Part 6

Rágyújtottak és ittak még egygyel… aztán megint eggyel, míg csak az üvegben tartott. A vége a dolognak az lett, hogy mikor az üveg kifogyott, Por Pál, a pedánsul pontos csavar-ember, levágta a tollat és azt mondta magában: «eb ura fakó», ő bizony ma már nem dolgozik többet, elvégre ez csakugyan ünnepnap… tizenöt év nem kutya… és az ember végre is nem masina… és megengedhet magának egy órácskát…

Ilyen és hasonló, szokatlanul merész filozofálás közben, amelyhez Frici is teljes meggyőződéssel kontrázott, Por Pál vette a kabátját és a nagy, hosszú folyosón óvatosan végigsurranva, a hátulsó kapun szépen kiosont a hivatalos épületből és hazafelé tartott.

Épen egy óra volt, tehát félkettőre otthon lesz – gondolta – még elég jókor ahhoz, hogy a nevezetes jubiláris napot a feleségének is bejelentse, aki e ritka alkalomból aztán majd valamivel meg fogja toldani a rendesen bizony ösztövér ebédet. Hadd ünnepeljen a familia is. Elvégre, ha jubileum, hát legyen jubileum!

Félkettőre pontosan haza is érkezett.

A kis penészszagú udvari lakásban hangos indián-csatakiáltások fogadták. A gyerekek «örültek» torkuk szakadtából az egyedüllétnek… Mert a legnagyobb mértékben egyedül voltak, se mama ő nagysága, se Trézsi asszony nem háborgatta rögtönzött előadásukat, amelyet szabadon Nick Carter után rendeztek. Az apai tekintély zordon színe előtt egyszerre meglapultak a nebulók és Trézsi asszonyról azt a felvilágosítást adták, hogy húsért ment a szomszédos mészárszékbe, körülbelül egy órával ezelőtt, mikor ők hazajöttek. A mamát nem tudják, hol van, ő már akkor sem volt itthon.

– Hm… az ördögbe is – morgott Por a hálószobában szanaszét heverő toalett-kellékeket vizsgálgatva – ő nagyságának, úgy látszik, valami nagyon sürgős dolga akadt és ugyancsak kikészítette magát az útra… Talán ő is számon tartotta ezt a nevezetes dátumot – fűzte tovább gondolatait – és valami meglepetést készít a számomra. Bizonyosan valami kis emléktárgyat vásárol, azért ment be a városba… Talán egy szép tajtékpipát, amire már régóta vágyom vagy valami más meglepetést…

A meglepetés azonban egyelőre Trézsi asszony képében szakadt Por úr nyakába.

– Kérem naccsága, – rontott be nagy hápogva Trézsi, – nem hoztam húst!… Óh, bocsánat, – mentegetőzött aztán, átlátván a helyzetet – azt hittem, a naccsága van itt…

– A nagysága nincs itt – mondta Por – hanem arra én is kiváncsi vagyok, hogy miért nem hozott maga húst – délután félkettőkor!

Trézsi kivette szatyrából a «húskönyvet» és átadta Pornak:

– Hát azért kérem, kezét csókolom, a mészáros odaírta a hátulsó lapra, tessék megolvasni!

Por épen a csiptetőjét akarta az orrára illeszteni, mikor nyílt az ajtó és besuhogott rajta ő nagysága vadonatúj selyemruhában.

– Hogyan, Palikám, te már itthon vagy? – kérdezte kissé megszeppenve.

– Én… itthon! – mondta oda se nézve s mind a két szót külön hangsúlyozva Por.

Az asszony ezalatt hirtelen csatarendbe állította bájosságának egész arzenálját, amelynek Por eddig még sohase tudott ellenállni, noha nem egyszer keményen nekidurálta már magát.

