Part 2

Irma. Leves. _Kirohan, az ajtót nyitvahagyja._

Sipos _az ujságból hátraordít_. Ajtó!

Irma _visszarohan_. Ajtó! _Csókot int, becsukja az ajtót kívülről._

_Kis szünet, Sipos ujságot olvas._

Irma _belép, levest hoz, leteszi_. Leves.

Sipos _a kanállal keveri_. Milyen?

Irma. Metélt.

Sipos. Hideg?

Irma. Meleg.

Sipos _miután megkóstolta_. Hideg.

Irma _a tányér után nyul_. Visszavivés? Melegretevés?

Sipos. Nem. Itthagyás. _Eszik egy pár kanál levest._

Irma _kiveszi a gyűrűből a szalvétát, elibeteszi, a sót közelebb tolja, a kenyeret megigazítja._

Sipos. Mit ugrálsz annyit? _Eszik_. Mindent kétszerannyi ugrálással csinálsz, mint kellene. Nyugodtan: egy, kettő, kabát, víz, szappan, cipő, papucs, leves. _Eszik_. Megtanulhattad volna már nyolc év alatt. _Eszik_. Ez mindennap így van pontosan. Ebbe nem is lesz változás.

Irma. Nyolc év előtt még csak tizenegy éves voltam.

Sipos. Ezt mér mondod?

Irma. Azt tetszett mondani, hogy nyolc év alatt megtanulhattam volna. Hát most tizenkilenc éves vagyok, hát akkor tizenegy éves voltam.

Sipos. Mi ez? Társalgás?

Irma. Kis, boldog csevegés, Sipos úr.

Sipos. Már megint jár a szád?

Irma. Már nem is jár, mert befogom.

Sipos. Nézd csak. Prücsök. _Eszik_.

_Szünet, Irma áll és boldogan nézi._

Irma _szünet után, halkan_. Kezitcsókolom.

Sipos. Mi?

Irma. Semmi.

Sipos. Mit mondtál?

Irma. Kezitcsókolom.

Sipos. Hova mégysz?

Irma. Sehova.

Sipos. Hát mér mondtad?

Irma. Csak mondtam.

Sipos. Hülye vagy?

Irma. Igen.

Sipos. Prücsök. _Tovább eszik._

_Szünet. Irma áll, fájdalmas mosollyal. Aztán megint megszólal._

Irma. Kezitcsókolom.

Sipos _felbámul rá_. Mér csókolod a kezemet?

Irma. Tiszteletből.

Sipos. Hát akkor vidd a tányért tiszteletből, és hozd a húst, tiszteletből. _Az ujság után nyul._

Irma _veszi a tányért_. Bornyuvesés van, spenóttal.

Sipos. Kérdeztem?

Irma. Nem. Csak mert a többiek combot kapnak. Csak a Sipos úr kap vesést. _Megy ki._

Sipos _hátra se nézve_. Ajtó!

Irma. Még nyitva se hagytam!

Sipos. De fogod!

Irma. Ó, nem. _Kinyitja az ajtót, a küszöbről csókot int, elfelejti becsukni, elsiet._

Sipos. Ajtó!!!

Irma _rémülten ugrik vissza_. Ajtó! _Becsapja kívülről._

Sipos _fejét csóválja és olvas_.

Irma _bejön, szódát és bort hoz_. Jéghideg. Gyönyörű kék üveg. Leves után kilenc csöppet. _Kirohan_.

Sipos _a fiókból collstokkot vesz elő, megméri az üvegben a bort_. Tizenegy háromtized.

Irma _berohan, hozza a húsételt_. Hiányzik a borból?

Sipos. Nem.

Irma. Kevesebb lett?

Sipos. Mondom, hogy nem. Több. Tegnap tizenegy centiméter volt, most tizenegy és háromtized. A házmester lop belőle és vizet tölt utána.

Irma. Tessék leütni a derekát.

Sipos. Csak bízd rám. Gyerünk.

Irma _elébeteszi a húst_. Felsálszelet krumplival.

Sipos. Te prücsök, az elébb azt mondtad: borjúvesés spenóttal.

