Part 15

Persze, hogy levelet kapott az ifjú Didriksen úrtól. A könnyűvérű lovag már megint nagyon léhának látszott, alighanem valami lakomáról jött, mikor megírta: Az a lány, – ejnye, hogy is hívták csak, – az a segelfossi lány… no, az Isten áldja meg, de csakugyan pletykázott rólam Ráchelnek, bizonyosan emlékszik még Rachelre, a konzul leányára? Azért kérem, fizessen csak ki most egyezer koronát annak a segelfossi lánynak, ez egy komisz teremtés, és Rachel felbontotta miatta az eljegyzésünket. Szóval, fizessen ki annyit, amennyit megengedhetőnek tart. A mester azt mondja, – hiszen tudja, a mester, – ő még változatlanul az én igen kedves barátom és egy hihetetlenül okos fickó, – szóval, a mester azt mondja, hogy csak a felét adjuk annak, amennyit kér, de én azt akarom, hogy kapja meg az ezret az a kis szörnyeteg, megérdemli, és én még többet is adnék neki, mindent, amim csak van. Rachel szakított velem, de a legkedvezőbb pillanatban, éppen akkor, amikor – eljegyeztem magam. El se gondolhatja, hogy milyen elragadó hölgy ez a jelenlegi, már évek óta szeretem, de csak most egyezett bele, valószínűleg azért, mert egy másikhoz akartam kötni a sorsomat. A neve? Hogy is hívják csak? – Hybrecht kisasszony, a cégtársunk lánya és tizennyolc esztendős. Megmutatom majd a fényképét, ha odajövök. Később aztán írt nekem Ráchel még egy levelet, de az nem másította meg az én szilárd elhatározásomat. Nagyon boldog vagyok és minthogy az a segelfossi kis boszorkány is közrejátszott a boldogságomban, nagyon kérem, fejezze ki az én nevemben is a köszönetét. Én Ráchelt elfelejteni nem fogom, de látom, hogy az csak pillanatnyi, futó, szerelmes hangulat volt, a sors igazi útmutatásával nem dacolhat senki. Hybrecht kisasszonynak Helene a neve, a szeme kék és tizennyolc esztendős. Kérem, adja át annak a lánynak a köszönetemet, ön pedig fogadja legmélyebb hálámat, amiért olyan szeretetreméltóan vállalkozott rá, hogy ezt a szerencsétlen ügyet rendbehozza. A viszontlátásra!

Theodor barátsága az ifjú Didriksennel kitünő hatással volt a fiatal kereskedőre. Kissé különc és könnyelmű ember volt, de pompás, adakozó, szivélyes, – Theodor tehát lemondott arról, hogy akármelyik féltől is proviziót szedjen, és még ugyanazon a napon visszaküldte Florina nyugtáját a megmaradt pénzzel együtt. Apja temetésének a napja volt ez. Ugyanaz a nap, amikor Julius, a szállodás, végre belátta, hogy Florinából milyen értékes asszony lehetne és elhatározta, hogy közeledik is hozzá.

A nagy események után Segelfoss lassankint visszanyerte nyugalmi állapotát. Arról volt szó, hogy a malom tavasszal ismét megnyitja az üzemet, de egyelőre még csak tél volt, sok ember számára hideg és kegyetlen idő. A boltos Theodor ezekben a napokban több szeretetreméltóságot mutatott, mint akárki is remélhette, sugárzott belőle a meleg kedély, sokat fuvarozott Lofoten felé és így juttatta keresethez az embereket.

Holmengraa úr bukásának a hatását még sokáig lehetett érezni, és Theodor most már nem volt olyan rövidlátó, hogy gáncsolta volna a malomtulajdonost, most, hogy a malom beszüntette az üzemet, most látszott csak meg, hogy a pénz a városban szívódott fel, és Theodor egyelőre senkivel se csinálhatott üzletet. Egyáltalán nem volt kivel üzletet kötni. Úgylátszik, Holmengraa úr tartott mindent a kezében. A fényképész kínjában meghalt a kis padlásszobájában, Nils varga a boltos Per temetésén szerezte meg az utolsó kétkoronását, a Segelfossi Ujság pedig elvesztette az előfizetőit. Ekkor Theodor segített itt-ott, ahol lehetett, megmutatta, hogy nincs kőböl a szíve, de mindez nem sokat lendített a dolgokon, Segelfoss aludt, a közlekedés megszűnt, sőt már arról is beszéltek az emberek, hogy a távirász-hivatalban egy emberrel kell beérni, ez is csak átmenet ahhoz, hogy majd véglegesen megszüntetik az itteni fiókot. Addig is, – Baardsenre semmiesetre sincs szükség.

