Part 16

És ezt úgy mondta, mintha valami nagyon egyszerű dolog lenne, pedig már a tél közepe volt és a talaj keményen befagyott.

Nem volna okosabb várni ezzel a munkával tavaszig? felelte Ole Johan.

Ezzel ne törődj, ha én télen akarom elvégeztetni a munkát, mondta Theodor. Arról van szó, hogy az apám sírjára keresztet kellene állítani. Nem akarom, hogy sírkő nélkül feküdjék odakünn.

Ole Johan erre készséggel ráállt a munkára.

A sírkő megérkezett. Hatalmas öntöttvas kereszt, aranybetűkkel. Az évszámok is rajta voltak és egy kis aranyozott angyal mind a négy ágán. Nagyszerű volt. Az egész szegényes kis temetőben csak a földbirtokos Holmsenéknek voltak ilyen előkelő sírhelyeik, különben mindenütt csak festett fakereszteket és egyszerű halmokat lehetett látni és most a boltos Theodor öntöttvas kereszttel vesz részt a versenyben. De ezzel nem elégedett meg, Theodor még rácsot is csináltatott a sír körül. Ez már megint a teteje volt mindennek.

Ole Johan és sagvikai Bertel derekasan megdolgozhattak a pénzért, a temetőben tüzet kellett gyujtaniuk, felolvasztani a talajt, de Theodor nem kímélte a pénzt, a munkát be kellett fejezni.

Mert nálunk is úgy kell lennie, mint más temetőkben, mondta.

És most a szegény anyjának ugyancsak volt dolga mindig kinyitni a rácsot, aztán ismét bezárni maga mögött és ápolni a sírt. Ezt a kis helyet elzárhatta minden más nő elől, majdnem olyan volt, mint a csapódeszka az üzletben, távoltartotta a tömeget és kellemes volt látni ezt az elhatározottságot. Ole Johan feleségének is javára szolgált a sírkőemelés. Persze, így télvíz idején rosszul állt virágok és zöld növények tekintetében, de néhány kagyló is megtette és egy-két fukszia- és gerániumtövet azért csak lehetett keríteni valahonnan. Boltos Perné minden szombaton feldíszítette a sírt, a hét közepén elhibázott dolog lett volna, mert akkor a vasárnapi temetőlátogatók már mindent hervadtan és keményrefagyottan találnának. De a sírkő és a rács különböző könnyelműségekre csábítottak, özvegy boltos Perné valósággal megfertőzte a szomszédasszonyokat a maga sírkultuszával. Az emberek sorra jöttek Theodorhoz és sírköveket rendeltek a halottaik számára. Egyik nem akart elmaradni a másik mögött, mind több ember jelentkezett, valóságos nemes verseny fejlődött ki, – de valamennyien a lofoteni halászat után akartak fizetni. Az üzlet nagyszerűen beütött, Theodornak illusztrált katalógusokat kellett hozatnia vasöntődékből és sírkőraktárakból. A kövek valamivel előkelőbbnek látszottak és lassankint kiszorították az öntöttvasat, lehetett márvány és gránitköveket is kapni, csiszoltat és nyerset minden színben, csak válogatni kellett. És voltak keresztalakú és piramis, kőlap és oszlop és obeliszk, volt mindenféle forma. És be lehetett vésetni bibliai idézeteket vagy más odaillő szöveget: „A viszontlátásra!“ „Nyugodj békében!“, „Az örök világosság fényeskedjék neki!“ Mindenki maga választhatott. És ha már mindenkinek sikerült valamelyik mellett dönteni a saját ízlése és vagyoni állapota szerint, akkor Theodor megrendelte a sírkövet.

Ez alapjában nagyon nemes és tisztes dolog volt, de lassankint valóságos kárhozattá vált, hiszen senkinek se lehetett kifogása az ellen, hogy Lars Manuelsen és a felesége sírköveket rendeltek a két kis gyerekük sírjára, pedig azok már húsz évvel ezelőtt haltak meg, de az özvegy boltos Pernének is volt két kis gyereke a föld alatt, már most azok ne kapjanak rácsot? Már be sem lehetett látni ennek a versenynek a végét, és alig feküdtek olyan rokonok a temetőben, hogy a sírjuk fölé követ ne emeltek volna. Mindez nem történhetett súrlódások nélkül, noha például, mikor a Marcilie szolgáló apja kiválasztott egy szép helyet egy büszke obeliszk számára, hirtelen megjelent a vältai Nils egy kis gránitkővel és azt állította, hogy éppen azon a helyen az ő apját temették el.

Így múltak a napok.

