, aki ismét elvesztette öntudatát. Részeg volt. Ártikulátlan hangokat dadogott, közben kacagott, majd sírásra fakadt.

– Amíg fiatal a leány, – dadogta háromszor-négyszer – úgy-e, amíg fiatal. Aztán úgyis öreg lesz.

Webstonék velök mentek. A férfi segített Évának tartani a gyermeket, ezalatt pedig Webstonné összebúgott Harkányi úrral. Egy pillanatig tartott csak, de elvégezték a dolgukat. Mikor Webston lobogó, gyanakodó tekintettel hátranézett, már értették egymást s a férj megnyugtatására előre mentek.

– Éva kisasszony, – súgja a szerencsétlen ember – azt hiszem, ma látott utoljára.

– De Webston úr!

– A férfiak rontják a leányokat, a leányok rontják a férfiakat – folytatja ez forró, keserű hangon. – Egymás pusztítására teremtett bennünket az Isten. A hugát elpusztította egy férfi, engem egy asszony. És minden férfiáldozatra jut egy nőáldozat s a vége az lesz, hogy nem marad meg senki, mert a szerelem isten csapása.

– Isten csapása – ismétli Éva és erősen markol a huga vállába, mintha össze akarná roppintani.

– Itt kell dőzsölnöm és romlanom – kiált föl kétségbeesetten a szerencsétlen – oly szükségem van nyugalomra, annyira utálom ezt az életet s nincs otthonom; ide kell jönnöm, mert ez az asszony nem akar otthon maradni!

Sürű embertömeg közepette leérnek a kapuba. Mindenki nézte a különös triast, aztán a hátuk mögött összenevettek. Egy részeg kisleány!

Jani, mihelyt meglátta őket, leugrott a kocsiról. Arca egészen eltorzult, minden ízében reszketett. Mikor Sárikát meglátta, olyan mozdulatot tett, mintha el akarna futni. Éva a szemével fogva tartotta, mint az állatszelidítő a fenevadját.

– Segíts – szólt rá azon a kemény, határozott hangon, mely le szokta nyügözni a fiú egész akaratát.

Az irtózat látható jelei között nyúlt Jani a hugához és segítette betenni a kocsiba. A hirtelen zökkenéstől a kisleány egy pillanatra magához tért s bambán nézett a fiúra.

– Jani, – mormogta – a Jani is itt van.

Ezzel lecsuklott a feje és aludt.

– Köszönöm Webston úr – szólt Éva és kezet nyujtott az elzüllő szegény embernek, – nagy szívességet tett nekem.

– Ugyan, – szól közbe Webstonné könnyelmű hangján – kár volt ezzel a komédiával megzavarni szegény kicsike mulatságát. Ugy-e?

Ez a kérdés Harkányi úrnak szólt, aki nevetve helyeselt. Éva beült a kocsiba s ismét rászólt Janira:

– Gyere!

A fiú szó nélkül a keskeny hátulsó ülésre ült és a kocsi megindult a három testvérrel vissza a Bulyovszky-utcába, abba az otthonba, a hol mindannyian idegennek érezték magukat s mely a maga szegénységével és szeretetlenségével okozta, hogy így kerültek együvé, bérkocsiba, erkölcsileg megtörve, az egyik részegen, a másik keseregve, a harmadik, pedig az ő tisztább hitének romjain borongva.

– Hallgass ide – szólt Éva Janihoz, mikor már a lakásukhoz közel jártak. – Te Sárikát egy szóval sem fogod bántani, nem is fogod emlékeztetni a ma éji dolgokra. Te éretlen iskolásfiú vagy, az ilyen dolgokba abszolute nincs semmi beleszólásod, mert még nem értesz hozzájuk.

Éva ismerte az öccsét. Ha iskolásfiú voltát emlegették, menten lelohadt minden bátorsága és ereje. Azonkívül meg tudta nélkül is elevenére talált a fiúnak. Hogy ő nem ért hozzá? A szíve nagyot dobbant és elfordította az arcát, amelyen a vért égni érezte. Igen, nem volna szabad tudnia hozzá, de bűnös ő is, nagyon bűnös és nincs joga hozzá, hogy másokat elítéljen.

