Part 3

Etelkának, aki német irodalmat hallgatott, épen George líráját kellett méltatni egy hazai folyóiratban. Megkérte új barátját, instruálja őt kissé. A fiú nem vette ezt kitüntetésnek, és professzori mozdulatokkal kezdett magyarázni.

Közben a szobalány elkapta előle a hideg húst. Ez pedig érzékenyen érinthette, mert a vacsoráért fizetni kellett.

Mindazáltal hősiesen lemondott a prózai visszakiáltozásról és megelégedett a bodzakompóttal.

Fönt az asztalnál a nagymester: Lilienthal indítványt tett egy kis kirándulásra a _Bohém_-kávéházba.

– Ha ugyan beférünk, – szólt Bukovina.

– Tudniillik nem a nagy Bohémba megyünk, az nem elég meghitt és igen is messze van, – magyarázta Ulrik Adolf

Vagy tizenöten felkerekedtek. Etelka Aladárt is előszólitotta, aki elbúcsúzott az úttól fáradt Zdenkától és mint rosszat forraló fenevad léptetett Karla mellett, észre sem véve, hogy Etelkánál helye betelt.

Végre is föltünt neki a velük lépést tartó göndör fiú és bemutatkozván megkérdezte: diák-e, tényleges-e és hogy volna-e hajlandó neki a német párbajozás módjairól egyet és mást elmondani.

– Csak apróságokat, részletkérdéseket, mert nagyjában tisztában vagyok a szabályokkal.

Megérkeztek a Bohém elé.

Az egészen kis fészek volt, benne pár asztal, a kasszánál a háziasszony maga trónolt.

Viruló, erősen füzött hölgy, akit terjedelmes felsőteste miatt Bukovináék kebelbarátnőnek hívtak. A leghosszabb asztalon a »föntartva« szó díszlett. Ez volt a Biedermann penzió törzsasztala. Valamennyien nem fértek el mellette. Etelka költőjével külön asztalhoz szorult, ahol zavartalanúl folytathatták George lírájának elemzését.

Egy cvikkeres úr leült a pianinóhoz és valcerbe kezdett.

– Two step, two step! – kiáltotta a szeplőske, és elhurcolta a beteg festőt.

Ingert is felállt Mayvel, és az asztalok között ide-oda tipegtek. Hely egyáltalán nem volt, úgy látszott ez nem is fontos.

Még többen követték példájukat, sőt maga a kebelbarátnő is, aki Bukovinát kérte föl. A cvikkeres mind tüzesebben csapta a billentyűket, de ő is, mint Bukovina, mindig ugyanazt játszta.

A nagy költő fent trónolt az asztalfőn, számoszi bort ivott, amiből a közelülőknek is jutott A többiek csak kávéztak.

A barna lé, a verklibe való utcanóta fel tudta hangolni a társaságot. Tréfáltak, nevettek, a nagy költő pedig elmesélte, hogy egy ilyen dáridó alatt írta első versét, amely festéket látott.

Etelka a berajzolt falakra bámult. A halvány tapéta sűrün volt teleművészkedve. Ingert exotikus figurái, Bertramnak, az amerikainak flamingószerű emberei és emberszerű flamingói nyújtóztak a falon mindenfelé; kubista apróságok, expresszionisták távlattalan csodabogarai. A rajzok csak olyat ábrázoltak, amit az ember természetben sohase lát.

Zwirn türelmetlenkedett, hogy Etelka annyi érdeklődést szentel a mások műalkotásainak. Ellensúlyozásúl kivette irattárcáját és felolvasta »Ifjúságom« cimű költeményét, amely így kezdődött:

»És ifjuságom mint a liliom, Amely gyengéd leánykezekre vár…«

A vers szép volt. A nagy költő is meghallgatta, mert Ulrik Adolf addig hadonászott kezében a fehér lappal, míg a Bohém érdeklődése feléje fordúlt. Lilienthal elkérte a verset, és megigérte, hogy az jönni fog valamelyik müncheni lapban.

Zwirn csaknem oda volt az örömtől. Úgy látszik, Karla jól sejtette, hogy eddigelé csak kiadatlan versei voltak.

Karla maga is elismerte, hogy a költemény csinos.

