Part 21

Nagy rémületemre olvasom a lapban, hogy az írók és művészek társasága 1884-ben az én ötven esztendős jubileumomat szándékozik megülni: azon alkalomból, hogy 1834-ben egy vers meg egy charada jelent meg tőlem nyomtatásban és így ez az év vehető fel az én írói pályafutásom kezdetének. – Kérlek szépen benneteket, ne vénítsetek agyon! Így is elég öreg legény vagyok: negyvenet bevallok, de az ötven ellen kifogást teszek. A mi egy kilencz esztendős gyerektől nyomtatásban megjelent, az még nem az ő bűne, hanem azé, a ki kiadta. A gyerekkori verset éppen úgy nem lehet beszámítani valakinek, mint a hogy nem lehet a katonának attól számítani a pályafutását, a mikor fakarddal, papiros csákóval kommandérozta a gyerekármádiát. – Hiszen hol van az a gyerek, a ki verset nem ír. A kis keresztfiam, Hegedüs Loránd, már nyolcz esztendős korában élczlapot szerkesztett s igazán mondom, talpraesettebb ötletek és jobb rímek voltak benne, mint – majd megmondtam, hol. Azért még sem lesz belőle poéta, mint a keresztapja, hanem lesz belőle, Isten segítségével, derék, okos ember, mint az apja. Én sem jártam többet, a koraszülött poémák megjelenése után a muzsák ablaka alá, hanem készültem valami nyolcz esztendeig festőnek vagy építésznek (ma is megvan még egy egész göngyöleg architectonikai rajzom a padláson) és mindenesetre készültem fiskálisnak. Ezek az évek tehát az irodalmi pályán nem számítanak semmit. Megmondom én őszintén, hogy hol kezdődik az irodalmi pálya egész komoly értelemben. Ott, a hol egy írónak valami alkotása egy komoly kritika által figyelemreméltónak itéltetett, a kiskorúság enyhítő körülményének tekintetbevétele nélkül. Azért még azt a művemet sem tartom irodalmi ültetvényeim első dugványának, a mi a «Tavasz» almanachban megjelent s egy arany pályadíjat nyert; mert arról is tudhatták a pályabirák, hogy diákgyerek írta s hasonlók között versenyzett; hanem tartom a legelső komoly irodalmi művemnek a «Zsidó fiú» czímű versekben írott drámámat, mely a magyar tudós társaság által mint pályamű, dicsérettel a második helyen említtetett, sőt Bajza és Vörösmarty által első helyre ajánltatott. Akkor voltam tizenhét éves, kecskeméti diák: a drámámat Petőfi másolta le s ő is hozta fel Pestre – gyalog. Ettől fogva aztán minden esztendőben írtam egy nagyobb munkát: drámát, vígjátékot mindig. Némelyiknek a nevére sem emlékezem már. Valamennyi mind ott van az akadémia lomtárában valahol. Rosszak lehetnek, de van bennük nagyratörekvés. Az egyikben tudom, hogy az akkori pánszláv agitátorok vannak kifigurázva, egy másikban a vidéki műkedvelők. Ugyanakkor kezdtem el Kecskeméten az első regényemet írni: a «Hétköznapok»-at, a mire már kiadó is akadt s a mi legkomolyabb dolog: jó honorarium.

És ettől az évtől kezdve már tudtam, hogy nem lesz énbelőlem se festő, se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak. – Ez az idő volt 1842. Ennek tehát negyven esztendeje. Az is szép idő, egyhuzamban, felváltás nélkül. – Ugyan szepegtem ebben az esztendőben, hogy valaki rá talál jönni a _titkomra_ s megnegyvenévesjubileumoz, mert a mennyire jól esik azt tudnom, hogy barátaim, pályatársaim szeretnek, érdemeimen túl, annyira nem tudok hozzászokni az orczapiruláshoz, mikor ezt nagy közönség előtt fenhangon mondják. Azért csendes megelégedéssel konstatálom, hogy a negyvenévest már _elugrottuk_. Már most kérlek benneteket, hogy várjatok tíz évig. Akkor aztán majd nagyot ünnepeljünk! (Én is azt gondolom, a mit a szultán halálra itélt nagyvezére, a ki tíz évi haladékot kért, fogadva, hogy azalatt megtanítja a szultán kedvencz elefántját beszélni: «azalatt vagy én halok meg, vagy a szultán, vagy az elefánt.»)