– Én egy kicsit megkéstem, drágicám – csicseregte, fuvolázta az asszony – a varrónőmnél… Ezt a ruhát próbáltam, át kellett egy kicsit alakítani, de csak egy ici-picurkát ám… mert különben akkurát olyan a termetem, mint a Szipolyka Angyalkáé, tudod, a híres művésznőé… Ezt maga a varrónőm mondta… Ez a ruha ugyanis direkt a Szipolyka részére készült, de a varrónő visszatartotta, mert a Szipolyka nem akarta kifizetni még az első havi részletet se, harminc koronát, az pedig igazán csekélység… sőt – mondja a varrónőm – még az előbbi kontójával is lóg nála a Szipolyka… Hát nekem ajánlotta fel a ruhát, persze, jóval leszállított áron, mert a művésznőket egészen máskép kezelik és husz koronás havi részletekben kell csak fizetni, az pedig már igazán csekélység egy ilyen darabért… nézd csak, drágicám, hogyan áll rajtam, mintha csak rámlehelték volna… «Bűn volna, ha meg nem tartaná a nagyságos asszony, – mondta a varrónőm – valóságos bűn volna»… És a varrónőnek valóban igaza volt és én megtartottam, úgy sem volt még soha egy tisztességes selyemruhám… Kenyeresné pukkadni fog, ha meglátja és az egész csak potom húsz koronába kerül havonként… No, nincs-e igazam, Palikám?

Mialatt ezeket mondta, egyre a régi divatú nagy állótükör előtt illeget-billegett, perdült-forgott a kis gömbölyű asszonyka és (alighanem a Szipolyka hagyatékából!) valami különösen erős, bódító parfüm-illatot terjesztett maga körül. Végül egy kecses fordulattal odalibbent az urához, aki idáig, Trézsi asszonnyal együtt, néma bámulója volt a különböző toalett-produkcióknak és puha, párnás tenyerével végigcirógatta Por bozontos, dérverte szakállát.

– Talán csak nem vagy beteg, drágicám? – kérdezte tőle meleg részvéttől reszkető, becéző hangon.

Por, ha beteg lett volna, ha félholt lett volna is, meggyógyult volna ettől a cirógatástól (ej, haj, gyarlandó az emberi állat, ha mindjárt nadrág van is rajta!) és noha a nagy tükör-jelenet alatt megint keményen nekidurálta magát, hogy így meg úgy, de most már csakugyan a sarkára áll és megmondja ennek az ilyen-olyan préda asszonynak a magáét.,. a vége mégis az lett, hogy ellágyulva csókolta meg a selymes asszonya cirógató, puha kis kezét és olyasfélét motyogott, hogy a varrónénak csakugyan igaza van, ez a ruha valóban nagyon szép… és ő, hálisten, a legjobb egészségnek örvend, sőt felette szép és nevezetes nap ránézve ez a mai…

A többire ő nagysága már nem volt kiváncsi, annyival inkább sem, mert hiszen a maga részéről is felette szépnek találta a mai napot. A tőle már megszokott, hirtelen fordulattal Trézsire csapott át, aki még mindig az ajtóban várta a «húskönyvet», nemkülönben a felette érdekesnek indult családi jelenet további fejleményeit.

– Hát maga mit csudálkozik itt? – mondta kemény és lapidáris konyha-stílusban – készítse gyorsan az ebédet és tálaljon!

– Nem lehet! – dobta vissza a szót Trézsi asszony.

– Miért nem lehet? – kérdezte izgatottan ő nagysága.

– Ezért nem lehet, – lépett közbe csitítóan Por úr és mutatta a bizonytalan színű könyvecskét, amelynek hátulsó lapjára erősen szarkalábú betűivel a következő kedves üzenetet rótta sajátkezüleg Humayer úr, a mészáros: «Porné ő naccságának. A húsárog emellgettek, így: leveshús 60 fil., pörgelthús 40 fil. stb.»… Végig az egész ismert húsnemek listája fel volt sorolva 20 usque 100 fillér áremelkedéssel.

– Hát ezért! – erősítette Trézsi asszony, – nem mertem semmit hozni, míg meg nem kérdem a naccságát.

