Part 5

Saját tapasztalatok híján tartózkodnom kell attól, hogy az eolith-kérdésben egyik vagy másik irányban állást foglaljak. De elméletileg azokhoz kell csatlakoznom, akiknek véleménye szerint az emberi nem már a harmadkorban is élt; hisz a harmadkorra következő pleisztocén elején az ember már a mostanihoz közelálló formában (piltdowni koponya) áll előttünk. Mindezek szerint a harmadkorban játszódott le az emberré alakulás folyamata, sőt e korból már primitiv emberi típusokat várhatunk. De ez, bármily valószínű is, egyelőre csak elmélet. Egészen határozottan csak annyit mondhatunk, hogy a jégkorszakban (pleisztocén) élt már az ember. Erről nem lehet véleménykülönbség, hisz ott találjuk már e kor küszöbén a kétségbe nem vonható bizonyítékot: csontvázának maradványait.

Mielőtt a jégkorszakbeli emberrel foglalkoznánk, tekintsük magát ezt a korszakot s azt a környezetet, melyben csecsemőkorát töltötte az emberi nem.

A jégkorszakról.

A harmadkor végén földrészünkön trópusi vagy szubtrópusi éghajlat volt, amint azt az állat- és növényvilágnak e korból származó maradványaiból megállapíthatjuk; az egész földön a mostaninál jóval magasabb hőmérséklet uralkodott. S most ismeretlen okból alászállott a hőmérséklet.

Hogy mi volt az oka ennek a hosszú időkre terjedő lehülésnek, azt nem tudjuk. Magyarázatára sok elmés föltevést gondoltak már ki, de eddig még egyik sem tudott végleges polgárjogot nyerni a tudományban. Az elméleteknek egyik sora a világegyetemben, másik sora magán a Földön keresi a lehűlés okát.

Bárhogy álljon is az ügy, biztos ténynek fogadhatjuk el, hogy a középhőmérséklet a Földön ebben a korban tetemesen (_Steinmann_ szerint 5–6 fokkal) alászállott s a hóhatár legalább 1000 méterrel mélyebben volt, mint ma.

Azelőtt ezt az egész korszakot, melyet _diluviumnak_ vagy újabban inkább _pleisztocénnek_ nevezünk, zavartalan, egyforma hideg időszaknak vélték. Újabban a tudomány felfogása erről gyökeresen megváltozott s a diluviumnak mint egységes korszaknak képe többé-kevésbbé elhomályosodott. Kiderült ugyanis, hogy a diluviumban a lehülés nem volt állandó; időnként a nagy hideg engedett, a hőmérséklet megint felszökött, még pedig nemcsak a mai európai éghajlattal egyenlő magasságra, hanem ennél még valamivel magasabbra is; a jég részben elolvadt, a gleccserek visszahúzódtak, s ez a közbeeső melegebb időszak hosszú ideig, 100,000 évnél is tovább tarthatott. De ennek is vége szakadt s a jégtömegek újra előnyomultak s e váltakozás többször megismétlődött, úgy hogy a jégkorszakban több glaciális és interglaciális (intermoränalis) időszakot kell megkülönböztetnünk. _Penck_, a berlini egyetem hírneves földrajzprofesszora, _Brückner_ bécsi tanárral írt alapvető művében,[48] melyben a jégkorszaknak az Alpesekben megállapítható nyomaival foglalkozik, négy glaciális időszakot különböztet meg, három inter- és egy postglaciális időszakkal. A négy glaciális időszakot günzi, mindeli, rissi és würmi jegesedésnek nevezi. _Penck_ felosztását széltében elfogadták a tudósok s mondhatni, hogy ez ma az uralkodó a geológiában.

Európa a diluvium idején.