EGY KIS FALSUM.

(1894.)

Az utóbbi napokban én is azt tartottam, hogy «Begyűröm a süvegem tetejit, Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattan róla».

Azután meg olyan íráscsömör állt a hátamba, hogy a Dárius kincse se birt volna rá, hogy egy sort leírjak. Nem találtam a szavakat; úgy voltam a nyelvbőségemmel, mint az a falusi kisasszony, a ki azt kérdezte a látogatójától: «Látta-e azt az izét ott az izé mellett? Azt én izéltem.» Értve a thea-rózsát a veranda mellett, a mit ő ojtott. Még most is olyan buta vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy valaha ki találok gyógyulni belőle.

De most mégis egy akkora jégdarab koppant a fejemre, hogy ki kell szállnom a butaismus nirvánájából (de förtelmes rossz élcz!) s egy órára kibékülési kisérletet kell tennem a kalamárissal. Mert a mi sok, az már sok!

Egy külföldi hirlap (Kölnische Volkszeitung) előkelő helyen egy terjedelmes czikket szentel az én 50 éves írói munkásságomnak, melynek folytán, el kell ismernem, hogy sok dicsérettel halmoztatom el, de azok között vannak olyanok, melyeket mint meg nem érdemelteket csupán a históriai igazság kedveért mulhatatlanul el kell hárítanom.

Például ezt a passzust:

«_Magyarországon, a hol őt (Jókait) mint specificus magyar költőt és írót ismerik, meg kell engedniök, hogy rámutassunk a legelső munkáira, melyek német nyelven irattak. Ő valósággal azon «tősgyökeres magyarok» közé tartozik, a kik a németségből a magyarságba átváltozást szép sikerrel vitték keresztül. Ifjúkorában úgy hítták, hogy Jockl Móricz, s egy német Beamternek volt a fia. 17 éves korában német novellákat írt, s azokat különböző bécsi lapoknak küldözte be, s csak későbbi időkben fordította le azokat magyarra. – Félszázad előtt még nem volt magyar irodalom, még kevésbbé magyar hírlapok._»

Hát hiszen én nagyrabecsülöm a becsületes polgári Jockl családot, s ha abból származtam volna, nem tagadnám meg az eredetemet; azonban kénytelen vagyok ahhoz a tényálláshoz ragaszkodni, a mi ősapámnak 1610-ben nyert nemesi oklevelében királyi pecsét alatt van megörökítve, hogy családom a «Jókay de Ásva» nemzetséghez tartozott, s magam is, a keresztlevelem tanúsága szerint, Ásvai Jókay Móricznak vagyok bematrikulálva. Családi czímerünket valamennyi illusztrált hazai lap közölte, s nyilván látható, hogy annak a közepén álló dédüköm sarkantyús csizmát hord és nem kalucsnit; a mit a jobb kezében tart, az nem olló, hanem szablya; a mit pedig a baljában emel, az nem paraplé, hanem zászló, és a mi előtte áll, az a kerekes izé, az nem köszörűs talyiga, hanem ágyú; a mik pedig a lába alatt vannak, azok nem hivatalos akták, hanem török sátorok. – Mindezeket pedig nem mókázásból mondom; mert én nagyon tisztelem a paraplét is, a köszörűt is, az aktákat is, de különösen az ollót; – hanem csak a heraldikai igazság kiderítése czéljából.

És így azt is rektifikálnom kell, hogy én bizony tíz éves koromig nem tudtam többet németül, mint azt, a mit minden iskolába járó szittyának muszáj tudni, hogy t. i. «die Feder der Vögel sind manchmal weisz, manchmal schwarz, manchmal gelb, manchmal grün, manchmal roth». – Csak pozsonyi diák-koromban sajátítottam azt el tökéletesen.