Nem szólt semmit, csak oldalt nézte alvó hugát, akit Éva gondosan átölelve tartott, hogy a nyitott hintóból ki ne bukjék. Részeg! Érezte a bor szagát is – utálatos. És ez a leány az volt valakinek, amije neki Bellágné? Istenem, azt az asszonyt rettegéssel szerette s amióta megismerte, utálta és meg is vetette. De csak erkölcsileg. Mihelyst a szemébe nézett, mihelyst a kezét érintette, rabja lett és odáig volt a bűnös gyönyörűségtől. Hát hogy ítélhet ő mások fölött, mikor maga is… Oh, ha Éva ezt tudna! Nem élné túl a leleplezést.

Éjfél elmult már, mikor hazaértek. A kocsis a rendkívüli helyzetet kihasználva, keveselte a bért és gorombáskodott. Éva megtoldotta a járandóságot és költögette a kisleányt.

– Sári, itthon vagyunk, ébredj!

– Igen, – dünnyögi a kisleány és föltápászkodik. – Selma már elment?

Nagy nehezen talpra állították. A házmester nem igen szokta meg, hogy ott éjfél után fölcsöngessék, jó negyedórába tartott tehát, míg a kapu kinyílt. Éva és Jani közrefogta Sárit, úgy vitték föl nagy nehezen a harmadik emeletre. A lakásukban égett a lámpa, a függönytelen ablakon keresztül látták Dermáknét, amint az asztalra borulva alszik. Ajtót csukni itt merőben fölösleges, bejuthattak tehát és Éva egész csöndben bevitte Sárit a Haas úr volt szobájába, nagy fáradsággal levetkőztette és betette az ágyba. Jani ezalatt a konyhában várakozott. Ezt elvégezvén, benyitott a nagy szobába, amire Dermákné fölriadt és még álomittasan kérdezte:

– Mi az? Mi az?

– Semmi, – szólt rá Éva, – menjünk aludni.

Dermákné támolyogva kelt föl és míg vetkőzött, mondta:

– Úgy-e mondtam, hogy kár a pénzért, holnapra megkerül magától is.

Éva nem találta érdemesnek, hogy édesanyját felvilágosítsa. Belebujt az ágyába. Jani, aki utolsónak feküdt le, eloltotta a lámpát. Az ő vackában sehogyse akart beállani a nyugalom. Dermákné szabályos, mély lélegzete szinte harsogott. Éva, noha nem aludt, meg se mozdult. Csak a Jani szalmazsákja recsegett-ropogott, amint a fiú nagy fölindulásában egyik oldaláról a másikra fordult.

4.

Jani azzal az elhatározással aludt el, hogy elhagyja a házat. Egyebet sem tehet. Egy becstelen teremtéssel még sem élhet egy tető alatt. Nem merne iskolapajtásainak a szeme elé kerülni azzal a tudattal, hogy az ő huga éjszaka az orfeumban részegeskedett. Mikor reggel fölébredt, még emlékezett erre az elhatározásra, de sehogysem érezte oly parancsoló szükségnek, mint éjszaka. Tompa, kábult volt, a feje is fájt. Sietve öltözködött, kávéját hamar magába döntötte és ment az iskolába. Éva már előzőleg kelt föl és bement a másik szobába. Ekkor mondta csak meg Dermáknénak, hogy Sárika itthon van és azt, hogy nem szabad egy szóval sem bántani őt. Dermákné, amíg a kávét főzte, egyre sopánkodott magában, hogy annak a leánynak nem lesz jó vége s milyen szégyent és gyalázatot hozott a házra. A derék asszonyságot fúrta a kiváncsiság is, de nem mert kérdezősködni.

Sárika soká aludt. Éva ott ült az ágya szélén és mereven nézte. Mit gondolt, nem tudom, de megállapodásra jutott önmagával és halk sóhajjal, csöndesen otthagyta az alvó leányt. Hadd pihenje ki magát egészen.

A nyitott ablakhoz állt, úgy beszélt hátrafelé az édesanyjának, aki a söprővel bejárta a szobát.

– Édesanyám, hallgasson most jól arra, amit mondok. Sárika otthagyta az üzletet, azért félt itthon. Ennek a gyermeknek rossz hajlamai vannak, de nem ő a hibás. Hibás benne a szegénységünk, meg a rosszaságunk. Magunkra vessünk, mert én nem voltam neki jó testvére, anyám nem volt neki jó anyja. Különösen ez az oka mindennek.

Dermákné mindent el tud tűrni, csak azt nem, hogy ő oka volna valaminek. Az Éva szemrehányása felkeverte benne az ő keserűségét is.

