Part 9

_Spinoza_ világnézete egységességében és merev zártságában tagadhatatlanul nagyszerűnek látszik. Pontosabb vizsgálatra azonban kiderül, hogy alapvetésében egy nagyon fontos dolgot nem vesz észre. Az első, már gyakran kiemelt hiba az, hogy Spinoza az alap és következés logikai viszonyát azonosítja az ok és hatás ontológiai viszonyával. Minden létet és történést ugyanazon a módon vél a szubsztancia _fogalmából_ levezethetőnek, ahogy a geometria tényleg levezetheti tantételeit a téralakulatok definicióiból. Azért azt is hiszi, hogy metafizikai megállapításait, melyeket etikájában geometriai módszerrel vezet le, ugyanaz a rendíthetetlen bizonyító erő illeti meg, mint a geometriai tételeket. Megfeledkezik arról, hogy a geometria önmaga által teremtett, a filozófia azonban talált és adott fogalmakkal operál. A spinozizmus másik hiánya az, hogy itt a világtörténésből az idő ki van küszöbölve. _Spinoza_ fogalmi dedukciójában csak az örökké megmaradót, az önmagával egyformának maradót látja és nem veszi észre, hogy a világtörténésben állandó változás és fejlődés megy végbe. Mint a spinozai világszemlélet harmadik hibáját kell tekinteni továbbá az akkoriban általános, merőben intellektualisztikus felfogást a lelki életről. Számára, mint _Descartes_ számára, az egész lelki élet egy gondolkodás. A modern pszichologia azonban azt tanítja, hogy érzés és akarás az öntudat eredeti tevékenységi módjai és hogy csak ezekből fejlődik ki a gondolkodó tevékenység.

A _Spinoza_-féle szubsztancia monizmusa tehát merev formájában nem elégíthet ki. _Goethe_, akire Spinoza nagy hatással volt, önmagától megelevenítette a merev szubsztancia-fogalmat. Neki az isten és természet egysége nagyon rokonszenves volt, de számára a természet élet, fejlődés és állandó változás. Ezért _Goethe_ is örömmel üdvözölte, mikor 1797-ben _Schelling_ természetfilozófiája megjelent, egy oly mű, melyben _Spinoza_ alapgondolata, a természet és szellem egysége, meg van tartva, de össze van kötve a fejlődés gondolatával.

_Schelling_ (1775–1854) teljes öntudattal vette fel ismét _Spinoza_ gondolatát. Már első munkái egyikében kifejezi azt a reményét, hogy «realitást adhat annak az eszmének, hogy _Spinoza_ etikájával egy elleniratot állíthat szembe». «Spinozista lettem – írja _Hegel_-nek – nemsokára meg fogod látni, hogyan». Schelling számára is természet és szellem az abszolut megjelenési formái, az univerzum az ő számára is egységes természetű. Spinozától eltérőleg azonban _Schelling_ a természetet és szellemet nem úgy fogja fel, mint az abszolut attributumait, hanem mint két pólusét. A polaritás törvényét, ahogy a mágnesség és elektromosság jelenségei mutatják, Schelling világtörvénynek tekinti. Ahogy a mágnes a közepén sem északi, sem déli mágnes-sarkot nem mutat, hanem mindkettőnek bizonyos nemű indifferenciáját, úgy válik ketté az abszolut természetté és szellemmé. Emellett azonban az abszolut igazi lényege mégis szellemi marad. A természet Schelling számára «láthatóvá lett szellem». Ebben a Schelling által úgynevezett «identitás-filozófia», amelynek számára gondolkodás és lét egy s ugyanaz, mégis a spiritualizmus felé hajlik. Továbbá Schellingnél az abszolut önmagában véve változatlan és mindig ugyanaz ugyan, de különböző formában lesz jelenséggé és ezt a folyamatot _Schelling_ mint fejlődési folyamatot fogta fel. Az abszolut két pólusa közül _Schelling_ különösen a természetet tárgyalta kimerítően és «természetfilozófiája» egy ideig jelentékeny, hanem is épen a haladásra kedvező hatást tett. A modern természettudománynak a leghatározattabban küzdenie kellett _Schelling_ módszere ellen, amely természeti törvényeket vezet le filozófiai eszmékből s végérvényesen le kellett győznie. Az utóbbi években azonban kezdték belátni, hogy _Schelling_ gondolata, minden természeti erőt egy egységes principiumból magyarázni, mégis sok helyeset tartalmaz, miután a modern természettudomány is lassankint arra a felfogásra jutott, hogy minden természeti történést úgy tekint, mint egy egységes energia átformálódását és áthelyezkedését.

