Part 2

– Helén Northon – suttogta az, most már párjáról lebontakozva, kissé magához térve.

Erre furcsa dolog történt. A rendőr pillanatig rámeredt a jelmezében csaknem fölismerhetetlen, víziószerű leányra, lecsapta a ceruzát, fölállt, letépte bajúszát, bozontos szakállát.

Általános lett a nevetés.

– Szépen csináltad, kitünően csináltad, Bukovina!

Egy hosszú, szőke amerikai odament, majd szétnyomta a kis festő kezét az örömtől! Hogy megijedtek, jaj, de hogy

– Hamar, inni rá – szólt a házigazda és csengetett a bowles kancsókért.

– Ezért tetette magát egész héten, hogy a foga fáj, hogy nem jöhet. Bizony Isten, kitalálhattuk volna

Bukovina egy árnyalattal sápadtabban húzódott félre.

– Nohát csak rúgjátok!

Miss Northon odalépett hozzá:

– Mily kedves, hogy mégis itt van, kérem, táncoljunk együtt.

A kis rendőr egyszerre kiderült és elkavargott a többi közé.

Aladárnak eszébe jutott amit Etelka bízott rá, hogy járjon végére, ott van-e és hogyan hívják a képtárban megismert hölgyet. Akkor ki is találta, hogy melyik lehet az: egy indiai királyleány, aki hatalmas testén fehér muszlinlepleket, térdig érő Tiziánvörös hajpalástján arany pántokat hordott és meglehetősen magánosan ült a zongora melletti sarokban.

Aladár hozzá lépett és bemutatkozott. Jól következtetett: a hölgy csakugyan Karla volt.

– Miért nem hozta el barátnőjét?

– Ő azt akarta, hogy előbb itt kémszemlét tartsak.

– Nos és elfogja-e most már hozni?

Aladár zavarban volt, de Karla nem is várt feleletet.

– Ismeri a háziurat? – kérdezte.

– Csak most volt szerencsém megismerni. Érdekes ember.

– Igen. Egyszer eltűnt Amerikába. Egy csomó pénzzel és új gondolatokkal tért meg. Például azt mondja: az elbukott nem elítélendő, csak az, aki nem tud újból fölkelni. Furcsa legény. Semmi szüksége sincs erre a penzióra, és a legtöbb penziós nem is fizet soha.

– Talán a Maecenást játsza Biedermann ur?

Karla vállat vont.

– Inkább azt hiszem, mulatni akar. A szolíd lakóit ki nem állhatja, legalább is nem törődik velük.

A háziúr épen arra ment el.

– Mához egy hétre kávédélután van. Legyen szerencsénk akkor is – szólt nyájasan Alihoz.

– Tudja mit? Akkor hozza el a barátnőjét is – fűzte tovább Karla a tervet. Van egy csomó orosz teám, Rigából hoztam, mert tudja, a német tea festett víz.

A tánc elszűnt és a háziúr ablakot nyitott. Senki se vonult el, senki se félt a meghűléstől. Csak Aladár lépett fel Karlával egy másik, emelvényes kis szobába.

– Tudja hol vagyunk? Ez a Balkán. Csupa odavalósi ült itt egyszer, azóta úgy hívják. Különben mit szól a Biedermann helyiségeihez?

– Nem mondhatom, hogy hétköznapiak. Az ember nem tudja kitalálni, minek voltak eredetileg szánva.

– Azt már hiszem – szólt Karla nevetve. – A hasznavehető szobákban a lakók tanyáznak, ezek itt pedig a régi gazda istállója voltak. A fölemelt kis szobák, úgy gondolom, a kertész meg a lovászlegényé, a táncterem, ami különben egyszersmind ebédlő, a lovaké volt. És mégis, nemde, egész hangulatos itt minden?

Ali is úgy találta, hogy az ócska pianinó, a csonttól itt-ott megfosztott billentyükkel, amik Bukovina hiányos fogsorára emlékeztettek, a Biedermeyer-diván, a tengerré festett fal, a hajólámpák félhomálya, az udvarra néző üveggel berakott oldal – mindez nem volt romantika nélkül való. A társaság pedig legalább első látásra, gondtalanul itta az élet kelyhét és oly jólelkűen volt vidám.

