Part 11

– Ott volt, de mind kevés.

Kurka csodálkozott. Kevés? Egy fiskális semmihez sem kevés. Nem olyan az, mint mikor ökröt ütnek le taglóval, vagy a bőrét nyúzzák, hogy még egy szelindek kellene hozzá, vagy még egy mészároslegény. Az ügyvéd akár egy egész vármegyét meg tud nyúzni egymaga.

Még jobban álmélkodék azonban, mikor a bricskát, amin ültek, a temető-utczában megállíttatta Pamutkay a Flóris János zöld sorompós háza előtt s odaszólt a kocsisnak:

– Menjen be, János, a tekintetes úrért.

S ezzel átült a kocsis mellé az első ülésre, hogy az érkezőnek helyet adjon.

Kurka úr apprehenzivus képet vágott:

– Hát nem vagyok én elég önöknek?

– Mind kevés, kérem alássan. Ha nagyobb volna a kocsi, még egy csomó ügyvédet vinnék magammal.

– Az ördögbe! – dünnyögött Kurka úr. – Miféle ügylet lehet az? Nem tudja, tisztartó úr?

– Bizony, nem szolgálhatok vele.

Miután Flóris ügyvéd úr is elhelyezkedett egy Deák-köpenyegbe burkolózva, megindultak. De Kurka úr kiváncsisága csak nem tudott lelohadni s mert Flóris kollégával úgy sem beszélgethetett (Flóris kolléga süket volt), folytonos kérdezősködéssel nyakgatta útközben Pamutkayt, úgy is szokása lévén sokat kérdezni és keveset felelni.

– Tehát a Tarnóczy kollégát is ott találjuk?

– Nem gondolnám – felelte Pamutkay rejtélyesen.

– Úgy? Ő már végzett?

– Igen, ő már nem lesz ott.

Kurka úr egyre kiváncsiabb lett, az első kortyok még csak nevelték a tudás-szomját.

– Úgy? Már visszajött? Persze, csinos honoráriummal. A gróf gavallér ember, jól fizet, ugyebár?

– Túlságosan is – morogta a tisztartó.

– Tehát meg van elégedve Tarnóczy?

– Meg vagyok győződve, hogy kevesebbel is beérte volna.

– Hm. És nem tudja véletlenül a tisztartó úr, hogy mi volt a honorárium? Nagyon lekötelezne e közléssel, mert…

Pamutkay uram zavarba jött, kelletlenül vakargatta vastag, vörös, kálvinista nyakát és szörcsögtette pipáját, látszott rajta, hogy tudja, csak nem akarja elárulni.

– Majd megmondja ő maga annak idején. Mire való az a nagy kiváncsiság?

Kurka úr egy kis burnótot szítt fel szelenczéjéből, aztán bizalmasan hajolt a tisztartóhoz, hogy a kocsis ne hallja:

– Őszinte leszek. Azért szeretném tudni, mert a fele engem illet, úgy egyeztünk meg.

Pamutkay meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék:

– Jól teszi, ügyvéd úr, ha az egészet neki hagyja.

Erre azután Kurka úr elkezdett pattogni, hogy minek nézi őt a tisztartó, tékozlónak-e, vagy bolondnak, de Pamutkay uram ezután is hajthatatlan maradt.

– No, én bizony mégis azt tanácslom.

Valami átláthatlan homályt, valami különöset szimatolt a Kurka úr orra s minél tovább haladt oknyomozó elmélkedéseiben, a körülmények latolásában és a szálak összeszedésében, még csak inkább nőtt a homály.

Pongrácz István gróf egyedül fogadta a két ügyvédet, Apolka se volt most bent. Kurtán végeztek. A gróf előadta szándékát Apolka adoptálására nézve s megkérdezte őket, megcsinálják-e a kérvényt, igen, vagy nem? A sok beszédnek nincs értelme – mondá.

Mindketten vállalkoztak. (Flóris úr a magával hozott tubussal fogott el minden szót.) A ravasz várúr kiváló üzleti érzékről tett tanuságot (de iszen van annak elég esze), azt kérdezvén tőlük:

– Nos, hát melyikük csinálja meg olcsóbban?