És így, daczára annak, hogy senki nálamnál őszintébb tisztelettel nem viseltetik a német nemzet, irodalom és kultura iránt, mégis el kell magamról hárítanom azt a magasztalást, mintha valamikor, mint ifjú, német nyelven irott zsengékkel vezettem volna be magamat az irodalmi pályába. Inkább vénségemre történt meg az rajtam, hogy németül irtam valamit és német szónoklatokat tartottam, a miért ki is kaptam az itthoni Heiszspornoktul, a mi engem nem zavart meg; mert én nekem a német írók között sok jó barátom van, a német irodalomnak sok tanulmányt köszönhetek, a német kiadóknak sok elismeréssel tartozom és mint politikus a Németországgal való szoros szövetség híve vagyok, de a mellett tiszta piros vérű magyar voltam s munkáim szelleme semmi más, mint magyar, ellentétben azzal az állításával az érdemes czikkírónak, hogy azok _a német humor stemplijét viselik magukon_.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem én voltam _az első hirlap kiadója Magyarországon_, a hogy a K. Volkszt. állítja; s jelenleg nem vagyok az _összes magyar hírlapok vezetője_, a ki iránt – ezen minőségem miatt – a magyar kormány nagy respektussal viseltetik; _mert ha azt nem tenné, én az összes hírlapirodalmammal rögtön a nyakára rohannék_. Nem! E felől legyen a magyar kormány nyugodt.

Azt a rangot sem bitorolhatom, a mit a K. V. nekem szán, hogy a _főrendiház tagja_ volnék. Én még mindig a «nagyságos parasztok» közé számíttatom.

Némi kétségem van azon állítása felől is az idézett lapnak, miszerint _Magyarországon nem is létezett irodalmi nyelv addig, a míg a hesszeni német tudós, Budenz ide nem jött s a finn-ugor nyelvből a most használatban levőt kifaragta._ Ez túlhaladja az én tudományosságom sphæráját; ennek megczáfolását kisértsék meg a szaktudós philologusok.

Végül a legnagyobb háládatlanság vádját vonnám magamra, ha határozottan meg nem czáfolnám a czikkírónak azt az állítását, hogy Magyarországon nincsenek könyvkiadók és nincsenek olvasók s annálfogva én, nagy munkásságom mellett is inséges állapotban vagyok. Igenis van nagy és buzgó magyar olvasó közönség, mely a nagy nemzetek közönségével egy színvonalra állítható és vannak magyar kiadók, a kik a külföld kiadóival versenyeznek. A magyar írók egész phalanxot képeznek s munkáik illendően jutalmaztatnak; én pedig mindenkor (az első munkám megjelenésétől kezdve) teljes megelégedésemre voltam díjazva a magyar közönség és a magyar kiadók által, s azt az anyagi eredményt, a mit munkáim jubiláris kiadása alkalmával a magyar közönség és kiadók elértek, csak a legnagyobb világnemzetek írói érték el – holtuk után.

A mit azonban Petőfiről ír a K. V. tudós férfia, hogy az is német nyelven írta az első versét és költeményeit, ennek folyományául rekommendálom a tisztelt tudósnak, hogy ha Budapestre jön, el ne találjon vetődni a Petőfi-térre, mert ha az a réz-szobor meglátja, bizony leszáll a talapzatáról és a saját rézöklével fogja megadni a czáfolatot.

Egyébiránt «_nichts für ungut_».

A MÉLTÓSÁGOS FŐRENDEK KÖZÖTT.

(1897.)

Munkácsy Mihály baráti jóindulata folytán a művészi ecsetje által megörökítve régóta szerencsés vagyok, magas paripán ülve, jelen lehetni a méltsás főrendek üléstermében (mely minden egyébre volt rendeltetve, mint ülésterem helyettesítésre), de úgy gyalogosan csak e napokban voltam hivatott e magas gyülekezetben megjelenésre.