A háziúr egy kis asztalnál szünet nélkül töltötte a bowlet, a szobalányok hordták a feketekávét és a feketeszőlővel dúsan töltött kalácsot.

Most már kezdtek egyes alakok is kiválni Ali szeme előtt.

Mindjárt Ingert. Óriás, rendkívül vékony fiú volt, kómikusan kicsiny fejű. Arca halványsárga, szeme zöld és bizonytalan nézésű, hosszú, fénytelen fekete haja olyan dús, mintha paróka lenne. Amilyen rút volt, olyan rajongással csüggött rajta egy alig tizenhét éves nagyon szép leány. Ingert megállott és kurtán elengedte párját:

– May, én most inni akarok.

A leány fölvetette vadul tündöklő szemét, alig akart leoldózni a fiú karjáról, az pedig megfordult és gyorsan ürítette le a poharakat.

– Ki ez a gyönyörű teremtés? – kérdezte Ali.

– Amerikai, állítólag festeni tanul. Az a féljapán úgy bánik vele, mint a kicsi kutyájával. Én különben azt hiszem, ez a leány beteg. Mintha öröme telnék benne, hogy az előtt az ember előtt megalázza magát és éppen mikor mindenki látja.

Most Bukovina a zongorához ült és valami mazurkába kezdett, az egyetlen darabba, amit zongorázni tudott.

– Two step, two step! – kiáltotta egy rút, szeplős, kis piros burnuszos leány és maga kért föl egy göndör, barna hajú szép fiút. Az kelletlenül állt föl vele, sötét szemével a mennyezetre nézve szüntelen. A fiú nem volt jelmezben: kopott barna bársonyruhát viselt. Teljesen meztelen nyaka gyengéd elefántcsontszínű volt.

A rút, tépetthajú leány rajta volt, hogy valami szikra kis jókedvet csiholjon párjából. Ali hallotta, hogy meghívta másnapra magához irodalmi délutánra, – ott lesz egy új tehetség is, felolvas még kinyomatlan költeményeiből.

Úgy látszik, Karla ismerte az új tehetséget, mert sietett megjegyezni:

– Valószínüleg annak nincsenek is másfajta, mint kinyomatlan költeményei.

A sápadt fiú megígérte, hogy elmegy, de hamar megköszönte a táncot. És leült egyedül egy sarokba, némán bámulva a füstben kóválygó párokra.

A cserbenmaradt szeplős leányka hirtelen fölfedezte Alit és bemutatkozott neki, a nevét azonban teljesen érthetetlenül hadarta el.

Többé aztán el sem akarta ereszteni áldozatát, hanem szüntelenül beszélt neki, a Tonhalle legutóbbi hangversenyéről, az expresszionisták tervbe vett kiállításáról, utazásokról és minden képzelhető művészi eseményről. Ali eleinte el volt ragadtatva új barátnője világraszóló műveltségétől és titkon összehasonlította őt a nyárspolgárias Etelkával. Végül mégis megunta a fecsegést és a zongorához ült, mint holmi bennszülött penzióbeli és mikor Bukovina haza indult, fittyet hányt neki.

– Ej, dehogy megyek még.

Kimondhatatlanul jól érezte magát és az utolsókig maradt.

A füstben kóválygó tarka táncosokra lassan sápadt be a hajnal. A gyertyák nagyot pislantva rendre aludtak ki a lámpásokban. A hölgyek rég eltávoztak és a szobaleány seperni akarva, egy-egy alvó fiút vert föl a fal mellett kúszó padokról.

III.

A kávédélután napjának ebédjén Biedermann egy levelet körözött a penzióbeli asztaltársaság között. Egy új lakó tudatta ama délután négy órájára való érkezését. Valami tapasztalat an kis csirkeleány lehetett, Prágából jött állásba, kézimunkatervezőnőnek. Az üzlettulajdonosnő, aki szerződtette, ajánlotta neki a penziót. A levél kérelem volt a háziakhoz, hogy jöjjön valaki elibe a főállomásra és így végződött. »Ismertetőjel csíkos amerikai felsőkabát, rajta ibolyacsokorral és fehér prémsapka.«

A háziúr ezt furán értelmezte:

– Hölgyeim és uraim, – szólt – kérem szíves és minél számosabb megjelenésüket az állomáson. Bukovina gondoskodni fog ibolyacsokorról, hogy meg legyen az ismertetőjelünk. Mister Bertram ide fogja adni a csíkos felsőjét, Karla kisasszony pedig a jegesmedve-sapkáját és segít Ingertnek az öltözködésnél.

