Part 22

Isten, úgy látszik, Levette, Elvette Szent kezét rólunk, Szent kezét rólunk. Fohászkodnánk, de Mind írva, Mind sírva Hiába szólunk. (bis.)

Mert gyávaságunk Büntette, Jól tette, Igaz biróra, Igaz biróra Találtunk benne. Méltó lett E nemzet Ilyen ostorra.» (bis.)

A végét azonban a lelkes fiatalság megtoldotta ezzel az allegrettoval:

«De dicső Árpád Védd unokádat! Tartsd meg e vérrel Szerzett hazádat.»

Hanem ezért a _stájer_ nótáért erősen megaprehendáltak odafenn Bécsben, s miután a szerzőjét sikerült kipuhatolni egy előkelő magyar tudós személyében, az felidéztetett ad audiendum verbum regium, s csak úgy menekülhetett meg, hogy elmeháborodást színlelt: különben majd furcsa muzsikáló szerszámot kapott volna a _bokáira_. Nekünk diákoknak pedig helytartósági rendelettel megtiltották ennek a nótának a danolását. Mi azonban azért csak daloltuk azt, ha a professzor úr nem volt ott. Ha pedig ott volt, akkor vele együtt daloltuk.

Most már mindez elmult. A kisértetek mehetnek megint aludni. A kisütött napfény elseperte őket.

A mint a nemzeti felébredés korszaka megkezdődött, vele együtt támadt életre, hatalomra a magyar dallamok egész világa.

Dicsőség legyen érte azoknak a lángelméknek, a kik a zenei ujraébredést előidézték, egy Bihari, Lavotta, egy Rózsavölgyi, egy Egressy Béni; de legnagyobb magasztalás érje magát a magyar népet, mely évről-évre gazdagítja, saját szívéből született népdalaival a magyar dalok világát.

Hát körülbelül ezt az értekezést szándékozom én egy baráti társaság előtt bemutatni.

Minthogy pedig ilyenfajta értekezést maguk a dalok nélkül bemutatni annyi volna, mint ebédre hívott vendégek előtt tálalás helyett a szakácskönyvet olvasni fel;

s minthogy ezeket a rég idejét multa nótákat széles e hazában rajtam kívül aligha tudná már valaki előadni;

annálfogva kénytelen leszek azokat magam elénekelni.

Azt gondolom, leglehetőbb módja lenne ezen (egyszer és soha többet) előadásnak, ha az ujságírók klubja engedné át e czélra a helyiségét, meghivott társasággal, melyet írók és művészek, zenészek, énekesek és egyéb szakértők képeznének.

Így lenne belőlem népdalénekes.

AZ ÉN ELCSAPATÁSOM.

(1902.)

Hát biz én rajtam megesett ma, a mi még soha sem: hogy elcsaptak a szolgálatból, tüstüllést, felmondás nélkül, márul holnapra.

Megesik biz ez máson is. Leánycselédet, a kit ledérségen kapnak, inast, a ki a gazdája pinczéjét önző módon kezeli, rögtönösen el szoktak csapni a szolgálatból. Miután pedig mi mindnyájan demokraták vagyunk, az egyenlőség hívei, így a társadalmi bevett szokásokba is bele kell nyugodnunk s ha a gazdánknak nem tetszünk, annak a következményeit viseljük.

Mi még azt sem mondhatjuk, a mit a délamerikai rabszolgatartónak mondott a vén néger, a kit a gazdája felszabadítás czímén el akart bocsátani: «De édes gazdám, ha már megetted a húsomat, hát most csak edd meg még a csontomat is.»

Csontot még talán, de szellemet nem.

Magam vagyok a hibás.

Mi történt?

A trónörökös útra készül Szent-Pétervárra.

Kísérőül egy magyar főurat választ ki.

Az a magyar főúr egy ellenzéki pártnak a vezére.

Ezt megtudja a király oldala melletti miniszter s tudatja a kormányelnökkel.

A kormányelnök előterjesztést tesz a királynak e személyválasztás miatt.

Én, a ki megírtam a «Jövő század regényé»-t s abban a minket fenyegető minden lehetséges veszedelmeket, azt az egyet nem értem utól a fantáziámmal, hogy engemet magamat fog elgázolni a muszka kolosszus.