– Kedvesem, – szólt hozzá – úgy látszik, az ön feje belűl jobban hasonlít Georgehoz, mint kívül.

A nagy költő éjfél után álmosodni kezdett. Intett hogy telefonáljanak autójáért és távozott.

Közben Karla is ismeretségre tett szert.

Bertram, az amerikai, egy babaszerű nővel szokott mindenütt megjelenni. E hölgy messziről tizennégy évest mutatott, közelről legalább huszonhatot, azzal a kellemetlen benyomással szolgálva, hogy a fejlődésben visszamaradt, mint az elcsenevészített japán szobafácskák. Különben nem volt rút s a csípőn szorosan fekvő, onnan bő ráncokban aláomló, várkisasszony ruhája jól állott parányi termetén. Kedves színe volt a rikító lila, ilyen színben hollandi főkötőt hordott göndör, rövid fekete haján.

A babaszerű nőcske nem volt művésznő, hanem Bertramnak, az amerikainak menyasszonya.

Ma este Bertramon kívűl még egy ismerősével jelent meg, valami pompás, marcona fickóval.

A fiút Etelka, rövid kabátja, pörge kis kalapja, napégett bőre után gazdásznak nézte.

Kicsattanó egészsége, túlszolid viselkedése nem vallottak művészre. A fiú Karla mellé került, udvariasan bemutatkozott – a penzióbel ek ezt sohse tették. Beszélgetésük általánosságokról folyt, ami itt szintén szokatlan volt. A penzió tagjai csak arról fecsegtek, amit a perc könnyűsége eléjük vetett: Ingert ma gorombább, mint rendesen, a kávé nem forró, a szeplőske meg akar bolondúlni, úgy táncol és így tovább.

A kerekszemű fiút Ferencnek hívták. Micsoda becsületes, polgári név! Végül kiderült, hogy a fiú egy darabig Berlinben járt festőiskolába, jelenben pedig műfényképész. Franci mosolyogva utasította vissza a csodálkozást:

– Az ember póz nélkül is lehet művész. Mi köze a kabátomnak ahhoz, hogy mivel foglalkozom.

Karla megjegyezte:

– Igaz, de a művész öltözzék művészi izléssel, anélkűl, hogy tüntetne hagyományos külsőségekkel.

– Lássa, – szólt Franci – én mindjárt kitaláltam, hogy ön iparművésznő. Természetesen a ruhájáról.

– Feltűnő?

– Mindenesetre még Münchenben sem közönséges.

– Szerencsére itt nem kockázat az egyéni ruha. Magdeburgban egyszer megkergettek az utcagyerekek.

– No igen. Nem mindenkinek van érzéke az efféle iránt. De hát utóvégre az ember nem a közönségért, hanem a maga örömére hordja az ilyen alkotásokat.

Karla aranyporszínű, egyetlen darabból szabott, a nyaknál pávaszemszerű hímzéssel díszített reformruhát viselt ma. A hónaljtól alá egy vonalban omlott le a ruha, és így épen nem mutatott karcsúnak.

– Hol fog műtermet nyitni? – kérdezte Franci, figyelmesen vizsgálva Karla toalettjét.

– Egyelőre sejtelmem sincs.

– Semmi esetre sem Magdeburgban.

És Franci elmosolyodott.

Karla összerántotta homlokát:

– Ami azt illeti, nem félek, hogy nem boldogulok. Azt hiszem, igaza van Biedermannak, hogy aki a férfiak élvhajhászatára, vagy a nők hiúságára alapítja üzletét, az mindenütt megél a világon. Igaz, hogy a mi úttörő munkásságunkat, amely a nőnek új színt, új körvonalat akar adni, még nagyon kevéssé méltányolják. Képzelje, a házigazda példáúl krumplitechnikának hívja az én művészi irányomat, amiért az kizárja a fűzőviselést és fölöslegessé teszi a darázsderekat.

– Biedermann? – Franci legyintett. – Ő nagyszerű üzletelveket hozhatott haza Amerikából, de honnan venné a művészi érzéket?

– Mindenesetre eleget hallhatott, láthatott a lakóitól.

– És ön kisasszony tanult-e valamit azoktól?

Karla nevetett.

– Igazat megvallva, nagy csalódás volt az nekem, mikor én ide jöve, azt vártam, hogy hallani fogok komoly elveket, elméleteket a penzióban. Ha csak vitatkoznának valamiről!