Mire a két ügyvéd, szégyen ide, szégyen oda, elkezdett lefelé liczitálni, ami alapjában igen mulatságos jelenet volt és jó kedélyre hangolta a beteget. Végre is Kurka úr annyit engedett, hogy már szinte ingyen volt, még talán a bélyeg-költség se futja, mert Kurka úr többet tudott, mint Flóris úr (Kurka úr már azt is tudta, hogy a vármegye _leggazdagabb_ kisasszonyát teszi most kontesszé – majd meglesz ennek a jutalma más oldalról), tehát Kurka úrra lett rábízva az adoptálás keresztülvitele, az okmányok beszerzése és a kérvény fölszerelése.

Kurka úr különös beszélő kedvében volt, szeretett volna még csevegni a klienssel, egyetmást kikérdezni tőle, különösen az érdekelte, hogy Tarnóczyval mi történt, de a várúr aláírván a felhatalmazást, ridegen bocsátotta el őket. Odalent az udvaron már várta a friss fogat, mely visszavigye. Puszta, kihalt volt az udvar, mint egy elátkozott váré; sehol egy élő lény, csak egy vizsla őgyelgett a kút körül és Pamutkay állt a kocsi mellett.

Elbúcsúzván tőle, lépésben indultak meg a lovak a kapu-ívezet alatt; de amint a bricska derékig kibukkant a kapu alól, egyszerre valami csillámló tárgy pottyant a Kurka ölébe, mintha az égből hullana le.

Fent az emeleten egy nyitott ablak csapódott be.

Kurka hirtelen a fényes tárgy után kapott, hát egy kis ezüst gyűszű volt és a kis gyűszűbe belegyömöszölve egy keményre összehajtogatott papirdarab.

Kibontogatta óvatosan, föltette pápaszemét és a következőket olvasta a finom női írásból:

«Tarnóczy Miloslav börtönbe van vetve, itt ül a várban. Jólelkű emberek kéretnek a kiszabadítására.»

– Ehol ni, – dünnyögte Kurka úr magában, – kezdem már érteni Pamutkayt.

NEGYEDIK RÉSZ. AZ ÉJ.

Villámhirtelen terjedt el Zsolnán, hogy Tarnóczy Emil fogságban ül, amihez a legkülönbözőbb hirek és kombinácziók füződtek, kivált néhány nap mulva, mikor Kurka úr ujra átrándult Nedeczre, hogy a fölszerelt kérvényt bemutassa és aláírassa, amely alkalommal azt kérdezte tőle a gróf, hogy mi az a «capitis diminutio?»

Van-e még a jus gladii-nak valami hatályossága? S hogy mi a büntetése, aki jogtalanul él a régi pallosjoggal?

– Bizony halál – mondá Kurka úr.

Pongrácz István rábámult bambán, merev, üveges szemekkel és csak nagy sokára kérdé:

– Hátha egy őrült teszi?

Ilyen vészjósló részletek szivárogtak ki ráadásul a meztelen tényhez, hogy fogva van s addig-addig keringtek a Tarnóczy sopánkodó barátai közt, míg végre az egész eset belejutott, természetesen czikornyás hozzáadásokkal, valamelyik pesti lapba «Egy oligarcha garázdálkodása» czím alatt.

A lapközlemény éppen szűk időben jött, mindjárt nyakon fogta egy éhes ellenzéki képviselő és meginterpellálta a belügyminisztert, hogy tekintettel erre, meg arra, szándékozik-e valamit tenni?

A belügyminiszter azt válaszolta, hogy hivatalos tudomása nincs a dologról, a lapoknak pedig nem lehet hinni (már akkor se lehetett nekik hinni s mégis olvassák őket azóta is), hanem majd beszerzi a hivatalos adatokat s azok értelmében fog eljárni. (Élénk helyeslés jobbról.)

A ház, ez az óriási lomha test, egyet lépett tovább s ezzel vége volt – de a belügyminiszter még onnan az ülésből sürgönyzött a trencséni főispánnak, hogy azonnal tegyen jelentést.

A trencséni főispán már maga is hallott valamit a bebörtönzött ügyvédről s nyomban lovas huszárt menesztett Nedeczre atyafiságos levéllel Pongrácz Istvánhoz, hogy az elfogott fiskálist (ámbár csak örül az ember lelke, ha az e fajta nép húzza a rövidebbet) haladéktalanul bocsássa szabadon, mert ő tőle jelentést kíván a miniszter s ezt úgy óhajtaná megkonczipiálni, hogy ez mindössze kedélyes vendégmarasztás volt a régi idők szellemében és a nevezett fiskális ez idő szerint már nem is tartózkodik a várban.