– Úgy, – mondja reszkető ajakkal – én vagyok az oka, rossz anya vagyok. Amíg te nyomorban voltál, amíg mind a hárman aprók voltatok, ki tartott fönn benneteket? A szememet vakra dolgoztam s koplaltam napokon át, hogy a ti éhes szájatokat betömjem. Amikor olyan fiatal voltam, mint te, úri módhoz szoktam, gondtalan, boldog és szép voltam. A ti fentartástokban vénültem meg. Tisztelt és becsült mindenki és most, hogy megőszültem, hogy a gyermekeim a fejemre nőttek, a legnagyobb azt mondja nekem, hogy én vagyok mindennek az oka.

– Anyámnak is igaza van, – szól Éva borúsan, – annál rosszabb valamennyiünkre nézve.

Hirtelen megfordult és égő szemmel nézett az öreg asszonyra, akit ez a tekintet megbűvölve lekötött.

– Magunkban vagyunk, anyám, beszélhetünk nyiltan egymással. Sohse mondtam, de anyám mégis tudja, honnan való az a pénz, melyet én hozok. A becsületünkre egyikünk sem lehet többé kényes, ezt a jogot eljátszottam én, mikor azt a pénzt hoztam, anyám pedig, amikor elfogadta. Ne szóljon, anyám, ez így van és én nem tartom magát azért rossznak, magamat sem tartom annak. A tisztességhez pénz kell, vagy legalább is szegénység. De nekünk nincs pénzünk és szegények se tudunk lenni. Mikor én olyan fiatal voltam, mint most Sári, lakkos cipőben és selyem harisnyában jártam iskolába, jó módú úri leányok voltak a barátnőim s magam is az úri életben nevelődtem. Ha az ember egyszer már belenevelődött a magasabb igényekbe, bajos egy szép napon azt mondani neki: mától fogva pedig szegény leszel. Az én nevelésem után én nem mehettem többé férjhez egy durva mesteremberhez, aki nyügös asszonyt csinált volna belőlem. Más, tisztességes házasság pedig nem várt többé reám. Az én sorsom tehát meg volt pecsételve. De Sárikáról azt gondoltam, hogy ő már a szegénység légkörében nevelődött, ő már a vacsorakenyéren nevelkedett föl, a fűtetlen szobában s nyáron, mielőtt az üzletbe járt, mezítláb szaladgált és nem érezte a szegénység súlyát. Róla azt hittem, hogy igazi szegény leány, akiből válhatik tisztességes szegény asszony. Elfelejtettem, hogy én mindig a szeme előtt vagyok s nem tudtam, hogy ez a mi nyomorúságos életünk, melyben nyoma sincs a szeretetnek, ellenben minden perc gyűlölködő elégedetlenség, elkeseríti és menekülésre bírná a legtompább lelket is. Lett volna bensőbb a mi életünk, nem lázított volna a nélkülözés egymás ellen valamennyiünket, nem lett volna jobb nekünk akárhol inkább, mint itthon. Sárika sem szökött volna meg, én se tartanék ott, ahol ma vagyok.

Dermákné a seprőre támaszkodva hallgatta leányát. Vén szemeiből megeredt a köny, egy árva szóval sem mondott ellent.

– Az ember ne legyen soha szegényebb, amilyen volt, – folytatta Éva borúsan – belénk nevelnek igényeket, aztán belelöknek egy légkörbe, ahol a lelkünk éhen hal. Az olyan embereknek, akik nem tudnak gondoskodni gyermekeikről, jobb volna, ha nem is volna gyerekök.

Erre a beszédre Dermákné hangosan felzokogott és leborult az asztalra:

– Nagy Isten, – kiáltott föl – miért nem vettél magadhoz, mielőtt ezt hallanom kellett!

– Ez így van, – szólt Éva fejét rázva – meg kellett ezt egyszer mondanom. Nem magam miatt, hanem azért a szegény gyermekért, akinek a sorsát szintén a szegénység pecsételte meg. Legyen vége a hamis moralizálásnak, valljuk be: nekünk nincs jogunk, hogy több tisztességet követeljünk attól a gyerektől, mint amennyit adtunk neki. Azért arra kérem anyámat, ne avatkozzék a kettőnk dolgába, ne zaklassa Sárit, ahogy engem nem zaklat. Én pedig most fogadom őt igazán testvéremül és együtt járjuk az utunkat, mert egy utunk van.

Ezzel Éva ismét bement a kis szobába és az, ágy szélére ülve, türelmesen várta Sárika ébredését.