– Na hát ez igazán rémes! – riadt fel Pórné (jaj, de hova lett a csicsergő, fuvolázó hangja?) – hiszen csak a mult héten emelték… most megint? Már csakugyan nem ehetik húst az ember… éhen kell veszni az embernek… Szaladjon csak Trézsi, hozzon öt pár virslit!… Várjon csak, hozzon négy párt, a gyerekeknek fél is elég lesz…

Aztán mégegyszer kecsesen körülperdült a nagy tükör előtt és besuhogott a másik szobába.

Por Pál úr ezalatt csendesen törülgette a megnedvesedett csiptetőjét, majd az ablakhoz lépett és idegesen el-elvigyorodva, dobolni kezdett ujjaival az üvegen.

– Na, szépen jubilálunk! – morogta ezenközben, inkább csak úgy befelé, magának, – jubilálunk… sligovicát iszunk és virstlit eszünk… korog a gyomrunk… Hanem azért csak selymezünk, suhogunk…

BOLDIZSÁR BOLDOGSÁGA.

I.

Boldizsár egy szép reggel nagy örömre ébredt a külső Stáció-utcai hónapos szobájában.

Nem hiába, hogy már az éjjel is nagyon szépet álmodott, de minden álomnál szebb volt az a valóság, amely két nagy pecsétes hivatalos levél alakjában köszöntött be Boldizsárhoz, épen mikor a reggeli álmot kitörülte szeméből. Nem lehet csudálni, ha a vedlett hónapos szoba sokat csalódott ösztövér ura ezt a valóságot is csak incselkedő álma folytatásának gondolta. Mindaddig, amíg Csuporné asszonyság, a konyhavégi keshedt függöny mögött rezideáló termetes «főbérlő» és Boldizsár úr egyetlen bizalmasa, föltevén nagy kerek bagoly-okuláréját, szintén meg nem erősítette az immár erősen bizalmavesztett férfiút a nagy pecsétek igaz valóságáról. Önzetlenül örvendező, ám mégis némi magára gondoló körültekintéssel is mondván:

– Gratulálok, Boldizsár úr, gratulálok… Mindig mondtam én, hogy híres, nagy ember lesz, kedves Boldizsár úr! Hanem azért remélem, hogy tovább is jóbarátok maradunk és nem hagyja el a szegény Csupornét. Majd veszek az asztalára szép új plüs-terítőt, a divánt is áthuzatom, Boldizsár úr… tanár úr… vagy nem is tudom már most, hogyan tiszteljem…

Mivelhogy nagy tisztességet rejtegetett az a két nagy pecsét!

Az egyik alatt az egyetemről tudatták Boldizsárral, hogy «Adalékok a nagy görög tragikusok egynémely homályos és kétséges kitételeinek földerítéséhez – philológiai alapon» című magántanári disszertációját a kar egyhangú dicsérettel elfogadta. A másik nagy pecsét alatt pedig a tavasz-utcai gimnázium igazgatója jelezte, hogy Boldizsár urat kinevezték iskolájához a klasszia-filológia h. tanárává. Hát ez, kérem szépen, még ezzel a titokzatos _h_.-ával is, (amit különben _helyettes_-nek kell olvasni), nem kis dolog ebben a mai tanárdús és katedraszegény és mindenekfölött stréber világban. Főkép, ha az embernek, mint Boldizsár úrnak is, nincs épen elefántbőr a – cipője talpán s ha az ember, mint Boldizsár úr is, jó tíz esztendeig bőjtől azért a kis h.-á betűért a külső Stáció-utcában.

Csakhogy Boldizsár boldogságához – legalább a felocsudás perceiben már úgy érezte – mindez nem elég. Sőt nem elég a miniszterium nagy utazási ösztöndíja, de még a tudós Akadémia levelező-tagsága sem, amelyekre – mint gratuláló barátaitól és jóakaróitól értesült (hej, de megsokasodának ezek is egyszerre!), – most már szintén számíthat. Ilyen telhetetlen már az emberi természet…

Ah, Boldizsár úr boldogsága egyelőre nem az egyetemen, nem a miniszteriumban, nem is a tudós Akadémián, hanem a külső Stáció-utcában levelezett, mondhatnók bimbózott… Az öreg Hubacsek-törzsön (a hentesek nemzetségéből) sarjadt a boldogság eme bájos bimbócskája. A neve is olyan szép, olyan poétikus – Flóra… vagy, mint Hubacsek mama becézgetve nevezi – Flórica…