Irma. Azt hittem, de tévedtem. Bocsánat.

Sipos. Nagy hiba. _Enni kezd._

Irma. Mért nagy hiba?

Sipos _italt tölt_. Mert most át kell kapcsolnom a gyomromat felsálra és krumplira. Mikor azt mondtad, hogy bornyú lesz spenóttal, akkor a gyomor berendezkedett… _Iszik_… bornyúra és spenótra. Azaz: megkezdte azon vegyműködést, ami a bornyúhoz és spenóthoz kell. Most aztán hirtelen meglepetés éri, bornyúra készült és marhát kap, most másféle savakat kell produkálni, olyanokat, amik a marhához valók. _Eszik egy falatot._ Tanulj tinó, ökör lesz belőled.

Irma. Milyen nagy tudása van. Csodaszép esze van.

Sipos. Ne hizelegj mindig. _Eszik_.

_Szünet_.

Irma _minden ok nélkül_. Édes szép pilóta.

Sipos. Ki a pilóta?

Irma. Sipos úr.

Sipos. Én bútorasztalos vagyok.

Irma. Nekem pilóta. Mindenki pilóta, aki ideális.

Sipos. Én ideális vagyok?

Irma. Az én lelkemnek ideális. Ideál pilóta, a felhőkből száll alá a virágos mezőre, hogy eljöjjön a menyasszonyáért.

Sipos. Micsoda badarságokat beszélsz te össze?

Irma. Most minden éjjel azt álmodom, hogy pilóta volt a vőlegényem és felrepült a felhőkbe és leesett a tengerbe. És minden álomban Sipos úrhoz hasonlít a pilóta.

Sipos. És beleesik a tengerbe.

Irma. Bele.

Sipos. Köszönöm. És te mit csinálsz?

Irma. Én fel-alá bolyongok a tengerparton, fehér lepelben, ki van bontva a hajam és kinyujtom karjaimat a tenger felé és a viharban eszelősen énekelek. Olyan szép.

Sipos. Mikor eszelősen énekelsz?

Irma. Nem. Hanem az egész. Oly szép fájdalom és oly ideális. És a Sipos úr mindig benne van.

Sipos. A tengerben.

Irma. Az édes álomban.

Sipos. Neked jó huszonötöt kéne verni a fenekedre, édes fiam. Te nagyon kezdesz mozgolódni. Ha apád volnék, leszoktatnálak az ábrándozásról.

Irma. Ó, bár apám lehetne Sipos úr.

Sipos. Még csak az kéne.

Irma. Oly szép lehet a gyermeki szerelem.

Sipos. Na most már aztán elég volt. Nem szégyeled magad? Folyton hizelegsz.

Irma. Nem szégyelem magam, Sipos úr, büszke vagyok rá, hogy a Sipos úrnak hizeleghetek. _Veszi a tányért és kiviszi. Az ajtót nyitvahagyja._

Sipos. Ajtó!

Irma _ijedten_. Igen. Ajtó. _Becsukja_.

Sipos _szódát, bort tölt, ujságot olvas_.

Irma _belép a tésztával_. Lekváros derelye dióval és cukorral. _Leteszi_.

Sipos. Biztos?

Irma. Biztos. A többiek prézlivel kapták, Sipos úr dióval kapta.

Sipos _eszik_. Egész Pesten azt mesélik, hogy hajnalban meztelenül táncolsz az udvarban.

Irma. Jézusmária, hát már ezt mondják?

Sipos. Máma dolgom volt a városházán, ott mesélték a polgármesterek. A képviselőházban is mondták a képviselők. És a minisztérium is tele volt vele.

Irma. A minisztérium?

Sipos. Mind, az összes miniszterek.

Irma. Sipos úr, tréfálni tetszik, de én tudom, ez honnan jön. A Szász úr terjeszti bosszúból, pedig én csak titokban belefürödtem a hordóba, senkise látott.

Sipos. Hát a macskát ki adoptálta?

Irma. Mi az: adoptálta?

Sipos. Gyermekének fogadta. Dajkálod a macskát, röhög rajtad az egész szomszédság.