Ami azonban Nils vargát illeti, ő már csak árnyéka volt önmagának, olyan, mint a kisértet, és most már a szinházak minden drámai készsége se tudta volna kirázni az apátiájából. Lyukas gyári cipőjében könnyedén és lesoványodottan járt föl-alá az utakon és hihetetlenül sovány volt. A szegény fickót ijesztővé és egyúttal komikussá tette a mézédes arca, aki látta, azt hitte, hogy állandóan tréfán jár az esze, de a tréfából valami borzalmas dolog sült ki mindig, szinte az őrülethez járt közel. Ma szertefoszlott az utolsó reménye is, ott volt Rasch ügyvédnél, még pedig ezúttal is az irodán ment keresztül, hogy Rasch ügyvédné észre ne vegye, az irodában pedig megkérdezte az ügyvédet, hogy nem tart-e bazárt a segelfossi jótékonysági egyesület. Az volt a válasz, hogy nem, az idők nem alkalmasak bazárok rendezésére. Nem, hát persze, hogy nem, felelte Nils varga, de látszott rajta, hogy az utolsó reménye pattant szét, mint a szappanbuborék.

Bement az üzletbe és vásárolt néhány apró kétszersültet, senki fián úgy meg nem látszott az éhség, mint őrajta.

Adjatok néhány kétszersültet a délutáni kávém mellé, mondja.

Mikor pedig fizetni akar, előveszi ötször egymásután ugyanazt az öt őrés pénzdarabot és sokáig keresgél az erszényében, mintha nehezen sikerülne megtalálni benne az aprópénzt. És mosolygott, amikor elment. Különben a mosoly mindig könnyen támadt nála. Most úgy mosolygott, ahogy csak zavarában tette.

Néhány nap mulva Baardsen is eljött a varga szobájába, élelmiszert és pálinkát hozott magával, és valami nagyszerű hangulatot, – úgy bizony!

Éppen erre jártam, mondta, és meg akartalak nézni egy kicsit, mondta. Itt van ez a holmi, kóstold csak meg!

Nils varga már az ágyban feküdt, – fájnak a tagjaim, mondta és azért nem ég a tűz a kályhában. De azért ezer örömmel kóstolta meg a finom falatokat és egy pohár pálinkát is örömest ivott hozzá. Baardsen úgy bánt vele, mint egy orvos és azt mondta neki:

Ne ebből a kolbászból egyél most, mert ettől csak megszomjazol, hanem egyél vajaskenyeret! Szép tőled, hogy velem tartasz, mert én messze jártam, és mindezt elemózsiának vittem el magammal.

Baardsen begyújtott a kályhába és végül is rávette a vargát, hogy keljen fel és főzzön kávét.

Hohó, fog az menni, mindennek nagyszerűen kell menni, öreg Nils!

Bizony, Baardsen úr, ha maga itt van, akkor úgy látszik, mintha minden nagyszerűen menne!

És csakugyan nagyszerűen ment, de milyen áron! Minden tisztes polgár ember szemében – hátrafelé volt az. Nils vargát nem lehetett már egyetlen jó étkezéssel és egy pohárka pálinkával talpraállítani, arra már nagyon is leromlott, Baardsen pedig keveset törődött azzal, hogy milyen úton is jár életében. Neki egy út se volt fontos, már leszokott a válogatásról, és tűrte, hogy a napok múljanak, amint akarnak. Minden órája töprengésben telt el, szívesen tett egy kevés jót a szegény foltozó vargával, ivott, játszott a csellóján, és furcsa beszédet folytatott, emberi agy alig értette azokat, – minden értelmes embernek el kellett fordulni tőle.

Pedig volt-e valaha fölényesebb, nagyobbstílű, ördöngősebb fickó a romlás szélén, mint ő?

