Part 12

– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy édes anyám nevében felmondjak önnek.

Haas úr letette a tussos cirkalmat, a fütyörészést már előbb abbahagyta.

– Meg vagyok lepve, kisasszony; miért? Nincsenek megelégedve velem?

– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember. Mennyire vitte a hugommal?

Haas úr jókedvűen nevetett.

– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?

– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.

– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, – hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.

– Szokott vele a házon kívül találkozni?

Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon felelte:

– Nagyon sajnálom, kisasszony, de én itt lakó vagyok és nem vádlott.

– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!

Eszébe jutott valami és a nyitott ajtóból visszaszólt:

– Mondja csak Haas úr, mennyiért volna hajlandó azonnal kihurcolkodni?

Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül elnevette magát.

– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De komolyan mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők magunkat?

– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.

– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét fütyörészi a kőrösi-lányt.

– Tehát nem akar kihurcolkodni?

Haas úr szélesre húzza az arcát.

– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más, ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek. Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem telt le a hónapból.

– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót. Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a kőrösi-lány nótájába.

Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel, Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta is eddigelé, csak szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.

Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:

– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem bucsuzhattam tőle.

Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

– Hol voltál délben? – rivall rá Dermákné.

A kisleány dacosan üti föl a fejét.

– Az üzletben, sok dolgunk volt, nem jöhettem haza.

– Hazudsz, hiszen itthon voltál a kapu előtt s megszöktél.

– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.

Éva fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének.

– Mért szaladtál el, mikor megláttál a Wočasek boltjában?

– Hol?

– A Wočasek boltjában.

– Ki az?

– Cipész a párizsi udvarban – mondja Éva még mindig csöndes hangon.

– A párizsi udvarban? Sohasem voltam a párizsi udvarban.

Éva egészen csöndes, szelid hangon mondja:

– Ne hazudj, Sárika, ma délelőtt benyitottál és tegnap is ott voltál.

A kis leány haragos lett, mint a pulyka.

– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most rám akarod fogni…

– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál, abban sincs semmi rossz.

A kisleány meghökken és tétovázva néz a nénjére.

– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért is, sohasem voltam a párizsi udvarban.

– De hisz láttalak!

– Hazudsz.

– Wočasek is mondta, hogy ott jártál cipőért részletfizetésre.

– Nem igaz, hazudsz.

– Azért nem mertél délben feljönni.

– Én? Nem mertem? Hát miért mertem most hazajönni?

Most már Éva is elvesztette türelmét.

– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.

Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor összeszidták: duzzogva az ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt, megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.

– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé szobaúr.

Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna. Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és tépte és harapta.

– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.

Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját, önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön, úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így, közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az ágyát.

Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró alatt aludt vele.

3.

Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s megvetően hátat fordított neki.

Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és eliramodott.

Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát, jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét ráirányítsa az új cipőjére.

– Honnan vetted hozzá a pénzt? – kérdi Dermákné gyanutlanul.

– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded? Miattatok akár mezítláb is járhatnék.

– Már megint nyelveskedel?

– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt, mint Éva, aki idehozza a szeretőit.

– Elhallgatsz mindjárt?

– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.

Dermákné baljóslatuan villogtatja a szemét.

– Megállj csak, ha Éva hazajön és meghallja, miket mondtál.

– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? Kicsoda ő? Azért, hogy valaki egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…

Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.

– Hová mész? – kiáltott rá Dermákné.

– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé a lábamat.

Ezzel végigfutott a gangon, a lépcsőnél beleütközött Janiba.

– Hová? – kérdi az is.

– Semmi közöd – felel a kisleány és rohan tovább.

Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika szökését.

Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát nézte: kilenc elmult.

– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi, hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész éjszakára is kimarad?

– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, – érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon a háztól.

– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni Sárit és haza hozni, bármi áron.

Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, rögtön mellette termett, míg Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.

– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, – honnan tudnád, merre ment?

Éva nem válaszolt, csak intett a fiúnak:

– Menjünk.

Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?

Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket nézegette.

Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel. Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek. Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat. Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.

Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az elegáns Évát, amint a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De mégsem, oda csak nem ment egyedül!

Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék. Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott Haas úr lakást.

Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon van, ha nem, akkor nincs otthon.