A jegesedések csúcspontján Európa jó részét jégtakaró fedte, akárcsak Grönlandot vagy az antarktist mai nap. A jégtömeg legfőbb eredő pontja Skandinávia és Finnország volt. Az innen kiinduló jég a mostani Keleti-tenger területén áthaladva, befedte egész Dániát és Hollandiát, lenyomult Németországba s annak egész északi, részben középső részét is összefüggő jéglepellel vonta be. Az északról lenyomuló jégtömeg déli határa Németországban körülbelül a Ruhrnak a Rajnába való betorkolásánál kezdődve, keletfelé a Harz-hegység, a Thüringi-erdő, az Érc-hegység és a Szudéták északi szélének mentén haladt. Az óriási jégtömeg tehát körülbelül a mai Weimar környékéig jutott el és ott, ahol ma a leghaladottabb művelődés nyüzsgő képét látjuk, pl. Berlin vagy Lipcse környékén, akkor a több száz méter magas egységes jégtakaró alatt a halál csendje honolt.

De Németországba délfelől is benyomult a jég. Az Alpeseket a mainál sokkal hatalmasabb gleccserek fedték s a belőlük kiinduló jégárak elborították nemcsak Svájc középponti és északi részét és Tirolt, hanem magasan felnyomultak a sváb és bajor felvidékre is, csaknem München színvonaláig. S ha még hozzávesszük, hogy a Vogézek, a Schwarzwald, a sváb Jura és az Érc-hegység is jéggel voltak fedve, mint a jégképződés önálló gócpontjai, megállapíthatjuk, hogy Németországnak aránylag csak egy keskeny, harántul futó sávja maradt a jégtől szabadon.

A jégképződésnek egy másik gócpontja Európában Skócia volt; az innen eredő jég ellepte egész Angliát, legdélibb részének, a Themse területének kivételével. A mai európai Oroszországnak kétharmadát borította a jég. Önálló gleccserközpontok voltak ezenkívül még Európában a Pireneusok, az Apenninek, a korzikai hegyek, a Kaukázus, az Uralhegység stb. Középeurópában a jég csak egy országot hagyott majdnem egészen szabadon: Franciaországot; ez kiemelésre méltó körülmény, mert talán ebből magyarázható, hogy épen Franciaországban találták legnagyobb mennyiségben a jégkorszakbeli ősember nyomait. Ide hátrálhatott az előnyomuló jég elől az angliai ősember is, amire annál is inkább megvolt a lehetőség, mivel akkoriban a Calais-csatorna helyén szárazföld volt, mely összekötötte Angliát a mai kontinenssel. S mikor azután az enyhébb interglaciális időben a jég ismét hátrált, az ősember nem követte ennek a visszahúzódó szélét, hanem ott maradt Franciaországban, bőven benépesítve délre fekvő völgyeit és barlangjait. Ezzel függ az részben össze, hogy Franciaország klasszikus hazája az ősemberre vonatkozó leleteknek és hogy az ősemberrel s különösen kulturájával foglalkozó tudományban a francia tudósok viszik a vezetőszerepet.

Magyarország a jégkorszakban.

De minket leginkább az érdekelhet, hogy Magyarországban milyenek voltak a viszonyok a jégkorszak idején. Hazánk nagy része szabadon maradt a jégtől.[49] Az északról délre törő nagy jégtömeg hazánkat nem érte el s csak hegységeinek egy részét borította ott helyben képződött jég. A Magas-Tátrát számos gleccser fedte; ezeknek a maradványa a 114 tengerszem is. Az előtörő, majd visszahúzódó gleccserek durva munkájának nyomait megtaláljuk a morénák, a lecsiszolt és karcolt sziklák és más biztos jelek alakjában. A hegység déli lábánál, a szepesi fensíkon a gleccserek négy kilométer széles jéglepelt alkottak, de tovább délre nem nyomultak. Jég borította az Alacsony-Tátrát, a Máramarosi-Havasokat, a Keleti-Kárpátokban a Radnai-Havasokat és az Erdélyi-Havasok nagy részét is: a Bucsest, a Fogarasi Havasokat, a Retyezátot stb., amint azt különösen _Lehmann_,[50] _Schafarzik_,[51] _Lóczy_[52] és _Schréter_[53] vizsgálataiból tudjuk. _Szádeczky_[54] megfigyelései szerint még a Bihar-hegységben is volt kisebb jegesedés. Egészben véve, mint látjuk, hazánk a pleisztocén idején kisebb területek kivételével a jégtől ment maradt, s így alkalmas volt a jégkorszakbeli ősember tartózkodására, annál is inkább, minthogy hazánk Európának egyik barlangokban legdúsabb országa, már pedig tudjuk, hogy az ősember, kivált a jegesedések hideg időszakában, a barlangokra volt utalva. S hogy valóban élt is itt az ősember, azt már eddig is beigazolták azok a nagyérdekű ásatások, melyeket az utóbbi években szorgalmas barlangkutatóink hazánk különböző barlangjaiban, különösen a Miskolcz környékbeliekben végeztek s amelyek már eddig is nagy mértékben felkeltették fényes eredményeikkel a külföld érdeklődését is.