Nemes egyszerűségben, az öreg Hubacsek papa és a hentespult mellett sarjadt fel Flórica. Ott sürgött-forgott naphosszat, tett-vett, mosolygott, kedveskedett, megigézvén nem egy jámbor filozopteri szivet a paprikás szalonnák és vegyes felvágottak ráadásakép ajándékozott bájos pillantásaival. De leginkább mégis minden szivek között a Boldizsár úr szívét, aki az egész külső Stáció-utcában és vidékén, évek hosszú sora óta, legszorgalmasabb fogyasztója vala a Hubacsek-féle paprikás szalonnáknak és vegyes felvágottaknak, amelyeket valósággal megédesített az ő számára Flórica mosolya… Ez ugyan – főkép a paprikás szalonnával való vonatkozásban – kissé különösen hangzik, de, kérem szépen, több és nagyobb különösségek is megesnek e világi életben az emberrel, ha – szerelmes. Már pedig – mit kerülgessük a dolgot – Boldizsár úr fülig szerelmes volt a Hubacsek-ház bimbózó sarjába…

Ezek után kell-e mondanunk, hogy ama nevezetes hajnalon is épen Flóricával álmodott Boldizsár? Ami megint nem csodálandó, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor este – ama zordon Tacitus olvasása után – elalvás előtt, most is, mint már, ki tudná, hányszor? – magános és sivár legényi vackában meleg családi idillekről ábrándozott Boldizsár. Arról a szép időről, ha majd egyszer minden máskép leend… Igen, ha majd egyszer eljön az idő, mikor végre ő is állást kap valamelyik kis vidéki városban, (a fővárosról dehogy mert volna még csak ábrándozni is, – a protekciósoké az és a strébereké!), mikor az a kis mosolygó Hubacsek-bimbó teljes rózsává feslik, mikor majd az öreg Hubacsek papa kőszíve is meglágyul (a mamával, úgy vélte, már rendben volna) és ő, komoly ünnepi redingotban, oda állhat majd Flórica elé és komoly ünnepélyességgel imígy szólhat hozzá:

– Flórica kisasszony, legyen az enyém… legyen az én kis feleségem… a mindenem, a boldogságom…

Mert úgy érezte Boldizsár, hogy Flórica tartja gömbölyded kis kacsóiban az ő jövendő boldogságát. Ő egyedül és senki más. El sem tudna magának más feleséget képzelni. Nem kacéros, kényes, puccos dáma való ő hozzá, hanem egyszerű, kedves, dolgos leány, akit már szülői munkában és munkára nevelnek. Az tudná csak megérteni s megbecsülni az ő küzdelmes, munkás életét… Aki olyan serényen tudna tenni-venni, forgolódni a ház körül, aki olyan kedvesen tudna mosolyogni… egyszóval, aki épen olyan aranyos, takaros kis menyecske lenne, mint Flórica… Haj, fehér holló már az ilyen, – sóhajtott fel sokszor keserűen Boldizsár úr, – ebben a nagyzoló, meghibbant erkölcsű, kívül fényes, belül férges világban… Ó, ha majd egyszer ő ilyen feleséget mondhat magáénak!…

Ez a «ha majd egyszer» azonban mindeddig borzasztó messzeségben ingerkedett Boldizsárral. Hol felbukkant, hol eltünt vágyó szemei elől, mint a csalfa délibáb… De most ez a két nagypecsétes levél, mintha egyszerre áthidalta volna azt a rettenetes távolságot. Ám a csalogató aranyhídra azért egyelőre még nem lépett rá Boldizsár. Először, mert fölötte félénk és óvatos férfiú vala (jaj, akit annyiszor megcsípett a sorskígyó…), másodszor, mert sok egyéb fontos lépések is vártak most reá, nevezetesen a h.-ával és az m.-mel jelzett tanárságok körül, nemkülönben a miniszteriumban, ahol csakugyan hamarosan megkapta az utazási ösztöndíjat, mely kerek két esztendőre szólt. Ez különben fontos és sürgős volt, mivelhogy e rövid és halandó földi életben két esztendő nagy idő, főkép, ha az ember – mint Boldizsár – immár jócskán belépdegélt a XXX-be. Hej, cserebogár… az idő, hogy eljár…