Sokkal zártabban és egységesebben van keresztülvive a szubsztancia monizmusa _Hegel_-nél (1770–1831). A gondolkodás és lét identitását _Hegel_ úgy fogta fel, hogy a fogalmak logikai, vagy ahogy _Hegel_ mondta, dialektikai fejlődése egyúttal a világtörténés fejlődése is. A _Schelling_-féle polaritási törvény _Hegel_-nél a fogalmak merő logikai ellentétévé lesz. Minden fogalom _Hegel_ tanítása szerint arra szorít, hogy ellentétét gondoljuk. Minden _A_ megköveteli kiegészítésül a maga _non A_-ját. Ha azonban valamely fogalom mintegy kiűzte magából az ellentétét, akkor előáll a logikai szükségérzet, hogy mindkét fogalmat egy magasabb fogalom alatt egyesítsünk, vagy mint Hegel mondja, «fölemeljünk». Úgy juthatunk tehát az abszolut igazsághoz, ha csak a fogalmak önfejlődését gondolkodva újraalkotjuk. _Hegel_ így a lét tiszta, tartalmatlan fogalmából vezet el az ideáig, amely «mint természet szabadon elbocsátja magát», hogy aztán mint szellem ismét visszatérjen önmagába. A szellem három fejlődési fokában, a szubjektiv, objektiv és abszolut szellemben, amely utóbbi a művészetben, vallásban és filozófiában nyilvánul, a fejlődés eléri tetőpontját és mégis visszatér kiindulópontjához, a tiszta léthez. Míg _Schelling_ figyelmét főleg a természetre fordította, _Hegel_ ereje a szellem filozófiájában van. Itt nevezetesen az «objektiv» szellem fogalmával, amely a jogban, moralitásban és erkölcsiségben valósítja meg magát és melynek megléte a családi életben és az állami életben nyilvánvalóan megmutatkozik, a történelmi szemléleti mód rendkívüli mértékben elmélyült. Tőle tanulták, hogy minden egyes ember az objektiv szellem hatása alatt áll és hogy a szellemi fejlődésnek minden elért foka csak a megelőző fejlődés beható tanulmányozása által fogható fel. _Hegel_ azonban azt hitte, dialektikus módszere fölébe emel annak, hogy exakt természettudományi és történelmi tanulmányokkal vesződjünk és megengedi, hogy a lét és történés törvényeit spekulativ módon levezessük. Ezért kellett az exakt kutatásnak oly energikusan küzdenie befolyása ellen és ezért volt _Hegel_-nek kivált a részletkutatók között oly sok heves ellensége. Ma persze, mikor a ténykutatás már rég győzedelmeskedett, újra megvan az elfogulatlanságunk, hogy igazságosabban méltassuk _Hegel_ érdemeit az emberi tudás előmozdítása körül. _Hegel_ filozófiája, mint nagyszerű, önmagában zárt gondolat-építmény már magában véve is elismerést és bámulatot érdemel. De tanításának pozitiv tartalmából is a minden szellemi történés történeti szemléleti módja megmarad mint értékes eredmény.

A szubsztancia monizmusa csak az eleatáknál és _Spinozá_-nál van teljes szigorúsággal keresztülvive. _Schelling_-nél és _Hegel_-nél összekapcsolódik vele a fejlődés gondolata is; _Schelling_-nél egy valódi változás értelmében, míg Hegel a fejlődést inkább mint a fogalom önkifejtését fogja fel. Ez a monizmus egyúttal, mint már említettük, _Schelling_-nél és _Hegel_-nél spiritualisztikusan van színezve, amennyiben az abszolut lénye mindkettőnél szellemi természetű.

Újabb természetkutatók, különösen _Ernst Häckel_, ennek a monizmusnak ismét inkább materialisztikus alapot adtak. _Häckel_, _A világrejtély_ című sokat olvasott könyvében megkísérelte a világtörténést a különböző erőkkel és tendenciákkal ellátott matéria fogalmából mint egységes fejlődési menetet ábrázolni, amely fejlődési menetben egyszerű materiális elemekből, melyek azonban már magukban hordják a szellemi élet csiráit, az individuális és szociális élet legkomplikáltabb jelenségei lassankint kifejlődnek.