Hatalmas kiterjedése volt a jégnek Észak-Amerikában. Grönlandból kiindulva Kanadán keresztül mélyen lenyomult az Egyesült-Államok területén nemcsak a mai New-Yorkig, hanem még lejebb, körülbelül a 40. fokig, vagyis St. – Louis tájékáig.

De a jégkorszak gleccserei nemcsak Európa és Északamerika nagy részét borították be, hanem a többi világrész jó részét is. Az északi és déli sarktól, a Himalájától és más magas hegységektől hatalmas jégtömegek nyomultak elő, hegységeket törve át, nagy tengermedencéket vájva ki, hatalmas kavics-, agyag- és lőszlerakódásokat hagyva maguk után, és valószínű, hogy a Föld felszínének mai alakját jórészt ezek a jégtömegek és megolvadt vizük formálta át. Az egyenlítő tájékán jég nem volt, itt a jégkorszakot hosszú esős-időszak helyettesítette.

A jégkorszak állatvilága.

A pleisztocén-kor állatvilága a mostanitól jórészt eltérő volt. Épúgy, mint ahogy a pleisztocén maga sem egységes korszak, az állatvilága sem egységes. Három jégkorszakbeli faunát kell megkülönböztetnünk: az enyhébb éghajlatra utaló interglaciális faunát, a hideg, nedves éghajlatnak megfelelő tulajdonképeni glaciális faunát, s a hideg, száraz éghajlatra valló késői jégkorszakbeli vagy postglaciális faunát, mely mintegy átvezet a mostani európai állatvilághoz.

A meleg jégkorszakbeli, vagyis az interglaciális fauna leghatalmasabb példánya az őselefánt _(Elephas antiquus)_; simabőrű óriás, ősapja a mai afrikai elefántnak. 5 méternél is magasabbra nőtt meg és az agyara is meghaladta az 5 métert. Ez volt _Pohlig_ szerint minden idők legnagyobb szárazföldi emlősállata. Siciliából és Malta szigetéről a diluviumból az őselefántnak egy elkorcsosodott törpe válfaját (Elephas melitensis) ösmerjük. Valamivel csekélyebb számban fordult elő a kisebb, de még mindig óriási délielefánt _(Elephas meridionalis)_. Velük egyidőben élt a _Merck-féle_ orrszarvú _(Rhinoceros Merckii)_, továbbá a víziló _(Hippopotamus major)_, mely a mai alakoktól épen csak nagyobb termete által különbözött. Legveszedelmesebb ellenségük egy tigrisszerű állat, a _Machairodus leoninus_ lehetett, melynek félelmetes, hajlott kardra emlékeztető agyara sok, nálánál jóval nagyobb és erősebb állat vesztét okozhatta. Igen csekély számban található e korból, különösen Dél-Oroszországban, de még a Rajna vidékén is, egy orrszarvúszerű, de elefántnagyságú állat, az _Elasmotherium_, melynek hatalmas szarva nem az orrán, hanem a homloka közepén emelkedett ki. Mindezek az állatok főképen a diluvium első felében éltek és arra jellemzők, de csontmaradványaik elvétve megtalálhatók még a második és harmadik interglaciális időszakban, tehát részben a pleisztocén második felében is.