Irma. Ezt is mesélik?

Sipos. Egész Pesten.

Irma. Szász úr terjeszti. Szász úr meg akart csókolni.

Sipos. Mért nem ütötted pofon?

Irma. Én kérem? Egy albérlő urat?

Sipos. Ne add a szentet, te haszontalan. Mindenkire pislogsz. Majd beszélek Adél nagysáddal, kiteszünk falura.

Irma. Én nem pislogok senkire.

Sipos. Énrám is pislogsz. De tőlem kaphatsz egyet.

Irma. Az más. Igenis, Sipos úrra pislogok.

Sipos. Még be is vallod, te szemtelen.

Irma. Mért tetszik nekem ezt mondani?

Sipos. A szemembe mondod, hogy énrám pislogsz?

Irma. Az más. Az fájdalom és ideál.

Sipos. A fenét. Micsoda?

Irma. Fájdalom és szerelmi ideál.

Sipos. Nem mégy ki innen? _Feléje mozdul._

Irma _elugrik_. Fájdalom és szerelmi ideál, mert én meghalok bele Sipos úr, ha meg tetszik nősülni. Én azt nem élem túl.

Sipos. Mi az, hogy én meg tetszem nősülni?

Irma. Megnősül és neje gyermekeket fog szülni. És hogy bírom én azt sok fájdalmas zokogást?

Sipos. Hol veszed azt, hogy én meg fogok nősülni?

Irma. Ha becsületszavát adja, hogy nem tetszik elárulni, akkor megmondom.

Sipos. Nahát ez hallatlan. Mars ki innen, te pocok! Majd épp neked adok becsületszót. Egyáltalán micsoda beszédek ezek, micsoda pletykázás? Nem is tudom, miért állok szóba veled, te taknyos, végezd a kötelességedet és ne beszélj hozzám. És majd intézkedni fogok, hogy kirepülj innen, mert nem vállaljuk a felelősséget az elzüllésedért. A Császár úrral mit csináltál? Mi? Mit csapod össze a kezedet? Felelj, mit csináltál a Császár úrral?

Irma. Sipos úr kérem, én nem is felelek, mert ez olyan sértő.

Sipos. Mars ki innen, majd lesz rád gondom. Hozd a feketekávét! Mars!

Irma _remegve, egyre nagyobb érzéssel_. Mért bántasz, egyetlen édes pilóta, mindig engem bántasz, holott ámbár mindenki csak engem bánt ezen a világon, mintha én volnék a legutolsó cafat, és igenis nem bánom, ha el is kergetsz, most már nem bírom tovább, ne nősülj meg, nem bánom, ha meg is versz… _Hátrál előre_… bevallom neked egyetlen titkos szerelmemet, ideálomat, mint kis gyermekkorom óta imádtalak és szerettelek, te drága mérges édes, és te vagy oka halálomnak és álmaimnak, és a macskát is azért dajkáltam, ennek is te vagy oka, mert álmomban nejed voltam és gyermekünk született egymástól, és édes asszonyod voltam és gyermekünk volt a macska, dögöljön meg a Szász úr, mert bepiszkolta szerelmemet, és miattad fürdök, és miattad szenvedek, és miattad tűrök, és mindenki csak felrúg engemet, mert senkise érti ideális szívemet, én borongó lelkemet lehelem ajkaidra és te huszonötöt akarsz verni a fenekemre. _A falnak dől, úgy zokog._

Sipos _kissé zavartan_. Hogy mersz engem tegezni? Hogy mertél engem tegezni?

Irma _bőgve_. Most már ugyis minden mindegy.

Sipos _zavartan_. Törüld meg az orrodat és eridj ki. Ne merj a szemem elé kerülni.

Irma _kifelé indul, a küszöbön megáll, sírva_. Tudom, tudom, ajtó. _Becsukja kívülről az ajtót._

Sipos _idegesen ül vissza az asztalhoz, eszik és iszik, rágyujt, fölkel, leül, szivarozik._

_Az ajtó nyílik, Adél lép be. Egy csésze feketekávét hoz._

Adél. Itt a feketekávé.