És nagyon gyanusan nézett végig Éván.

Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát. Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási rajztábláját.

– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.

– Mikor szokott haza jönni?

– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig idehaza van.

– Nem jár ide hozzá senki?

Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást: feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat, vagy beszél?

– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki Haas úrhoz jönni szokott.

Vandáné arca erre bizalmasan kiderült.

– A Sárika kisasszonynak? – szólt most már egészen nyájasan, – örülök a szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.

Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.

– Itt volt ma? – kérdi összeszorított foggal.

– Hogyne, hogyne, igaz is, – kiált a derék asszonyság, – talán színházba mentek, délután, mikor vajat és hónapos retket hoztam Haas úrnak, hallottam, amint a budai színkörről beszéltek. A kisasszony talán a Sárika kisasszony miatt nyugtalankodik? Igen, csak tessék nyugodt lenni, színházba mentek.

– Köszönöm, – mondja Éva és távozik. Éppenséggel nem volt megnyugodva.

A kapuban körülnézett Jani után. Nem látta. A fiú kint az utcán állt és egész testében reszketett.

– Mi lelt?

A fiú mozgatta ajkait, de nem tudott szólni.

– Mi bajod? – kiált Éva és megrázza.

A melle hevesen zihál, a szeme kidülled, keze ökölbe szorul.

– Sári, – nyögi végre – ide jár… ő… istenem… rossz leány, a testvérem rossz leány…

Éva csak most látta, hogy ezt az ártatlan fiút kár volt magával hozni.

– Csacsi vagy, – mondja, hogy a fiút megnyugtassa, – úgy, ahogy otthon benézett hozzá. Nincs abban semmi rossz.

– De igen, de igen, – dadogja Jani, aztán hirtelen elhallgat. Az arca biborpiros lett és gyorsan elhúzódott a kaputól, ahol a gázláng teljesen arcába világított.

– Sárika ostoba, de nem rossz, – nyugtatgatja Éva, – azért kell minden áron megtalálnunk, hogy valami ostobaságot ne kövessen el.

Hogy színházban nincsenek, azt tudta. Sárika nyolc órakor még otthon volt. Talán Haassa sincsen, mert Vandáné nem tud róla semmit, hogy ma este fölkereste volna. Haas felől tehát nyugodt lehetett. Most követi a másik föltevést.

– A Podmanicky-utcába, a nyugoti pályaudvar kávéházhoz, – parancsolja a kocsisnak, aki a lovak közé vág.

A sarkon, a Fiume kávéházból kiárad a sárga világosság. Az összes ajtai, ablakai nyitva vannak, a közökben az asztalok tele emberekkel, többnyire katonatisztekkel, hölgyek társaságában. Éva mélyen kihajol, hogy végignézzen rajtok, de a kocsi már elfordult és a kávéházi világosság után a muzeum-körút vak sötétnek látszik. A kerepesi-útnál ismét fölvillan a nagyobb világosság, idefehérlik a Pannonia szálló villamos ívlámpája. A Kossuth-utca merő feketeség, a boltok mind csukva vannak, a korzóról hazatérő úri társaság lassan, lomhán ballag rajta végig.

Röpül a kocsi végig a Károly-körúton, a váci-körúton. Kevés ember jár rajta, közöttük magános, kifestett leányok. Éva mindegyiket szemügyre veszi és lopva Jani is ugyanazt teszi. Különös bénító varázs tartja fogva a fiút, először életében röpül így kocsin végig az éjszakai Budapesten, melyet most lát először és nem ismer benne a városra, melyben otthon van. A szerecsen-utca sarkán az éjjeli kávéház ajtaja nyílik és kiharsog belőle egy elkínzott zongora, meg egy rikácsoló női hang, amelyet mintha elvágtak volna, úgy elhallgat, amint az ajtó ismét betevődik. Egyfogatú kocsik jönnek szembe, agyonterhelve málhákkal. Vonat érkezett a nyugoti pályaudvaron. A villamos kocsik majd mind üresek és csilingelésük ijesztően sikít végig a néptelen széles úton. A bazilika óriási ércharangja most üti éppen a tíz órát.