A király erre itthon marasztja a magyar főurat.

Ez az eset, hogy, hogy nem, nyilvánosságra kerül.

Az ellenzéki lapok e miatt a kormányelnököt hevesen megtámadják.

De még érzékenyebben támadja meg egy szabadelvű párti lap, mely őt minisztertársa elleni perfidiával gyanusítja.

E gyanúsítást erélyesen visszautasítja a kormánynyal belső viszonyban álló hirlap, melynek homlokán az én nevem olvasható, mint egyik főszerkesztőé.

Erre az a szabadelvű párti lap engemet, mint regényírót, rögtön kidob a szerkesztőségből.

Tehát nekem, mint költőnek, mint regényírónak nem szabad véleményemnek lenni! Írhatok akármilyen regényt, ha a kiadóm politikájával nem vagyok egy színvonalon, a szépirodalmi műveimre kötött szerződésemet a lábamhoz dobják.

Ezt az én esetemet megtudták hirlapíró társaim, kik ez ügyet egész lelkesedéssel magukévá tették: illetékes választmányukat sürgősen összehívták gyülésre, melyben oly erélyes és magasztos határozatot hoztak, mely nekem teljes elégtételt szolgáltat s minden keserűségemet elenyészteti.

Aztán eljöttek hozzám valamennyien. Szűk volt a szobám a befogadásukra. Elhalmoztak szeretetük minden tanújeleivel. Magam körül láttam a fiakat, a kik megsértett apjuk védelmére összesereglettek; a kik egy igaz ügyért indulatba tudnak jönni; a kiknek szeretete oly felbecsülhetlen drágaság, a mit megszerezni milliókkal sem lehet. S ez a drágaság nekem van adva.

Hogy én ebben a dicsfényben, a mit pályatársaim szeretete támasztott körülem, minő szavakat ejtettem, magam sem tudom, mert én csak arra a megdicsőítő érzésre emlékszem, mely egész lelkemet elfogta ennyi önzetlen buzgalom, tiszta rokonszenv tanúságaira. Ez eltörülte minden keserűségemet.

És így megelégedéssel kell üdvözölnöm azon eseményt, mely nekem e drága elégtételt szerezte.

Fogadják összes tisztelt pályatársaim, kiknek nevében küldöttségük üdvözölt, szívem legmélyebb rétegéből származó szeretetem üdvözletét, viszonzásul tanúsított szeretetükért. Ez volt életemnek legféltettebb kincse. Most megtudtam, hogy soha sem vesztettem azt el.

Áldott legyen nehéz életpályánk!

LÓNYAY GRÓFNÉNÁL.

(1900.)

Tegnap délben kaptam egy kegyteljes levelet, Stefánia aláírással, mely a jól ismert karakteres írásjegyekkel tudtomra adja, hogy ma délben 12¾ órakor szívesen fog látni a régi védnököm magánál. A megelőző napon én is beírtam a nevemet a tisztelgők könyvébe.

Pontosan a kijelölt időben megjelentem a Hungáriában, a hol már a bejáratnál várt reám a grófné főudvarmestere, tudatva velem, hogy a gróf ma reggel elutazott s azzal fölvezetett a grófné lakosztályába.

A grófné, Stefánia királyi herczegasszony, rózsaszínű otthoni toaletteben fogadta tisztelgésemet, szokás szerint kézcsókra nyujtva kezét, miként máskor. Sajnálkozását fejezte ki, hogy férjének éppen el kellett utazni, nem ismerkedhetik meg velem; majd később találkozunk.

Elmondta, hogy ők Magyarországon akarnak várkastélyt szerezni, a hol állandóul letelepedjenek, a mennyire lehet, leánya, Erzsébet főherczegnőhöz közel. Ő magát magyar nőnek tartja, nemcsak házassága következtében, de mint József nádor unokája is. A magyar nemzetet szíve szerint szereti, melynél lovagiasabb, hűségesebb és okosabb nemzet nincs a kerek földön s köztünk kíván élni.

Én nem tagadhattam meg magamtól, hogy szívem szerint ne gratuláljak a fenséges asszonynak ahhoz, hogy a boldogság és megelégedés sugárzik le az arczáról.