Sipos. Ezt a gyereket egy pillanatig se lehet tovább itt tartani. Anyja nincs, apja nincs, te vagy a legközelebbi hozzátartozója, mi vagyunk felelősek érte. Most kezd mozogni benne a női hölgy, nyugtalankodik, meg az a sok színház is árt neki, attól vadul meg.

Adél. Hallod, a Nemzetibe csak elmehet. És én különben sem engedem, csak klasszikusokhoz.

Sipos. Azok írják a legnagyobb disznóságokat.

Adél. Arról én már nem tehetek.

Sipos. Maholnap húsz éves, majd még valaki tönkreteszi.

Adél. Azt hiszem már tönkre is tette valaki.

Sipos. Kicsoda?

Adél. Tudom is én… Császár úr… Szász úr… talán mind a kettő.

Sipos. Van benne cukor?

Adél. Kettő. _Leül hozzá._ Beszélni akarok veled.

Sipos. Na. Halljuk.

Adél. Lajos… nem tudom, milyen kedved van máma.

Sipos. Rossz.

Adél. Pedig már ebédeltél.

Sipos. Vasárnap ebédután is rossz kedvem van.

Adél. Tulajdonképen mindegy. Jókedv, rosszkedv, ezen át kell esnünk egyszer. Két héten belül feleségül fogsz venni.

Sipos _leteszi a kanalat_. Drága jó fiam, légy szíves, mondd ezt még egyszer.

Adél. Két héten belül feleségül fogsz venni.

Sipos. Jó. _Kávézik_.

Adél. Ne csinálj ebből viccet. A legkomolyobban beszélek. Sokkal okosabb, ha minden vita helyett már most rögtön kezded megszokni ezt a gondolatot. Kár minden percért.

Sipos. Olyan sürgős?

Adél. Igen.

Sipos. Miért?

Adél. Mert esedékes.

Sipos. Mi az… más állapotban vagy?

Adél. Dehogy. Lelkileg esedékes. És társadalmilag. Ezt az állapotot rendezni kell. Én tudom, hogy te ezen nem szeretsz gondolkozni, csak rakod egyik napot a másikra és… majd csak lesz valahogy… és másnap tényleg úgy van, hogy a tegnap is elmult valahogy… de most nem megy tovább.

Sipos. Ez borzasztó.

Adél. Miért?

Sipos. Mert szegény ember vagyok.

Adél. Eddig is az voltál.

Sipos. A feleségemmel nem tartathatom el magamat. Eddig se fizettem a kosztér, tudom. De legalább adós vagyok vele.

Adél. Maradsz vele adós továbbra is. Hát hogy gondolod? Örökre csak így lesz? Én szereztem egy kis köztiszteletet itt a kerületben, megbecsülnek, de mindenki tudja, hogy együtt élünk… és nem csinálsz asszonyt belőlem?

Sipos. Mindig azt mondtuk, hogy erre semmi szükség. Te is szabad vagy, én is szabad vagyok, ez volt benne a szép.

Adél. Én szabad vagyok?

Sipos. Hát nem… úgy.

Adél. Hát hogy? Nektek százféle szabadságotok van, a nőnek egy szabadsága van, az a bizonyos. És abba nem vagyok szabad.

_Az ajtó nyílik, Irma lép be._

Irma _izgatottan_. Sipos úr kérem, őnagysád azt mondta, hogy mondjam meg a Sipos úrnak, hogy voltam az órásnál és az órás azt mondta, hogy még nincs kész az óra. A jövő héten lesz kész.

Sipos. Jó. _Hosszú szünet._ Mi az, a jövő hétig akarsz itt állni?

Irma. Nem. _Kimegy_.

_Szünet_.

Sipos. Hát kérlek, én ezt tudomásul veszem és ősszel fogunk erről beszélni.

Adél. Nem fiam, ez nem évszakra megy. Most egy kicsit ugorj ki a nyugodt életedből. Majd adok én neked. Nem kell úgy élni, mint ahogy te élsz. Legyen neked is egy kis gondod. Most haragszol, mert kizökkentelek a kerékvágásból. Ismerlek én téged.

