Part 7

E reggelen különös gonddal öltözködött. Fekete ünnepi redingotját öltötte fel, melyhez fehér csokor nyakkendőt kötött, azt is kissé félárbocra eresztve. De hát ez is elég tudós férfiútól, sőt illik is neki. Elvégre is a külső Stáció-utca egyszerű népe nem nézi a külsőségeket. A kávéházban, reggelizés közben, azon nyomdafesték-szagosan elolvasta az összes lapokat, amelyek már a föntemlített jelzők kíséretében emlékeztek meg róla. Boldizsár nem volt a hiuság embere, de most, mi tagadás, jól esett neki és nagyban erősítette önérzetét az ujságok elismerése. Össze is vásárolta hamarosan valamennyit és a zsebébe dugta, azután a borbélyhoz ment szakállügyeinek némi rendezése végett. De ahoz, hogy szép, hosszú szakállát egészen levétesse, – bár ilyesféle elhatározással ment, – nem volt szíve. Meghatottan gondolt vissza a sok magános, rideg órára, mikor a tudományok titkaiba merülvén, egyedüli társa, hűséges barátja ez a szakáll volt. Szép, hosszú, göndörödő szálait hányszor végigsimogatta, boronálta, sőt nem egyszer a nehezebb órákban, szórakozottan, idegesen össze-visszagubancolta, tépte. És a hűséges jóbarát tűrte mindezt némán, csendesen, sőt más nagyszakállú tudós férfiak között tekintélyének növeléséhez is nem kis mértékben hozzájárult. Hálátlanság volna most egyszerre ridegen megválni ettől a hűséges jóbaráttól. Megegyezett tehát a borbéllyal 30 percentes stuccolásban. Azután csinos kis csokrot vásárolt az utcasarkon s féltizenkettőkor már ott állt ismét boldogságának külső Stáció-utcai ajtaja előtt. Most a szobalány nyitott ajtót s névjegyét annak rendje és módja szerint prezentálván, csakhamar megnyilt előtte a boldogság második ajtaja is.

A szalonban együtt volt az egész, sarokháziúrrá nagyságosodott familia. Boldizsár a legmélyebb tisztelettel csókolt kezet Hubacsek mamának. Flóricának hódolattal átnyujtotta a bokrétát és végül melegen üdvözölte a tekintélyes házigazdát, aki egy széles bőrszékben terpeszkedett, temérdek hájjal és vastag aranylánccal a hasán. Szájában öblös tajtékpipa, a fején finom hímzésű virágos házisapka volt, melyet műértő szemmel megcsodált Boldizsár.

Hubacsek-mama rögtön észrevette az érdeklődést. (Ilyen az anyaszem.)

– Flórica készítette papuska név-napjára – magyarázta kedveskedve – ugy-e, hercig kis sapka?

Boldizsár ugyan egészen másféle kérdésekre szeretett volna felelgetni e komoly és ünnepélyes pillanatokban, de hát, ha már Hubacsek-papa «hercig» sapkáján keresztül vezet az út a boldogsághoz, ennek is nekivágott. (Ilyen a szerelem!)

– Igen, kérem… valóságos költemény a sapkája, tisztelt Hubacsek úr – jegyezte meg, nem minden melléktekintet nélkül Flóricára, aki ezenközben a szerény kis utcai ibolyacsokrot, minden különösebb méltatás nélkül, az ablak közé tette, ahol sok egyéb gőgös és aranyszálakkal átfont virágok hivalkodtak. Azután zongorája elé telepedett és igen szendén elpirult Boldizsár elmés bókján, jól tudván, hogy az tulajdonképen neki, a sapka-költemény szerzőjének szól. Ez a bájos mosoly megint a paprikás szalonnák szép idejére emlékeztette Boldizsárt és új reménységgel hajnalozta be lelkét.

Hubacsek úr azonban nyilván nagy ostobaságnak itélte Boldizsár megjegyzését, úgy okoskodván, hogy a költemények ugyan felette alkalmatosak a szalonnák és más egyéb jók csomagolására, de már hogy valaki a feje búbjára tegyen egy költeményt, azt világéletében sem hallotta józaneszű embertől. Hanem persze, ezek a félkerekű tudós urak mindent a feje tetejére állítanak, aztán ráfogják, hogy ez a tudomány.