Különös város ez így éjszaka. Itt alszik, ott dorbézol. A csukott kapuk komoran, visszautasítóan, puritán ridegséggel merednek az emberre, a csukott boltajtók fáradt, ólmos álomról beszélnek küzdelmes napi munka után, a szűk, keskeny utcák napszámról és szegénységről regélnek, de időközönként felvillan a pazar világosság, cigánymuzsika hangzik, könnyelmű leányok és csapatosan járó fiatal emberek durva, mulató zsivaja veri föl a csöndet. Sok, sok csukott kapu, sok, sok kivilágított mulatóhely, fényes tükörablakok mögött folyó tivornya, incselkedő, csábítgató, durva és éhes leányok az utcasarkokon. Az út közepén pedig magában borongva a sarki rendőr, aki bámul a repülő kocsi után.

Hirtelen befordultak a Podmanicky-utcába. Tiszta, új paloták sora között az utca egészen csöndes és homályos. Tiszta utca, szolid utca. A körútig nincs benne tivornya-hely. Ilyen utcarész sincs sok Budapesten.

A nyugoti pályaudvar ívlámpái belefehérlenek az éjszakába, aztán megint sötétségbe merülnek. Egyfelől palánk, másfelől palotasor. Fekete úttest, sötét alakok. Hiába ágaskodnak a házsorok büszkén a magasba, ez az utca már a szegénységé. A kocsi egy nagyot zökken és hirtelen megáll. Célhoz értek.

Harmadrendű, szűk és piszkos kávéház. A nyitott ajtókon, ablakokon fülsiketítően harsog ki a zene. A darabos, vagdosó tempó és brutális árnyalatlanság után menten tudni, hogy itt minden este nemzeti hölgyzenekar működik. Egy vasuti munkás meg egy ingujjas ember löki a golyókat a lyukas billiárdon. Mélyen a sarokban, a nagy tükör tövében, egy fiatal ember, meg egy csunya fiatal leány búg össze, fagylalt és fekete kávé mellett. Más vendég nincs is.

Amint Éva és Jani belép, a gazda elébük bókol, gyér, egészen ősz kotlettel és az éjszakázó emberek méla, szelid nézésével. Valahonnan egy frakkos pincér is ugrik elő. A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles nemzetiszín szalaggal, összenéz és abbahagyja a figurázást, de azért bömböl a zongora és krákog a klarinett, amit a férfiak nyakgatnak. Csúfos mosoly ferdíti szájukat, ahogy összemérik a Jani kopottságát az Éva előkelőségével. Ugyan miféle pár ez?

Éva a kassza felé tart, annak a tövében telepszik meg. Mit parancsol? Akármit, adjon fagylaltot. Milyet? Csak hozzon, mindegy, hogy milyen. Jani dobogó szívvel, elfogultan néz körül. A kép vonzza is, riasztja is. Bellágné jut eszébe, de lopva végignézi a fehérruhás muzsikusokat, tetszenek neki.

A kasszában rikítóan rózsaszínű papirselyem blouseban ül egy fehérre meszelt festett szemű leány. Határozottan szép. Csak a haja iszonyú extravaganciával föl van borzolva, mintha forgószél kapott volna bele és hajtotta volna mindenik szálát ég felé. Világos sárgára van festve, de lágy és tömött.

Éva, hogy bizalmat gerjesszen, cigarettára gyujt. Bele is kóstol a fagylaltba és meglöki Janit, hogy egyék ő is. Néhány perc mulva aztán barátságosan biccent a kaszirnő felé.

– Ha nem tévedek, Selma kisasszony?

A leány meglepetve fordul feléje és fejét rázza. Mosolyog is, már benne van a vérében, hogy amikor megszólítják, mosolyogjon.

– Nem, kérem, Selma kisasszony már elment, csak holnap lesz inspekciója.

A kétségbeesés fojtogatja torkát. Már most mit csináljon?

– Nem ön az, – ismételte csüggedten, – pedig beszélnem kell vele.

– Bajos lesz, kisasszony, de talán én is szolgálhatok?

– Nem, nem, Selma kisasszony kell nekem. Délután itt volt?

– Hat óráig, de addig én nem voltam itt.

A gazda látván az élénk beszélgetést, előre hajlott fejjel közeledett.

– Weintraub úr, – szól a kaszirnő, – ez a hölgy Selma kisasszonyt keresi.