– Látja, én is jártam régen Biedermannhoz. Ugyanilyen reményekkel. Rájöttem, hogy ott nagyszerűen lehet az időt, az egészséget elfecsérelni, de valami okosat ott még soh’se hallottam. Ennek az örökös táncnak, ünnepségnek egy a következménye. Az emberek elernyednek, ellustulnak, szellemileg lezüllenek. Szóval _elsvábingolódnak_. Higyje meg, a Schwabing több tehetséget ütött agyon, mint a hányat kifejlesztett.

– Ön nagy pesszimista. Lássa, én rengeteget haladtam, amióta itt vagyok.

– A nők kitartóbbak… meg aztán – bocsánat – ön túl van már a legveszedelmesebb koron. Azt hiszem, ön megvan…

– Huszonhét éves vagyok.

– Nos, gondoltam. De lássa, ma például, tanúja voltam az állomáson egy jelenetnek. Biedermann és a főkolomposai fogadtak egy önnél tiz évvel is fiatalabb leányt. Pláne, mint hallom ausztriait, ahol a leányokat selyemszalagon járatják. Itt ugyan föl nem ügyeli senki, hozzá még túlságosan kicsinosítva jár, ahogy viszont nálunk komoly foglalkozású leányok alig. És én láttam már Drezdából, Lausanneból féltve a világba küldött leányokat itt elsvábingolódni, örökös mulatozásban testileg, főleg azonban lelkükben tönkre menni. Nézze meg May-t…

– Zdenka barátja igen derék fiúnak látszik, – szólt Karla Aladárra mutatva, aki egész este szótlanúl kevergette, hajtogatta a híg fekete kávékat.

A társaság lassankint szedelőzködött és fölkerekedett. Ki-ki maga fizetett magáért.

Az ajtó előtt Bukovina meghívta a társaságot magához teára.

Miss Northon, Ingert és May, meg két kis diák fogadták el a meghívást.

A többiek erre-arra széledtek a teljesen kihalt csak felényire világított kongó utcákban. Etelkának a költő karját ajánlotta, miután sikerűlt Aladárt is Bukovináékhoz tuszkolnia.

A fiú váltig erősítette Alinak, hogy okvetlen látni kell, mint főzi Bukovina a teát, mint szűri át egy rongyon, ami a rossz nyelvek szerint valaha zsebkendő volt. Ő maga azonban nem volt kiváncsi e látványosságokra.

Lerázta Alit, aki belátta, hogy Etelkánál fölöslegessé vált. És így Ulrik Adolf hazakisérte a lányt.

Karla ellenkező irányba, a városból kifelé indúlt, Franci kiséretében. Bukovina megbökte Bertramot és utána mutatott az éjszakába vesző pároknak:

– Alighanem új filmeket kapunk.

Filmnek nevezték a penzióbeliek a fordulatos szerelmi históriákat.

IV.

Az ébredés másnap a temperamentum és lelkiismeret szerint igen különböző volt.

Bukovina férfivendégei ott virradtak nála, és fölették, fölitták a fiú készleteit utolsó kortyig, morzsáig. Az ablakra ráhúzták a függönyt, hogy sötét legyen, mert csak a lámpafény tartotta őket hangulatban. Közben Bertram hazafutott rumért és grogot főzött, a két kis diák pedig cigarettát szállitott.

Nyolc órakor Bukovina ajtót mutatott a társaságnak, hogy aludhassék.

Eszébe jutott, hogy délelőttre oda igérte műtermét egy asszonyismerősének. Illő volt kótyagos fejjel elébe nem állítani, hát bevonúlt az alkovba Ruhástúl terűlt az ágyra és az ajtót magára zárta. Előbb azonban a kamra ajtajára a következő cédulát függesztette:

»Tilos zörgetni. A horkoló én vagyok. Brikett nincs, kérem fűtsön a tűzgyujtó fakötegekkel. Költsön fel egy órakor.«

A fiatal svéd asszonynak, akit Bukovina várt nem volt műterme. Nem még olyan szobácskája se, amiben egy festőállványt föl lehetne állitani. Az asszony nem jutott szobához Biedermannál, másutt pedig nem akart lakni. Igy aztán beköltözött az »azbeszt kuckóba«. Ez hat-hét lábnyi kamrácska volt a ház egy zugában, ahol hajdan az épitkezéshez szükséges azbeszt állott, innen volt a neve. Jelenben egy vaságy, egy asztalka – mosdó, dolgozó- és ebédlőasztal egyben – állott benne és rengeteg rossz esernyő, ami évek során ott felejtődött a penzióban. Ide vonúlt a menyecske, míg lakás üresedik. A napot úgy is az akadémián, az ebédlőben, vagy műteremmel bíró barátainál töltötte.