Nem szólt ugyan egy kukkot sem Hubacsek úr, hanem ehelyett erősen fújta a füstöt a tajtékból, még pedig meglehetősen Boldizsár orra iránt. Ebből érthetett, ha akart, a tudós úr.

– Ez úgy látszik, nem olvasta még a reggeli lapokat – vélekedett magában Boldizsár és már elő akarta húzni a véletlenül zsebében levő példányokat, mikor a szobalány jelentette:

– Nagyságos úr kérem, a Schwartz úr hivatja a kávéházba.

Hubacsek úr erre sietve kicserélte költemény-sapkáját egyszerű prózai kalappal és termetét és korát megcáfoló fürgeséggel, minden bővebb indokolás nélkül ajánlotta magát.

– Megint az a Schwartz úr! – pattant fel Hubacsek mama és hitestársa után sietett, alkalmasint, hogy egynémely utravalóval ellássa ama kávéházi kirándulásra. Mert az előszobából még behallatszott néhányszor a Schwartz úr neve – «spekuláció»… «börze»… és egynémely nem éppen hizelgő jelzők kíséretében.

– Az öregek már egészen belemerültek a köznapi anyagiság prózájába – morfondirozott magában Boldizsár – no, de itt van a napsugár… az ünnepnap… az ideál… a költészet – Flórica… És végre egyedül! Elérkezett hát a várva-várt, sokszor megálmodott pillanat. No Boldizsár – most vagy soha…!

A «Víg özvegy» émelygésig ismert keringője riasztotta fel pillanatnyi elmerüléséből Boldizsárt.

– Szereti a zenét, doktorka? – csicsergett Flórica és félig behunyt szemmel, himbálózó testtel játszotta a keringőt. – Oh, én imádom… a keringőt, csak a keringőt… Miért nem jött el tegnap? Házi mulatságot adtunk. Táncoltunk is. Ujjé, de hogy táncoltunk!… Schmutzler főhadnagy is itt volt. Maga persze nem ismeri. Nagyon fess fiú, a legkitünőbb keringő-táncos. Látja ott azt a szép kaméliacsokrot… ő küldte… imádom a kaméliát… Gavallér fiú, igazi katona! Énekel is. Ugy-e, maga is énekel doktorka? Jaj, ha hallaná tőle a «Fedák Sári szobalányát»! Meg lehet pukkadni a nevetéstől… Majd meg fogja hallani. Gyakran jön hozzánk Schmutzler. Remélem, maga is gyakran eljön, doktorka?

– I – Igen… – hebegte Boldizsár, de tulajdonképen azt sem tudta, mire válaszol. Egyre a Schmutzler főhadnagy keringőzött a fejében a Fedák Sári szobalányával…

– Képzelje csak, nagyszerű hecc is volt – kerepelt tovább Flórica. – Valami nagyszakállú úr is benyitott hozzánk, de hirtelen úgy becsapta az ajtót, hogy anyucika majd holtra rémült… Ki nem állhatom a szakállas embereket. Ugy-e doktorka, maga is leveteti a kedvemért a szakállát. Nem így félig, egészen angolosan, az olyan fess…

– Igen… igen – hagyta rá ismét Boldizsár és egyre azon töprengett, mi módon léphetne át most már a komoly társalgás kevésbbé hímes mezejére.

– Megkapta a képes lapjaimat? – kérdezte hirtelen fordulattal Flóricát, mielőtt az belekapaszkodott volna a félpanyókára álló fehér csokornyakkendőjébe. Mert bizonyos, hogy a szakáll után most az következett volna.

– Oh, igen, köszönöm – felelt Flórica – sok szép helyen járt, doktorka. Berlinben…

– A hírneves Buch professzort hallgattam ott – kapta át a szót mohón Boldizsár – kiváló elme, európai hírű kapacitás.

– És Párisban – libbent át hirtelen a Spree mellől a Szajna-partra Flórica.