Sipos. Én nem vagyok férjnek való. Én agglegénynek születtem.

Adél. De én asszonynak vagyok való. Engem itt mindenki nagyrabecsül, büszke lehetsz rám. És neked adtam a legszebb tíz évemet.

Sipos. Nekem adtad? Velem élted. Én is neked adtam.

Adél. Az más.

Sipos. Mért más?

Adél. Mert az enyém, az _én_ tíz évem volt. A tied meg, a tied volt. Az nekem nem fáj.

Sipos. De a tízéved előtt volt nyolc éved, amit nem nekem adtál. Az nem fáj?

Adél. Akkor még nem ismertelek. Megint evvel gyösz?

Sipos. Mivel jöjjön egy tisztességes ember? Hát igenis kérlek, az a nyolc év neked nem fáj és nekem fáj.

Adél. Ezt most mondod, mikor a kötelességedre figyelmeztetlek.

Sipos. Ezt mindig mondom. Ha nem neked mondom, hát magamnak mondom. Ne izgass föl, mert ez az egy fájdalom van az életemben, ne kényszeríts, hogy erről beszéljek.

Adél. Én húszéves koromban a gróf Seeburgné szobalánya voltam és a gróf Seeburgné fiának a szeretője lettem. Na, most kint van.

Sipos. Hát persze, hogy kint van. Ha ilyen nyugodtan mondod ki, hát nyugodtan van kint. Én nem tudom ezt ilyen nyugodtan kezelni, mert nekem a vér a fejembe megy, mikor erre gondolok. Én tíz év óta abból élek, hogy ezt elpróbálom felejteni, de nem megy, mert ha eszembe jut, az egész testem elkezd reszketni tőle. Nézd édes fiam, beszéljünk egyszer egészen tisztességesen. Jól van, nehogy azt hidd, hogy kibuvót keresek, én elveszlek, ha nagyon kívánod…

Adél. Igenis, elveszel.

Sipos. Nem kell kiabálni, éppen azt mondom, hogyha nagyon kívánod, elveszlek.

Adél. Mert kutyakötelességed.

Sipos. Nézd, én nyugodtan beszélek, te ne mérgesíts engem, hagyj engem nyugodtan beszélni.

Adél. Kutyakötelességed.

Sipos. Nézd, ne izgass engem, én konstatálom, hogy higgadtan tárgyalok és te direkt ilyen kifejezést használsz. Én nem vagyok kutya, és nekem nincs kutyakötelességem, én egy szabad ember vagyok és azt csinálom, ami nekem tetszik. Értetted?

Adél. El fogsz venni.

Sipos. Ki akarsz hozni a sodromból? Mit akarsz tőlem? Mit ismétled ezt mindig?

Adél. Mert el fogsz venni.

Sipos. Te, hagyd abba!

Adél. El fogsz venni és most azért vagy mérges, mert érzed, hogy most meg vagy fogva, egészen sápadt vagy a dühtől, nézd meg magad a tükörben, szégyeld magad.

Sipos. Én türtöztetem magam Adél, amíg bírom. De figyelmeztetlek, hogy ha a végletekig viszed, valami nagy meglepetés talál téged érni.

Adél. Nem hiszem. Tőled csak egy meglepetés érhetne, hogy úri módon viselkedel. De ez a meglepetés engem nem fog érni.

Sipos. Na, még egy szobalányhoz elég úriember vagyok.

Adél. Nemcsak szobalány voltam, hanem a fiatal grófnak a metressze is voltam, nyolc évig, kerestem ezen az üzleten egy kis házat és egy nagy gyereket. Kérem ezt is kinyilvánítani.

Sipos. Nahát most legalább te mondtad ki. Hát igenis, elveszlek, mert erkölcsi kötelességem. Úgy kell nekem, mért nem háborodtam fel előbb. De erkölcsileg lusta voltam.

Adél. És nekem pénzem volt.