Tiz óra tájban csakugyan feljött Bukovinához, elolvasta a cédulát és aztán mintha otthon volná, tüzet rakott, előszedte az állványt és délig pingálta a tájképet, amin egyelőre csak három színnel volt szabad dolgoznia: a fák méregzöldek, a napsütés gummiguttisárga és az árnyék lila volt.

A Bukovina skálaszerű hortyogása kisérte az asszonyka művészi izgalmát. Egy órakor a svéd nő dilemmában állott Bukovina ajtója előtt. Zörgetnie tilos, de viszont föl kell költenie a fiút. Hogy lehessen ez?

Kopogott először halkan, de az nem segített. Aztán erősebben, amire Bukovina hortyogása megszünt.

– Ezer köszönet, – kiáltotta ki, és mire az asszony összepakkolta holmiját, a fiú már meg is jelent. Persze öltöznie nem kellett.

Megindúltak a penzió felé ebédelni.

Etelka korán ébredt és sokáig tünődött az ágyban affölött, mit szólna a tegnaphoz Albert, a titkos vőlegény?

Elhatározta, hogy munkában keresi a vezeklést. Fölkelt hát és egész napra az egyetemi könyvtárba zárkózott, ott pedig falva falta George költeményeit. Holnap nekifog az idevágó irodalom összeállításának…

Aladár reggel ballagott haza Bukovinától. Egy csöppet aludt és úgy tizenegyre járt, mikor kinyitotta szemét, természetesen katzenjammer nélkül, mert az egész mulatság úgyszólván alkohol nélkül folyt le.

Aladár az ágyból fürdőmedencéjébe lépett, aztán becsengette a szobalányt, hogy perc alatt rendet teremtsen. Asztalára drága konyakot, havannákat rakott, így várta Zwirn Ulrik Adolfnak tizenkettőre igért látogatását.

Az meg is jelent, fekete cutavay-ben, ingén az átfűzött fehér-kék szalaggal, fejében a lapos diáksapkával, amire nézve igaza volt: az nem emelte Ulrik Adolf fiziognómiáját ellenben igenis a bátorságát, sőt a tekintélyét is.

Miután töltöttek és füstölni kezdtek, Ulrik Adolf egy kényelmes székben nyársatnyeltként ülve közölte Alival, hogy a német diákszokások szerint egy párbajsegéd is elegendő, és hogy ő ezt a tisztet magára vállalja.

Ezután autóért telefonoztak, mert ez ad nyomatékot a fellépésnek. Ulrik Adolf belevágta magát és Bispinck lakására hajtatott.

Feszesen jelent meg az egyszerű, könyvvel zsufolt hónapos szobában. Az iróasztaltól magas, rózsás arcú aranyszőke fiú lépett elébe, olyan szíves mosolylyal, mintha születésnapi gratulációt fogadna. Ulrik Adolf visszautasította a fölkínált széket és előadta küldetését a »Comment« formái szerint. A rózsás fiú ezt is mosolyogva hallgatta, majd pedig így felelt:

– Uram önöknek teljesen igazuk van. Unokanéném, illetőleg annál ő nekem sokkal távolabbi rokonom, szóval az ő eljárása több, mint nem szép volt de tekintve, hogy én vívni csak épen hogy tudok, és hogy a sértett kisasszonyt szívesen megkövetném, annál is inkább, mert nemsokára szigorlatozom és így minden percem drága, tehát azt kérdem, nem lehetne-e az ügyet békésen elintézni?

Ulrik Adolf megijedt, hogy a dolog elsimul, amit pedig ő fontos és veszélytelen szerepében igen élvezett.