Ha pillanatnyilag nem lennék olyan átkozott pénzzavarban, mondta Nils vargának, akkor kijavíttatnám a trondhjemi székesegyház tornyát.

Egyáltalán nem úgy nézem, mintha pénzzavarban volna, Baardsen úr, felelte a varga jóllakottan, és egy kicsit már ittasan.

Baardsen nem evett semmit, ellenben annál többet ivott. Pedig nem gyöngeségből vagy megadásból ivott, mint aki nem birja tovább az élet súlyát, sem pedig kétségbeesésből, hogy eltöltse a napjait, – nem, Baardsen nem állt a romlás szélén! Egyáltalán nem. Biztos volt a dolgában és úgy ítélt, hogy minden úgy van jól, amint történik. Ha keveset evett, csak azért tette, mert el akarta kerülni az éhséget meg a csömört is, éppen kellemesen akarta érezni magát: jobbat nem is kívánt. A két távirásznál volt valami házvezetőnőféle, egy asszony, aki megfőzte az ebédjüket, de annak hamarosan el kellett hagyni a helyét, mert nem kapott semmit, amiből főzhessen. És Gottfred most a szállodában étkezett, Baardsen pedig alig evett valamit. Gottfred segíteni akart és meghívta, hogy étkezzék vele a szállodában. Baardsen azonban megköszönte és azt mondta:

Nem, annak nem volna értelme, barátom!

Az egész nehéz időn át Gottfred mindig hűségesen segítette, akkor is, amikor Baardsen betegen feküdt a szúrt sebével, meg később is, mikor a kasszahiány napvilágra derült és őt elbocsátották a távirda szolgálatából. Baardsent meghatotta ennyi jóság és minden kis segítségért külön mondott köszönetet, de az életén nem változtatott. Valami örökletes hajlandóság vitte a megsemmisülés felé, már a születésétől fogva. Vajjon nem volt-e családja? Nem voltak-e rokonai? Egy átutazó azt mondta egyszer, hogy fölismeri benne egy hatalmas kereskedőcsalád elveszett fiát. Talán ebből a családból való volt, talán nem. Végtelenül közömbös tudott lenni a maga és a más pénze iránt egyformán, kezdetben talán bízott benne, hogy a családja majd főllép az érdekében, aztán hozzászokott a felelőtlenséghez, és nem törődött többé semmivel. Mikor azonban szorúlt a kapca, sehol se keresett segítséget és nem is kapott, sőt inkább arra kérte a felügyelőt, hogy fizethesse vissza a pénztárhiányt havi levonásokban. Segítség? Ó, nem, hiszen ő úgy él, mintha nem volna senkije, de Gottfred nem tehetett mást, azonnal fedezte helyette a hiányt.

Igy űlt most ott a vargánál és nagyszerű szavakkal ecsetelte a régi rómaiak szokását. Ha egy régi római azt gyanította, hogy elvesztette az uralkodó kegyét, felnyitotta az ütőerét, vagy pedig addig bőjtölt, amíg csak el nem költözött belőle a lélek. Finoman és udvariasan kell viselkedni a felsőbb hatalommal szemben, minden egyéb csak paraszti kötözködés.

Gondold csak el, ha nagyurak elé oda kellene éllnunk, hogy kihallgassanak, és védekeznünk kellene a halál ellen, – kell az ördögnek! Hiszen száz év mulva úgysem emlékezik ránk senki.

Vajjon úgy gondolta-e a távirász, hogy ez a beszéd majd szórakoztatja a vargát? Nem volt ittasabb, mint rendesen és tudta jól, hogy mit mond. Vagy pedig jónak látta, hogy megnyugtassa a vargát és arra intse, hogy adja meg magát a sorsának, ha már kikerülni úgysem lehet.