Sipos. Te… én… én…

Adél. Pihenj egy kicsit fiam. Egy csöpp vér sincs az arcodban. Most már egészen sápadt vagy. Ne mereszd rám a szemed, nem félek tőled. Ne komédiázz velem. Miután úgyis az lesz a vége, hogy elveszel, ezt sokkal szebbre csinálhattad volna. De mert egy nyomorult fáradt ember vagy, hát ilyen piszkosan kéred meg a kezemet. Piszkosan, és úgy, hogy én kényszerítelek rá.

Sipos. Te engem sose szerettél.

Adél. Az nem igaz. Egyszer egy hétig szerettelek.

Sipos. Az első héten.

Adél. Neeem. Akkor igazán nem. Egyszer volt egy hét. Vagy két hét. Ti ezt sose tudjátok. Mikor tüdőgyulladásod volt és én azt hittem, hogy meghalsz. A nagy láztól nem maradt meg az étel a gyomrodban és azt mondtad, hogy most meg foglak utálni, mert utálatos vagy. Azon az egy héten szerettelek. Aztán sok éjszaka, mikor te azt hitted, hogy a mennyországba repültem, úgy gyűlöltelek, hogy reggelig sírtam.

Sipos. A gróf úr után.

Adél. Bizony, az után.

Sipos. És most se szeretsz.

Adél. Nem.

Sipos. És vegyelek feleségül.

Adél. Igen.

Sipos. Mért éppen én?

Adél. Mert én úgy határoztam, hogy te fogsz feleségül venni.

Sipos. És ha én se szeretlek? És ha én is csak, éppúgy mint te, megszokásból vagyok veled, fáradtságból és öregségből, és ha én éppen úgy gyűlöllek, mint te engem?

Adél. Akkor is te fogsz feleségül venni.

Sipos _ordítva_. Mért?

Adél. Ne ordíts. Mert én akarom. Nem vagyok elragadtatva tőled, ne félj, nem azért. Te vagy az utolsó ember ezen a világon.

Sipos. Te. Hát most hallgass jól ide. Most nézz jól rám, hogy ilyen sápadt vagyok-e, vagy olyan sápadt. Édes fiam, most megtörténik a kijelentés. Nyugodtan és hidegen. Nem veszlek el. Ha akarod, marad minden a régiben. Ha nem, szedem a sátorfámat és megyek. Értetted? Majd én megmutatom neked, hogy én is ember vagyok. És most ebből az egészből elég volt. És ha egy szót mersz most szólni, összetörlek. Összetörlek. Na. Most hallottad. _Leül, meggyujtja elaludt szivarját._ Mondtam, hogy téged még nagy meglepetés érhet. Hát most hallottad.

_Szünet. Adél lassan sétál._

_Az ajtó nyílik, Irma csöndesen bejön, fogja a mosdó mellett álló vödröt, némán kiviszi, miközben aggódva figyel._

_Szünet._

Sipos. Most te vagy sápadt, fiam.

_Szünet._

Adél _megáll_. Nincs értelme, hogy így belelovaljuk magunkat a gyűlölködésbe. Tényleg, ülj egy kicsit és pihentesd ki az agyadat.

Sipos. Csak ne vedd ezt ilyen könnyedén. Csak most ne ravaszkodjál. Te most nagyon meg vagy ijedve, mert sok eszed van és tudod, hogy túlfeszítetted a dolgot és most elszakadt az egész. Most már nem is tudsz úgy komédiázni, mint az előbb.

Adél. Nem törődöm semmivel. Komédia vagy nem komédia. Mit bánom én.

Sipos. Látod fiam. Ilyen szép puhán kell beszélni. És nagyon jó is, hogy ez az egész ilyen csunyán felfakadt, mert most legalább vége. Fájni fog neked is, – ne félj: nekem is, de most legalább szétmegyünk. Aztán valahogy összefoldozzuk a rongyos életünket. Külön én is, meg külön te is.

_Szünet._

Adél. Hát Lajos. Én megmondok most neked valamit. De te vagy az oka, hogy megmondom. Én nem akartam belehasogatni a szívedbe. Te vagy az oka. Én mondok neked valamit. Én szerelmes vagyok ebbe a Császár Pálba.

Sipos _ijedten_. Azt én tudom!