– Oh, én igazán nagyon boldog és megelégedett vagyok s nagy hálával tartozom a magyaroknak, kik mind boldogságom, mind szerencsétlenségem napjaiban a legőszintébb részvétet tanusították irántam. Remélem, hogy ön is boldog?

Átmelegített e kérdés…

– Hogy van önnek a kedves neje?

Ez szikra volt, mely végig futott az idegeimen.

– Fenséges asszonyom, ez a szó engem túlboldoggá tesz. Fényes czáfolatát találom benne annak a bizonyos körökből terjesztett híresztelésnek, hogy engemet a házasságom miatt a fenséges körökből kizártak.

– Képtelenség! S akadt ember, a ki ezt elhitte? Mi most is úgy szeretjük önt, mint azelőtt.

– De hát ilyen a világ. Vétkezhetünk, a mennyit akarunk a szerelemben, azért a világ előtt derék, gavallér emberek maradunk, de ha azt a kötelességet teljesítjük, a mit a szívünk szab elénk, ha a szerelmünket a becsületünkkel szentesítjük, akkor meg vagyunk bélyegezve.

– Oh, milyen igazat mond ön! – szólt a királyi herczegnő lelkesülten. – Egész a lelkemből beszélt. De hát mondja, boldog ön?

– Most kezdek újra élni. Mi egy kis világot alkottunk magunk körül, mely bennünket kárpótol az egész világért.

– Éppen így vagyok én. Nekem is az én kis világom az egész világ. S mit szól ön Ferencznek a dolgához?

Nem értettem meg a kérdést egy suttogó szóra.

– Én önnek a véleményét akarnám erről meghallani.

Rájöttem, hogy Ferencz Ferdinánd házasságának a magyar parlamentben lefolyt tárgyalására vonatkozik a kérdés.

– Igen sok szép és tanulságos beszédet tartottak e tárgy fölött nagy tehetségű szónokok, a kik e kérdést teljes világításba állították.

– De mit szól ön hozzá?

– Azt, hogy a szív törvénye fölötte áll minden pergamenre írt és kőbe vésett törvényeknek s a ki azt cselekszi, a mit a szeretete diktál, azé az igazság, azé az istenáldás.

– Én is így gondolom.

Azután még sokat kérdezősködött a királyi herczegnő a párisi fogadtatásomról, munkáim kiállításáról is.

Én végül üdvözletemet kértem átadni szeretett férjének.

Midőn a fenséges asszony a búcsúzáskor ismét kézcsókra nyujtá jobbját, így szólt hozzám:

– Aztán mikor legközelebbi idejövetelünk alkalmával ismét meglátogat ön bennünket, hozza el magával a feleségét is. Igazán szeretném megismerni azt a nőt, ki önt boldoggá teszi.

SOLITUDO.

(1897.)

Hetvenkét esztendős vagyok; (a többletet letagadom). Egytől-egyig mind unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból: ti pedig most keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu; ti nektek még a reménység is láng.

Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember.

A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló nekrologot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán «nagy emberek temetője» volt.

A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem. Minden újabb, jobb, mint volt régen: – csak a gazdája nem az. Az asszonyom elment előre: helyette egy kis unokám maradt. Az is uralkodott: ez is uralkodik; hozzá szoktam az engedelmességhez.

A politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének, mely a Sándor-utczai dicsőségőrlő malomból felszabadított. A főrendiház nem folytatás, Apolló nem a nap quadrigájának a kocsisa többé: hanem gyertyagyári firma.

S így van ez jól mind!

Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo.

Higyjétek el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei elszámlálhatatlanok.

Maga az a hely, a hol lakom, egy olyan az istenség kegyéből engedélyezett sziget, a honnan én élő szemmel lelátok a világra s a világ nem lát én rám vissza.

Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet, (olyan évben, a mikor jó volt elbújva lenni) nem is én: a gondviselés hozta elém; elhagyott kőbánya volt, rókának, kigyónak, tüskés borznak bozóttal benőtt tanyája. És most egy paradicsom, a mit el nem cserélnék Semiramis függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a saját ójtásom: maga a termő föld, Isten segélyével, az én saját alkotásom. Az egész egy czivilizált vadon, a föld alatt vízlevezető, vízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, a mit nem lát senki. Házam nem czifra; de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes karbon-natron kályhák, a miknek nem kell kémény: kánikulánk rendkivüliségeinek regulatorai.