Másrészről ellenben fiziologiai és fizikai teóriák alapján megkísérelték a szubsztancia-fogalmat, mint megmaradó, önmagával mindig egyformának maradó anyagot teljesen kiküszöbölni a világszemléletből és csak a folytonos törvényszerű változást tekintik maradandónak. Ezt a kissé nehezen érthető, de nagyon szigorú következetességgel keresztülvitt szemléleti módot, melyet fentebb a történés monizmusának neveztünk, fogjuk most tárgyalni.

31. §. A történés monizmusa.

Mint a szubsztancia monizmusa, a történés monizmusa is a görög ókorban gyökerezik. Tudatos ellentétben az eleai gondolkodókkal, az efezusi _Heraklitos_ (Kr. e. 500 körül) a _levést_ és a _változást_ állította fel, mint a világtörténés principiumát. «Minden mozog és semmi sem marad meg», így hangzik egyik kijelentése és a világtörténést egy folyóhoz hasonlítja, azt állítva, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba leszállni, mert akkor már többé nem ugyanaz. _Heraklitos_ ismerte fel azt is, hogy mindebben a változásban egy törvény működik, egy neme a világésznek, amelyet ő logosznak nevezett. «Ezt a világrendet – mondja – mely ugyanaz minden lény számára, nem isten és nem is ember teremtette, hanem mindig eleven tűz volt és az is fog maradni». A tűz, amely _Heraklitos_ szerint az ősanyag, csak az örök mozgás jelképének látszik. _Heraklitos_ ismeri már a folytonos magasabbra törekvés gondolatát is és ezért nevezi a harcot minden dolgok atyjának. Ebből a harcból lettek szerinte istenek és emberek, urak és szolgák.

_Heraklitos_ gondolatait részben újra felvették a sztoikusok, de anélkül, hogy az alapjául szolgáló szemléletet egész mélységében ragadták volna meg. _Giordano Brunó_-nál is találkozunk _Heraklitos_ nyomaival, amennyiben ez a tüzes szellem el van telve az örök levés gondolatával. _Hegel_ _Heraklitos_-nál vélte saját rendszerének alapeszméit megtalálni és _Hegel_ tanítványa, _Lassalle_ ebben az értelemben írt Heraklitosról kétkötetes könyvet. Kétségtelenül _Hegel_ és _Lassalle_ Heraklitos mondásaiba gyakran olyan értelmet olvastak bele, amely a görög gondolkodótól távol áll, a fődologban azonban helyesen ítéltek. _Heraklitos_ számára az univerzum nem megmaradó szubsztancia, hanem világprocesszus.

Ezt a gondolatot aztán a fejlődési tan alapján újabb kutatók energikusan felkarolták és nagy következetességgel gondolták végig. Mielőtt azonban ezt a legújabb monizmust tárgyalnók, egy pillantást kell vetnünk az említett fejlődési tanra.

A szervetlen világra nézve _Kant_ «Általános természetrajz és az ég teóriája» (Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels) című 1755-ben megjelent munkájában a fejlődés gondolatát mechanikai törvények szerint szigorúan és következetesen keresztülvitte. Hipotézisét az izzó gázködökről, amelyekből naprendszerünk alakult, később _Laplace_ francia asztronómus és matematikus, aki _Kant_-tól függetlenül jött ugyanarra az eszmére, hasonlóképen állította fel s ma _Kant-Laplace-elmélet_ neve alatt általánosan ismeretes. _Helmholtz_ egy rendkívül világosan írt előadásban kimutatta, hogy ez az elmélet a kutatás jelenlegi állásának is a legjobban megfelel. Az organikus világ előtt azonban _Kant_ teljes tudatossággal megáll. Míg teljes bizalommal megállapításaiban azt hiszi, fenhéjázás nélkül lehet mondani: «adjatok nekem anyagot és egy világot fogok belőle építeni, azaz: adjatok anyagot és meg fogom mutatni, hogy keletkezik belőle a világ» – nem bízik benne, hogy egyetlen szál gyom vagy egy hernyó keletkezését meg tudja magyarázni.