Hát sietett is Boldizsár a miniszteriumi számfejtőségtől (kétezer koronás utalvánnyal a zsebében) jóformán egyenest a vasútra. A Hubacsek-boltba persze benézett még előzőleg, nagy szerényen most is ugyancsak szalonnavásárlás ürügye alatt, ám valójában egészen más érzelmekkel, melyeknek valahogy ilyenféleképen adott kifejezést:

– Igen, Flórica kisasszony, én most nagy útra megyek… Csak két esztendő mulva térek vissza… igen… De azért, remélem, jó barátok maradunk és ha megengedi, Flórica, majd küldök kegyednek szép képes kártyákat…

Flórica természetesen megengedte. Az érzékeny szívű Hubacsek mama egyszerű, de meleg szavakkal gratulált Boldizsár úrnak, ám a zordon Hubacsek, viruló szalonnatáblái mögül, olyasvalamit mormogott, hogy ő ezt az egész anziktsz-komédiát ostoba pénzpocsékolásnak tartja. Mennyi finom paprikás szalonnát vásárolhatna magának, – gondolta magában a derék mester, – azokért az öt és tíz fillérekért a meggondolatlan és tékozló emberiség.

Boldizsár úr persze azért már Dombóvárról útnak indította az első képes lapot a külső Stáció-utcába. Követte ezt azután a többi, a szélrózsa minden irányából. Apró, lehetetlen nevű állomásokról, nagy világvárosokból egyaránt szálltak a szebbnél-szebb kártyák Boldizsár aggodalmas gyengédséggel kirajzolt betűivel Hubacsek Flórica kisasszonynak. Igen, egyszerűen csak így – kisasszonynak, nem pedig «úrleánynak», még kevésbbé «őnagyságának». Mert Boldizsár odakünn, a fényes, hivalkodó nagyvilágban is megmaradt az egyszerűség emberének. Sőt forogván a hiúságok nagy nemzetközi vásárában, flirtös, parfumeös «nagy nők» között, csak annál sóvárgóbb vágy fogta el szívét a külső Stáció-utca egyszerű virágszála után… Aki bizonyára harmatos szép vadrózsává teljesedett azóta, anélkül, hogy azért elvesztette volna egyszerű lelkének gyermeteg himporát…

Igen, a komoly Boldizsár, a klasszikus tudományok doktora, mind sürübben azon kapta magát, hogy ilyen, tudós férfiúhoz épen nem illő, fellengző és poétás stilusban gondolkozik… Sőt nem egyszer, mikor pápaszemes és nagyszakállú professzorokkal – a klasszika-filológia európai hírnevű kapacitásaival – a régi Róma és Hellász romjai között kellett volna a tudomány fáklyavilága mellett andalognia, Boldizsár doktor (pedig időközben ő neki is igen tekintélyes szakálla nőtt) egyszerre azon vette észre magát, hogy ő bizony a külső Stáció-utca kemény gránit-kockáit rójja… Egyelőre, persze, csak képzeletben, de alig várta az időt, amikor ismét valóságban is viszontlátja ama sokat koptatott kedves honi köveket, amelyek – oh, boldog kövek! – naponként érinthetik Flórica karcsú topánkáit…

Ez az idő, noha lassan, szörnyű lassan, elérkezett végre.

A hosszú két esztendő lemorzsolódott és Boldizsár úr rengeteg tudományos podgyásszal (és tekintélyes tudós-szakállal) egy szép tavaszi napon hazaérkezett. Itthon várta már a tudós Akadémia levelező-tagsága. Ám a kitüntetés e valamikor álmodni sem mert csimborasszója most épen nem tette boldoggá Boldizsárt. Ő most nem az Akadémiával kivánt levelezni, hanem a külső Stáció-utcába küldött egy hordárt a kedves Hubacsek mamához, jelentve, hogy megérkezett külföldi útjáról és első látogatását náluk, mint régi jó ismerősöknél óhajtja tenni.