S a lonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van. Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, a kit én 44 év óta látok megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom újra megszületni. Kora napfelköltekor most is ugyanazt a képet, a min félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat dagaszt, a mikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán a mint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s előtünik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, a milyennek azt csak álmodtam valaha – s túl rajta a boldogságos róna, a szép, a szabad Magyarország, a kit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtenger alatt ezelőtt félszázaddal!

Hát mi panaszom akkor a magányosság ellen?

Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre.

A nyár elején még vannak félbeszakítások.

Van fiatal családi sarjadék. Szombat délután a vőm, a művész abbahagyja a heti munkáját, mint minden rendes mesterember, eljön örülni a kis családja örömeinek: együtt elanekdotázunk, saját termésü borunk mellett: mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a klubból a jó pajtások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros vacsoránál a régi jó és rossz időket; – aztán hétköznap itt vannak a szőlőmunkások (mind régi betanított híveim) lehet velök okos dolgokról beszélni.

A verandánk eresze alatt egy fülemilepár rakott fészket, négy kis fiókja csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk, kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak.

Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám: a melyik elébb kel, megvárja a másikat a reggelizésnél s a tejmaradékot együtt odavisszük a kis tengeri malaczoknak, a kik már ugyan ojojóznak érte. Aztán elmegyünk érett fügét meg szőlőt keresni. Az alatt megjönnek a lapok. Azokat végig olvasom. Aztán leülök az iróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk: én meg az íróasztal. Élő lény ez már, a ki beszél velem.

Hanem aztán, a mint a nap-planéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége. Fiamuram, a művész tanulmányútra megy Biharba, asszonyleányom, kis unokám balatoni fürdőre költöznek s egy nap a szőlőmunkások is bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka: ők is itt hagynak.

Akkor aztán beáll az absolut egyedüllét.

Egy ajtócsukás nem hallik a háznál.

Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s reggelenkint az a moraj, a mit a munkára induló ezernyi társzekér robogása támaszt a város utczáin, hasonló a távoli mennydörgéshez. Ha kinn járok, hallom a fogaskerekü gépzakatolást, czigányzenét, katonazenét; mind nagy távolból: a szobámban nem hallom.

Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül.

Nem jönnek elém Maupassant morphiummámoros viziói, nem üldöz a «hurla».

Végre a fülemilék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte őket világot megszokni.

Mindennap háromszor-négyszer körüljárom a kertet, a szőlőt s nézem, hogy nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafúró férget s jaj a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok érnek: kezdődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadék s a lég lakói közt, az évenkint megújuló revanche campagne. «Ők» csinálják az inváziót: a rigók, verebek, darazsak és dongók: én fortifikálok. A madár-ellenséget spárgára fűzött hirlapjaim riasztják világgá: darazsat, dongót ezrével pusztítanak el üvegharangjaim. Dsingiszkáni gyönyörűségeket élvezek.

S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a háládatosság?

Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. Mikor jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömmel! Áldom az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is hívják csak? «Codein!» De jó, hogy az idén nem termett.

Nem kivánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után: nem vágyom a távolba, nem kell az utazás.

Nem vádol a multam, nem kápráztat a jövőm.

Nincsenek halluczináczióim.

Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kisért. Alusznak már, tengeralatti kristály grottáikban.

De még sem vagyok egyedül. Itt van még a muzsám.

Az utolsó munkámon dolgozom. Utolsó kedvencz thémámon. Mi volt a magyar ezer év előtt?

A fügefáim a másodtermésüket növelik. Azokkal versenyzek. Valjon melyikünk előzi meg a másikat?

Én előztem meg őket.

Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé.

Ugy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha kriptaajtót csuknék be.

Most azután a muzsám is búcsút vesz tőlem.

Valamit gondolok ki, hogy még itt marasztaljam.

Ujra előveszem a munkámat, hogy sajátkezüleg letisztázzam. Ez sem történt még meg velem soha.

S a letisztázott munka tizenhat oldallal többre üt ki, mint volt az eredeti. Annyi új eszme támadt közben.

Egyszer aztán ennek is vége szakad.

Semmi dolgom többé.

Ez aztán a teljes tökéletes magányosság.