Hát még mennyivel udvariasabbnak kell lenni Isten iránt és mennyivel előzékenyebbnek! mondta. Nekünk, Nils barátom, már nem mulatság részt venni az élet vásárában és holmi haszonra tenni szert. Végre is: mit kezdünk mi a haszonnal? Nem törődünk az egésszel, hadd törődjenek vele a többiek. Mi ügyet se vetünk az ilyesmire, hadd tegyék a többiek az életük céljává. Most vagyunk a jó úton, nem ülünk a világproblémák kellős közepében, mint valami hatalmas világító fáklyák, hanem úgy ülünk, mint sötét foltok a sötétségben. Finom ember lett belőled, az arcod nem kellemetlen, csinos apró barázdák támadtak rajta, és nem ül az ábrázatodon semmi pökhendiség, olyan vagy, mint a liszt. Azért van ez, mert nem táplálkoztál bőségesen, az indus bölcsek is azért koplalnak, hogy a belsejük tiszta és fehér legyen és így aztán meglátják az üdvösséget. Nyugodt lehetsz, Nils, mi ketten, te meg én, a jó úton járunk.

Legalább is reméljük, helyeselt a varga.

Hiába küldött volna akármit neked a fiad Amerikából, te azért egy szikrát se változtattál volna a sorsodon.

Nem azt magam is hiszem. És talán az Ulriknak se volt olyan jó sora.

Ha délről megérkezett a postahajó, mondta ismét Baardsen, akkor jőjj el hozzám a táviróba. Nem felejted el?

Odamenjek? A távirdafőnök úrhoz?

Igen, van okom hinni, hogy szívesen foglak látni, mondta Baardsen a maga titokzatos beszédmódján, aztán eltávozott. De otthagyta a sárcipőit.

Nils varga pedig egyszeribe visszanyerte a mozgékonyságát, kiállt a lépcsőre a ház előtt és hosszasan utánakiáltozott Baardsennek a sárcipők miatt. A távirász csak legyintett a kezével és visszaszólt, hogy már nem akarja őket hordani többé, a sárcipők szűkek és szorítják a lábát.

Dobd őket a kályhába!

Aztán hazaballagott a táviróba.

Tökéletesen belátta az egész helyzetét, – elkészűlt, megbukott az élet játékában, ezt már egyszer tisztán meg kellett állapítania. Elérkezett a gondolkozásában arra a magaslatra, ahonnan élet és halál egyenlő értékűek és ettől könnyű lett a lelke. Még rövid idővel ezelőtt az élet oldalára billent a mérleg, de állandó töprengése közben közömbösre vált a számára, akármit hoz a sors. Nem volt mit megbánnia. Nem érezte szükségét, hogy megvádoljon egy hatalmas családot, és ezzel kisebbítse a maga bűnét. Mert neki nem is volt bűne. Hiszen ki ellen vétett? És mit követett el? A táviróhivatal pénztárában födözni kellett a hiányt, – egyébről nem volt szó. Bűn?! Szó sincs róla, a bűn tévedés is, de ő még csak nem is tévedett, nagyszerűen élte a maga életét ott a távíróban, kedvére való élet volt, nem is csinálhatta volna jobban. Most már olyan lett, mint a páncél, nem árthat neki semmi, nem érheti többé baj. Fenékig élvezte a világ javait, azok tették kellemessé az életét, csakugyan kivette a részét minden gyönyörűségből, ezt tudta tisztán. És ha ivott is, nem azért cselekedte, hogy javítson a sorsán, hanem azért, hogy továbbra is jó dolga legyen. Most elégedett volt, olyan volt a felfogása, mint azé, aki célhoz ért. Hiszen mi más volt az övé, mint a teste, meg a ruhái!? Nos, hát, – vége… Most már jöhet a katasztrófa, tessék, róla vissza fog pattanni minden…

Mikor megérkezett a postahajó, Baardsen egy sárga utalványt kapott, azon kiváltott egy pénzeslevelet és a pénzt odaadta Nils vargának. Már másodszor ez az ámítás, nagyszerűsködés, furcsa mámor, Isten tudja, micsoda: – de volt ennek értelme?

Igen, Nils varga eljött a táviróba, rajta volt a sárcipő, a sárcipő jó és meleg, mondta. Gyöngének látszott és nyomorgónak, meghatott volt, a szeme is nedves, akárhogy küzdött ellene, gyakran krákogott, hogy férfiasabbnak lássék. A pénz egészen leverte a lábáról és egy székbe roskadt anélkül, hogy hellyel kínálták volna.