István gróf elolvasta a levelet, kétszer, háromszor egymásután. Már akkor fent járt, de nagyon halványan nézett ki és a szemei zavart tükrében ott ült egy idegenszerű rém.

Egy egész óráig hiába várt választ odalent toporzékoló lovon a megyei huszár.

Pruzsinszky lépett be:

– Nem akarsz a levélre felelni?

Összerezzent. A váll-lapoczkáit félénken húzta össze:

– Hát mit feleljek?

– Előbb azt kellene tudnom, hogy mire.

– Szemtelen vagy Pruzsinszky. Nem mondom meg, mi van a levélben. Mert mikor ezek a kutyák ugatnak, akkor az isten alszik. Lábujjhegyen járj olyankor.

Tétova tekintete az ősök arczképein bolyongott. A szavaiban alig látszott valami helyes összefüggés.

– Üldöznek Pruzsinszky, – mondá és a levelet összemorzsolta. Majd az ősök felé fordult és rájok kiáltott: «No hát, mit csodálkoztok, apuskák!»

– Nagyon izgatott vagy István.

– Ah, dehogy. Hát adj egy czeruzát Pruzsinszky.

Pruzsinszky előkeresett neki egy czeruzát és egy levélpapirost.

– Hahaha, milyen nevetség. Egy czeruzát! Ahelyett, hogy azt mondanám, adj egy kardot. Milyen világ ez! Az emberek megőrültek. De úgy kell lenni. Ide hallgass Pruzsinszky! az éjjel azt álmodtam, egy öreg ember jött hozzám, ősz szakállal, ágyam fölé hajolt, szívemre tette a kezét, ezeket mondva: «Állj meg.» És azóta megállt a szívem, nem ver.

– Ugyan, ne képzelődj, az lehetetlen.

– Hát nézd meg, tapogasd meg, Pruzsinszky – és felgombolta a mellényét.

Pruzsinszky odatette a tenyerét és mennyre-földre esküdözött, hogy olyan szépen jár, akár egy malomkerék, ha sok vize van.

– Nem igaz. Megcsalsz. Esküdj meg!

Pruzsinszky elmondta az egész eskü-formulárét, csakhogy megnyugtassa, de István gróf búsan, elcsüggedten rázta fejét:

– Még sem igaz… még sem.

– Ne is gondolj arra, kedves grófom, hanem inkább valami egyébre. Felelj inkább arra a levélre.

– Igaz, igaz.

Megfogta a czeruzát és izgatottan írta fel a papirra kúszált betükkel, ördöngősen görbe sorokban:

A macska megfogja az egeret és megeszi, ha akarja, de a lajhár nem fogja meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a macska nem akarja.

Így szól hozzád, Kubicza, a czicza. A prókátorból nem esztek.

_IV. Pongrácz István_, _de Óvár et Szent-Miklós_.

Összehajtotta a papirost, aztán maga vitte le az udvarra, átadta a megyei huszárnak, de előbb megparancsolta a strázsán álló őröknek, hogy kerítsenek záptojásokat a kulcsárnétól és a főispán huszárját hajigálják meg vele, mikor a kapuból kilovagol.

Ahogy ezeket a szétfolyó betüket egyenként felösmergette, összerakta és megértette a főispán, rögtön tisztában volt a szomorú helyzettel, de miután a fiskálist mégis csak ki kellett szabadítani a tömlöczből, a vicze-ispánnal együtt elrendelték a brachiumot, útnak indítva a végzéssel egy csapat pandurt, a csendbiztos vezetése alatt, Nedecz ellen.

A toronyőr messziről megpillantotta őket a fölvert porfellegben s jelentvén a grófnak, az bezáratni rendelte a vár kapuját s elsüttetett elejükbe egy szakállas ágyút, mire azt jegyzé meg a csendbiztos a legénység előtt: «Furcsán csörög a szarka, fiuk!»

De azért mégis közelebb mentek. Hajh, vesztükre. Mert mikor a csendbiztos a delfint ábrázoló bronz ajtó-kopogtatóval megütögette a kaput, mogorva felelet jött a kémlelő lyukon:

– Mit akarnak?