A tulajdonképeni glaciális vagy hideg-nedves időszakhoz kötött emlősök között legismertebb a mammut _(Elephas primigenius)_. A mai indiai elefántnál körülbelül egy méterrel nagyobb (négy méter magas), vöröses barnás szőrrel fedett, nehézkes állat volt. Ezt az állatot ismerjük legpontosabban a jégkorszak kihalt állatai közül, egyfelől, Skandináviát kivéve, egész Európában feltalálható csontmaradványaiból, másrészről az ősember barlangi rajzaiból, és végül onnan, hogy már több (összesen 22) mammut-holttestet ástak ki szőröstül-bőröstül nemcsak Szibéria keményre fagyott földjéből (1799-ben, 1846-ban, 1901-ben stb.), hanem 1907-ben Galicia talajából is. A jégkorszak végén ez az állat, amely csak a hideg klimában tudott meglenni, a visszahúzódó jégtakaróval együtt északkeletre vándorolt és ott alkalmasint csak néhány ezer év előtt pusztult ki végképen.

Társa volt a gyapjas orrszarvú _(Rhinoceros antiquitatis seu tichorhinus)_; ugyancsak hosszú szőrrel fedett, hatalmas emlősállat, melyet szintén nagyon jól ismerünk nemcsak a Szibériában kiásott teljes példányok révén (az elsőt már 1771-ben ásta ki _Pallas_), hanem abból a példányból is, amelyet 1907-ben Galiciában, a staruni-i ozokerit- (földviasz) bányák ásása alkalmával emeltek ki a föld mélyéből.

Egy másik nagyon jellemző állata a glaciális időszaknak a barlangi medve _(Ursus spelaeus)_; a mainál nagyobb, hatalmasabb medvefajta; ha talpára állt, 2·5 m magasságot is elért. A mai medvétől a hímpéldány meredekebb homloka, s a hím és nőstény egyaránt végtagcsontjainak bizonyos sajátságai és az által különbözött, hogy kifejlődött állapotban hiányzottak az előzápfogai. Nagy testi ereje ellenére is főként növényevő állat volt. Télire a barlangokban húzódott meg, és ide vonult vissza betegen, haldokolva is. Pedig egészségtelen tartózkodás volt neki is a barlang, amit abból következtethetünk, hogy csontjain gyakran látjuk a barlangi köszvény (arthritis deformans) nyomait. Csontvázának, agyarának maradványait nagy számban találták Magyarországon is. Így a Miskolcz melletti Szeleta-barlangban már magas piramisra emelkednek a barlangi medvének eddig kiásott csontjai és fogai. Az ősembernek egyik kedvelt tápláléka volt s az őskori barlanglakó ember különösen szerette a csontjaiban levő velőt. A barlangokban talált medvecsontok nagy része, különösen a fiatal medvecsontok az ősember lakomáinak hulladéka.

A barlangi medvén kívül vetélytársa volt az ősembernek a barlangok elfoglalásában a barlangi hiéna _(Hyaena spelaea)_ és a barlangi oroszlán _(Felis spelaea)_. Ezek az állatok egymással nem igen fértek meg; amelyik barlangban nagyobb számmal leljük az egyiknek csontjait, ott hiányoznak a másiknak csontjai; vannak medvebarlangok és hiéna-barlangok.

E korszaknak kétségtelenül legformásabb állata az óriás szarvas _(Cervus megaceros)_; két méternél is magasabb, hatalmas, karcsú állat, két és fél méternyire szétterülő, lapszerű agancsokkal. Csontjait nagy mennyiségben találták Magyarországon is, de klasszikus lelőhelye, ahol a legtöbb és legszebb példányokat emelik ki a tőzegből, Irország. Az óriás szarvas szívós természetére vall, hogy átélte a glaciális és interglaciális időszakokat is: vértezve volt a hideg és a meleg ellen egyaránt.