Willatz Holmsen küldte, mondta Baardsen, Willatz úr most nászúton van és szívesen küldi neked ezt a csekélységet.

A varga összezsugorodott a széken és tanácstalan volt, mint egy kis gyerek

De a pénz nem nekem szól, én tudom… tiltakozott.

Ekkor Baardsen vidáman nevetett, hogy segítsen a vargán, és azt mondta neki:

Willatz Holmsen úgy kívánja, hogy ebből a pénzből kényelmesen eléldegélj tavaszig. Ha aztán a pénz maradványából Amerikába akarsz utazni, azt is megteheted. Mindenesetre keserűség nélkül távozz el az életből, ha majd egyszer rádkerül a sor… Csakugyan ezt írja? Igen, igen… Ezek a Holmsen urak… Az apja is olyan volt, mint a fia!… Ó, és ezt írja?

Nils varga most fedezte csak fel, hogy már leűlt. Felugrott a helyéről és megköszönte, csak úgy áradt belőle a köszönet, reszketve hajolt meg többször egymásután és egész arcát hasogatta az elfojtott zokogás. Mikor elment, már egy szót se tudott szólni.

Ez sem éri meg a kikeletet, mondta Baardsen.

Ezt ugyan hamarább meggondolhatta volna Baardsen, ha nem akarta, hogy minden értelmes ember a fejét csóválja. Ellátni egy haldoklót minden jóval, adni neki sárcipőt, meg pénzt, egyszóval: felszerelni egy egész életre, – hogy aztán menjen haza és haljon meg! És mindezt valaki a nászútjáról juttassa neki!

Csakhogy Segelfossban voltak elegen, okosabbak, mint Baardsen. Amint híre járt, hogy milyen gazdag ember lett a Nils vargából, egyik a másik után jött hozzá, és pénzt akart kölcsönkérni tőle.

Lehetetlen, hogy mindezt föléld még a télen, mondták neki és a lofoteni halászat után majd visszaadjuk neked.

Nils vargának nem volt kőből a szíve, és különben is már jobban érezte magát, gyakran jóllakott, ruhát szerzett, meg kávét, – ő tehát kölcsönzött, eleinte óvatosan, aztán mindig szívesebben és szívesebben, lassankint már kedve telt benne, hogy milyen nagy ember ő, most már határozottan tetszett neki a dolog, az emberek udvariasak és alázatosak voltak vele szemben és néhány hét mulva már ő volt a város legnagyobb jóltevője. A gazdagsága szétfoszlott, mint a buborék.

Segelfossba ismét némi pénz futott be, és mindez a pénz lassankint az üzletbe vándorolt. Egy kissé minden a régi jó napokra emlékeztetett, mikor még működött a malom emlékéből. Vajjon mi lett a malomtulajdonossal? Aligha tudta már folytatni az alapításait, és bizonyosan egészen tönkrement valamerre.

De az általános vélemény mégis úgy szólt, hogy Holmengraa úrnak sokkal többje volt, mint amennyiről tudtak az emberek. Hogy ő tönkrement volna, ő? Egy ilyen ember! Hiszen a talaj nehéz hajóját tudta előparancsolni, mikor az esküvőt űlték meg. Nem holtbizonyos ugyan, hogy a tulajdon hajója lett légyen, az is meglehet, hogy csak bérelt hajó volt és néhány órás kerülőt tett csupán. Theodor szívesen elhitette magáról, hogy sokat tud a Holmengraa úr bukásáról, és most körülvették az emberek és ünnepélyesen kikérdezték, hogy vajjon mi volt a célja a titokzatos pincének? Ez a pince ott kisértett az emberek fejében, pedig lehet, hogy a megvert király ámító, csalárd játéka volt csupán, szerény kísérlet, hogy még egyszer természetfölötti lénynek lássék, üres nagyzolás… talán…

De vajjon azt tervezi-e, hogy itthagyja a pincét? mondták az emberek. Pedig van valami benne… beszélték mások.

Tudhatom én azt? felelte Theodor. És ha tudnám, akkor se szólnék semmit.

Adj egy kis kétszersültet, mondta Nils varga, de ejnye, úgy látom, nincsen nálam az erszényem.

Úgy lesz az, hogy nincs is semmi az erszényedben, mondta Theodor.