– Bebocsáttatást a törvény nevében.

– Majd ide hivom a méltóságos grófot – felelte az előbb pöszögő hang belülről. (Akárki beszél is, mintha kása lenne a szájában.)

Várták, várták, jó félóráig várták a választ, midőn végre megjelent a várúr képiben Pamutkay és kiszólt a nyiláson:

– Mi járatban vannak?

– Nem lészen bántódása senkinek, – felelte a csendbiztos – mi csak a rabot akarjuk. Nyissák ki a kaput!

– Mingyárt, mingyárt!

Nemsokára megcsikordult sarkaiban a roppant súlyos, vasszögekkel kivert kapu, de mekkora lett a rémület ott künn, mikor nyolcz dühös bika csörtetett ki rajta a pandurok közé a szuronyos karikákkal a szarvukon. Uczczu, vesd el magad! Futottak őrülten a pandurok, ki merre látott, néhányat felökleltek vagy letapostak a bikák, mások az erdő felé menekültek, némelyek a garádba lapultak meg, úgy, hogy a bikák nyomában kirohanó kozákok játszva verték aztán kékre, lilaszínre az alabárdjaik nyelével. «Csak a fejét paskold, csak a derekát üsd, hogy meg ne sántuljon!» – kiabálta Pruzsinszky nagy gyönyörűséggel az emeleti ablakból. Néhány percz mulva szétszóródtak mindnyájan, mint a polyva csak a csendbiztost fogta el Szlimák János (mert annak az elfogatására tiz itcze törkölypálinka volt kitűzve), megkötözték ketten Sztrecso Miklóssal és a várúr elé hurczolták, ki a toronyból nézte az ütközetet.

István gróf nyomban haditanácsot hítt össze a fogoly fölött, a czímer-terembe, ahol ő elnökölt egy trónszerű széken, de Pruzsinszky vitte a szót, ő maga szenvtelenül, mereven bámult egy pontra és egy szót se szólt. Kovács a csendbiztos szabadon bocsájtatását óhajtotta, Pamutkay uram ellenben odáig ment, hogy azt mondja, most már megvan a győzelem, megmutattuk, mit tudunk, legyünk nagylelkűek és tegyük szabadlábra Tarnóczy ügyvédet is.

István gróf vadul fölugrott erre, neki rohant Pamutkaynak és fojtogatni kezdte vérben forgó szemekkel s a körmeivel egészen benn vájkált a nyakában.

– Hallgass gazember! hallgass, hallgass! Hát nem tudod – hörgé – hogy az Apolkát el akarja tőlem venni.

S e nagy indulatkitörésből úgyszólván átmenet nélkül zokogásra fakadt, beült egy kuczkóba, grifalakú vas-figurákkal megvasalt ládára és sírt hangosan, mint egy gyermek, a könyei sűrűn folydogáltak le rőt szakállán.

Sápadtan, megdöbbenve néztek össze az emberei és összesúgtak: «vége van». Néhányan átsompolyogtak a szomszéd szobába tanácskozni, hogy mit tegyenek vele.

A káplán azt tartotta, hogy az elmekór most már napok óta mutatkozik, jelentést kellene tenni a hatóságnak és értesíteni a rokonokat, vagy pedig meg kellene csalni és elvinni Bécsbe, esetleg a budai tébolydába.

– Hogy is ne! – vágott közbe Pruzsinszky méltatlankodva. – Ellenkezőleg, el kell titkolni a dolgot, amíg lehet. Ha jelentést teszünk, vagy elszállítjuk, a rokonok rögtön ráteszik a kezüket Nedeczre és elkergetnek bennünket. Nekem pedig semmi kedvem sincs tél idején az országúton találnom magamat. Ha az urak szeretik az ilyesmit, megtehetik. De én nem látom be, hogy ha ő megbolondult, mi is bolondot cselekedjünk. Csak a _lenfojtó vadócz_ teszi meg, hogy ha len között él, olyan alakúra nő, mint a len, de még ez a hitvány plánta se butaságból teszi, inkább ravaszságból, alakoskodásból.

Azután példákat hozott fel: Ott van a XVI-ik században egy kassai prépost esete, kinek a holttestét egy félesztendeig tartották jégen a rokonai, hogy a jövedelmeket húzhassák.