_Goethe, Lamarck, Geoffroy Saint-Hilaire, Spencer_ és _Darwin_ kutatásai aztán az organikus világ fejlődésébe való betekintést lényegesen előmozdították. Most tudjuk, hogy itt is egyszerű elemekből fejlődnek ki a legkomplikáltabb alakulatok és legalább sejtelmünk van e fejlődés törvényeiről. Az élet alaptulajdonságait, ahogy megvannak: növekvés, táplálkozás, a belső funkciók alkalmazkodása a külső körülményekhez, mindenesetre fel kell tételezni már az elemeknél is, akár sejteknek, akár neuronoknak vagy plazómoknak, akárhogy is nevezzük őket. Az az egy dolog azonban szilárdan áll, hogy minden szerv és minden funkció bizonyos tendenciák alapján fejlődik, melyek arra vannak irányítva, hogy az organizmust és faját fentartsák. Az ezen szemléleti módból keletkezett tudomány az élet törvényeiről, azaz a _biológia_ serény részletkutatások révén nagy haladást tett és elháríthatatlan feladattá vált, hogy az ember szellemi életét is az életfentartás álláspontjából, vagy hogy tudományosabban fejezzük ki, biologiai principiumok szerint átkutassuk. _Herbert Spencer_ próbálta meg ezt először «A pszichológia principiumai» című munkájában s ezáltal dacára annak, hogy kissé túlságos szorosan fogalmazta meg az életfogalmat, sokkal hozzájárult a lelki folyamatok megértéséhez.

Ha mindent, ami az emberi szervezetben végbemegy, mint életfolyamatot fogunk fel, akkor adva van a lehetőség, hogy pszichikai és fizikai jelenségek számára egységesítő kapcsot találjunk és olyan fogalmat állítsunk fel, amely mindkettőt tényleg egyesíti. Innen nézve azonban a tekintetet minden történésre ki lehet tágítani és olyan monisztikus felfogást nyerni, mely sokkal következetesebb és szigorúbb, mint az eddig megkíséreltek. Ezekre a gondolat-utakra tértek _Richard Avenarius_ és _Ernst Mach_ és az _Avenarius_ által alapított «empiriokriticizmus» a legkövetkezetesebb monisztikus rendszer, amelyet eddig felállítottak.

_Avenarius_ és _Mach_ egymástól függetlenül és egészen különböző utakon jutottak eredményeikhez. _Avenarius_, aki eleinte sokat foglalkozott Spinozával s ez a foglalkozás mindenesetre megerősítette az univerzum szigorúan monisztikus felfogására való törekvésében, materialisztikus szempontból indul ki, míg _Mach_ kezdetben közelebb áll az idealizmushoz. Már kora ifjúságában – beszéli _Mach_ – _Kant_ «Prologomena minden jövendő metafizikához» című művének olvasásakor arra a gondolatra jutott, hogy egy felismerhetetlen «Ding an sich» fölvétele tökéletesen felesleges.

Az _Avenarius-Mach_-féle monizmus alapgondolata a fizikai és pszichikai jelenségek közötti különbség megszüntetése. Erre a megszüntetésre azonban a nevezett gondolkodók nem valami materialisztikus vagy spiritualisztikus hipotezisek útján jönnek rá, hanem az _én-tudat_ beható elemzése által. Ahogy _Kopernikus_ kényszerített minket, hogy a geocentrikus álláspontot feladjuk és földünket csak úgy tekintsük, mint az univerzum egy pontját, ép úgy igyekszenek ezek a kutatók bebizonyítani, hogy az, amit énünknek nevezünk, csak egyes elemi folyamatok komplexuma, melyeknek együttléte szilárd, de semmiképen sem lerombolhatatlan. Az én-fogalom ezen feloldásában _David Hume_ már megelőzte Machot, aki ismeret-elméleti kérdésekben különben is igen közel áll hozzá. Az elemi folyamatok, melyek énemet teszik és környezetem folyamatai között függőségi vonatkozások állanak, melyek fajukban egyáltalán nem különböznek azoktól a függőségi vonatkozásoktól, melyek az univerzum máskülönbeni folyamatai között hatnak. A matematika a mennyiségek közti különböző függőségek összefoglalására a _funkció_ általános fogalmát alkotta meg. _a_ egy funkciója a _b_-nek (a = f [b]), ez annyit jelent: az _a_ minden mennyiség változásával mindig össze van kötve a _b_-nek mennyiség-változása. Ha most már a funkció fogalmát általánosítjuk oly módon, hogy nemcsak quantitativ, hanem qualitativ függőségi vonatkozásokat is értünk ezalatt, akkor mondhatjuk: az univerzumban nincs más, mint olyan elemek, amelyek között funkcióbeli vonatkozások állanak fenn. A tudománynak akkor nincs más feladata, mint ezeket az elemeket és funkcionális vonatkozásaikat lehetőleg egyszerűen leírni. Ezzel a leírással egyúttal a tapasztalat ökonomikus rendjének kell összekapcsolódnia, hogy a közös csak egyszer gondoltassék és így lehetőleg kevés gondolkodás-pazarlással lehetőleg sok funkcionális vonatkozás foglaltassék össze és váljon értékesíthetővé. Így a számfogalmak nem egyebek, mint nagyon használható gondolkodási eszközök, melyek megengedik, hogy nagy általánosságban való vonatkozások rövid és szabatos formulákban álljanak rendelkezésre.