– Igen, ahol…

– Ah, Páris!… Imádom Párist. Bizonyára volt a… a…

– A Sorbonne-on, ahol…

– Nem, nem… valami más neve van. Tudja azt a malmot gondolom. Láttam is a képét… olyan nagy vörös vitorlái vannak és kabaré meg orfeum van benne… Jaj de édes lehet! Képzelje csak, doktorka, az idén mindössze háromszor voltunk a kabaréban. Hanem szombaton megint elmegyünk, tegnap megigérte apuci. Remélem, velünk tart… Ott lesz Schmutzler meg a Csehák Rudi is… ő hadnagy a pioniroknál és igen mulatságos fiú. Nagyszerüen tudja a macsicsot…

Boldizsárt most már egy egész regement táncolta körül… De azért nyilván igent mondott volna Flórica e legújabb kérdésére is, ha odakünn hirtelen nagy csörömpölés nem támad, aminek elhangzása után kétségbeejtő rikácsolással rohant be Hubacsek mama.

– A méreg eszi meg az embert ezekkel a cselédekkel! Tegnap a szép új teás kannám… ma meg a drága leveses tálam. Szerelmes Krisztusom, nem lehet az embernek ezer szeme! Hanem persze így van ez, ha a nagyságos házi kisasszony…

A többit, Boldizsárra tekintvén, hirtelen elnyelte a derék matrona és recsegve csapta be maga után az ajtót, hogy odakünn engedjen szabad folyást fellázadt gazdasszonyi érzelmeinek.

Ám Boldizsárnak ennyi is épen elég volt. Felállt, egyszer begombolta, egyszer kigombolta redingotját és nagy zavarában először Flórica lábára, majd pedig a távozás ösvényéré lépett.

Mikor az utcára ért, egy kicsit forgott ugyan vele a világ, hanem azért csudálatosképen most egyszerre felfedezte azt a keshedt vén bérházat, mely előtt errejövet még bizonyos gőgös nemtörődömséggel lejtett el. És eszébe jutott egyszerre Csuporné is, a jó öreg Csupor néni… Nyomban el is határozta, hogy fellátogat hozzá.

– Boldizsár úr!… Lelkem-galambom – egy Boldizsár úr!… – ujjongott Csupor néni, mikor Boldizsár benyitott hozzá – hát csakugyan nem feledkezett meg rólam… visszajött?…

– Visszajöttem, asszonyság, – mondta Boldizsár – és idejövök megint lakásra magához.

– És… és kérem… ha szabad – hunyorgatott Csuporné Boldizsár balkeze felé – még mindig csak így egyedül? Már bizony azt gondoltam, hogy meg tetszett nősülni… Úgy meg tetszett férfiasodni…

Boldizsár kissé idegesen legyintette le az áradozó asszonyt.

– Hát különben okosan is teszi Boldizsár úr, tanár úr… – mondta meggyőződéssel Csuporné. – Mert borzasztók ezek a mai lányok, kérem. Nem valók ezek feleségnek, mind csupa dámák ezek, kérem. Itt van lám, ez a hentes-kisasszony is, a Hubacsekék leánya, kérem. Mióta becsukták a boltot, azt se tudja, hova lépjen, kérem. Bál, zongora, zsur, tánc, katona, nagy kalap, selyemruha… No de ne szólj szám, nem fáj fejem.

– Aztán vette át a szót Boldizsár – ha kineveznek rendes tanárnak – remélem, nemsokára – majd valami nagyobb lakást vesz fel Csuporné asszonyság. Nem itt… valahol Budán. Odaát, tudja, jobb a levegő. És kosztolni is magánál fogok, Csuporné.

Valami fáradt rezignációval mondta e szavakat Boldizsár és leült a keshedt ripszdivánra, a szűk és dohos hónapos szobában, ahol – úgy érezte e pillanatban – legalább egyszer, néhány napig – boldog volt…

A BOLDOGSÁG SZÁRNYAI.