– Higyjék meg uraim, – tette hozzá – hogy a legokosabb, ha mindent eltitkolunk s ha becsukjuk a kaput és be nem eresztjük az idegeneket, hogy semmi hír ki ne szivárogjék az állapotáról.

Az öreg Kovács helyeslőleg integetett a fejével, Bakra is ehhez a felfogáshoz csatlakozott, csak Pamutkay dörmögte panaszkodóan:

– Hiszen igaz, igaz, de egészen felhasogatta a nyakamat. Becsületemre mondom, föl nem venném mástól ezért az egész várért.

Mire visszatértek a czimer-terembe, István gróf már egészen élénk volt és szinte ruganyos. Gyorsan változtak nála a kedélyhangulatok. Volt olyan lucidum intervallumja, hogy visszatért élénk szelleme, okosan beszélt és sziporkázó ötleteket eregetett. Különösen, ha sok fekete kávét ivott. Egy nagy öblös ezüst ibrikkel állt mindig készen az asztalon, úgy, hogy tizenöt csészényit is megivott egymásután.

– Nos, urak – szólt majdnem vidáman – határoztam a fogoly csendbiztosra nézve.

– Várjuk a méltóságod parancsait – szólt alázatosan Kovács uram.

– Személyesen fogom elintézni.

Lement a várudvarra, megveregette a megkötözött csendbiztos vállát, mondván szelíd, kegyteljes mosolygással:

– A hadiszerencse forgandó, jó uram. Egy csöppet se restellje a helyzetet. Ön szabad lesz. Adja át alázatos tiszteletemet a méltóságos főispán úrnak és a tekintetes alispán úrnak.

Azután az ott álló kozákok felé fordult és elrendelé, hogy a foglyot, miután a lovát ledöfte az egyik bika, így megkötözve egy szamár hátára ültessék s a hatodik határig kisérje két kozák, egy papir táblácskát ragasztván a nyakára hátul, amelyre Bakra uram ezeket a szavakat írja fel, olvasható nagy betűkkel, tótul:

«Én vagyok a nemes vármegye.

Lovon indultam el, szamáron érkezem».

A csendbiztos fölszisszent, rimánkodott, könyörgött, hogy inkább lőjje főbe a nemes gróf, ezt a csúfságot ne kövesse el rajta.

– Nem, nem – toppantott lábával Pongrácz – hadd olvassák azt a táblácskát a falvakban. Hadd lássa a világ, hogy mi lesz azokkal, akik egy Pongrácznak az akaratába belecsukorítják a kezüket.

A nemes vármegyét vérig háborította ez a violenczia. Ez sok volt tréfának. Ezt nem lehet többé zsebre tenni. Erre már az aludttejes köcsög is felforrna. Megmozdult tehát a vármegye, pörbe fogván Pongrácz Istvánt a Tarnóczy jogtalan letartóztatásáért és a hatóság elleni lázadás bűntettéért. De hát az hosszú nóta. Előbb még a biróságnak ki kell őt kérni a méltóságos főrendiháztól, hogy engedi-e odaállítani a törvény sorompói elé? A főrendiház talán engedné is, de van annak egy mentelmi bizottsága, előbb ahhoz utasítja a dolgot s e mentelmi bizottság tagjai arról nevezetesek, hogy nem szeretnek egymással találkozni. Bizony meg is őszülhet Tarnóczy, míg ezen a réven a levegőre kerül.

Hanem addig is, míg Isván grófot kiadja a méltóságos ház, katonai erőért fordultak a budetini honvédparancsnokhoz. Nem lehet máskép, ostrommal kell bevenni Nedeczet és úgy szabadítani ki az ügyvédet. Nem az ügyvéd miatt – jegyezte meg az alispán – mert pióczát a nádasban is lehet kapni, de a rend és a vármegye becsülete miatt.

– Igaz, – szólt a parancsnok – az ügyvédet ki kell szabadítani. Különben is igen becsületes fiú, személyesen ösmerem.

– Eszerint a parancsnok úr rendelkezésünkre bocsátja a szükséges erőt?

– Természetesen, hiszen felsőbb parancs van erre a kezemben.

– És mikor?

– Most mingyárt.

– No, az derék és hány embert?

– Hát egyet.

