Part 13

– Nem igen, – felelte az öreg hősies nyugalommal s ez önérzetes egykedvűségben volt valami rejtélyes, amit Károly úr rögtön észrevett.

– Egyet sem?

– Egyet sem, – ismétlé vidor tekintettel. – Ki az ördög bibelődnék efféle madarakkal? Már a szagukat is utálom.

– Hm. Hát mit hoztál akkor? – és kiváncsian tette le a tűt.

– Hahaha, hogy mit? Hát minek is nevezzem? Egy elefántot hoztam, legalább is egy elefántot. Nem, egy rinoczeroszt!

– Te be vagy csípve, apuskám!

Az öreg fáradtan ereszkedett le egy vén karszékbe, melynek hepehupás talajából kiváncsian kandikált ki itt-ott a lószőr.

– Ugorj fel fiú és csukd be legelőbb is az ajtót, hogy a leány ne hallja, töltsd meg a pipámat és hozd ide, aztán nyisd ki a füleidet.

– Hát miből töltsem meg? – szólt a kis báró habozva.

– Van dohányod.

– Egy csöpp sincs. Ugyan hol venném?

– Eltagadod előttem, gazember!

– Nincs, ha mondom.

– Így görbülj meg? (karikába hajlította a mutató ujját.)

Erre aztán elnevette magát a kis báró és megadta magát.

– Az utolsót is kicsalod tőlem. Igazán rossz apa vagy. Visszaélsz a puha fiúi szívemmel.

Kihúzott egy disznóhólyagot, akkora csimbókkal, mint egy pogácsa-alma, a padlózat alúl, mert a padlózat nedves volt és hiányos, itt-ott a puszta föld látszott s alája lehetett nyúlni a leszakadozott deszkának.

– Ej, hát oda szoktad dugni?

– Hát nem jó hely? Nyirkosan tartja a dohányt.

Megtöltötte az öreg úr cseréppipáját, melynek meggyfa-szára egy lúdtollban végződött, odavitte neki, a szájába dugta, kedveskedően, mint ahogy illik egy jó fiúhoz, még fidibuszt is csinált az asztalon heverő számlák egyikéből:

– No, tata, most már hallgatlak.

Az öreg megvárta előbb, míg jól lélekzik a szerszám, aztán fontoskodva kezdé mese alakjában:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek a menyasszonyát egy várban őrízte egy bolond ember és semmiképen se akarta kiadni, ha csak úgy nem, hogy visszaviszik a bolond embernek egy elszökött kedvencz majmát. Erre elindult a vőlegény. Nyakába vette a világot, a majmot feltalálni. Hát amint megy, mendegél, találkozik egy másik bolond emberrel, aki fenyvesmadarakat fogdos egy erdőben. Kérdezi a bolond ember az utastól, mi járatban lenne; elmondja az utas a szándékát, hogy egy majmot keres, amely ilyen és ilyen embernél van. Feleli erre a bolond ember: «Jó helyen jársz, hékás, mert az az ember az én fiam!»

Behenczy Károly élénken ugrott fel:

– Az Estelláról van szó?

– Ő róla.

– Teringettét! Ugy-e, a Pongrácznak keresik? Hallottam valamit arról a zsolnai lányról. Pompás egy komédia volt.

– Igen, a leány visszavétele miatt kell a mi Estellánk.

– De csak nem igérted oda?

– Már hogyne igértem volna! Hát minek nekünk? Hiszen már úgyis ráuntál, el akartad kergetni. Gondold meg, milyen szerencse? Hatszáz forint kölcsönt ad az amicze. Szerelmes a szamár. Egy olyan üzlet ez, Karcsi fiam, amely föltétlen becsületes, mert mindenki jól jár mellette. Jól jár a zsolnai ügyvéd, mert a menyasszonyához jut, jól járunk mi, mert egy kis pénzmag csordul és végül jól jár Estella, mert olyan helyre kerül, ahol élhet, úszkálhat tejben-vajban, ahova úgyis egyre visszavágyik.

– És hol van az az ügyvéd? – kérdé Behenczy tompán.

– Krivánkán van a korcsmában és amint odavisszük a leányt, rögtön kész…

De nem végezhette be a mondatot a meglepetéstől, mert a kis báró villámhirtelen felugrott és leakasztván a falról egy vén karabélyt, az egyetlent, mely a megfakult zöld rámán lógott, ádáz haraggal fölordított:

– Lelövöm azt a gazembert, felnyársalom, huh, megeszem!