Éppen két nappal a budget-tárgyaló ülés előtt kaptam meg felséges urunknak hozzám intézett kegyes okiratát, melyet érdekesnek tartok szó szerint közölni. Az okirat diploma-alakban van megszerkesztve, Magyarország nagy czímerével ellátva, a következő szöveggel:

Mi, I. Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya, stb. és Magyarország apostoli királya. Nemes és vitézlő kedvelt hívünk! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hű és pontos végrehajtása fölött őrködni: miután az 1848. évi IV. t.-cz. 1-ső §-a az országgyűlést évenkint a fővárosba egybehívatni rendelte s miután az országgyűlés minisztertanácsunk előterjesztése folytán Budapest fővárosába összehíva van, ezt ezennel a végből tudatjuk veled, hogy mint a főrendiháznak az 1885. évi VII. t.-cz. értelmében tagja, úgy ezen, valamint a törvények értelmében jövőben összehívandó országgyűléseken a most idézett törvény rendelkezéseinek megfelelőleg megjelenni tartozzál. Hozzád egyébiránt császári és királyi kegyelmünkkel kegyesen hajlandók maradunk. Aláírva (szép férfias vonásokkal) _Ferencz József. B. Bánffy._

Ez a királyi meghívó nyitá meg előttem a törvényhozás felsőházának termét. Hajh, emlékezetes nekem ez a terem, még azon időkből, a mikor a népakarat küldött oda. S még nem volt az ország fővárosának más terme országos tanácskozásra, mint a nemzeti muzeum csarnoka.

Megint a régi ismerősökkel találkozom össze.

– Talán rám sem ismersz?

– Bizony nem!

– Hisz melletted ültem! Tudod, 1861-ben, mikor Deák Ferencz felirati javaslatát egyhangúlag elfogadtuk.

– Tudom már. De hisz akkor neked fekete hajad volt és semmi szakállad, most pedig semmi hajad és fehér szakállad.

S ez így megy változatokban.

Negyven, ötven, hatvan régi jó pajtás anno kurucz világból; most már velem együtt megkopaszodva, megránczosodva, némelyik saját tengelye körül megfordulva; az előcsarnokban, az elnöki szobában még jó pajtás, benn a teremben már ellenség; rám ismer, üdvözöl; némelyik kárörömmel («Te is itt vagy?!»). Az egykorúak (nem a születés, hanem a kimúlás évétől számítva) némi kölcsönbe eső részvét savanyú mosolyával néznek reám; köztük van egy jó barátom, a ki 1861-től mostanig semmit sem változott, hajzata most is oly sűrű, gesztenyeszínű (festetlen!), arcza oly piros és kedvre derült, termete oly ruganyos, mintha az 1861-iki felirathatározat feletti kritikus szavazás óta mai napig semmi sem történt volna, mintha a miniszteri nyergek s azok között az elnök a nagy steeplechaseben meg nem rázták volna. Az utána következett miniszterelnököt már bizony kezdi verdesni a dér; az is «nostras» már!

A teremben a purgatoriumhoz illő hőmérsék van. Ventilláczió lehetetlen. Több a hívott és a jogosított, mint a hány hely van a padokban. S ma nagy gyűlés lesz! A padok mind tömve.

Nekem Gyulai Pál barátom szívességéből jutott hely. Ő sajátított ki a számomra egy ülést a leghátulsó padban (a honnan könnyű a melléklépcsőn elosonni), saját tőszomszédságában. Itt azután egészen keze ügyébe esem, oktat regulára, illemre, jó magaviseletre, a mik én nálam mind nagyon elkelnek. Különösen óvja az erkölcseimet. Elszavalja előttem, hogy «rút a vén szerelmes!» – ismételten. (Csak megtudhatnám, hogy ki az a hölgy, a ki miatt féltékeny rám?) Valamint én is informáltatom vele magamat: kicsoda ez, kicsoda amaz a tisztelt kollégánk? De ha a terem túlsó végén levők iránt kérdezősködöm, azt mondja: «Odáig én nem látok!» Aztán a harmadik szomszédomat: az sem lát odáig; az egész padban senki sem lát a terem túlsó végéig. No de hiszen ismerek a jelenlevők közül is eleget. Ott ül a jegyzői karban egy jó pajtásom, a ki 1848-ban a «forradalmi bizottság» jegyzője volt; a baloldali első szakaszban csupa érsekek, püspökök, főapátok, a kik közül hattal-héttel _per tu_ vagyunk (még abból az időből, a mikor szegény legények voltunk), átellenben a kálvinista és luteránus püspökök, felváltva főkurátorokkal, liberális mágnásokkal és olyan konzervativ főurakkal, a kik a kormány ellen nem szavaznak. A többinek csak a feje hátulját látom, de erről is ráismerek. Az én körülöttem levő regióban csupa tudósok és emeritált kuriai birák laknak. A túlsó pásztásban tömörül a hitbuzgó ellenzék erős kápláralja. Azokat mind ismerem. Igen derék jó emberek. Közbe-közbe esik egy-egy fekete hajú fej. Fiatal, nagybirtokú mágnás-család ivadéka, a kit a cynosura szerinti egyenes állami adó képesít a magasabb törvényhozásra.