Nappal még csak vannak zöld fák, ragyogó virágok, nevető szőlők: van haragos szél, van nyájas napvilág; de este, a lámpafénynél, a zárt redőnyöknél nincs semmi, – csak a pasziánsz! Két játszma összekevert kártya négy tizes sorba kirakva: hogy jön ki? Ezen végződik a nap.

Szinházak, opera, orfeum, czirkusz, Ős-Buda, klubbok! Mind nem léteznek rám nézve. Csak a pasziánsz járja.

«De hát hogy lehet lelkes embernek pasziánszt játszani?» hallom az intést.

Hiszen csakis lelkes embernek való az! Az ember megszünik gondolkozni azalatt.

Mikor alszom, a test pihen, a lélek ébren van. A pasziánsznál a lélek alszik, a test van ébren.

De hogy mégse legyek olyan egész magányosan, az íróasztalom alá elhányt levélborítékok alól elősettenkedik estenden egy nagy fejü bogár: félénk mászással, egyet szökve a falmentében. Rám ismer. Tudja, hogy természetbúvár vagyok: nem taposom el a fajtáját s a mély csendességben elkezd csendesen czirpelni. Egy prücsök (cicada sonora). S így mulatunk együtt esténkint: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök, nap-nap után.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Azt kérdezhetné valaki, hogy miért nem irtam én meg ezeket a dolgokat elébb? Hiszen megirtam én az emlékeimet még 1851-ben; ki is nyomtatott belőlük Heckenast tizenöt ivet, de Prottman úr lefoglaltatta az egészet s betapostatta papirmachének. Gyerekjátékokat öntöttek belőle. _J. M._]

[Footnote 2: Ez pedig nem általam gyártott banális frázis; nekem mondta ezt nem régiben egy falusi polgártárs, ki valami ügyében nálam járt: «nagy jó uram, még most sem ijedne meg két svalizsértól.» Ez nekem jól esett. (J. M.)]

[Footnote 3: Egy helyütt már megjegyeztem, hogy a Görgey által halálra itélt Zichy gróf neve hibásan lett Eugenből Ödönre fordítva, mert az Jenő. Ödön gróf derék, jó hazafi volt, apja a tudós utazó és képviselő Jenőnek s nem rég halt meg. (J. M.)]

[Footnote 4: Hasonló kisértetlátást jegyeztek fel a krónikák a török-orosz háborúból, a hol az orosz paripák futottak el ezer számra világgá; a jelen korban pedig szintén ilyesmi történt az angol hadi öszvérekkel. _(J. M.)_]

TARTALOM.

Emlékek a szabadságharczból 3 Hogy kezdődött ez a dolog? 138 Az én gyermekkori játszótársam 143 Egy sziget története 148 Hol kezdtem én a kertészkedést? 152 Az én iskolatársaim 157 Az első temetkezés s az első feltámadás 178 Legkedvesebb könyveim 183 Volt, van és lesz 185 Az én papagályom 191 Reminiscentiák arról az átkozott német nyelvről 195 A varázs-ing 199 Apróságok az írói tulajdonjog kérdéséről és Petőfiről 205 Maguk ketten 209 Petőfi assonancea 214 Petőfi iszákossága 215 Petőfi mint keresztapa 219 Petőfi és a censor 221 Petőfi és a katonák 226 Az első arany 228 A veszélyes ügyesség 230 Petőfi jellemzéséhez 231 Szücs János 233 Petőfinek egy most fölfedezett verse 238 Állítólag Petőfi verse 241 Petőfi István 252 Petőfi halála 254 Petőfi Sándor ötven év után 255 Arról a Petőfi-koponyáról 257 A nemzetiszín sapka 259 Melltű és gyürü 262 1848-iki emlékek 266 A papir-rongyok 271 Egy napom Gyulán 276 Az első ősz hajszálak 279 Az én legkedvesebb censorom 284 Az én dolgom a Pesti Naplónál 288 Az első alapítók 292 A Jókai tágabb hazája 296 Az én macskazeném 306 Mire vénülünk meg? 308 Egy kis falsum 311 A méltóságos főrendek között 315 Jókai Mór mint népdalénekes 320 Az én elcsapatásom 328 Lónyay grófnénál 331 Solitudo 334