A válasz nyomban megérkezett és – óh, boldogság! – Flórica írta… Finom, elegáns, karcsú betükkel (lám, hogy megszépült még az írása is!), divatos, bár kissé túlságosan illatos papiron. «Mindig szívesen látjuk a doktor urat, – így szólt a válasz, – de különösen örülnénk, ha épen ma délután lenne szerencsénk.»

Boldizsár kétszer-háromszor is elolvasta a drága kis levélkét és azon borzasan, szakállasan (Flórica komoly leány, nem ad a külsőségekre) elindult a külső Stáció-utca felé, hogy viszontlássa s mihamarabb birtokába is vegye eleddig csak legmerészebb álmaiban birtokolt boldogságát. Mert most már egészen biztosra vette, hogy a Hubacsek-portán nyílott ki az ő boldogságának virága.

A régi, rozoga bérház előtt, melyben hajdani legénytanyája volt, Csuporné asszonyra nem is gondolva, gyorsan surrant el és egyenesen a Hubacsek-ház felé tartott.

Egyszerre zavarodottan nézett körül.

A jól ösmert cégtáblát, mely kiabáló betűivel messze utcára hirdette a Hubacsek Flórián mester tisztes nevét, nem találta sehol. A citromot harapó malacfejjel ékesített henteskirakatot is hiába kereste. A régi, sárgára mázolt földszintes ház eltünt és hatalmas háromemeletes, vadonatúj bérpalota ágaskodott a helyén.

A műmárvánnyal hivalkodó kapualjban csakugyan megtalálta Boldizsár a keresett címet: «Hubacsek Flórián háztulajdonos, I. emelet, 1. ajtó». Nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte a házmestert is.

– Igenis kirem, – magyarázta a bőbeszédű Cerberus zamatos borovicska-magyarsággal, – a nagyságos háziurak itthon megvannak. Elsödik emeletet, ajtot egy. Sag tessen sietni a nagyságos úr, most ipen megkezdődik a mulatsag… Ipen most fölmente a Schmutzler főhadnagy ur is… A Flórica nagysaga már zongorázza…

Az emeletről csakugyan erős, kemény zongorahangok pattogtak alá. Boldizsárral kissé elsötétedett a különben elég világos lépcsőház… Nagyságos háziúrék… mulatság… Schmutzler főhadnagy… Flórica nagysága… zongora… – e szavak kavarogtak egyre gondolatában, míg a fényesre súrolt lépcsőkön fölfelé igyekezett. Már inkább visszafelé szeretett volna menni, de azért valami ernyedt akaratlansággal mégis csak előre tartott és szinte automatikus mozdulattal megnyomta az ajtó villamosgombját.

Az ajtó mellett nyíló konyhából éles, rikácsoló női hang hallatszott. Boldizsár némi megdöbbenéssel ismert rá e hangban a valamikor oly csöndes szavú Hubacsek mama hangjára. Sőt azt is világosan kiértette, hogy valami drága teáskanna és a szobaleány neve forgott vészesen, nem épen hízelgő jelzők kíséretében, a keményen pergő szavak forgatagában…

Boldizsár megint olyasmit érzett, hogy jobb lenne innen menekülnie, de a tehetetlenség csodálatos ereje szinte odaszögezte lábait az ajtó elé, mely a következő percben megnyílott. Valami csodálatos ízléssel összekomponált és virítóan tarka selyemgombolyag ejtette most káprázatba Boldizsárt, amely gombolyagba Hubacsek mama erősen meggyarapodott porhüvelye volt bugyolálva. Az épen nyitva levő szalonajtón keresztül hirtelen, így, káprázó szemmel is kivett annyit Boldizsár, hogy odabenn Flórica ült a zongora mellett és irgalmatlanul verte a «Fedák Sári szobalányát», míg valami daliás katonaféle (nyilván a Schmutzler főhadnagy úr), szinte a Flórica boglyas frizurájába könyökölve a taktust verte a zongora hátán. Még egy-két idegen alak (urak és hölgyek) silhouetteje táncolt el szeme előtt s aztán egyszerre visszakapta a fejét Boldizsár.