Végre megkezdődik a nagyszabású vita. Felállnak egymásután érsekek, kegyelmes urak, aranygyapjas rend lovagjai s előadják nagy gonddal készített szónoklataikat.

Hát hiszen ilyen hatalmas beszédeket hallottam én már eleget a képviselőházban; eléggé megszokhattam. De az mégis egészen más, ha ugyanazokat az invektivákat a Sándor-utczai palotában fiskálisok, plébánusok és más egyéb fenecsőszök és kan-barátok verik az embernek a fejéhez, mintha ugyanazokat érsekek és grófok, bárók forralják torkunkra.

Megdobban a szívem, mikor Samassa érsek vádol Isten és ember előtt, hogy én és a pártom soha semmit nem tettünk a nép felszabadítására, a szolgaság jármának könnyítésére, hogy elnyomjuk a munkásosztályt s kiszívjuk a nép zsírját. Mikor pedig éppen arról beszél, hogy a szavazati jogot ki kell terjeszteni minden húsz éves férfira s azt látom, hogy háta mögött ülő érsek-társa (a balázsfalvi) hogy szívja a keblébe e gyöngyszavakat, még a tenyerét is füle elé tartja, hogy jobban hallhassa: a lelkiismeretem bánt, hogy magyarnak születtem.

Aztán mikor feláll az a derék, kedves modorú, tiszta hazafias jellemű Dessewffy Aurél, a ki a legrokonszenvesebb főúri alakok közé tartozik s szememre hányja, hogy én nem részesítem a földemet művelő munkásosztályt dús jövedelmemben: majd a podium alá sűlyedek szégyenletemben. Mennyivel magasabb eszmejárása van egy alföldi nagybirtokosnak a nép jóléte emelésének tekintetében.

De az meg aztán éppen a földig sújt, a mikor az én hajdani kedves barátom és írótársam, gróf Zichy Nándor azért fedd meg, hogy nincs bennem elég _vallás-erkölcs_. Ezt legalább nem hányták a szememre a Sándor-utczai palotában.

Megfelel neki a miniszter. A minek azonban nincs egyéb haszna, mint hogy a buzgó Abraham a Santa Clara még egyszer elmondja az előbb elmondottakat, úgy, hogy nekem önkénytelenül eszembe jutott Domahidy Pistának az adomája, a ki fiatal szolgabiró korában a nagyanyját vitte négylovas hintóján Szatmárra; maga hajtotta a lovakat s mint afféle úri kocsis, nem igen válogatta az útat, hanem «a hol fényes, ott egyenes» s belezökkentette aztán a hintót egy nagy kátyúba, hogy a derék matrona majd kirepült belőle.

– Ugyan, édes fiam, – mondá neki, – nem tudnál még egyszer belehajtani abba a kátyúba?

– Dehogy nem, mamuskám, ha kívánod!

S ezzel megfordította a lovakat s még egyszer behajtott a mély zökkentőbe.

JÓKAI MÓR MINT NÉPDAL-ÉNEKES.

(1896.)

Nem kell rajta szörnyűködni.

Még nincs meg, de meglesz. Már készül.

Mindenből kikoptam már. Ha a színpadra lépek, a darabom megbukik; ha a választási tribünre lépek, magam bukom; a legújabb regényemre a kritika annyit mondott, hogy a czímét ismételte: «De kár megvénülni!» t. i. nem a regény hősének, hanem a regényírónak volt kár «szép asszonynak, jónak, a jól járó lónak» sorsára kerülni. Van még egy dugaszban tartott regényem, a melynek a kinyomatására nem bírom a kiadómat rábeszélni egy év óta. Pipára gyujtanék vele, ha pipálni tudnék.