Az ősember egyik fő vadászprédája volt az ősbölény vagy bizon _(Bison priscus)_, amely nehány többé-kevésbé csenevész példányban még most is fennmaradt Európában (Litvániában és a Kaukázusban) és nagyobb számban Amerika Yellowstone-parkjában, és az őstulok _(Bos primigenius)_, a mostani szarvasmarha őse, mely csak néhány évszázada halt ki végképen. A középkorban még vadásztak reá Lengyelországban. Ezek hatalmas csordákban vándorolhattak a jégkorszaknak tundraszerű[55] vidékein. Mert Európának jéggel nem borított területeit a jegesedés idején ne képzeljük őserdőnek, sőt ellenkezőleg, kevés fájú, leginkább gyeppel és alacsony cserjével borított, egyhangú vidéket kell magunk elé képzelnünk. Itt tanyázott a vadló is, melyből a diluviumban több fajtát ismerünk, s hasonlóképen a vadszamár is.

A jégkorszak vége felé, ugyancsak mint a hideget kedvelő állat, jelenik meg rendkívül nagy számban a rénszarvas _(Rangifer tarandus és grönlandicus)_, egészen olyan alakban, mint a sarki vidékek mai rénszarvasa. Az ősemberre nagyfontosságú lehetett, mint vadászatának egyik legfőbb tárgya; szelidíteni még nem tudta, már csak azért sem, mert nem volt meg neki ehhez a nélkülözhetetlen szelidített kutyája. A kutya előfordul, habár csekély számban, a jégkorszakban is, de csak mint vadállat. Ugyanebben a korban élt a tatár-antilóp _(Antilope saiga)_ és a pézsma-tulok _(Ovibus moschatus)_. Mind a kettő él még, de már csak Európán kívül, az előbbi Közép-Ázsiában, az utóbbi Észak-Amerikában.

Postglaciális korszak.

Az utolsó glaciális időszak elmultával a viszonyok megváltoztak; a jellemző glaciális állatok kihaltak, elvándoroltak. A jég alól felszabadult területeket olyanféle növényzet lepte el, mint aminőt a mai sivár szibériai tundrákon találunk és megtaláljuk a tundrákra jellemző állatvilágot is, melynek fő képviselője a lemming _(Myodes torquatus és obensis)_ és a havasi róka _(Canis lagopus)_. A tundra a szélviharok szárnyán szétterülő lősz révén steppévé alakul át, benépesedve apró rágcsálókkal, ürgékkel, marmotákkal. Ezt dús legelő váltja fel, mely bő táplálékkal szolgál különösen a vadlovak csordáinak, és végül, a szerves maradékok szaporodásával, a felszínes talajréteg kémiai átalakulásával az egykor jéggel fedett területeken kibontakozik az őserdő a nemes szarvassal, vaddisznóval s általában a mai erdei állatvilághoz hasonló faunával.

Az ember szívós természetét mutatja, hogy míg, amint láttuk, a diluviumi állatok legnagyobbrészt vagy csak a glaciális, vagy csak az interglaciális időben tudták földrészünkön az életükhöz szükséges feltételeket megtalálni, ő ehhez is, ahhoz is tudott alkalmazkodni, s egyaránt meg tudott élni s faját tovább tudta szaporítani a glaciális időszakok hidegebb éghajlatában és a közbeeső időszakok enyhébb klímájában. Csontjait együtt találjuk a diluvium meleg-égövi és hideg-égövi állatai maradványaival. Az ősember kibőjtölte az egész hosszú és változó éghajlatú pleisztocént, és a létért való küzdelem nehéz tusáiban megedzve, megerősödve látjuk őt az újabb kor hajnalán, mely őt a magasabb kultura felé vezette.

A jégkorszak tartama s az emberi nem kora.