Tamás, az immár erősen gömbölyödésnek indult, de még mindig felette gyermeteg kedélyű agglegény, koronás nagyurakat megszégyenítő – úgynevezett – ruganyos léptekkel vonult, mondhatni, lejtett be egy komor téli alkonyon a rendes vendéglőjébe. Pedig ugyancsak jó pár lépésnyi útat tett meg a külső Retek-utcától az Aranyalmáig. (Így hívták a jó öreg agglegénytanyát.) Testvérek között is megér ez az út kerek egy órácskát. Tamás ugyan ép úgy, mint máskor, – teszem, még tegnap ilyenkor – ezúttal is jöhetett volna omnibuszon vagy villamoson, hanem hát nagyot fordult a világ tegnap óta Tamással! Sőt még most is forog vele… de nem úgy, mint a sötét látású költő mondja: «keserű levében», – hanem csupa édes szirupban, rózsaszínű fényben…

Hogy is szól a régi (és örökké új) nóta? – Vak vagy, oh szerelem… És süket is vagy, oh szerelem… Gondolt is Tamás most arra, hogy némely prózai járószerszámok is vannak a világon, mikor őt szárnyak lendítik – a boldogság szárnyai… Hallott is, látott is ő most egyebet ott a külső Retek-utcában és az egész világegyetemben, mint azt a bájos angyali lényt (a prózalelkű retek-utcaiak Nemzacsák Macának nevezik), aki hosszú, de rendületlen udvarlás után ma végre – ah, végre elrebegte Tamásnak szeráf-zenénél bűvösebb hangon, a boldogító – igent…

A mérhetetlen boldogságtól fülei is ragyogtak Tamás úrnak (az orra állandóan ragyogott, ha nem is épen a szerelmi boldogságtól), mikor megszokott sarokasztalát elfoglalta a vendéglőben. Már messziről kiabált a borfiúra, hogy ma ne a rendes italát («két deci, tele vízzel») hozza, hanem hozzon három deci csopakit – abból a régiből! Ami, kérem, igen nagy szó a mértékletes életű Tamás szótárában. Eleddig legfölebb sátoros ünnepeken ha megeresztette ezt a szót, de akkor is csak bizonyos halk tartózkodással, nem ilyen emelt hangon. Hja, a boldogság szárnyai az ember hangját is fölemelik!

Mikor Weber úr, a tekintélyesen gömbölyű vendéglős, a szokásos üdvözlésére sietett, a különben szinte mogorván tartózkodó Tamás fürgén ugrott fel székéből és mind a két markával úgy megpréselte Wéber úr kezét, hogy a gömbölyded ujjakból szinte kiserkedt a – kókuszzsír… A lompos ételhordót pedig, akinek egyébként csak «hallja, Miska» volt a neve, most különös szeretetreméltósággal «Misi fiam»-nak nevezte Tamás. Hja, a boldogság szárnyai…

Miután így kellő méltósággal és véglegesen elhelyezkedett törzs-székében (mert nagy, öblös karosszék dukált az Aranyalmában a Tamáshoz hasonló régi, hűséges törzsvendégeknek) és vacsoráját is megrendelte, diadalmas várakozással nézett körül a teremben. Valaki ismerőst vagy barátot keresett, aki előtt kitárhatná most a csordultig tele szívét. Mivelhogy úgy van az emberi szív a maga nagy boldogságával, mint a hegyi forrás a bőerű vízével: a fölösleget folyton ki kell bugyogtatnia…

Nem akadt azonban egyelőre senki ösmerősre. Jóval vacsora előtt volt még az idő s az egész vendéglőben alig lézengett egy-két megátalkodott korcsmatöltelék. A felette pontos természetű Tamás ezúttal pontatlan koraisággal érkezett, amit nem lehet csodálni, mert hiszen őt ma a boldogság szárnyai röpítették, míg a többi vendégek természetesen ma is csak a rendes prózai alkalmatosságokon érkeznek.

Elfogyasztotta tehát a vacsoráját, mely ellen – talán ma legelőször – nem volt semmi kifogása. Azt sem tudta jóformán, mit rendelt és mit tett elébe a «Misi fiam». Margarin ide, kókusz-zsír oda, – Tamás felnyergelt képzeletében már azt a finom jó házikosztot élvezte, melyet az ő aranyos, drága kis angyalkája – már mint Nemzacsák Maca – fog neki saját bájos kis kacsóival főzni és tálalni a nyájas, kedves családi fészekben. Mert ama boldogító igen után, melyért annyiszor végigrótta a külső Retek-utca infámis kövezetét, most már természetesen nincs egyéb hátra, mint hogy holnap nyilvánosan is eljegyzi a drága angyalt és azután, még természetesebben, következik – a fészekrakás.