Adél. Hála istennek. Legalább látod, hogy eddig gyöngéd voltam és most becsületes vagyok.

Sipos. Az nem igaz.

Adél. Micsoda?

Sipos. Hogy becsületes vagy. Ha becsületes lettél volna, ezt az első napon bevallottad volna nekem.

Adél. Micsoda első napon? Hol van itt első nap? Melyik az első nap? Napok vannak és én szerelmes vagyok és mindennap első nap, és minden nap utolsó nap, mert nem tudom, mikor kezdődött és nem tudom, mért nem akar végződni.

Sipos. A szeretője vagy.

Adél. Pfuj de nyomorult vagy.

Sipos. A szeretője vagy?

Adél. Pfuj de ostoba vagy. Pfuj de gyáva vagy. Hogy tudnálak most gyűlölni, ha szeretnélek. Hát ezt kell erre mondani? Hát lehetek a szeretője? Hát ez az egész, ami most itt történt, hát ez történt volna, ha a szeretője volnék? Hát ideállnék elibéd és megmondanám neked, hogy szeretem? Hiszen magamnak se merem megmondani… Lajos… Lajos… segíts rajtam… segíts az én vén buta fejemen… segíts az én öreg szívemen… segíts rajtam! Szerelmes vagyok egy fiatal emberbe! Tudod mit jelent ez? Az istenért… ne hagyd, hogy elhagyjalak és utánaszaladjak és megalázkodjam… és én pénzeljem és ő megverjen… és én kezet csókoljak neki érte… Lajos… te okos ember vagy… én harminchat éves vagyok és ő huszonhárom… nem látod, hogy mi lesz ebből? Nem ismersz engem? Még most se érted, mért ordítottam fel hozzád a nyomorúságból, hogy vegyél el, vigyél el, védj meg!

Sipos _a homlokát törli_. Itt csak egy kérdés van.

Adél. Istenem…

Sipos. Itt most már csak egy kérdés van.

Adél. Milyen… kérdés…

Sipos. Akárhogy fogod is fel… most igazán bocsáss meg, ne légy türelmetlen… minden izgalom nélkül… Az életünk fordulata előtt állunk… itt megint csak egy kérdés van. Meddig mentél vele.

Adél. Hát kérdezhetnéd ezt tőlem, ha csak rá is néztem volna? Hát ki mondta el neked az egészet? Nem én? Hát elmondtam volna?

Sipos. Én tisztességes ember vagyok. Én elbocsátalak és neki adlak minden bosszú nélkül. Felelj becsületesen. Tudja, hogy szereted?

Adél. Ha tudná, nem tűrném meg a házban.

Sipos. És még egy kérdés van.

Adél. Ne kínozz.

Sipos. Nem, nem. Egy fontos kérdés van. Ő… szeret téged?

Adél. Ne kínozz.

Sipos. Felelj, mert összetörlek. Szeret téged?

Adél. Nagyon.

Sipos. Már mint… szerelmes?

Adél. Igen.

Sipos. Honnan tudod?

Adél. Azt igazán tudja az ember.

Sipos. És mért nem lökted ki? És mért nem mondtad meg nekem?

Adél. Hiszen megmondtam! Most mondtam meg! És nem lökhetem ki, és te se lökheted ki. Olyan korrektül viselkedik a szenvedésében. Hiszen éppen ez az, ami úgy meghatott.

Sipos. Az nem szenvedés. Szerelem nem szenvedés.

Adél. Hát mi a szenvedés?

Sipos. Szenvedés egy operáció, ahol nem altatják el az embert. Az szenvedés. És az, ha az ember csalódik abban, akiben hitt. És még egy kérdés van.

Adél. Istenem, mért van annyi sok kérdés? Hát nem tudsz már mindent? Hát nem értesz már mindent?

Sipos. Még csak egy kérdés van, aztán vége. Illetve megismételek egy kérdést. Te… éreztetted vele, hogy szereted?

Adél _siránkozva_. Istenem… hát verj meg inkább, taposs rám, de ilyen gyalázatosságot ne kérdezz.

Sipos. Nem is sejti?