Theodor a tél folyamán jelentős üzleteket csinált a sírkövekkel és ezért nagyon jó hangulatban volt állandóan. Egy este Baardsennek is felajánlott egy sírkövet. Persze tréfa volt az egész és Baardsen nem is vette rossznéven, hanem kedvesen rámosolygott a kereskedőre. Baardsen általában már mértéktelenül sápadt és sovány lett és csakugyan úgy festett, mint akinek rövid idő alatt szüksége lehet egy sírkőre, csak a szeme ragyogott egészen különösen. Dohányt mostanában már ritkán vásárolt, mindössze néhány kétszersültet szokott beszerezni ugyanabból a fajtából, amiből Nils varga tengette az életét. Mikor a kétszersültet megkapta, fizetett és távozott.

Egyik napról a másikra kemény fagy állt be, Baardsennek pedig vékony volt a ruhája, de azért minden sietség nélkül ment az úton, mintha a hidegnek nem volna ereje ellene, csak úgy ment lassan, lépésről-lépésre, talán már a lába se vitte gyorsabban.

Ma bement a táviróhivatalba. Ott már sötét volt és Gottfred nyilván vacsorázni ment. A két távirász a mai napon leszámolt és Baardsen letörlesztette az adóssága utolsó részletét. Most a sötétben elővette a csellóját és aztán ismét elment vele, átment a segelfossi kastélyba és ott Paulinet kereste fel. Szerencsétlen jelenet következett mostan. Baardsen átadta Paulinenek a csellót és megmondta, hogy az Willatz Holmsen számára való, majd ha az visszajön.

Minden üzenet nélkül adjam át? kérdezte Pauline.

Igen, mondta Baardsen.

Különös cselekedet!

Világos dolog, hogy a csellót nem valami kényszer folytán adták oda. Willatz Holmsenről nem volt feltehető, hogy zálog ellenében adott volna valami összeget Nils vargának. És Baardsent se lehetett azzal gyanúsítani, hogy eladta a csellóját, sőt ellenkezőleg, ha akarta, elajándékozta és pedig olyan helyre ajándékozta, ahol jó dolga lesz a hangszernek.

Öreg csellóm… Isten veled…!

De nagyon különös cselekedet volt.

Maga milyen rossz bőrben van! kiáltott hirtelen Pauline.

Igen, felelte Baardsen és egy székbe rogyott. Szúrások… suttogta és levegő után kapkodott.

Pauline ijedtében gyorsan Martin bérest akarta odahozni, Baardsen azonban azt nyögte:

Ne… nem kell… elmulik… hamarosan… egy kis szúrás az egész!

És rövid idő mulva csakugyan levette a melléről az összeszorított kezét és újra egy kis lélegzethez jutott.

Most még csak istenesen múlt el, mondta, de reggel sokkal komiszabb volt.

Ó, de azért most se lehetett valami nagyon jól. Az ajkában nem volt semmi vér, és mikor Pauline megkérdezte, hogy ne kísértesse-e Martinnal a távirdáig, Baardsen azt felelte:

Majd csak hazaérek egyedül is. Jóéjszakát!

Aztán eltávozott és Pauline azt hitte, hogy csakugyan vége a rohamnak. Az ablakon át fénykéve hullt ki a szobából és Pauline látta, hogy Baardsen a városi úton a távirda felé baktat, egyenesen megy, aztán eltűnik a sötétben és Pauline nem láthatta, hogy ismét heves rohamot kapott, azalatt egészen összegörnyedt és nem tudott továbbmenni. Körülnézett, de reménytelenül messze volt a város és a kastélyig vissza is hosszú volt az út, csak állt ott összezsugorodottan, forgatta a fejét minden irányban és keresett valami kiútat. De aztán, úgy látszik, mégis csak túlságosan hideg volt, nem állhatott tovább egyhelyben, hanem egészen kis lépésekkel, ferdén elindúlt a hóban.

Utóljára Pauline látta Baardsent. Azóta egyik nap követte a másikat, de Baardsen nem tűnt elő többé. Kérdezősködtek és kutattak utána, hogy nem utazott-e el valamelyik postahajóval, de senkise találkozott vele az úton. Baardsen eltűnt. A Segelfossi Ujság még közölte ezt az eseményt utólsó hasábjain, mielőtt még beszüntették a lapot.

Aztán a Segelfossi Ujság se volt többé.