– Az egyetlen jóltevőnket, Károly! – csillapítá az öreg. – Ilyet egy kannibál se tenne.

S megfogta a fia kezét szelíden, szeretetteljesen.

– Károly, Károly, legyen eszed!

De Károly kiszakította magát dühösen, a hangja reszketett a felindulástól, közbe a fogait is csikorgatta.

– Menj, hagyj engem! Csodállak, hogy nincsen érzéked az ilyesmihez. Ez a ficzkó meggyalázott, azt tételezve föl, hogy egy Behenczy pénzért adja el a megunt szeretőjét. De te neked semmi a fiad becsülete. Ilyen mocskot nem tűrök, nem, soha! Meg kell halnia a kutyának.

S fogván a kalapját, kirohant s futott, futott tüskön-bokron keresztül, Krivánka felé.

Az öreg utána iramodék, de utólérni nem birta, hát inkább elmaradt, kétségbeesve kiáltozván:

– Fordulj vissza, fiacskám, ne okoskodj. Károly! Károly!

Estella pedig ezalatt még egyre terítgette a gombákat a gyékényre s egykedvűen mondá:

– Már megint össze méltóztattak veszni?

* * *

A kis báró elérvén Krivánkára, megtalálta Tarnóczyt a korcsmában, udvariasan köszöntötték egymást, bemutatkoztak, mire Behenczy félrehítta egy szögletbe és így szólt:

– Ma este megkapja ön Estellát, de rögtön menjünk el innen Privodára (Privoda volt a szomszéd falu), ott különben is jobb korcsma van.

Tarnóczy befogatott s átmentek együtt Privodára, de a Klopanka felé vezető úton, a mezőkön fordulván el ellenkező irányba. Privodán volt Behenczynek egy bizalmas vén asszonya, aki dajkálta valamikor, bizonyos Zubek Andrásné, azt elküldte nyomban titkos megbízásban két sornyi írással Estellához, hogy azonnal jöjjön és az öregnek ne szóljon, ha otthon volna.

Dehogy volt azonban otthon az öreg Pál, az anyóka egyedül találta már Estellát, az öreget elűzte a belső nyugtalanság Krivánkára, hogy ott nyélbe üsse a dolgokat, de miután Krivánkán hült helye volt az utasnak is, Károlynak is, rosszat sejtve, ballagott át a falusiak beszédje nyomán a pléhtornyú Klopankára, csak mikor ott se találta az embereit, tért vissza késő éjjel, a csudálatos rejtélyen tünődve, a Behenczy-kastélyba.

Csendes és szomorú volt; kapuja, minden ajtaja nyitva-tárva. Csak a denevérek röpdöstek pajzánan és a bagoly huhogott kisértetiesen.

– Estella! – kiáltá az öreg. – Hol vagy, Estella? Fiacskám, Estellácska!

De senki sem felelt.

Benyitott a hálószobájába, üres volt a szegény vaczka, keresztülszaladt a szobákon, de sehol sem volt az Estellácska. Szuroksötétség volt, de az elméjében világosság kezdett derengeni.

«Kutya mája, az az átkozott kölyök kijátszott a hatszáz forinttal.»

– Tolvaj, tolvaj! – bömbölte dühösen, ide-oda száguldva a szobákban, ahol nem kellett félnie, hogy megbotlik a fölösleges bútorokban.

Privodáról egyenest Zsolnára vitte Estellát Tarnóczy. (Behenczy Károly pedig meg sem állt a hatszáz forinttal Budapestig.)

A polgármester annyira megörült a fonnyadt komédiásnőnek, hogy maga emelte le a kocsiról.

– No, ez derék dolog, öcskös, hogy elhoztad, de még nem elég. Mert olyanforma ez, mint a régi kolostorok pecsétje, hogy két részre volt szedhető, az egyik része Lengeffy. Hát most már eredj el Losonczra Lengeffyért. Addig én vigyázok az izére… hogy is mondjam csak, mert nem egészen merem kisasszonynak szólítani.

– Pedig bátran szólíthat – szólt Estella tréfás hahotával.

– Hm, – mormogta a polgármester – hm – és még egyszer megnézte a «kisasszonyt».