Tekintsük végül azt a kérdést, hogy mennyi ideig tarthatott a jégkorszak s mennyi idő telhetett el a vége óta. Természetes dolog, hogy a geológusok időszámításai csak nagyon hozzávetőlegesek, de ha különböző alapon indulva ki, egy-egy geologiai időszakra körülbelül megegyező az eredmény, a számok valószínűsége igen növekszik. A jégkorszak tartamát _Penck_ ½–1 millió évre teszi, s ugyanilyen eredményre, vagyis egy millió év felvételére vezettek _Strutt_ amerikai tudós legújabb kutatásai is,[56] amelyek egészen más alapon, nevezetesen a rétegek heliumtartalmának tekintetbe vételén épülnek fel. Hogy valamely kőzetben a radiumemanatio alfasugaraiból helium keletkezzék, arra bizonyos számításokkal meghatározható idő szükséges, amely idő kiszámításával megállapíthatjuk az illető kőzet vagy réteg korát is. Ugyanezen az alapon _Schlundt_ és _Moor_ a jégkorszak vége óta eltelt időt, a «holocént», 20,000 évre becsülik, amely adat megegyezik _Nuesch, Heim, Brückner_ és _Steck, Torell, Warren, Upham_ más úton nyert eredményeivel, míg _Penck_ ezt az időt 50,000 évre, _Pohlig_ 30,000-re teszi. A tudomány mai állása szerint tehát valószínűséggel mondhatjuk, hogy a jégkorszak vége óta legalább 20,000 év telt el s hogy maga a jégkorszak a maga közbeeső interglaciális melegebb időszakaival mindenek szerint egy millió évig tartott. _Pilgrim_ a jégkorszakot 1 millió 300,000 évre, _Hillebrand_ csak ½ millióra becsüli. Ennek a korszaknak az elején vagy első felében jelenik már meg az ember: tehát az emberi nem korát is legalább több százezer évre kell becsülnünk.

Pithecanthropus erectus.

A csontleletekre térve át, mielőtt a határozottan emberi csontmaradványokat ismertetném, szólanom kell a híres, sokat vitatott _pithecanthropusról_. 1891- és 1892-ben találta ezeket a csontmaradványokat 12–15 méter mélységben _E. Dubois_, akkor még hollandi katonaorvos, jelenleg a földtan tanára az amsterdami egyetemen, Jáva szigetén Trinil helység közelében, a Bengawan folyó partján, egy szomszéd kialudt tűzhányóhegy ősi tufalerakodásában. A lelet a koponyatetőből, a 2. és 3. bal zápfogból s a bal combcsontból áll, de ezt az utóbbit 15 méterre találták a koponyatetőtől, amiért némelyek kétségbe vonják a koponyatöredékhez való tartozását, de jogosulatlanul, mert nagyon hozzáillik a koponyához. _Dubois_ e csontmaradványok egykori tulajdonosát különösen a combcsont idoma alapján _Pithecanthropus erectus_nak, azaz fennálló majomembernek keresztelte, mert az volt meggyőződése, hogy benne megtalálta az ember és a majom közt eddig hiányzó közbülső alakot, _Haeckel Homo alalus_át. _Schwalbe_ és vele a tudósoknak egy sora teljesen magáévá tette e nézetet, különösen a koponyatetőből kiszámított nagy koponyatérfogatra való tekintettel. A Pithecanthropus koponyatérfogata _Dubois_ szerint 850–900 cm3-re, _Macnamara_ szerint 950 cm3-re, _Selenka_ szerint csak 800 cm3-re tehető; ekkora koponyaürege egy mai emberszabású majomnak sincs: a gorilláé is csak 463 cm3. Eszerint a jávai ásataglény koponyatérfogata, vagyis ami ezzel egyre megy, agyvelejének fejlettsége tekintetében szinte a középen látszik állani a majom és az ember (átlag 1500 cm3, minimum 950)[57] közt. A szerzők egy része azonban _Dubois_ és _Schwalbe_ nézete ellen foglalt állást s a Pithecanthropust kihalt óriási majomfajtának tartja, mely talán a mai nap is még ugyanazon a vidéken élő gibbonok valamely ásatag ősalakja _(Hylobates gigas)_.[58]