Adél. Hát hogy sejtené?

Sipos. Jól van fiam. Adjál egy kis szódavizet.

Adél _tölt neki_. Bort is bele?

Sipos. Nem. _Átveszi_. Köszönöm. _Iszik, de keveset._ Igen. – Hát kérlek.

Adél. Pihenj egy kicsit, drágám.

Sipos _kábultan_. Igen.

Adél _nagyon gyöngéden_. Most mindenféle gondolat nyüzsög a fejedben, ne izgasd magad drágám, mára elég volt. Nem akarsz egy kicsit ledűlni?

Sipos _maga elé bámulva_. Igen. – Majd később.

Adél _megcsókolja a homlokát_. Milyen forró a fejed.

Sipos _elmélázva_. Igen.

_Kopogtatás._

Sipos. Szabad.

_Császár lép be az udvar felől._

Sipos. Á,… a Császár úr. _Feláll. Kínos szünet. Sipos fel-alá jár._ Mivel szolgálhatok, Császár úr?

Adél _szemrehányóan_. Kérlek szépen.

Császár _elfogultan_. Őnagyságánál szerettem volna érdeklődni… Kérem, úgy látszik, megzavartam a beszélgetésüket

Adél. Nem baj, kérem, csak mondja meg, amit akar.

Császár. Tudniillik… már voltam bátor említeni pénteken… hogy a Brausz Mártonnak, a hentesnek van az a kocsija… hiszen tetszik tudni… az a henteskocsi, ami átalakítható ülésekkel társaskocsivá. Most lakiroztatta, gyönyörű szép. És két jóvérű sárga lova van. Ma, vasárnap nekem egész délutánra rendelkezésemre áll ez a kocsi. Hat személy kényelmesen elfér rajta. És gondoltam, ha esetleg kedve volna a Hüvösvölgybe kimenni…

Sipos. Nincs neki kedve a Hüvösvölgybe kimenni.

Adél. Azért… köszönöm szépen, Császár úr.

Császár. Nagyon szívesen, nagysád.

Sipos. Pláne henteskocsin.

Császár _szomorú mosollyal_. Hát bizony… autóm még nincs.

Sipos. Azt tudjuk.

_Kínos szünet._

Sipos. Ez minden, amit kívánni méltóztatott, Császár úr?

Császár. Igen kérem.

Sipos. Hát most énnekem volna egy kis kívánni valóm Császár úrtól.

Adél _aggódva_. Kérlek szépen.

Császár. Méltóztassék.

Sipos. Azt méltóztatom kívánni, hogy ön ne adjon pénzt a cselédnek szalagra.

Császár. De kérem…

Sipos _túlbeszéli_. Ezt a cselédet mi hoztuk ide gyerekkorában és mi vagyunk felelősek a sorsáért.

Adél. De Lajos…

Sipos. Semmi Lajos, itt nincs Lajos, én nem fogom tűrni, hogy az urak közül bárki, legyen az maga Császár úr…

Császár. De félreértés kérem…

Sipos _túlkiáltja_… legyen az maga Császár úr, ehhez a gyereklányhoz nyulni nem engedek, ha Császár úrban olyan nagyon ágaskodik a virtus, menjen az utcára a lányokhoz.

Császár. De kérem, Adél nagysád a tanum…

Sipos. Adél nagysád önnek nem tanuja. Kikérem magamnak.

Császár. Hát kérem… mit csináljak… ha meg se tetszik hallgatni…

Adél. Kérlek, Császár úr már igazolta…

Sipos. Neked igazolta, nekem nem igazolhat semmit. Amit mondtam, megmondtam.

Császár. Hát kérem… erre igazán nem mondhatok semmit… igazán restellem, Adél nagysád…

Adél _idegesen_. Jól van kérem, hagyja most már.

Császár. Ha tudtam volna, hogy ebből a semmiségből ilyen…

Sipos. Ez nem semmiség kérem. Kikérem magamnak ezt a kritikát.

Császár. Ez nem kritika, kérem.

Sipos. Nahát kérem, elég volt.

Császár. Kérem.

_Kínos szünet._