Az alispán idegesen mozdult meg a székén s különben is tudván a parancsnok rokoni viszonyát a nedeczi várúrhoz, gyanakodva nézett a szemei közé.

– Egyet? Ön is gúnyolni akar bennünket?

– A világért sem. De a szükséges erő ehhez a hadművelethez éppen egy ember, még az sem egészen.

S ezzel kiszólt az előszobába, hogy rendeljék ide a «Vakarcsot».

A Vakarcs volt a legkisebb honvéd, azért hítták így, tömzsi, apró czigánylegényke egy posztócsillaggal az attiláján. Bejött és szalutált.

– No, ugye, nem egészen egy ember, – szólt kedélyesen a parancsnok – valami hija van még és mégis kiszabadítja a foglyot.

– No, azt szeretném én látni.

– Hát pedig igen egyszerű, kedves alispán úr. Budetintől Nedeczig járható földalatti út vezet, amelyet igen jól ösmer. Ha szorult a kapcza hajdan az egyik várban, ezen az úton menekültek a népek a másikba.

– Ezer ördög, – kiáltá az alispán – hogy ezt nem tudtuk előbb.

– Miért nem kérdezték tőlem? Hanem már most gyujtson rá, alispán úr, egy csibukra, te pedig, Vakarcs barátom, rakd meg a tarisznyádat eleséggel, vedd a kulcsokat, aztán menj isten hírével a föld alá és hozd ki nekünk a fiskálist.

– De hogyan jut el a börtönbe? – aggódott még mindig az alispán.

– Hisz éppen az egyik vár börtönéből a másik vár börtönébe vezet az alagút, csak egy ajtót kell felnyitni, amit a fogoly észre nem vehet a falban a szuroksötétség miatt. Szunyogh István csináltatta valaha titokban a nedeczi börtönhöz, hol fogva tartották a szép Nedeczkynét, Czobor Erzsébetet. Erre hozta ki a kópé. No iszen, érdemes is volt egy ilyen lyukat ásatni egy asszonyért.

… Igaz, ami igaz, nagy bolondok voltak azok a régiek is.

* * *

Szállj, szállj, zümmögő méh, aki ott szívod a nedeczi kertben a vad szekfű édességét, veled mit beszéljek? Te már a huszadik méhöltőben vagy, mit tudsz te már arról, hogy a huszadik őseiddel még egy szép leány osztozkodott itt a virágokon… Talán éppen erre járt, ezen a barázdán… kis czipője nyomán hogy zörögtek azok a sárga, lapos kavicsok; de te nem tudsz erről. Ezek az öreg fák még talán hallották bánatos sóhajtásait: «Mikor megy el innen?» Később is hallották még bánatosabban: «Mikor jön el ide?» Bizony, nem értették, mikép búsíthatja az is, hogy itt legyen, az is, hogy ne legyen. Pedig volt értelme mind a kettőnek, mikor még Tarnóczy itt szenvedt rabságban s mikor már szabad lett, csodálatos módon eltűnve egy napon a börtönből.

Ezek a növények is milyen álnokok, hiúk, fenhéjázók. Valaha teljesek voltak e violák, ezerrétűek a rózsák, most már elvadultak, mióta nem nézi női szem, elhagyták magokat, elzüllöttek, _egy szoknyában_ jár a virágjuk. Mindezt te nem bánod, zümmögő méhecske, szállj, szállj, nincs kérdeni valóm.

De te, öreg bagoly, aki most ott huhogsz a düledező toronyban, ahol hajdanában a Korenyák kürtje hítta össze a hadi népet, te talán mindent tudsz, te már talán akkor is így huhogtál valahol a bástya-romokban és hívogattad azokat a kisérteteket, árnyakat, melyek a becsukott kapun át is, mikor már ide a madár se röpülhetett, belopóztak, besuhantak, rémítgették, üldözték a várurat, utána lépegettek, hítták, ingerelték.

Ki küldte azokat? Alaktalan árnyékok, fantazmagóriák, honnan jöttetek akkor és hová mentetek azóta? Mert ha egyszer vagytok, itt vagy ott, mindig lennetek kell valahol.

Milyen szelídek voltak azok a saskeselyűk, amelyek megették a Prometheüsz máját, ti falánkok, az agyvelejét ettétek meg ennek az embernek.