– Sajnos, én nem mehetek, vendéget várok – jelentette ki Karla.

Félóra mulva elindul a csapat. A háziúr vagy tizenöt törzsvendéggel, közrefogva Ingertet. A groteszkül rút hórihorgas fiúnak rövid volt a kabát, az orosz sapka alól szénfekete fénytelen haja hihetetlenül dúsan sarjadzott alá és keblén az ibolyacsokorral olyan farsangi figura volt, akit bárhol másutt a világon lefülelnének.

Éppen hogy megérkeztek a főállomásra, a vonat már morgott messziről Az egész csapat hátrahúzódott, csak Ingertet tolták előre.

A vonat berobogott. Egy másodosztályú kupé ablakán bájos leányfej hajolt ki.

– Hordár, hordár!

Aztán az egész alak megjelent az ajtóban: a csíkos felső, a nagy, éppen nem útra való gyönyörű hermelinsapka és a művirágcsokor a kabát hajtókáján. A leány szeme keresni látszott valakit és e pillanatban Ingert ugrott elibe. Kebléről a csokrot letépve, elibe tartva, éneklő hangon szavalta:

– Isten hozta!

A bájos jövevény visszatántorult. El nem tudta képzelni, ki ez itt ebben az öltözetben, amely önnön ruhájának karrikaturája. A fiú macskaszerű arca, felhúzott ajka mögött kivillanó foghúsa oly visszataszítónak hatott, hogy a kis prágai Zdenka egyszerre azt hitte, vagy az ő szeme káprázik, vagy a levele jutott illetéktelen kezekbe.

Szerencsére e percben az egész csapat elősereglett. A háziúr bocsánatot kért a tréfáért…

Ugyanez órában érkezett meg Ali és Etelka a Biedermann-penzióba.

A fiú bölcsen elhallgatta multkori rémületét a lány előtt. Megkereste őt az egyetemen – mert Etelka lakása tabu volt előtte – és addig unszolta, míg a leány beleegyezett a közös kirándulásba.

A Biedermann-ház nappal oly más benyomást keltett. A vadszőlőindákkal befutott kerítés, a házat körülölelő kert, a tornácra kivilágló fehérbabos mullfüggönyök Etelkát hazai falusi kúriákra emlékeztették.

De hogy hol kell bemenni, azt föl nem bírták fedezni. Végre is zörgettek Karla ablakán és az elibük sietett nyitni.

Karla a Biedermann-ház egy földszintes szobájában lakott, kedves, barátságos fészekben. A két ablak régimódin ráccsal volt védve, a falon másfél méter magasan sötétvörös zsákvászon, tarka pántlikával, fehér szegekkel fölverve. A bútor valami zsibvásárról került, de valódi Biedermeyer volt, sárgásbarna, fényes, politúros. Legszebb volt az íróasztal, a világos fában sötét berakásos, vagy húsz apró kis fiókos, lecsatolható irótáblás.

A falon kis polcon teásedények és virágvázák álltak. Mimózaillat szállongott a levegőben, a kommódon tarka holmik, Karla elkezdett munkái halmozódtak.

A szoba kisebb volt, semhogy valaha teljes rend lehetett volna benne. A szétheverő holmik még meghittebbé tették, a végtelen mezőkre néző ablakokból tiszta fény áradt be.

Ilyen volt mindenik Biedermann-féle szoba és a lakók szerint mégis oly elütő. Mert voltak itt írók, akik könyvekkel, szobrászok, akik agyagfigurákkal és Délnyugat-Afrikából hazatért hivatalnoknők, akik oroszlánbőrökkel, szerecsengyöngymunkákkal gazdagították szobájuk hangulatát. Mindenki igyekezett környezetére rányomni egyéniségét és ez némelyiknek a kómikumig sikerült.

Alig telepedtek meg Karla vendégei, az ajtó fölnyílt és a háziúr lépett be, karján Zdenkával.