A világ így, ahogy egy ifjabb kutató _(Heinrich Gomperz)_ kifejezi, rendezett esemény. Itt nem lehet szó sem szubsztanciákról, sem okokról. Minden szubsztancia azonnal a történések egész sorára bomlik s e történések közt csak szabályos egymásra következésről és koexisztenciáról lehet szó, de sohasem kauzális kapcsolatról. Csak a biológiai funkcióknak az organizmusok életében való célszerűsége marad meg, de csupán mint jellemző ismertetőjel, mint útmutató egy jövőbeli egészen exakt, ökonómikusan rendezett leírásra.

Az elemek, melyek között a funkcionális vonatkozások hatnak, _Avenarius_-nál materiális, anyagi természetűek. Ő minden embert általa észrevett, vele vonatkozásban álló környezetével együtt mint «principiális koordinációt» szemlél, azaz mint egy kezdettől fogva fennálló célszerűséget. Az «énnek-jelzett» és környezete egy egészet képez. A _C_ rendszer, így nevezi _Avenarius_ az agyat, ennek a principiális koordinációnak a központi tagja. Az emberi világfogalomban aztán, amely mindenkiben magától alakul ki, embertársaink érszevételeit, gondolatait és érzéseit a belsejükbe helyezzük. Megkülönböztetjük a fát környezetünkben, egyúttal az «igazi fát» a fa képétől, amely embertársunknak «lelkében» van. Ez a «behelyezés» vagy «introjectió» _Avenarius_ szerint a világnak a tényekben nem indokolt megkettőztetése, amidőn a környezetünkben levő «dolgokkal» szembeállítjuk «gondolatainkat». Végül aztán testünk is a «dolgok» közé tartozik, de egy sajátos és sajátszerű lény lakik benne, a lélek, mint a gondolatok és érzések hordozója. Ez a megkettőztetés azonban _Avenarius_ szerint a tiszta tapasztalat meghamisítása. Minden ember csak központi tagja egy principiális koordinációnak és környezete, amennyiben ő észreveszi, ugyanaz, amik a gondolatai és érzései: «függenek a C rendszertől» (az agytól).

A principiális koordináció fogalmának bevezetése által és azáltal, hogy minden pszichikai jelenség merőben mint a «C rendszertől függő» van felfogva, _Avenarius_ azt hiszi, hogy leküzdötte a fizikai és pszichikai közti ellentétet és a természetes világfogalmat, amelynek számára az ő véleménye szerint a történéseknek csak egyetlen egy neme van, helyreállította. Mivel azonban nála az agy, tehát valami materiális, az alapja monisztikus felfogásának, monizmusa mindig tartalmaz valami materialisztikusat. Amit ő úgy nevez, hogy «a C rendszertől függő», az ép úgy, mint a C rendszer maga és minden, ami benne végbemegy, mindig anyagszerű, egy materiális szubsztrátumhoz kötött folyamat és ha fejtegetéseit következetesen végiggondoljuk, akkor végül nem marad más hátra, mint egy materialisztikus monizmus.