– Szóval ön nem áll elibe a fegyvernek, – jelentette ki rövid, megvető hangon. Tagja ön valamely diákegyletnek?

– Nem vagyok, nem is voltam, tehát nem kell félnem, hogy kizárnak. Én csak őszintén szólva, egyszerűbbnek találnám…

– Uram, nem vagyok kiváncsi a párbajról szóló véleményére. Ulrik Adolf ezzel átnyújtotta Ali névjegyét, és este hatra tűzte ki a válasz határidejét. Azzal fagyosan elköszönt.

Az ingyenkocsizás közben pedig új költeményeken töprengett, egy cikluson, aminek címe »_A puszták lánya_« legyen.

Este hatkor Alinál volt és előadta, hogy Bispinck nem tud jól vívni, majd fogadta az ellenfélnek segédjét, egy ép oly szolid, ép oly szőke és rózsás fiút és fölényesen adta tudtára annak, hogy mivel képviseltje gyatrán vív, Ali elnéző iránta: kard, első vérig, lesz a föltétel.

Közben Ulrik Adolf curaçao-val csillapította megvetését. Megállapodtak egy vívóiskolában, ahová Alinak kulcsa volt, s ahol az efféle dolgok általában lefolytak. Innen került ki a legtöbb ama sebesültek közül, a kik az egyetemen úgy hemzsegtek, hogy az ember kórházban képzelhette magát.

Másnap reggel nyolckor Ulrik Adolf autón ment orvosukért, onnan Alihoz, és aztán valamennyien a küzdelem szinhelyére. Bispinckék már készen vártak.

Az ellenfelek nekivetkeztek. A két orvos kirakta a kötszert, szeszbe dobta a csipeszeket, késecskéket és más furcsa szerszámokat.

Ulrik Adolf számolt.

– Egy, kettő, három, indulj!

Néhány perc is elmult, de egyebet nem hozott, mint Ulrik Adolfnak a nem várt meglepetést, hogy a békésszándékú Bispinck kitünően vív, épp oly kitünően, mint Aladár. Tehát mégsem gyávaságból szabadkozott a párbaj ellen.

Most egy új összecsapás – Ali szemét valami melegség vakítja el. Homlokát gyengén karcolta Bispinck kardéle.

– Azt mondta, hogy nem tud vívni, csak hogy vigyázatlanná tegye barátomat – gondolta Ulrik Adolf és villámként rontott a két viaskodóhoz.

Nyilván azt hitte, hogy Bispinck tovább akarja folytatni, holott az, Ali szemét látva vérbe borulni, megrettent és ellenfeléhez közelebb lépett.

Hogy mint történt a többi: arra tisztán egyik sem emlékezett. Bizonyos, hogy a kardot hirtelen alábocsátó Bispincknek szándéka nem lehetett Ulrik Adolfot bántani, viszont az is kétségtelen, hogy a kard annak erősen előugró orrát találta, oly szerencsétlenül, hogy hegyét csaknem lekanyarintotta. A boldogtalan párbajsegéd száját elöntötte a vér.

A seben másként nem állt a kötés, csak úgy, hogy az orvos fekete selyem tölcsért varrt két kis kötővel; a tölcsért Ulrik Adolf orrára huzta, és a szalagokat a füle felett vezetve, hátul megkötötte. Ezt látva, Alit csak Ulrik Adolf sápadtsága tartotta vissza a nevetéstől.

A póruljárt fiú suttogva kérdezte az orvost, ha, vajjon a forradás megfogja-e rontani arcának gótikus jellegét

– Szó sincs róla uram. Nyolc nap alatt minden rendben lesz.

Ulrik Adolfnak eszébe jutott Etelkának tett igérete, hogy másnap a könyvtárban lesz. Hiúságát rettentően bántotta a fura kötés. Meg volt győződve, hogy a tegnapelőtti hatást le fogja rontani a puszták leányánál. Ez jobban kínozta a testi fájdalomnál is, és most már sem az újból való autózás, sem Ali konyakja föl nem vidította.