Mikor gondolatainak kalandos fonalán e ponthoz ért, valami csudálatosan meleg bizsergést érzett taplósodó szíve tájékán Tamás. Felhörpintett egy deci bort, még csettintett is hozzá a nyelvével, rágyújtott egy pocakos szivarra (ezt is most cselekedte először az utolsó sátoros ünnep óta) s a füstkarikákon át megint csak kémlelődni kezdett, mikor lép be már az első ismerőse, akire rábuggyanthatja boldogságának kikivánkozó fölöslegét.

Csupa idegen alak érkezett azonban. Az ismerősök, mintha csak megsejtették volna a merényletet, amelyet Tamás az ő nagy boldogságának s főképen pedig a külső retek-utcai angyal bájainak ecsetelésével készült elkövetni ellenük, makacsul távol maradtak ez estén az Aranyalmától.

Már-már arra gondolt, hogy a gömbölyű Wéber urat avatja be boldog titkába, mikor kitekintve az ablakon, megpillantotta Gusztit, régi kenyeres pajtását, volt agglegény cimboráját, akivel sok sivár éjszakába virrasztottak bele valamikor itt az Aranyalmában, eme csámpás lábú, ételfoltos sarokasztal mellett. Még tavaly ilyenkor is együtt savanykodtak itt, nevezvén gyakorta kétpupú tevének a lomha Miska pincért és margarinkirálynak meg gyomoruzsorásnak Wéber urat, pokolra kivánván minden ő gyönyörűségeivel az egész Aranyalmát. Guszti azonban egy szép napon – se szó, se beszéd – hűtlenül elhagyta Tamást. Egyszerűen megházasodott. Azóta csak egyszer beszéltek egymással, nem sokkal Guszti esküvője után, amikoron is a boldog fiatal férj olyan eleven és kivánatos színekkel festette Tamás elé a családi élet örömeit, hogy azóta Tamás bizonyos keserű írigységgel nézett mindig egykori cimborájára és szinte kerülte a vele való találkozást. Főképen, amikor szorosan egymáshoz simulva látta őt sétálni a feleségével, és majdnem mindig így látta. Már messziről is kiolvasta ilyenkor a Guszti kérkedően boldog tekintetéből, amivel amaz első beszélgetésük alkalmával fogadta: «No, Tamás, hát te mikor lépsz már a becsületes emberek sorába?… Még mindig olyan kemény a kő (értsd: Maca szíve) a külső Retek-utcában?…» És erre a kegyetlen kérdésre eddig nem tudott volna mit felelni Tamás.

Bezzeg most… most már meg tudna felelni, amúgy a szíve szerint. Szerette volna bekiabálni Gusztit, hogy megfeleljen neki és egyben (kellemest a hasznossal!) némi praktikus tanácsokat is kérjen tőle a teendő komoly lépésekre nézvést. Mert alapjában véve felette gyámoltalan legény volt Tamás, amit egyebek között a retek-utcai hadjárat hosszúsága is eléggé bizonyít.

Guszti azonban most is a feleségével volt, noha – úgy vette észre Tamás – nem épen olyan szorosan összesimulva lépkednek már egymás mellett, mint még csak néhány hónappal is ezelőtt. Bizonyosan haza sietnek most is – vélte Tamás – ama bizonyos, felmagasztalt, kedves családi fészekbe. Milyen édes is lehet ott ily csúf, nedves téli estén… És most már csodálatosképen egy cseppet sem írigyelte Guszti boldogságát. Sőt, szerette volna stante pede megölelni… (Lám, ilyen változandók az ember érzelmei!) Csak legalább egy percre térnének be. Mennyit tudna most Gusztinak mesélni! Hiszen elvégre is ő – a magányos, rideg évek osztályostársa – tudná legjobban megérteni az ő nagy boldogságát. Milyen szép lenne, ha épen Gusztitól hallaná az első gratulációt…

Míg Tamás imígy elmélkedék, nyílik im az ajtó és Guszti lép be a feleségével.