Még a millennáris kiállításon is elvesztem szem elől. Azt sem mondták a termékeimre, hogy «fuit». No, nem azt a száz kötet munkámat értem, nem vagyok olyan követelő; azokkal megkapta az elismerést Gottermayer – a bekötésért; hanem a kiállított gyümölcseimért. A korábbi kiállításon legalább kaptam egy bronzmedáliát. Mint kertész is megbuktam.

Pedig valamihez hát csak kell kezdeni. Még «trottlinak» csak nem hagyom magam neveztetni?

Mim maradt még? A szép énekhangom. Aztán meg a régi nótáim, a melyeket mint diák szedtem a begyembe.

Énekelni fogok.

*

Hanem már most félre a tréfával.

Én egy nagyobb értekezésen dolgozom már régóta, a melynek tárgya: az idegen dallamok behatolása a magyar népdalokba.

A míg Káldy barátom nagy szakértelemmel s dicséretre méltó buzgalommal gyűjti a kurucz nótákat, a szabadságdalokat, nemzeti indulókat, az igazi magyar rithmust, én addig azokat gyűjtöttem össze, a miket soha sem fog senki kiadni, a mikre nem is fog már, nem is akar már senki visszaemlékezni. S ennek az én gyűjtésemnek az a komoly czélja, hogy egy kiegészítő vonást illeszszen azon kornak a rajzába, mely e század tizes éveitől a negyvenesig tartott, s a melyet az elnemzetietlenedés korának lehet – nem _bátran_, de félve – nevezni. (Ugy-e gyermekeim, nem féltek a kisértetektől?)

Legelőször is a mi legelterjedtebb hatású, a kálvinista zsoltárok melódiáinak franczia és zsidó jellege. S ezek a melódiák fölségesek, néhol titokzatosan mélabúsak, máskor égre és szívre hivatkozók, majd az öröm túlcsapongásaival kérkedők, a Sion hegyére, a babyloni fogságra, az amalekiták harczaira emlékeztetők.

«A Sionnak hegyén, Uristen, Tiéd a dicséret.»

Meg:

«A babyloni vizeknél ültünk, Ott mély nagy siralomban kesergettünk.»

Hajdanában (tán még most is) ezek a zsoltárok képezték a kálvinista magyar kézműves munkaközbeni éneklését:

«Uram, én velem azt cselekedjed!»

s a közben csattogott a nehéz messzing-musta a fejelésen.

A kurucz dalok elhangzása után még egy ideig érvényesítette magát az eredeti magyar dallam a verbungos nótákban.

«Piros bársony süvegem, Most élem víg életem!»

Azután:

«Azt mondják, hogy nem illik A táncz a magyarnak.»

s a század elején kelt toborzó:

«Sárga csizmás Miska sárban jár»,

mely az 1809-iki inzurgensek indulója is volt, eléggé ismerősek a magyar közönség előtt.

De ugyanaz időben kezdődött az olasz melódiák behatolása a magyar népzenébe, melyek nemsokára édes, lágy, szerelemvalló dallamaikkal úgy bevették magukat a közszeretetbe, hogy egészen honossá váltak.

Ilyenek: a Csokonai-féle

«Földiekkel játszó égi tünemény.»

Azután:

«Te Tihanynak riadó leánya, szállj ki szent hegyed közül.»

Majd:

«Lámpási a bölcseségnek, előttem hiába égnek.»

Ezekhez hasonlított ismeretlen szerzőktől:

«Távol tőled kedves lélek, szívem egyedül csak érted él!»

S ennek méltó társa:

«E zöld fának árnyékában Lehajtom bús fejemet.»

Azután az éji őr dala:

«Midőn minden állatsereg S az emberek nyugosznak.»

Majd meg a legolvasottabb regény, az Erbia közkedvességű dala:

«Ó nagy egek, rátok apellálok»,

melynek melódiáját később egy hazafias szöveg foglalta le; az én gyermekkoromban már így énekeltük:

«A sok aludt levek és fagylaltak Sok magyar szívet úgy megfagylaltak, Hogy az igaz szittya vér helyében Csupa savó folydogál erében.»