Mindent kölcsönkértek tőlem, – persze, hogy van még pénzem, de nem kellemes dolog, hogy mindent elkértek.

Egy férfi félrehúzza Nils vargát. Ő az az ember, aki annyi zselatint vásárol, a fensíkról jön, a hegyek közül és még nem tudja, hogy Nils vargának már ismét szegényes a sora, ő még pénzt akar kölcsönkérni. Félhangon tárgyalnak egymásközt.

Akkor hát kénytelen leszek segíteni rajtad, mondta végtére Nils.

Mert nagyon jólesett neki, ha nagy férfiú és jótevő lehetett.

Az üzletben ismét a pincéről beszélgetnek.

Vajjon mi célja volt Holmengraa úrnak ezzel a kincseskamrával, ha nem vihette magával a hajóra és nem útazhatott el vele?

De egyébként is, mondta Theodor, egyébként is ki tud róla, hogy mi lehet abban a pincében? Van legalább lakat rajta?

Ole Johan is ott van és azt mondja, nem, nincsen rajta lakat.

Akkor valami titkos fiók van benn a falban. Lehetséges, hogy csak egy egészen láthatatlan nyílás. Ilyesmiről gyakran olvashat az ember.

Ole Johan maga csinálta a pincét és azt mondja, hogy abban ugyan nincs titkos fiók. Lars Manuelsen is jelen van, hanyagul és hallgatagon figyel oda, aztán rámondja:

Én mégis azt hiszem, hogy kell valahol egy titkos fióknak lenni.

Nem kaphatnék egy kis kétszersültet? kérdezi Nils varga. De az erszényemet otthon felejtettem.

Adj neki egy kis kétszersültet, mondja Theodor a segédjének. Mérd csak le nyugodtan, mondja, mert az ő szíve sincs kőből. Csakhogy nem sok kedvem van ám neked hitelbe adni, Nils.

Furcsa beszéd ez. Még a hegyilakó, az utolsó ember, aki kölcsönözni akar tőle, az is oda figyel, félrehívja a vargát és mégegyszer megkérdezi tőle, hogy vajjon megkaphatja-e a pénzt.

Azt hiszem, segítenem kell rajtad, mondja Nils varga.

És múlnak a napok, nyugodt és szomorú Segelfoss élete, csak a boltban történik néha egy és más, itt gyűlnek össze az emberek és elmondják, ami a lelküket nyomja, még lobog a láng a kályhában és fényes a világítás, Theodor az egyetlen pénzes ember, megteheti, hogy sok lámpát égessen. Meg aztán hatalmas helyiség is az üzlet, Theodor tudta jól, hogy mit csinál, amikor az üzletet a régi bolt tőszomszédságába építette, egy szép napon kifűrészeltette a választófalat és így hatalmas, nagy üzlethelyisége lett.

Mit gondoltok, mibe került ez nekem? kérdezte Theodor mindenkitől.

Nagyszerű ember ez a boltos Theodor. A város nehéz időket él, de Theodor vígasztalás mindenki számára, mert ő hihetetlenül találékony és fáradhatatlan, újra meg újra az emberek emlékezetébe idézi magát. Szereti a fényűzést, de nincs komoly ízlése, nem tud jól válogatni és nem tudja megfelelő helyen alkalmazni a dolgokat, de mégis örömét leli a nagyzolásban. Most senki sincs a vegyeskereskedésben és ő zacskókat csinál, Theodor kisebb-nagyobb négyszögű gyári zacskókat tart raktáron és a zacskókon ott a neve. Mikor már minden zacskóról olvasni lehetett a nevét és ilyen módon még híresebb lett, az az ötlete támadt, hogy a neve mellé odabiggyeszti az üzletnek egy kis képét is.

Az én üzletházam illusztrált fényképe, szokta mondani.

Esténkint csak úgy nyüzsögtek az emberek a boltban. Arról beszélnek, hogy milyen sovány lett Baardsen az utóbbi időkben, szemmelláthatóan fogy, bizonyosan éhezik. Igen, igen, Baardsen ugyan lefogy, de tulajdonképpen ezzel is a maga javát szolgálja, mert előkelő lett és sápadt.