Tarnóczy nem akart időt veszteni, rögtön indult Losonczra; azalatt a polgármester hozzáfogott az Estella kiruházásához, hogy illő módon vihessék Nedeczre. Szép májszín selyem ruhát varratott neki s minthogy soha életében nem látott divatképet, oda vitt a női szabóhoz, Limpa Valeriushoz egy amerikai Kossuth-bankót, azon volt egy női kép, a legszebb asszony az ő fantáziájában és az egyetlen, akiért szenvedett. Két esztendeig ült érte Kufsteinban.

– Ilyent varrjon – rendelé s még a phrigiai sapkát is megcsináltatta, hogy tökéletesen olyan legyen. Bizonyára vegyült egy kis hiúság is a polgármester úr cselekményébe, egyrészt megmutatni, hogy milyen nemes ízlése volna, ha ő akarná, másrészt hadd lássák az asszonyok, hogy milyen férj lett volna ő belőle.

Limpa mester megnézvén és megmérvén Estellát, nagyon kedvezőtlenül nyilatkozott a délelőtti sör mellett, mondván a polgármesternek:

– Nehéz belőle valamit csinálni!

Míg a ruhát varrták, azalatt levél jött Tarnóczytól, hogy Lengeffyvel megalkudott. A jövő pénteken Zsolnára jön a «szenátorokkal» egyetemben úgy, hogy szombaton megtörténhetik a «nagy eset». U. i. «Az akasztófára való Lengeffy nagyon meghúzott az árra nézve s addig is az egész truppot traktálnom kell, de semmi, csak aztán foganatját lássuk.»

Erre a jó hírre mingyárt pennát fogott Blázy is, értesítvén gróf Pongrácz Istvánt, hogy minekutána ő méltósága túszul tekinti Trnowszky Apollóniát, ezen kijelentésének mindenki meghódol s akarata szerint a jövő szombaton hazaviszik neki a beszterczeiek Estellát, akit sikerült immár előkeríteniök.

István gróf épen kártyázott (valószínűleg az istennel) a szoba szőnyegén guggolva, mikor a kapuőr felhozta a levelet, nem eresztvén be a levelet hozó lovast, mert Pamutkay szigorúan eltiltá idegen embernek a várba lépni.

A várúr feltörte a levelet, elolvasta, sokáig belebámult, aztán falhoz csapta a kártyákat és felkiáltott:

– Vesztettem. Fizetek.

Az őr ott állott, mint a czövek, várta a feleletet, de a gróf észre sem vette, fáradtan dőlt végig egy diványon, üstöke izzadt, szemgolyói elborulva lebújni látszottak az üregeikbe, halántékán kidagadtak az erek vastagon, olyan volt az arcza, mint egy mappa, csupa kék folyamokkal.

– Elmehetek? – kérdé félénken az őr.

– Állj! – rivalt rá Pongrácz. Megnézte figyelmesen és megdícsérte: – Jól tudsz állni, fiam, szép, egyenes tartásod van, hát csak állj.

Ezzel ő maga elhagyta a termet és a folyosón keresztül az Apolka lakosztályába lépett váratlanul. Egy nagy asztalnál ült Apolka, épen uzsonnánál a tizenkét apró hölgyével. Valóságos pendantja volt a híres úrvacsora-képnek, csakhogy ez a Mária udvara volt. A szakállas apostolok helyén tizenkét sima pofácska tündökölt, tizenkét virágbimbó ült. Nevettek, vihanczoltak, Apolka felgyűrvén smaragdszínű bársony köntöskéje ujját, nehogy bepiszkítsa, ujjaival a tejes tepsi kormát kapargatta, mivelhogy éppen abban fáradozott, hogy bajúszt pingáljon az udvarhölgyeinek. Kész is volt már kettőnek s ez okozta a csattogó jó kedvet, derültséget.

Galambok rebbennek úgy szét, ha a héjja lecsap, ahogy rémült sikoltozással szétfutottak a gyermekek Isván gróf váratlan beléptére, csak Apolka sietett eléje nyájasan, kedvesen, ragyogó mosolylyal, mint egy édes hajnal.

– Ah, ezek az én kicsikéim – szólt az ő természetes naivságával – hogy óhajtották előbb a festett bajúszt és most hogy megijedtek egy igazi bajúsztól.