Odahaza elővette von Aue »Szegény Henrik«-ét, aki rút betegsége mellett is önfeláldozó szerelemre akadt. Ez némileg vigasztalta és csillapította irígységét is, amit Ali homlokkötése keltett föl benne. A puszták fia átkozottúl csinosan és megható módon szenvedőn festett a fekete selyemkendővel; Istennek hála, hogy Zdenkának udvarol…

A kávédélutánt követő nap reggelén Karla a szokottnál későbben kelt. Ő naiv volt, a huszonhét éve ellenére. Egész éjjel Francira gondolt és egyre csinosabbnak találta őt. Nem sokat kapálózott az érzelmek hirtelen ottermése ellen:

– Tetszik nekem, mondogatta magában, legalább is tudna tetszeni, amilyen a penzióban egy sincsen. De Etelka, hogy épen azzal a szőke négerrel mutatkozott egész este! Hogy figyelt a nagyhangú beszédeire! Sőt komolyan jegyezte is azokat…

Karlának ez nem fért a fejébe.

Aztán újra Franci jött eszébe: kerek, sötét szeme, tele ajka, kedves fiús mosolya… ők karonfogva ballagtak haza, a városon innen, a holdfényes őszi kertek között. Milyen édes volt, milyen szerény, mily figyelmes, hogy Karla mindig a sártalan úton menjen.

Az átábrándozott reggeli lustálkodás után Karla tizenegy órára ért fel az iskolába, ahol keramikát tanult.

Az iskola magánintézmény volt és egy Schwabing-beli ház teljes negyedik emeletét töltötte ki. Sok szellős, erősen világos, de függönyökkel eltompítható teremben festett, mintázott, gyúrt, égetett ott a világ minden végéből összeszűrt zsenisereg. Az iskola természeti osztályában, a túlfűtött tantermekben meztelen alakok ültek, álltak, guggoltak és terpeszkedtek, a tanulók pedig körben állva rámáik előtt, tüsszögve a porzó szénfelhőben, vázoltak és mázoltak roppant ambicióval, vagy lusta nemtörődéssel.

Az iparművészeti osztályban az ifjúság nyakig agyagosan forgatta korongjait, a batikolók szines gummikeztyűben kavargatták festékeiket.

Karla most únta a koronghoz ülni. Eszébe jutott, hogy a belépési díjon, az ötven mrákahavi tandíjon, modell-anyag- és eszközdíjon, a liftpénzen, (lift nem létezett, de volt valaha, mikor az iskola más házban virágzott) a házfelügyelői kapujárulékon és postásdíjon kívül ő könyvtárdíjat is fizet. Illő tehát egyszer a könyvtárba is benézni.

Ott alighogy belemerült a »Moderne Kunst« legfrissebb számába, az ajtón valaki beszólt:

– Kisasszony, itt a mester!

Ez hallatlan volt.

A mester nyolc napban egyszer szokott megjelenni, s most hetednapra vizitál.

A természeti osztályban a zúgás szünetelt és a mester gúnyos, lágy hangját lehetett hallani:

– Nem, Gross kisasszony, modellünk nem golyvás… Hohó, előbb tessék rajzolni tudni. Anatómia, anatómia, jöjjön el a te országod –

Karla a cserépgyártók közé ugrott és dolgozni kezdett. Mintegy félóra mulva ott is megjelent a mester, jobban mondva ezermester, aki az iskola mindkét részét kitünő karban vezette, anélkül, hogy hetenként egy délelőttnél többet szentelt volna annak. Egyetlen szóval, rámutatással világosságot gyújtott a tapogatózók fejében.

Az volt az elve, hogy a jó mester sohse zaklatja tanítványait; magára hagyja őket, hogy önállóan keressenek, különben mit sem ér a tanítás.

– A magyarázat ne előlegezett igazság, hanem a tanítványban kialakult kérdésre való felelet legyen.

Eszerint nem járt be csak hetenkint egyszer az iskolába, mikor némelyik szomjú művészke már majdnem toporzékolt, hogy nem tud haladni.

A délelőtt végül is lefolyt, délután pedig Karla batikolni akart. Neki fogott ugyan, de a viaszt mind rossz helyre csepegtette, amin aztán segíteni nem lehetett. Végre is abba hagyta, és tele dobva kályháját brikettel, csak a rácsot csapta rá, hogy a szoba vörös fényben ússzék.