– Új barátnőt hozok, Karla kisasszony, kérem, legyen segítségére, hogy megszeresse itten.

Úgy látszik, Biedermann ezzel a szolíd társasággal akarta ellensúlyozni a vonatnál történteket.

Zdenka alig lehetett egy félórája itt, de már fölfrissítette úti külsejét. Arca mosdástól, friss púdertől volt üde, ajka nem egészen természetes piros, homlokbavágott haja kétoldalt művésziesen fürtözve. Gazdagon, színesen hímzett fehér blúzt, gombos, rojtos, berakott szoknyát, világos harisnyát és csattos kivágott cipőt hordott; parfőmje kicsit túlerősen érzett, mint azoké, akik állandó használattal maguk érzéketlenekké lettek a gyöngébb illatárnyalatok iránt.

Zdenka nagy, aranyoszöld rózsabogár-szeméből ártatlan érzékiség, ábrándosság sugárzott. Hamar megbarátkozott, kivált Aladárral, akinek mindjárt elcsevegte, hogy milyen volt a búcsú vőlegényétől, aki hadnagy és aki sírt az állomáson. Hogy ő, Zdenka, már készül is miatta kikeresztelkedni, de még nem esküdhetnek meg, mert meg kell várni a főhadnagyi rangot. Addig Zdenka itt lesz, mert hugai vannak még otthon és ő élni akar a diplomájával.

Ezalatt Karla megmutogatta legújabb alkotásait. Elmagyarázta, hogyan csepegteti be forró viasszal a kelmékre rajzolt mintát, hogy mártja azt festékbe Voltak gyönyörű lámpavédői, sötétlila alapon halványsárga, piroskelyhű rózsákkal; vörösbogyós nyakkendői, csíkos óriás vállkendői, amiket az utolsó színbe kellett még beavatni. Karla általában szerette a vörös, sárga és barna színeket és míg ezek jóleső, melengető színhatását magyarázta, hirtelen Etelkára pillantott:

– Maga lehetetlenül öltözik.

Etelka megütődött, annál inkább, mert öltözéke, a fekete, síma bársonyruha oly igénytelen volt, hogy a kritikát ki sem hívta.

– Az ilyen elefántcsontszínű archoz és fekete hajhoz pompázatos rikító színek találnak, kivált egy méregzöld, bőráncú ruha velencei csatokkal. Teljesen elrontja a megjelenésében rejlő stílt. Maga déliesen, madonnaszerű redőkben volna stílszerű…

Etelka csak egy percig hitte, hogy Karla önmagának akar megrendelőt keresni. Barátnőjének szemében meggyőződés sugárzott, becsületesség, valamicske kíméletlen önbizalommal vegyesen. Etelkának legalább is imponált a szinte esetlen, buja alakja, sörényszerű vörös haja, Dürer Évájára emlékeztető naiv arca, melegtekintetű szeme.

Mikor Zdenka Aladárral együtt átment szobájába, hogy vőlegénye fényképét megmutassa, Karla leadta róla leplezetlen véleményét:

– Képzelem, micsoda terveket készít Zdenka. Zittauban végzett, de hát honnan öltözik ilyen divatáruslány módra! Mozgó konfekcióüzlet. Az a sok cafrang, az a gombkiállítás! Semmi tiszta vonal, semmi érvényesülése a kelmének. Hogy tudja valaki magát annyi pénzért ilyen kolibrivá tenni?

Etelka elmosolyodott:

– Az imént engem korholt, hogy feketében járok.

– Ah, az más. Én imádom a színeket, de nem ezt az összeállítást, ezt a divatbolti ízlést. Valóságos _kitsch!_

Hatalmas szobalány nyitott be, az ebédlőbe kérve a vendégeket.

Karla és Etelka kopogtak új barátnőjük ablakán. A két gyermek: Zdenka és Ali az útikosár fölé hajolva turkáltak és Zdenka kikiáltott:

– Kottákat keresünk, mert énekelni fogok az ebédlőben.

Az ebédlőajtót csak félre kellett húzni. Mivel a küszöb ferdén volt lefektetve, az ajtó magától csúszott vissza a zárba. Ez igen megfelelt a penzió gondatlan vendégeinek. Beléptek a vendégek közé és Aladár most látta, miért tetszett a két kis szoba páholyszerűen fölemeltnek: mert maga az ebédlő szinte méternyire volt a földbe ásva.