István mogorván nézett maga elé, lesütött szemekkel, de Apolka fürkésző tekintete még se vett észre semmi közvetlen veszélyt. Valami nyugodt határozottság látszott a vonásaiban; eleinte olyan volt, mint egy normális ember.

– Apolka, – szólt sajátos melancholiával, – egy pár nap mulva eljönnek érted és elvisznek tőlem.

– Kik? – kérdé a leányka fojtott hangon.

– Gonosz emberek. Ő, az az ügyvéd, hiszen tudod. Hogy elvörösödtél Apolka! De szép vagy most, mint egy piros szekfű. Vagy mások visznek el, mit tudom én. Jövő szombaton eljönnek érted és én odaadlak.

Olyan hangosan vert az Apolka szíve, hogy szinte hallani lehetett.

– Odaadlak, mert tudod, a hadi regula kivánja. Egyszóval, a hadi regula. A hadi regula nagy dolog.

Valami különös keménység ropogott ki a szavaiból. A kezeit hátra tette egymáson keresztbe, a nyakát kinyujtotta, a mellét kidüllesztette, mint aki érzi, hogy bámulatra méltó nagy dolgot végez.

– Hát készülj! Szedd össze minden holmidat, rakd be az összes Pongrácz-ékszereket a ládába. Minden a tied, kis «hadi zsákmánykám».

A leányka szemeiből kibuggyantak a könnyek s midőn hozzálépett, a bolond ember oda vonta szép fejét a mellére s érezte, amint átnedvesedik az inge a könnyektől, meglobbant szemeiben az értelmi fény még egyszer, meglehet utoljára, valami delejes meleg futott keresztül az erein s lázas, remegő hangon kérdé:

– Maradni akarsz, Apolka?

A leányka még csak mélyebben bújt a kosztros fejével (mert a gróf gépiesen szétbontotta szöszke hajfonatait) a testéhez, a kabátja két szárnyát a fejére vonván, onnan mondotta halkan, szégyenlősen:

– Sokszor fogom önt meglátogatni. Sokszor, sokszor. Minden héten egyszer. Jó lesz-e?

A Pongrácz István karjai, amelyek a hónyak körül fonódtak, letörve hulltak le. Valami végzetes erő egyszerre rájuk ütött.

– Hát mégis el akarsz menni? – hörgé.

Újra bárgyun nézett maga elé, a lélek elröpült szemeiből, arczából, megfordult és kisompolyodott a szobából, mint egy megforrázott kutya.

Apolka utána kiáltott:

– No hát ne haragudjon, István gróf, hiszen eljövök én kétszer is hetenkint. Kétszer meg maga jöhet hozzánk. Mindig együtt leszünk. Csak úgy fogom szeretni azután is.

Ment, ment a folyosón, mintha nem is hallotta volna, mellére csüggesztett fejjel, tétova léptekkel, dühösen kalimpálva kezeivel a levegőben.

Az őr még akkor is ott állt rendületlenül a szobájában.

– Mit vársz? – kérdé tőle.

– Az üzenetet, méltóságos uram.

– Milyen üzenetet?

– A lovasnak, aki a levelet hozta.

– Igaz, igaz. Küldd föl azt az embert.

A vén Rebernyik János lépett be (az a hajdú, aki egyszer a Vág mellett szedte föl Apolkát).

– Mondd meg az uradnak, hogy amit Pongrácz István megmond, nem üres levegő. Megkapjátok szombaton a leányt.

Azután fölvett az iróasztalról két szép művű pisztolyt és odaajándékozta Rebernyiknek:

– Nálam vagy huszonöt botot lehet kapni, vagy egyebet. Menj isten hirével, öreg!

Szinte megkönnyebbült, ahogy a nagy Blázy embere távozott. Egész délután dudorászott, még fütyült is. A várbeliek egyre mondogatták: «Valami víg dolog lehetett abban a levélben, amit az urunk kapott.» Senkinek se beszélt róla, még Pruzsinszky előtt is eltitkolta, pedig, ami már régen nem történt, azzal hivatta Pruzsinszkyt, hogy «ma egy kis víg napot csapunk, czimbora.» Ittak egész estig, a nagy ezüst billikomokból, az apród nem győzte hordani a bort a pinczéből, István gróf, mint hajdan, széles kedvbe gurult, behívatta este a papot, Bakrát és Pamutkayt s mindnyájuknak chorusban kellett énekelniök:

Jó a bor reggel, jó a bor délben, Jó a bor este, jó a bor mindig; Hétfőn, kedden, csütörtökön, Jó pénteken, jó szombaton, És az egész vasárnapon.