Máskép áll a dolog ebben a tekintetben _Mach_nál. Mivel, mint már említettük, _Mach_ az idealizmusból indult ki és kifejezetten megmondta, hogy nézeteinek idealisztikus eredetét nem szabad elleplezni, a történés monizmusa nála sokkal szigorúbban és következetesebben van keresztülvive, mint _Avenarius_-nál. Az elemek, melyekből az univerzum áll, _Mach_ számára érzetek. Ezek mint pszichikai jelenségek az eseményszerűnek, a szubsztrátumnélküli történésnek jellemét hordják magukon, amely minden lelki élménynek jellemzője. Mikor aztán _Mach_ arra a meggyőződésre jut, hogy a fizikai jelenségek is, ha behatóan taglaljuk őket, nem mint megmaradó szubsztanciák, hanem szintén csak mint események mutatkoznak meg, egy valóban monisztikus felfogáshoz jut, amely nem materializmus. Az egységes fogalom, amelyen által mindent gondolunk, a történés fogalma. Az elemek nem megmaradó, változhatatlan atómok, hanem elementáris _folyamatok_, melyek között funkcionális vonatkozások állanak fenn. Ezért is hangsúlyozza _Mach_ nyomatékosan, hogy szemléleti módjának idealisztikus eredetét nem szabad elleplezni. A tiszta történés fogalmához és annak következetes alkalmazásához ugyanis csak a saját lelki élet introspektiv szemlélete útján lehet jutni. Hogy ezt a felfogást megértsük, természetesen fölébe kell emelkednünk önmagunknak. Az archimedesi pontot saját énünkön kívül kell megtalálnunk, hogy innen kiindulva, végigtekinthessük a világ forgását. Mikor egynek érezzük magunkat az univerzummal, belátjuk, hogy az, amit énünknek nevezünk, csak egy múló összegomolyodása a kozmikus történésnek, melyben ugyanazok a törvények uralkodnak, mint a természetben. A gondolkodó tisztult tekintete előtt aztán az univerzum úgy tűnik fel, mint a törvényszerűségek egy sora és az elemek különbsége, melyek közt a funkcionális vonatkozások működnek, teljesen eltűnik.

_Ismeret_ és _tévedés_ című művében _Mach_ még világosabban kifejtette monisztikus szemléleti módját. Helyesnek mondja benne, hogy álláspontját a történés monizmusának nevezik. A fizikai és pszichikai közti különbséget abban állapítja meg, hogy «a térben _mindenki_ számára meglevőnek összessége jelölendő a fizikainak», «ellenben a közvetlenül csak _egynek_ adott, mindenki más számára azonban csak analógia útján feltárható pszichikainak jelöltetik meg». Ez a megkülönböztetés azonban nem rejlik a tapasztalat kezdetében, hanem csak az embereknek egymással való közlekedése által megy végbe. «Aki valamely véletlenség folytán élő társak nélkül tudna felnőni, szűkös képzeteit bajosan állítaná szembe az érzetekkel, nem jutna el az én gondolatához s nem állítaná szembe a világgal. _Minden történés rá nézve csak egy volna_». «Mikor az ember analógia útján megtette azt a felfedezést, hogy más hozzá hasonló, hasonlóan viselkedő élőlények, emberek és állatok, léteznek és amikor arra kényszerült, hogy tiszta öntudatába hozza, hogy ezek viselkedését olyan körülményekre való tekintettel kell megítélnie, melyeket nem képes érzékileg észrevenni, melyeknek analogonai azonban különös tapasztalatában ismeretesek előtte, akkor nem tehetett egyebet, két részre kellett osztania a folyamatokat, olyanokra, melyek _mindenki_ számára és olyanokra, melyek csak _egynek_ számára észrevehetők… Akkor egyuttal világossá lett előtte az idegen én és a saját énje gondolata». A fizikai és a pszichikai közti megkülönböztetés tehát _Mach_ számára ép úgy, mint _Avenarius_ számára önkényes és ezért nem jogosult. Mind a ketten a «tiszta tapasztalatot» akarják helyreállítani, ahol ez a különválasztás még nem hajtatott végre. Semmikép sem igyekeznek a fizikait és a pszichikait egy ismeretlen harmadik által összekötni, mint _Spinoza_ tette, kinek isteni szubsztanciája egyaránt _túl_ van a fizikain és pszichikain. Az az álláspont, melyet _Mach_ és _Avenarius_ nyerni akarnak, inkább _innen van a fizikain és pszichikain_. Csak egy univerzum van, csak egy egyetlen kozmikus történés, melyet két különvált világra bontani nincs semmi ok. _Avenarius_ számára ebben inkább a _szisztematikus_, _Mach_ számára inkább a _módszertani_ szempont az irányadó. _Avenarius_ «természetes világfogalmat» akar, tehát egy rendszert, egy világnézetet, _Mach_ ellenben csak egy álláspontot, amelyet nem kell azonnal elhagynia, ha a fizikából a pszichologiába megy át. _Mach_ felfogása ezért nem metafizikai, hanem csak módszertani monizmus és mint ilyen kétségkívül nagy értékű a tudományos kutatás munkájában, különösen fölösleges problémák kikapcsolására. Nem lehet azonban tagadni, hogy _Mach_ metodológiai elvei egy oly világnézet elemeit tartalmazzák, melyeket a történés monizmusának szabad nevezni.