A falról a tengerré festett papiros most le volt szedve és egyik szegletben előtünt a kandalló, melynek üvegberakásán rózsaszín fény ömlött ki: egyetlen szál fa égett benne, hangulatkeltésből, de épen semmit se melegítve. Az emberek fűtöttek feketekávéval gyújtva maguk alá.

A falakon az esztendők során lefolyt ünnepek plakátjai függtek. »Kitsch-ünnep«, olvasta Etelka újból a Karla által használt kifejezést.

A helyiségek zsúfolva voltak. A Balkánon ott ült Bukovina Miss Northon oldalán, nem messze tőlük a miss multkori sugár táncosa is, hideg szótlanságban, míg Bukovina szüntelenül lármázott.

Etelkáéknak az ebédlőben volt hely tartva, a mimózával ékesített asztal mellett. A szobalányok rákpirosra fáradva hordták a feketekávét, tejesköcsögöt, a tortát és a kalácsokat, buzgóságuk fejében egy pfennig borravalóra sem számítva. Nem voltak e részben elkényeztetve.

Egy pillanatra a háziasszony is megjelent: magas, halvány asszony, fekete selyemben; fürtei őszbe csavarodtak korahervadt arca fölött.

Etelka nem hitt szemének. Ez a matróna lenne az ifjú és bohó háziúr neje?

– Nem olyan idős, mint látszik, súgta Karla. Mindenesetre neki nem sok öröme telik a penzióban. A gyerekük miat őszült meg. Nem látta ott az udvaron azt a kis fiút, aki a sárban gyúrt golyókat? Néma szegényke.

Etelka az üvegfalon át megpillantotta a gyereket; beszédes, okos szeme volt, mintha szólni vágyna, ajka körül pedig a tehetetlenség keserű vonala.

A háziasszony gondos szemekkel kutatta végig az asztalt, néhány szót váltott férjével és ismét eltűnt.

A sütemény jó volt és kifogástalan, mintha az asztal ama bizonyos »_terülj, terülj_« volna és ezt a kellemes csalódást az is elősegítette, hogy a megvendégelésér fizetni nem kellett.

A közönség és a levegő mindig sűrűbb lett. Ali hiába próbált a társaságban a multkor látottakra ráismerni. Csak Ingertet és a két vénkisasszonyt fedezte fel. Ezek most is kitettek magukért: csontos vállukat mélyen dekolletálva, Bukovina szerint húscsarnokot nyitottak.

Nyomban e gonosz megjegyzés után a zsibongó zajba belejajdult a harmonika A Balkán karban kezde zengeni:

– Miserere, Miserere…

Lassan, fájdalmasan zúgott a templomi ének a kacagó lármába.

A harmonika aztán másba csapott át. A Balkán még nem kapott sem kávét, sem süteményt, azért újabb panaszba kezdett:

Wartburgi várból Dalnokok vagyunk, Mazsolás patkóért Jaj, meghalunk!

Csak miss Northon és a jéghideg gentleman hallgattak. Bukovina igyekezett mindenképen kellemes és szellemes lenni. Lelke volt a mulatságnak. Tréfált, kiabált, csipkelődött.

Az asztalfőn ülő háziúr mellé színtelen, szőke, erősen rövidlátó úr telepedett, székét erőszakosan tolva a többi közé. Folyton evett és a háziúr közeledtére türelmetlen, teleszájból jövő feleleteket adott. Nyilván fogalma sem volt, kivel beszél.

– Ki az a nyájas ismeretlen? – kérdezte Ali Karlát. – Roppant jó alak, az ötödik kalácsot nyeli.

A háziúr éppen fölállt és arra jött. Karla csak tréfa kedvéért érdeklődött, ki légyen a jóétvágyú vendég. Biedermann vállat vont:

– Fogalmam sincs. Senki sem ismeri. Nyilván csak úgy betévedt.

Most Ingert is megjelent, May előtt lépve be az ajtón és más hely híján magát a diványba vetve, hosszú lábaival valóságos forgalmi akadály volt.

– Ingert, hozz kávét nekem – szólt May szorosan mellé telepedve.