Maga István gróf is dalolt és verte a taktust a dallamtalan, groteszk nótához… Bizony, még meg találja hozni az eszét ez a pompás nedű!

Egyszerre aztán, mintha valami húr pattant volna meg benne, a legjobb kedvéből sírni kezdett, megölelgette az embereit egyenként, összecsókolgatta s kiosztogatván közöttük az ezüst serlegeket emlékül, leszaladt az udvarba, onnan a várkertbe és leült a méhesbe az ott felállított köpűk közé, mintha maga is köpű lenne s ott ült egész kivirradtig, merev szemekkel bámulva a holdat, a Gönczölszekérnek fénylő, sziporkázó kerekeit.

Egy csöppet sem aludt s még se volt álmos, sokat ivott s még se volt részeg. Korán reggel elküldte Sztrecsót Lapusnyára, hogy hívja el az odavaló asztalost, Matyej Györgyöt. Hozza el magával az összes szerszámait.

Jött Matyej György nyomban, még a reggelijét is ott hagyta, szokva volt a főúr szeszélyeihez.

István gróf nyájasan fogadta, megkinálta tokaji borral, éppen azt ivott ő maga is. «Jó-e?» kérdé az asztalostól. «Jó lehet – felelte – mert kicsivel adják.» Erre aztán földhöz vágta a kis szilvóriumos poharat István gróf és egy öblös ezüst serleget töltött meg, azt nyujtotta oda.

– Hát miért hivatott a méltóságos úr?

– Nem kicsi dolog az, Matyej György. Olyat még te nem is csináltál.

– Csináltam én már mindent a világon, még kalodát is.

– No hát csinálj nekem, Matyej György, egy diófa koporsót, másfél öl széleset, másfél öl magasat.

Matyej György elbámult, a szája nyitva maradt.

– Hiszen ez olyan lenne, mint egy hombár, mint Noé bárkája.

– Semmi közöd hozzá. Te jó mester vagy, hát megcsinálod. A diófa megvan hozzá, minden megvan hozzá. Addig el nem mozdulsz egy tapodtat sem, míg meg nem csinálod.

Matyej hozzálátott a munkához, szakadatlanul faragott, gyalult a kocsiszinben, senki sem birta eltalálni, mire rontja azokat a pompás diófadeszkákat. A várúr hol-hol lement megnézni, mennyire haladt már, látszott, hogy érdekli, a mit csináltat.

A többi idő alatt hallgatag volt, fel s alá járt a szobában, vagy kikönyökölt az ablakon s minden arra menőt felhivott a palota-termekbe s megajándékozta valamivel; a vásárosokat, ismeretlen utasokat, neki az mindegy volt. Szétosztogatta a fegyvereit, tőreit, kardjait, a kedves csecsebecséit. Pruzsinszky nem győzte szemrehányásokkal:

– Az Isten szerelméért, István, mit csinálsz? Nem értem a dolgot.

Ravaszul mosolygott, de ebben a mosolyban volt valami titkolódzás, valami elrettentő utógondolat.

– Hej, sokat nem értesz te a világon, Pruzsinszky.

Utóljára is úgy segített a dolgon Pruzsinszky, hogy őröket állított fel egy két puskalövésnyire a vártól, akik irgalmatlanul elkergessék a közeledőket.

A harmadik napon azok, akik benéztek a kocsiszin hasadékain, elborzadva kezdték suttogni, hogy egy óriási koporsó készül odabent, amelyikbe belefér az összes várnép. Már össze is van állítva, most politurozza Matyej György. Megfagy a vér az emberben, ha rátekint. No gyerekek, már ez félig sem tréfa, ebből ez egyszer nem jó lesz.

A Pruzsinszky fülét jókor megütötte a koporsó hire, lement leselkedni s amint meggyőződött a valóságról, egy mukkot se szólt többé, csak elsápadt, felment a szobájába, összecsomagolta a könyveit, ruháit, minden holmiját, aztán benyitott István grófhoz, azzal a jelentéssel, hogy testvéröcscse halt meg Lembergben, hát el kell utaznia azonnal.