– Pardon, nagysád… ezer bocsánat, – hebegte, – tévedés… a másik ajtót keresem…

És maga csapta be az ajtót Hubacsekné előtt, aki szerencsére nem ismerte föl hamarjában a szórakozott pasasért, nyilván, mivelhogy két esztendő alatt erősen megfogyatkozott a látása, míg ellenben Boldizsár szakálla erősen meggyarapodott.

És Boldizsár doktor, az «Adalékok stb.» című jeles mű kiváló szerzője, az Akadémia levelező-tagja, a h.- és m.-tanár, a «Fedák Sári szobalányá»-tól kísérve, kissé szédülő fejjel, sietve surrant le a lépcsőn szépen lengő szakállával és – legalább egyelőre – a keresett és hőn sóvárgott boldogsága nélkül.

II.

«Még a borsón is szépet álmodom…» – mondja Madách Plátója. Rozoga hôtel-ágyon azonban aligha álmodott még földi vándor olyan szépet, mint Boldizsár doktor, a kitünő fiatal tudós, hazai tudományosságunk dísze, (így aposztrófálták másnap a lapok a külföldi tanulmányútjáról hazaérkezett Boldizsárt), a «Viziló»-hoz címzett fogadó harmademeleti udvari szobájában, amely csak némi túlzással nevezhető szobának és sokkal találóbban a camera obscura névvel volna jelezhető.

Boldizsár szép álmát, sajnos, itt nincs módunkban behatóbban részletezni, de talán elég is, ha a nyájas érdeklődőnek, aki őt boldogságkereső útján velünk együtt végigkíséri, annyit elárulunk, hogy Boldizsár álmának tárgya (ha szabad így neveznünk) most is, mint már annyiszor, a Hubacsek-ház bájos, viruló virágszála, Flórica volt…

Furcsa szerzet is az álom. Az ember nemde azt hinné, hogy ama kurtán-furcsán visszafelé elsült látogatás után most a vészesen rikácsoló Hubacsek mamát selyemgombolyagostul, teakannástul, szobalányostul, továbbat ama daliás és taktusverő Schmutzler főhadnagyot is fölmasiroztatta varázsvesszejével (már t. i. az álom) a «Viziló» harmadik emeletére és Boldizsár további rémítésére… Nem. Flórica, egyedül csak Flórica jelent meg ezúttal is, – úgy, mint ama régi szép időkben, a paprikás szalonnák idején, – Boldizsár álmodó szemei és sivár legényi nyoszolyája előtt.

Hogyan és miképen történt ez a csodálatos éji álomlátogatás, azt megint nem illik bolygatnunk fényes napvilág mellett (maga Boldizsár tiltakoznék ez ellen a legerélyesebben). Bizonyos azonban az, hogy mikor Boldizsár amaz ágynak nevezett (és még hozzá nap három koronáért!) rozzant alkotmány keserves nyikorgására, jó hajnalban fölébredt édes álmából, igazi klasszikus-filológushoz illő lapidáris rövidséggel imígy monológizált magában:

– Mégis csak gyáva kutya vagy te, Boldizsár!… Ott állasz a boldogságod ajtaja előtt, kinyítják neked azt az ajtót: tessék besétálni!… És te mit cselekszel? A saját kezeddel csapod be az ajtót becses orrod előtt… Más ember a kezével, a lábával, a tíz… a húsz körmével döngeti, kaparja azt az ajtót, vagy ravasz tolvajkulcscsal lopózik be rajta. De hogy a tárt-nyitott ajtó elől – amelyen belől boldogságának virága nyílik – gyáván megszaladjon valaki: ehez már mégis nagy mulyaság kell, Boldizsár! Bizony, ha meg nem embereled magad, nem vagy méltó Flóricára, aki ime, még most is meglátogatott téged álmaidban…

És Boldizsár fölkelt és megemberelte magát.