A gibbon-rokonság elméletével nehéz megbarátkoznunk. A mai gibbonok csak egy méter magasságot érnek el, ami összhangzásban van örökösen a fákon tornászó, könnyű testet követelő életmódjukkal. Ezzel szemben a Pithecanthropust 45 cm hosszú combcsontjából ítélve legalább gorillanagyságunak, ha nem nagyobbnak kell képzelnünk; ekkora testsúllyal alig folytathatott ez a lény a törékeny gallyakon himbálódzó életmódot. Általában azt látjuk, hogy kisebb alakok nagyobbakká fejlődnek a fajfejlődés során, s nem megfordítva, a valószínűség tehát ellene szól annak, hogy a Pithecanthropus őse volna a mai gibbonoknak, bár az ellenkezőre is van több példa. Még inkább elfogadható volna a csimpánzzal való rokonság, csakhogy a koponya alakja nem igen egyezik a csimpánzéval s még kevésbé a combcsont alakja. A majomelmélet ellen szól még az a különösen _Leché_től[59] kiemelt körülmény is, hogy a koponyatető felszíne feltünően síma; teljesen hiányzanak rajta azok az izomlécek, különösen a halántéktájékon, amelyek mindig megvannak az emberszabású majmok teljesen kifejlődött nagy példányainak, kivált a hímeknek koponyáján, legerősebb fejlődésben a gorilláén, leggyengébben a csimpánzén és gibbonén. Ez az állat _Leche_ szerint nem lehetett valami nagy majom, mert különben ott volnának koponyáján a hatalmas rágóizomzat tapadását jelző csonttaréjok. De leginkább ellene szól a majomminőségnek a koponya nagy térfogata s az ebből megállapítható 750 grammnyi agysúly _(Duckworth)_, mely nem áll arányban a combcsontból kiszámítható magassággal; említettem, hogy a combcsontja szerint a Pithecanthropust gorillanagyságúnak kell gondolnunk, míg a koponya térfogata 300–350 grammal meghaladja a gorilláét. _Manouvrier_ szerint a Pithecanthropus 175 cm magas lehetett.

Ezzel szemben _Klaatsch_, _Bumüller_ stb. nem tulajdonítanak oly nagy jelentőséget a Pithecanthropus nagy koponyatérfogatának, hanem inkább a morfológiai viszonyokat veszik irányadóul s ezen az alapon nem látnak elég okot arra, hogy ezt a lényt másnak minősítsék, mint egy nagy, kihalt emberszabású majomnak. A koponyatető görbületéről és egész alakfejlődéséről maga _Schwalbe_ is elismeri, hogy nem nagyon különbözik a gibbonétól. Valóban, egymás fölé rajzolva a Pithecanthropus és a gibbon fejtetői profilgörbéjét, alig látunk eltérést. _Török_[60] nyomatékkal utal a Pithecanthropus koponyájának nagyfokú megszűkülésére a halántéktájékon a szemöldökléc mögött, miből hatalmas halántékizomra, vagyis rendkívül erősen fejlett rágókészülékre kell következtetni. Ilyen halántéktáji megszűkülés még a neandervölgyi embernek s a mai rasszok legalacsonyabbrendűjének koponyáján sincs s ezért úgy véli, hogy a koponyatető állati lénytől ered. _Klaatsch_ szerint[61] ez a lény nem lehetett egyenesen álló, mert nyakszirtcsontjának nagy nyílása, az «öreglik», amellyel odarögzítődik a koponya a gerincoszlophoz, sokkal hátrább volt, mint az emberen, hátrább, mintsem hogy fennálló helyzetben a koponya a gerincoszlopon szilárdan állhatott volna.