– Csak szolgáld ki magad.

És a fiú minden leplezés nélkül kezdte bámulni Etelkát. Mint egy sárga macska, jobban, jobban előre hajolva, meresztette reá szemét. Etelka igyekezett másfelé nézni: a rút, szeplős kis leányra, aki ismét a gyönyörű hektikus festőt tartotta szóval. A szeplőske rettenetes német kiejtéssel beszélt és csak irodalomról, művészetről, folyton e két szóval dobálózva: kolosszális, fenomenális. A legfrissebb, legzöldebb elméleteket ismerte és minden művészi eseményt, ami utóbbi években Párisban, Rómában, vagy akárhol, ahol megfordulni érdemes, történt.

Roppant rút volt, de azért a férfiak mind komolyan, érdeklődve hallgatták.

E percben az ajtóban egy úr jelent meg. A nagy zajban, zongoraszóban pillanatig senki se vette észre. A belépő megütődéssel látszott megállapítani ezt. Körülnézett, mintha ovációt várna, de amikor az nem akart fölhangzani, a jövevény a háziúrhoz lépett:

– Jó estét. Én vagyok itt!

Az _ént_ különös hangsullyal ejtette.

Mindenki odarepítette figyelmét, tekintetét. Néhányan suttogni kezdtek.

– Lilienthal? Ő? Ah, csakugyan!

A szeplős leányka felemelkedett, előrenyújtotta fonnyadt nyakát, izgett, mozgott és szinte hangosan tört ki:

– Mily kolosszálisan intelligens arc! Minő fenomenális dekadencia!

Az ünnepelt költő enervált, kevéshajú koraaggastyán volt. Etelka nem tudta elhinni, hogy azok a csodálatosan gyöngéd, túlesztétikus versciklusok ebben az affektált koponyában teremhetnének.

Az általános megilletődést, amivel ez a kezdő zsenikből összeszűrt társaság a már fölemelkedettnek, a bevált reménységnek – ha nem is minden irígység, nem is minden malícia nélkül – adózott, Ingert arra használta föl, hogy Mayt faképnél hagyva, egy üresen álló széket tolt félre az asztaltól és bekönyökölt a kávéscsészék közé, úgy hogy Etelkának épen az arcába nézhetett és suttogó lehellete elérhette őt:

– Ön szép, ön nagyon szép.

Azzal visszahúzódott és tovább meredt a teljesen megrémült leányra.

Zdenka a nagy költő feltűnte által meg nem illetődve, a zongorához lépett és mindenáron énekelni, szerepelni akart. Kedves, csicsergő hangon szláv szomorúságokat adott elő, de alig figyeltek rá.

Karla Zdenka mellé állt és intette:

– Ide nem kellenek komoly dolgok.

Zdenka erre bécsi kuplékba kezdett, Ali kísérte a zongorán. A közönség egy része figyelt is, de abban nem volt köszönet. Zdenka csehes kiejtésén néhányan mosolyogni, egy impertinens suffragetta pedig hangosan nevetni kezdett.

Zdenka babaarca kipirult, cseresznyeszája elnémult.

A nők szavazójogáért agitáló kisasszony, hogy a nevetés gyanúját magától elterelje, biztatni kezdte Zdenkát:

– Oh, kérünk még egy dalt!

Zdenka haragosan, szinte könnyezve felelte:

– Azt hiszi, nem hallottam a nevetést? Azt hiszi, olyan ostoba vagyok…

– Amilyennek látszik… – fejezte be a suffragetta.

De nyomban megbánta mondását, mert Zdenka szemébe most valóban könnyek szöktek, Aladár pedig, mint a nyíl fúródott a háziúrhoz.

Az nem is hallotta a csak szűk körben lefolyt csetepatét.

– Kérem annak a hölgynek legközelebbi férfihozzátartozóját megnevezni – követelte Aladár.

Biedermann nem volt effélékhez szokva. Az ő művészei sohse lovagiaskodtak: összekaptak, kibékültek. De Aladár nem hajlott a szóra és végtelen elégtétellel jegyezte föl magának a suffragetta unokaöccsének, Bispinck nemzetgazdásznak címét. Azután szobájába kísérte Zdenkát és mindenképen próbálta vígasztalni. Zdenka vacsorai harangozásig sirdogált, közben pedig déligyümölcsös skatulyákat szedett elő kofferjéből, amiket vőlegénye vett az útra és amiket most Alival fogyasztott el vigasztalásul.