Tamás szinte magából kikelve ugrott fel és asztalkendőjét lobogtatva kiabált Gusztiék felé:

– Ide, kérem, ide!… Kezét csókolom… szervusz, Gusztikám… Isten hozott!… Ide csak a régi asztalhoz, régi cimborám…

Guszti kissé kelletlenül irányította hites társát a régi asztal s a régi cimbora felé.

– Szervusz, Tamás, – mondta szárazon, – na, hogy vagy?

A «becsületes emberek sora» meg a külső Retek-utca köve most elmaradt, pedig Tamás ugyancsak várta. Olyan szépen, csattanósan meg tudott volna most felelni a csipkedő kérdésre. Már előre elkészített magának egy elmés körmondatot. Az elmés körmondat így – a kicsiholó kérdés hiányában – nem sült el, de Tamás azért nem jött zavarba.

– Oh, köszönöm, Gusztikám!… köszönöm, kérlek, – hadarta nekimelegedve, – nagyon jól vagyok, nagyon jól!… Boldog vagyok, nagyon boldog vagyok! Oh, Gusztikám!…

Gusztit meghökkentette ez a sok felkiáltó mondat és főképen az oh!… Ez nem a Tamás hangja. De a kezek, amelyek ujjait szinte összeropogtatják, kétségtelenül a Tamás kezei. Ámbátor az arca és az egész ábrázata megint egészen más, mint régebben volt.

– Látszik rajtad a boldogság, – hárította el hamarosan Tamás további ömlengéseit Guszti, – szinte sugárzol a nagy jólléttől. Hajaj, csak okos legény is vagy te, Tamás.

Tamást viszont ez a «hajaj» döbbentette meg némileg, de azért tovább folytatta:

– Igen, pajtikám… a boldogság szárnyai egy szebb világba…

Eme, nyilván igen ékesnek tervezett újabb körmondatát azonban megint nem fejezhette be Tamás, mert a Miska pincér közbeásított:

– Mé’ztatik parancsolni, kérem?

És Guszti sokkalta inkább érdeklődött az étlap száraz prózája, mint Tamás lendületes körmondatai iránt.

– Parancsolsz valami előételt, szívem, talán valami hideg halat? – fordult az étlappal feleségéhez Guszti.

– Brrr… – adta meg a választ őnagysága minden bővebb indokolás nélkül.

– Talán egy szép rostélyost hagymával? – ajánlkozott Miska.

– Ismerem már a hagymás csizmatalpaikat, – torkolta le a pincért őnagysága, – tegnap is abban tört ki a fél fogam a Háromcsigában.

– Talán valami szárnyast, fiacskám? – próbálkozott újra Guszti.

– Köszönöm, – biggyesztette ajkát az asszony, – a madárvilág csontvázai csak a múzeumben érdekelnek.

Tamás nyugtalanul kezdett feszengeni a helyén, rágta erősen a szivarcsutkáját és felkivánkozó hő érzelmeit leöntötte hamarosan egy pohár hideg vízzel.

– Hát válassz magad, drágám, – dobta oda a szót és az étlapot Guszti a feleségének, – nekem hozzon, Miska, egy borjúpörköltet.

– Válassz, válassz! – pattogott vissza őnagysága. – Könnyű azt mondani. Persze, ti férfiak… nektek minden szemét jó a korcsmában. Bezzeg odahaza csak úgy turkáltok az ételben.

– Már aki turkálhat, – jegyezte meg kissé nyomatékosan Guszti.

– Mit akarsz ezzel mondani? – villámlott fel őnagysága sértődötten.

– Csak azt akarom mondani, drágám, – dörögte rá Guszti, – hogy nem én tehetek róla, ha te két napon belül három szakácsnőt a szélnek kergetsz.