Egészen olaszos barcarole dallam, a mivel a vidéken minden színielőadást szoktak befejezni:

«Jer vidám csónakos, jer!»

Olasz stílt találunk egy másik csónakos dalunkban, melyet karban szoktunk énekelni:

«Hajlong sajkám, verdesi a hullám.»

Még a mi valóságos úgynevezett magyar hallgató nóta keletkezett is az időkorban, az is egészen olasz dal jellegét viseli; mint például:

«Jőjj az ablakodra kedves, Minden nyugszik már»,

a mi nélkül a harminczas-negyvenes években imádottainknak adott éjjeli zene meg nem történhetett.

Ekkor jöttek közbe a lengyel dallamok, a miket a harminczas évek eseményei tettek népszerűvé.

«Nincs még veszve Lengyelország, Sorsa él bennünk.»

Szintén e korból:

«Búsul a lengyel Hona állapotján.»

Későbbi, a negyvenes évekből való lengyel dallam (magyar költő szövegére):

«Áll ulán, a tábor őre.»

Tót ritmusú népdalt is ismerek:

«Már én azt teszem, Tót lyánt elveszem, Őtet küldöm a dologra, Magam lefekszem.»

Sőt oláh dallamút is:

«Fut az oláh hegyoldalon, Magyar legény a parlagon, Hegyoldalon, a parlagon, Leány után ne fuss nagyon.»

Úgyszintén egy oláh dallamú bordalt, a mi minden lakománál dívott:

«Valahányszor az oláh Mondja: szinetátye, Mindannyiszor: binye zeu, Zsupunye fretátye.»

Sőt egy czigányzamatú népdalunk is volt:

«Várad alatt egy kis domb, Azon ülnek czigányok, Dorombot csinálnak. Ihajla, juhajla, Elbujdosott a vajda.»

Ez még mind nem volt elég; a század harmadik évtizedében teljes honosságot szerzett magának népszerű dalainkban a _német rithmus_.

Nem említem az eredeti német népdalokból átvett stáncákat, minők a:

«Gyöngyöm Milkám el kell válnom»,

vagy az

«Isten hozzád, te csendes ház»,

a mely nélkül és gitár nélkül magyar dámának nem lehetett udvarolni; csak azokat idézem fel, a melyek igazi magyar népdalok voltak, német ütemre és dallamra.

Ilyenek:

«Pesten jártam iskolába, kuk!»

Azután ez:

«Ha zörög malmom, szívesen hallom.»

S úgy látszik, a molnárok szíve gyulladt leginkább mémet lángokra, mert ez a másik is az, valóságos walczer-nóta:

«Zöld erdőben zúg a malom.»

Szintén igen népszerű volt ez a keringő-dal:

«Ha a nap végső sugárinál.»

A következő walczer-nóta (zweischrittes) pedig még színpadi jogot is szerzett magának nálunk:

«A férfi, a férfi ma ritka madár, Csak pénzre tekint, ah, be kár, Engemet – úgy hiszem, Gazdag el – nem veszen, Menyasszony-koszorúm Majd a sírba viszem.»

De legcsodálatosabb az a melódia, melyet Kölcseynek ezen gyönyörű ódájára énekeltünk nagy lelkesedéssel:

«Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemmel csorga szent földére?»

Ez az ária a legtökéletesebb Langaus. S milyen hazafiúi elkeseredéssel énekeltük mi azt végig. Ha idegen hallotta volna, milyen hosszút csoszogott volna rajta. Azt hitte volna, galoppot fujunk.

Végre aztán jött egy igazi dreischrittes stájer hopsza, de már ennek az egész szövegét közlöm:

«Már Isten néki Szokjunk rá, Járjunk rá A német tánczra, A német tánczra! Úgy is már régen Rá szedtek Rá vertek A szolgatánczra. (bis.)

A muzsikus nem Kedveli, Nem veri A mi dalunkat, A mi dalunkat. Ha stájert húznak Hiába pengetjük, Jobb lesz, ha elvetjük A sarkantyúnkat. (bis.)