A kora violaködös müncheni este elfeküdt a mezőkre, de Karla nem kivánt több fényt. Csak a szamovárt gyújtotta még meg a muzsika kedvéért, azután elfutott a legközelebbi hentesboltba és ott kedves csemegéjét, a fehér virslit kérte. Fölpakolt belőlük, vett hozzájuk a péknél rozskenyeret és haza érve, éppen a teát akarta kiönteni, amikor kopogást hallott, amelyet várt, és amely mégis olyan szívetriasztóan meglepő volt.

Franci jött, ugyanabban a rövid barna kabát ban, pörge kis puha kalapban, szemében kedves bocsánatkéréssel. Ma nem volt sok dolga. A szürke idő távoltartotta a forgalmat a műteremtől, azért jött már ma, mert holnap, holnapután esetleg nem ér rá.

– Ha még nem uzsonnált, szívesen látom egy csésze teára. Orosz tea, valódi.

Azzal Karla forró vízbe dobta a kis fehér gömböcöket, kenyeret vágott, csészéket szedett le a polcról, kedves, barna babacsészéket és kiöntötte az aranyszínű teát. Leültek egymással szembe, s neki fogtak az uzsonnának

Franci a művészetéről beszélt. Csak néhány képet hozhatott, legszebb fölvételeiről nincs még levonata. A műterem, amiben dolgozik, arcképekből virul; de nagyobb művészi feladatot szolgál tájfölvételeivel. Ő maga napokig bolyong a Starnbergi-tó körül, még eddig föl nem vett részletszépségek után kutatva.

Uzsonna után lámpát gyújtottak, megnézték a nagy sötét lapokra fölragasztott kis képecskéket. Volt köztük egy különösen hangulatos: végtelen, kákával benőtt mező, amin át, elveszve a sásban, alig mozduló ár hömpölyög. A vízre óriás, göthös fűz hajol, és sehol egy élő lélek.

– Micsoda melancholia van ebben a képben, jegyezte meg Karla.

– Ez szülőföldemről való. Az északnémet pusztáról. Ért-e ön alnémetül?

– Egy keveset.

– Mert elhoztam Reuternek, a mi költőnknek egy művét. Ha megengedi, föl fogok olvasni belőle.

– Nagyon jó lesz. Amit nem értek, azt majd megmagyarázza.

– Meglátja, szeretni fogja Reutert. Ezek a délnémetek alig ismerik.

Franci föllapozta a könyvet. Röviden elmondta a tartalmát: a két falusi szerelmes történetét, a kik a földesúrtól nem kapnak telket házépítésre, és nyomorultul elzüllenek.

A vers a leány pusztulásáról nagyon szép volt: a tóról szólt, ahová a leány belehalt, a vizirózsákról, amik tavaszról-tavaszra nyílnak és a felkúszó holdnak évről-évre elmondják, hogy itt egy emberszív szakadt meg.

Franci hangja elakadt.

Karla maga is könyben volt. Aztán egymásra néztek és mintha nem tizennyolc óra, hanem tizennyolc év óta ismernék egymást.

Ismét teáztak és halkan, sokáig csevegtek annyi bizalommal, annyi bensőséggel, képekről, utazásaikról és olvasmányaikról, apró cserépvázák stílusáról, csak épen egymásról, csak épen a multjukról és a jövőjükről nem. A jelen olyan szép volt, olyan édes, olyan gyöngéd, hogy nem volt szükség sem emlékekre, sem tervekre. Egy kis zsibárustól összekerült fészek, egy csésze illatos tea, egy szép könyv, szép képek; a »te meg én« költészete: ez volt a földi paradicsom, a bűn és vágyak nélküli.

V.

A tél végül is beköszöntött, először lucskos esővel, fojtó köddel, azután bő, puha hózivatarral. A füstlepte házak fehér bársony sipkát, prémet kaptak, a dróthuzalok zuzmarától vastagodtak láthatóvá a légben. Ez új öröm volt, új ok a mulatságra, flirtre. Az utcán korcsolyák csörömpöltek, kötött gyapjúholmiba öltözött fiúk, lányok hátukon vitték a szánkót, a hócipőt, és naponként elvándoroltak a hegyekbe téli sportra.

Ali pompás svéd szánkót vásárolt és eszkimó toalettben állított be a párbaj utáni napon a penzióba. Büszkén léphetett Zdenka elé, hogy vére hullásával mosta le az őt ért méltatlanságot.