– Persze, én tehetek róla! – csattogott vissza őnagysága. – Én tehetek róla, hogy nekem nincsenek hajókötélből az idegeim… Persze, ti, férfiak, mindent lenyeltek, mindennek fület dugtok, szemet húnytok, aztán Pilátusként mossátok a kezeteket… A legrosszabb esetben ránk csapjátok az ajtót, szaladtok a kávéházatokba vagy klubotokba. Az asszonyt pedig hadd egye a méreg otthon azokkal az infámis perszonákkal. Ő tűrje, hogy a cseléd diktáljon neki a saját konyháján, elcsenje mindenből a legjobb falatokat, megdézsmálja a spájzot és jourt adjon az unokatestvéreinek… este kimaradjon éjfélig a bálban, reggel benmaradjon fél délig az ágyban… Persze, én tehetek róla. Én vagyok az oka. Mindennek a szegény asszony az oka!…

E csinos kis parázsvihar után nyomasztó, kínos csend következett.

Tamás zavarodottan hümmögött valamit, köszörülte a torkát, hogy valamit mondjon, de csak belérekedt az a valami. Leöntött még egy pohár hideg vizet és még erősebben rágta a szivarját.

Guszti az időközben megérkezett pörköltet szapora nyelésekkel eltüntetvén, fizetett. Belebújt a téli bundájába, feladta a felesége kabátját és így szólt a szinte fuldoklásig nekihevűlt asszonyhoz:

– Nagyon izgatott vagy, drágám, gyerünk, míg be nem zárják a patikát, majd veszek valami csillapító szert neked.

Azután elköszöntek Tamástól s ott hagyták minden ő benrekedt boldogságával egyetemben.

Tamás lekonyította a fejét, elszívta szivarját, kihörpintette borát (már nem csettintett hozzá, ellenben a lompos Miska pincért jól összeteremtette a piszkos és repedt pohárnak miatta) és átvándorolt a legközelebbi kávéházba. Már nem a boldogság szárnyai lendítették, csakúgy prózai gyalogszerrel, majdnem dideregve kullogott a barátságtalan, nedves éjszakában…

VÉGRE!

– Ah, végre! – ujjongott fel Kálosné, a fiatal, üde, életkedvvel teljes, de kissé mostoha talajban viruló virághoz hasonló szép asszony, mikor az Úrban csendesen boldogult kanonok nagybácsi hagyatékából ráeső részt, polgári számítás szerint igen tekintélyes összeget, a kezéhez kapta.

– Végre, mondta ugyanakkor, csak sokkal csendesebben, inkább úgy befelé magának Kálos, a kissé már őszbe csavarodó, de még jól az élete delén sütkérező férj.

Az asszonyka mindjárt sietett is a Párisi-utcába, hogy mindenekelőtt elnyűtt és főképen divatjamult kalapját ujjal cserélje ki. A szabóné, a ruha várhat még – holnapig…

A férfi dolgozó szobájába vonult és a könyvei közé temetkezett.

Ez a kora délutáni órákban történt.

Kálosné ezután késő estig járta a Párisi-utcát (és alighanem egy kicsit a vidékét is) s egy legfrissebb sütetű impozáns szakajtókalappal libegett haza igen vidáman és felette boldogan. Sőt, már csak időspórolásból is (hiába, megszokta a szűkebb esztendőkben!) mindjárt egy szép új kosztümöt is megrendelt magának, amelynek modelljét véletlenül pillantotta meg az egyik Kossuth Lajos utcai kirakatban. Egy és más torkoskodni valót is vásárolt ezenkívül a vacsorához, elvégre illő, hogy ezt a mai nevezetes családi eseményt a fehér asztal mellett is kifejezésre juttassák és megünnepeljék.

A férfi szintén messze, kalandos utakat járt be ezalatt.

A kutató emberi elme pisla lámpásával rég letünt századok ködbe-homályba borult avarjait járta, ahol új nyomokat keresett. «A jog ősforrásai»-hoz. Ez volt a tárgya és címe immár tíz év óta készülő nagy művének, amelynek rengeteg anyaga, részben már rendbe szedve, ott hevert az íróasztala öblös fiókjaiban. Hogy a teljes és végleges formába öntéshez fogjon, még csak néhány új adatra lett volna szüksége, de azokat mindezideig nem sikerült megszereznie (mert nem ollózó könyvszabó, hanem eredeti teremtő elme volt), aminek oka egyszerűen a Montecuccoli hirhedt «nervus reruma»: a pénz, pénz, pénz…