Aztán Juliusra terelődik a szó, hogy Florina szolgáló ott van a szállodában és, hogy ő lesz ott az úrnő, és háziasszony. Julius ugyan nem változott egy szikrát sem, de a menyasszonya ajándékozott neki egy hosszú pipát, amin egy gyöngysor van és a pipa mindig messzire kiáll a zsebéből és nagy mértékben növeli a szállodás tekintélyét.

Rasch ügyvéd is szóba kerül, arról beszélnek, hogy megválasztották képviselőnek és rövidesen fel kell menni a fővárosba, a stortingba. Programmjában a nyelvkérdés megoldása és az adók leszállítása mellett foglalt állást.

Elbeszélgetnek mindenről.

Időnként Theodor is közbevet egy szót és mindenki figyel a kijelentéseire, mert ő agyafúrt, mozgékony és ügyes fiatalember. És egy napon furcsa hirdetménnyel lepte meg az embereket, az üzlet falán, ez már magasabb kereskedelmi tudomány volt, a tőzsdei árfolyamjegyzék: Havre, okt 25. Kávé 71½. Irányzat nyugodt. Rio Janeiro, okt. 23. Váltó Londonra 10 9/64. Teherszállítás United States 52½. Santos, okt. 25. Irányzat szilárd. Heti szállítás Norvégiába. –. (Nincs adat.) Szállítás Sao Paoló belsejébe 66.000.

No, most láthatjátok a kávéárakat, mondta Theodor.

Nagyszerű! mondják az emberek és mindannyian szegények és alázatosak voltak, csak ő volt hatalmas köztük. És ebből ki lehet számítani a kávéárakat?

Theodor csak mosolygott, mintha játszi könnyedséggel le tudna győzni ilyen jelentéktelen nehézségeket.

De most aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Szegény Kopperud, szedő és szerkesztő, most ugyancsak rossz napok jártak a kis lapocskára, az előfizetők száma megcsappant és Rasch ügyvéd, mióta képviselővé választották, szintén nem látta elég érdemesnek, hogy továbbra is életben tartsa a lapocskát. Mit tehetett a szegény Kopperud? Boltos Theodor nem nehezítette meg a dolgát, ő nem vonta vissza a hirdetéseit, sőt a mai napon még egy új hirdetést is tétetett közzé: Irodafőnök kerestetik, ki a könyvelésben, német és angol levelezésben jártas, fizetés megegyezés szerint. Theodor Jensen, Segelfoss.

Ó, ez a Theodor most már a külföldön is akart üzleteket kötni. Ez volt a teteje mindennek! Senkise volt tisztában a hatalmával, az lesz belőle, hogy megveszi a malmot és Amerikából és a Fekete-tengerről kapja majd a gabonát és őrölni kezd, mint Holmengraa úr.

Theodor maga azzal adta magyarázatát a hirdetésnek, hogy a nyakára nőtt már a sok irodai munka és kénytelen lesz egy írógépet is beszerezni. No, lám, Holmengraa úr kikötőmestere állás nélkül volt és Theodor jól tudta, hogy ennek az embernek a reménytelen szerelme is itt él és ezért a kikötőmester aligha lesz hajlandó elhagyni Segelfosst. De hogy csak egyszerűen magához hívassa és csöndben alkalmazza őt, az Theodornak nem volt ínyére, ő azt akarta, hogy Segelfosson túl is elterjedjen a híre, hogy hirdetés is jelenjen meg az ujságban, hadd tudják meg az emberek, hogy az ő cégének egy nyelvtudással rendelkező irodafőnök kell. Eleinte minden lehető és lehetséges alkalommal felhúzta a lobogót, de akkor még kis ember volt ő, amikor ezt tette, valóságos gyerekcsínyek voltak ahhoz képest, hogy most külföldön akar üzleteket kötni. A kikötőmester jelentkezett az állásért és Theodor alkalmazta őt. Rövid tárgyalás után, minden kicsinyes okoskodás nélkül, elegánsan, mint egy nagy úr. Csak éppen – mérsékelt kezdőfizetés mellett.

Ole Johannak azt mondta:

Nem tudnád elhozni nekem sagvikai Bertelt valami ásatási munkára?