Ezalatt a kávétársaság tovább mulatott. Nyolc óra felé Karla vendégeit kivéve, az idegenek rendre eltávoztak, még csak a nagy költő maradt ott. Pályafutását ő szintén Biedermannál kezdte és néha kijárt ide, hogy újra szívja a régi hangulatokat. Mindenki tudta, hogy Lilienthalnak villája van a belső Schwabingban, hogy fényes művészestéket ad München legválogatottabb publikumának, de azért most kitünő étvágyat mimelve, fogyasztotta a heringsalátát, a hideg húst piros babbal, a bodzabogyóbefőttet és az este mindig kijáró teát. Emlegette a régi szép időket, mikor nem volt óralánca, hanem óráját a kedvesétől ellopott hajszalagon hordta.

A rút kis szeplős folyton ott settenkedett körüle, míg végre sikerült föltűnnie. Ez annyira boldoggá tette, hogy elfeledte a beteg festőt és a kezdő költőt, akinek kinyomatlan költeményeit emlegette a multkor.

A kezdő költő különben versenyt nézett Ingerttel, Etelkát választva célpontul. A leány igen kényelmetlenül érezte magát a szikraesőben. Csak imént örült, látva, hogy Ali végre is másba kap; most pedig hidrafejként egy imádó helyett kettő kezd fölbukkanni. Etelkának úgy suttyomban vőlegénye volt, egy szőke Othello, aki bár maga sohse ért rá a menyasszonyával foglalkozni, szigorúan őrködött, – már amikor erre ráért – hogy más se foglalkozzék vele. Ez a féltékeny lovag nyakig volt a tudományos kísérletezésben. Vegytant tanúlt és a laboratóriumból sohse bújt elő. Valamiféle pályamunkán dolgozott, abban egy maga-fölállította vegyi elméletet akart bebizonyítani.

Ez Othellonak aki különben az Albert névre hallgatott, sejtelme sem volt Etelkának mai kirándulásáról. Nem mintha Etelka titkolózott volna hanem mert öt napja nem találkoztak.

A szeplőske költője pedig Ingertnél is veszedelmesebbnek látszott. Etelka lopva pillantott rá: erős, hajlott orrú fiú volt, sűrű, aprón göndör, kúposan fölnevelt kemény haja olyan színű, mint a kis malacok szőre.

– Szőke szerencsenfiú – súgta Karla Etelkának. És tudja, a fogsora olyan, mint egy régi temető. Kidőlt, bedőlt, csonkult, barnult sírkövek…

A kezdő költő észrevette, hogy róla beszélnek és mintegy jelre odaugrott.

– Zwirn Ulrik Adolf vagyok – hajtotta meg magát oly feszesen, szertartásosan, ahogy azt a »_Comment_«, vagyis a diákillemtan szabályai írják elő.

– Tényleges vagyok.

És megnevezte a diákegyletet, amibe tartozik.

Etelkát ez érdekelte.

– Önnek van egyenruhája is?

– Csak sapkánk és szalagunk van, tüntetések és hivatalos alkalmakra.

– Nem fehérszalagos vörös sapkát hordanak? Olyat sokat láttam az egyetemen.

– Dehogy! Az a párbajellenesek sipkája. Pfuj, szégyelném föltenni, gyávák fedője az.

– És miért nem jelent meg a sapkájával?

– Nem valami előnyösen áll nekem. Az én tisztán gótikus jellegű arcomhoz, homlokomhoz nem talál. Ha fölteszem, rögtön nem hasonlítok ideálomhoz, Stefan Georgehoz.

Karla ismerte a híres költő arcképét, egyelőre azonban nem merte megkockáztatni, hogy semmiben sem hasonlít Zwirnhez.

A penzióban különben divat volt valamely lángészhez hasonlítani. Egy vadkanfejű zenész Beethovennek szólíttatta magát, egy álmosképű gyerkőc Kleist Henriknek, és persze aztán ruhában, hajviseletben igyekeztek is utánozni a mintaképet. Ulrik Adolf Georget játszotta.