A kiváncsiság ragadós. Lassanként az egész hölgyzenekar tolongott Éva körül és eleinte csak nézték és hallgatták, majd belemelegedtek s valamennyien résztvettek a tárgyalásban. A kiváncsiság mintha fölhatott volna a harmadik emeletre is, mert Weintraubné, a kávés csinos, kövér felesége lejött a lakásból, sebtében magára kapott házi ruhában és lomhán, szélesen Éva elé állt s a körülállóktól informáltatta magát azok felől, amiket eddig elmulasztott.

Weintraub úr suttogó hangon csak a Selma kisasszony lakását tudta megmondani. A kerepesi-úton lakik, a Kossuth-kávéház fölött. A zeneművésznők azt is tudták, hogy bajosan lesz otthon, mert Selma ilyenkor mulat. A Selma kolleganője erre azt is ujságolhatta, hogy ha akad kivel, akkor Selma nagyon szereti a chansonette-előadásokat. De hát ilyet találni Budapesten vagy harmincat.

Éva egészen tanácstalanul és csüggedten hallgatta ezeket. Többet nem tehet. Akkor a kávésné furakodott melléje és a kövér asszonyok széles érdeklődésével kezdte kikérdezgetni: oly nagyon fontos-e a dolog, vajjon mi járatban van stb. Évát nagy szorultsága közlékenyebbé tette, mint különben volt. Elmondta, hogy huga felől vár Selmától felvilágosítást, akiről tudja, hogy barátságot tart a kis leánnyal.

– Úgy, – mondta a tiszteletreméltó Weintraubné és helyeslően bólogatott hozzá fejével, – mért nem szólt mindjárt? Hiszen a Selma barátnőjét valamennyien ismerjük. Ugy-e Sárikának hívják?

Éva meg volt rémülve. Hogy ennyire sülyedt volna már a kis leány, azt maga sem gondolta. És most meg kellett tudnia, hogy Sárika egész délutánokat tölt a kassza mellett ebben a sötétes csapszékben. Hogy ismerik a kávéház összes törzsvendégei, sőt a kávésné már ajánlatot is tett neki, szegődjék be kaszirnőnek, mert nagyon vonzza a férfi vendégeket. Megesett, hogy Sárika kedveért egy fiatal úr délután is pezsgőzött.

Jani mindezeket végighallgatta és reszketett. Éva meg volt kövülve. Hiszen ez a gyerek sokkal mélyebbre sülyedt már, mint ő! Most már, azok után, amiket hallott, akár a sorsára is bízhatná, rajta ugyan nem menthet már meg semmit.

– Azt ajánlanám, – mondta a kávésné, – keresse föl a Selma kisasszony lakását, ha nincs is otthon, bizonyára meg fogják mondani, hogy hová ment. Mindig meg szokta otthon hagyni, arra az esetre, hogy az udvarlója keresi, de az is megesett már, hogy nálunk nagy társaság volt s ilyenkor mi küldtünk érte.

Ezt a tanácsot Éva szépen megköszönte és fölemelkedett. Janit csak úgy föl kellett ráznia kábultságából. A körülötte állók most többet szerettek volna még megtudni, de Éva nem állt többé szóba velök. Az eset nagy szenzációt keltett, a muzsikus hölgyek élénken beszéltek róla, miközben szappanos vonójukkal nyakgatták a süket húrokat.

Tehát a kerepesi-útra, a Kossuth-kávéház fölött. Míg arra robogtak, valami képtelen reménység szállta meg: hátha közben már hazament a kis leány? A Bulyovszky-utcába irányította a kocsit, mely átrobogott a néma, néptelen szűk utcákon és megállt a házuk előtt.

– Eredj föl, Jani, nincs-e már itthon?

A fiú, aki iszonyúan föl volt indulva, szó nélkül engedelmeskedett és néhány perc multán visszajött azzal, hogy nincs itt, ellenben a mama izeni, hogy ne költsön annyit kocsira, mert reggelre éppúgy megtalálhatja, mint most.

– A kerepesi-útra! – kiáltott Éva a kocsisnak, rá sem hederítve az izenetre.

– Éva, – mondta most fojtott, remegő hangon Jani, – jobb lesz föl nem találni azt a leányt, mert…

– Mert?