– Jobb volna, ha üzennél neki.

– De hiszen meghalt.

– Nem tesz semmit – szólt kurtán a főúr és megint fölvette a rejtélyes, megdöbbentő mosolygását.

Pruzsinszky egy kis kölcsönt kért az útra, István kikeresett minden fiókot, kifordította minden zsebét és végre felajánlotta neki a pókot, aki most már az ötödik numerus kihúzásán dolgozik. Ezzel bizony lehet pénzt csinálni, kivált Lembergben (ott van a legjobb lutri), csak egy kis szerencse kell hozzá.

De Pruzsinszky nem fektetett a pókra valami különös súlyt, inkább arra kérte Pongráczot, adja oda neki a zafirokkal, rubintokkal kirakott mentelánczot, amit a cseresznyefa-szekrényben látott egyszer, ami a híres Pongrácz Péteré volt.

– Hát jól van, – szólt megvető kézlegyintéssel, mintha a naivsága miatt nézné le – hát jól van, te csacsi, ha te azt többre becsülöd a póknál.

S odaadta neki a lánczot, aztán megveregette a vállát és így szólt:

– Mikor jösz vissza?

– Egy pár nap mulva.

Hogy im Pruzsinszky odább állt, nagy bolhát eresztett a többiek fejébe. Hm, a patkány menekül. A lengyelnek esze van és orra van. A lengyel megérzi a veszedelmet, mint a béka az esőt. S az a koporsó, jaj, az a koporsó aligha van hiába megrendelve.

A következő éjjel elpárolgott Bakra s a vár katonái, cselédei közül is kereket oldottak néhányan. Valami rejtélyes veszedelem lógott a levegőben. A környék összes kuvikjai oda jártak éjjelenként a kastély előtti jegenyefákra; péntekre való éjjel, éjfélkor az anyatyúkok elkezdtek kukorékolni (minden jó lélek vessen ilyenkor magára keresztet), a Waterloo kancza ugyancsak azon az éjszakán egy gödröt kapart maga alatt az istállóban, első ballábával. Jaj, fusson innen, aki futhat!…

Pénteken reggelre azt parancsolta a várúr, hogy nyergeljék fel neki a Waterloot, látogatásokat akar tenni a környéken. Mindenki csodálkozott. Már másfél éve nem mozdult otthonról. Sápadt volt, beteg volt s úgy jött ki a beszédje tompán, fahangon, mintha egy pinczéből szólana ki, mintha valaki más volna az ő földi hüvelyébe elbujtatva. Pamutkay, aki látta a gödröt, amit a Waterloo ásott, sírva intette, óvta: «Ne üljön fel, uram, arra a kanczára, mert nem jó vége lesz, ne tegye, ne tegye.» De csak mégis felült, mintha nem is hallaná, amit körülötte beszélnek; intett Makovnyiknak, hogy kövesse a másik lovon, aztán sarkantyúba kapta a Waterloot s elszáguldott, mint a nyíl; a gyönyörű kancza negédesen hányta-vetette a hosszúkás fejét, szemkáprázón rakta a négy vékony lábát.

– Ezt se látjuk többet – sóhajtott utána Pamutkay. – Üres nyereggel jő haza a paripa, fogadni mernék rá. Úgy nyom, úgy fojtogat valami rossz előérzet.

Legelőbb Glébára nyargalt Pongrácz István, ahol Forget őrnagy lakott, a hajdani csatajátékokból a kommencziós ellenfél. Az öreg őrnagy el nem bírta képzelni, miért jött. Honnan ez a nagy szerencse?

– Hát búcsúzni jöttem önhöz, őrnagy, ahogy illik egy gentlemanhoz, mikor messze útra indúl, még egyszer kezet fog a régi ficzkókkal, szomszédokkal, akikkel együtt élt.

– Ej, ugyan van jó dolga, hogy utazik? És hová utazik?

– Sehova. Csak éppen, hogy egy kicsit meghalok.

– Mikor lesz az még!

– Az holnap lesz.

Az őrnagy nevetett, belenézett az arczába és jól oldalba ütötte:

– Nem látszik meg magán a facies hippocratica. Nem szép, hogy így megijesztgeti a jó embereit, valami jobb tréfát is faraghatott volna a megpihent eszével azóta, ahogy látott. Ezer esztendeje, hogy nem beszéltünk együtt.