A boltos Theodor már fölkészül a lofoteni halászatok után az új üzletekre, és a halászyacht számára legénységet verbuvál, elsőnek a vältai Nilset állítja a sorba, azt most már állandóan maga mellett tartja. Ez a Nils csöndes és levert ember volt egy ideig, aminek Florina az oka. Tavasszal nagyon csúnyán viselkedett, amikor Florinát eltaszította magától és engedte, hogy egy idegen kereskedővel kihajózzék a tengerre. Később ugyan ismét összekerültek, a szombatesti táncon, és más helyütt is gyakran voltak együtt, de aztán egyszersmindenkorra vége szakadt a dolognak: Florina gazdag lett, takarékkönyvet kapott és hihetetlenül sok pénzt, és végül is férjhez ment Juliushoz. Most ő volt a szálloda úrnője, – Isten veled és sok szerencsét! De vältai Nilsről kiderült, hogy mély és alapos jellem, a szerelmét nem felejtette el máról holnapra, hanem csak Theodor komoly közbelépésére mondott le arról, hogy felelősségre vonja Juliust. Lassankint enyhülni kezdett a bánata és utóbb már a Palästina leányzóhoz közeledett. Ez még talán leginkább megfelelt neki, Palästina még a boltban is könyvre vásárolhatott és különben is minden tekintetben megbízhatónak mutatkozott, – ellenben Florináról csak nemrégiben hallotta, hogy felszólította az ügyvédet, válassza el az ő vagyonát a férjeétől. Akkor aztán a feje tetejére állhat Julius…

A hold elbújt a felhők mögé, a csillagok megfutamodtak az égről, éjszaka van és vágni lehetne a sötétséget. Lars Manuelsen jön, jön, lefelé az úton: hová készül ebben a vaksötétben? A segelfossi kastély felé veszi az útját, de mikor már elég messzire haladt, ferde irányban átvág a havon.

És nem rikácsol a szarka, sehol semmi intő jel, csönd van mindenütt. Mert így tesz a Sjura: nem kínoz senkit se halálra, azt nem teszi, hanem elsőízben hét hónapon keresztül és másodízben kilenc hónapon keresztül bűntet, ez az ő szokása és most Lars Manuelsent nem először bűnteti. Isten tudja, hogy nem Sjurának köszönheti-e, hogy ismét megtalálta a pápaszemét, ott volt a kabátja belső zsebében, a kabátjában, amin nyolc gomb volt és zsebek kívül és belül, mint a leggazdagabb emberén, – ott volt a pápaszem, bizony!

Mikor Lars Manuelsen megtalálta a szemüvegét, az érzelmei is megenyhűltek Sjura irányában, most már nem gyűlölte annyira…

És most ferde irányban baktat a havon keresztül. A pince vonzza, a Holmengraa úr gyémántbarlangja. De vajjon mit keres ott? Nem tudta elfelejteni, hogy valami titkos rekesz lehet a barlangban és azt akarja most megvizsgálni.

Megtalálja az ajtót, nincs rajta lakat, kinyitja és belép. Kellemes meleg van odabent, idáig nem jutott el a hideg. Meggyújt egy gyufát.

De a gyufát azon nyomban kiejti a kezéből, a melléből borzalom kiáltása tör fel, de sikerül még az utolsó másodpercben visszatartania és visszafojtja a zokogását is, és odatámolyog az ajtóhoz, kitámolyog a pincéből, támolyog, támolyog és csak akkor tér ismét magához, mikor már a saját háza elé ér.

Mikor felvirrad, elmegy Ole Johanhoz és azt mondja neki:

Gyere, menjünk el a Holmengraa úr pincéjébe.

Mit csináljunk ottan? kérdezi Ole Johan.

Nézzük meg, hogy nincs-e valahol egy titkos rekesz.

Jól van, Ole Johan rendkívűl kíváncsi ember, szívesen megy vele.

Nappal akartam menni, mondja Lars Manuelsen, mert nem akarok én lopni.

Nem.

Arra nekem semmi szükségem.

Elérik a pincét és Ole Johan kíváncsiságból elsőnek nyitja ki az ajtót. De hirtelen hátrál egy lépést és felkiált:

Baardsen…!

Mi az? Mi az?

Baardsen! dadogja Ole Johan. Itt ül… meghalt…

És a két férfi gyorsan visszasiet Segelfossba, bemegy az üzletbe.

Jönnek és magukkal hozzák a rejtély megfejtését, – vagy talán nem is fejtették meg, de dagadoznak a büszkeségtől, hogy ők tudják elsőnek az ujságot. És fecsegnek, fecsegnek végeszakadatlanul:

Ott ült a pincében… de már halott volt…

Mindenkinek a fülébe jut a hír. Az emberek meghallgatják, elgondolkoznak fölötte és aztán ismét beállnak a napi munka robotjába.

És nincs tovább…

… Messze délen a vad hattyúk dalolnak.