És miért? Ejh, hogy miért? Hát ki tudhatja azt, hogy a nagy fazekas, a végzet, mit miért csinál? Hiszen az ő fazekai az emberek. Az ő dolga az, hogy hol és mikép tetszik neki azokat összetörni.

Te talán többet tudsz, öreg bagoly, aki ott huhogsz most, ahol Korenyák kürtje szólt, de tőled sem akarom megkérdezni.

Hiszen csak az kell nekem, hogy mi történt s nem, hogy miért történt.

A fogoly Tarnóczy kimenekülése, melyet senki nem tudott a várbeliek közül megmagyarázni, egészen összetörte Pongrácz Istvánt. Félelem fogta el és csodálatos sejtelmek kezdték kínozni.

– Elveszik tőlem a leányt – mondá és a fogai vaczogtak.

Hiába magyarázták neki, hogy először nem veszik el Apolkát, de ha elvennék is, hát az se lenne olyan nagy szerencsétlenség. De ugyan ki is venné el? Bizony örül Tarnóczy, hogy a saját irháját megmenthette, nemhogy még egyszer eljönne. Van annyi lány Zsolnán, mint pipacs a rozsban, talál magának.

De a várúr a fejét rázta; az ördög szabadította ki Tarnóczyt, az ördög segíti és nem földi erő. Az ördög bosszút áll, egyszer csak itt toppan és elviszi őt is, t. i. István grófot. Apolkához hozzá nem nyúlhat. Oh, hogy is nyúlhatna Apolkához. De Apolkáért eljön a szerelem, ami az ördögnél is erősebb. Rokonságban is van vele, unokaöcscse az ördögnek anyai ágon (apain az égé).

Halluczinácziói voltak, viziói; éjjel nem aludt, fel-felriadt és segítségért kiáltott, néha nappal is lefutott az udvarra, egyszer egy rohamban teljesen ruha nélkül s Kovács uram és Pruzsinszky utána iramodának, erővel lefogták és elvitték a szobájába, jeges borogatásokat rakván a fejére, ettől lecsillapodott.

Napról-napra soványodott, nem volt már emberi formája. Panaszkodott, hogy egy kígyó lakik benne, hogy érzi néha, s annyira félt, hogy a káplánnak mindenüvé utána kellett mennie s ha leült a kertben vagy a folyosón, egy szentelt kört kellett csinálnia körülötte, amin az ördög át ne léphessen.

– Asmódi – szólíta meg egy-egy láthatatlan árnyékot – ne okoskodj, ne gyere közelebb, mert megjárod.

Szánalmas volt ránézni erre az összegémberedett, megtört, együgyű alakra, aki még daliás, életerős volt nem rég. Napról-napra sápadtabb lett, a szemei beestek s valami tompa szürke réteg ült rajtok, csak akkor villogtak rémletesen, zöld fényben, ha ingerült volt. A szemek alatt egyre nagyobbak lettek a kék karikák. Néha megnézte magát a tükörben és észrevette a foltokat: «Az Asmódi csizmapatkói, – panaszkodék – egész éjjel rugdalta a pofámat.»

Csendes, nyugodt napjaiban (mert még voltak ilyen napjai) órákig merengett, nézett a semmibe és jó volt. Órákig feküdt hasmánt a szőnyegen, kártyát kevert, osztott s kiadogatott. Ha Apolka bejött és megkérdezte, hogy érzi magát, fontoskodva susogta: «Kártyáztam az istennel és nyertem.» Vigyorgott, víg volt, ha nyert és végtelen levertség látszott rajta, ha vesztett.

Kérdezte Apolka, hogy _mibe_ játszanak. Lesütötte a fejét, olykor sírva fakadt, de nem vallotta ki. Jámbor hangulatában még dudorászott is, egészen ki lehetett vele jönni, nézte a keresztes pókját, hogy mit csinál (biz az semmit se csinált). Délutánonkint betekintett az istállóba, czukrot vitt a Waterloo-nak, simogatta a sörényét, veregette a lapoczkáját; néha meg is csókolgatta az okos fehér lámpásos fejét; vagy lement a kertbe, hol hozzá nem nyúlt a nemes kertészeti növényekhez, a kaméliákhoz, a jáczintokhoz, a magnoliákhoz, hanem ahol mezei virágokat látott a barázdákon, füvek között, azokat letépdelte, körültüzdelte vele a kalapját.