– No, vagy négyezerig ezután se igen beszélünk.

Ezzel választ se várva, megrázta Forget kezét melegen és újra felült lovára, hogy útba vegye Podzameket, ahol Starvich báró lakott az év ezen szakában; a nyár egy nagy részét Morvaországban szokta tölteni az osztrák birtokán.

Starvichtól épen úgy búcsúzott, mint Forgettől, de e nagyfejű, hirtelenszőke emberke is csak az István gróf egyik új hóbortjának vette a látogatási ürügyet s még ő panaszkodott, hogy ezt az életet már nem képes tovább kiállni ezzel a két különböző birtokával.

– Ha Morvaországban vagyok, ott Kossuth-kutyának neveznek, ha itt vagyok, «vörös német»-nek csúfolnak.

Starvichtól átlovagolt az Ordódyakhoz, Motesiczkyakhoz, ez utóbbiak megmarasztották ebéden s ott olyan csendesen viselte magát, olyan összefüggésben beszélt, hogy ezt jegyezte meg róla Motesiczky Erzsébet, Vereczkey Pálné: «Ez az ember csak néha bolond». Igaz, hogy vissza is vonta elváláskor, mert István itt is így szólott:

– Az isten áldjon meg benneteket. Azért jöttem, hogy még lássalak egyszer. Holnap már üt az én órám.

Babonás fantaszta Pamutkay uram, mert ló, lovas ép-egészségesen tértek haza estefelé. Itthon sürgöny várta; arról értesítik pesti rokonai, hogy a főrendiház bizottsága kiadta személyét a kopogtató törvénynek: minthogy nemsokára bíróság előtt fog állani, küldenek neki egy kitűnő ügyvédet, aki már holnapután ott lesz Nedeczen.

István gróf egykedvűen gyűrte össze a sürgönyt és legott megírta czeruzával a választ: «Van nekem kitűnőbb ügyvédem annál, aki már holnap itt lesz Nedeczen.»

Átadta Pamutkaynak:

– Küldje el, ezredes, korán reggel a távirdára, hogy ne fáradjon a prókátor, akit rám akarnak sózni. Az ördög pörlekedjék a holta után…

Egész jó kedvvel ültek vacsorához. Pongrácz beszédes volt, tréfálgatott, politizált, mint ahogy minden közönséges eszű magyar ember teszi borközi állapotban a világ eleje óta. S voltak helyes, találó megjegyzései, például, hogy teljes paritás csak akkor lenne, ha «azok» is felakasztanának tizenhárom tábornokot a magukéból. Pamutkay, Kovács nem győztek csodálkozni. Nem látszik ezen annyi elmezavar sem, mint a körömfeketéje. Isten különös csodát mívelt vele, világosságot öntvén a közelgő homályba. Mondták is odakünn egymásnak: «Bizony, bizony, még ember lehet az urunkból.»

Bár lefeküdni küldé kiséretét, ő maga alkalmasint nem aludt, be sem húnyta szemeit azon éjjel. A kulcsárné, aki alatta lakott, legalább azt beszéli, hogy egész hajnalig hallotta a lépéseit.

Már hajnalban talpon volt, bezárkózott Matyejjal a kocsi-színbe és felszegezték a koporsóra a Pestről érkezett betűket. Sokáig kopogott kisértetiesen a kalapács. Rettenetes volt azt hallani. Óh, istenem, kinek a nevét verik rá!?

A roppant szepegés csak akkor lohadt le egy kicsit, mikor kijött Pongrácz István a színből egykedvűen, majdnem vidáman s elrendelé, hogy a Waterloot fel kell nyergelni. Adják rá a legszebb szerszámot a régiek közül, amik fenn vannak a fegyvertárban, gyöngyvarrottas kantárt, színezüst zablával, meggyszín bársony nyerget, brokát takaróval.

Míg a paripát nyergelték künn az udvaron, ki okos szemeivel gyöngéden, engedelmesen nézegetett a gazdájára, felszólt Pongrácz István a kedélyesen pipázgató torony-őrhöz.

– Fújd meg a kürtödet: gyülekezzék a nép! Lesz még ma itt látni és hallani való.