Part 4

_Darwin_ legbuzgóbb híveinek is el kell ismerniök, hogy a darwinizmus fénykora elmult s hogy mindinkább elterjed az a felfogás, hogy a nagy _Darwin_ magyarázata, ha sok helyeset és elfogadhatót tartalmaz is, s ha, mint azt ő maga is tette, beléolvasztjuk még a _Lamarck_-féle tényezőt, vagyis a használat és környezet hatását is, mégsem elegendő az evolució okainak és irányító erőinek teljes megfejtésére. Talán nem kell mondanom, hogy _Darwin_ nevével nem magát az evolució és transzformizmus gondolatát jelöljük, mert hisz azt már egy félszázaddal előtte (1809-ben) kifejtette a lángeszű, de félreértett és szegénységben meghalt _Lamarck_, bár való igaz, hogy _Darwin_ nélkül s különösen az ő lelkes zászlóvivőinek, _Huxley_nek és _Haeckel_nek irodalmi hadjárata nélkül sohasem lett volna ez a felfogás azzá a nagy, a világot megmozgató, a lelkeket széltében forrongásba hozó gondolattá, amivé lett. Történelmileg helyesen darwinizmusnak csak azt a kész, lekerekített magyarázatot nevezhetjük, amellyel az angol tudós mechanikai, materialisztikus módon, minden az anyaghoz fűződő rejtélyes fejlődési erők s hasonlók mellőzésével igyekezett a fejlődés szükségszerű bekövetkeztét, irányát és módját emberileg érthetővé tenni. Erre a darwinizmusra áll az, hogy ma már nem tekinthetjük annak a mindent megmagyarázó egyetemes elméletnek, aminek a lelkesedés első évtizedeiben sokan hitték. Mind többen kezdenek kételkedni a _Darwin-Wallace_-féle természetes kiválogatódás (selectio) varázsigéjének hatalmában, különösen, mert nem tudja megmagyarázni a még szelekciós értékkel nem biró első nyomok megjelenését és fennmaradását és nem tudja megmagyarázni azt a tengernyi közömbös tulajdonságot, rajzolatot, részletet, melyet az állat- és növényországban észlelünk, nemcsak a szabad szemmel láthatók körében, hanem a mikroszkópi szerkezet világában is.

Megszabott irányú fejlődés.

Magam is a kétkedők közé tartozom, többek között azért is, mert _Klaatsch_csal együtt[38] nem tudom az emberi típus kialakulását a természeti kiválogatódás dogmájával összhangzásba hozni. Hogyan lehetne ennek a teste tekintetében talán leggyámoltalanabb lénynek sajátlagos formálódását a létért való küzdelem győzelmeiből magyarázni? Nem csoda, hogy a darwinizmussal, weismannizmussal, mutációs-tannal s hasonló mechanikai elméletekkel szemben mindinkább homloktérbe nyomul mint legveszedelmesebb vetélytársuk _Nägeli, Askenazy, Romanes, Eimer, Driesch_ különböző árnyalatokban kifejtett elmélete: _a fejlődési predesztináció_, a «megszabott irányú fejlődés» tana, melyet minálunk _Apáthy István_[39] fejtett ki legutóbb olyan szépen: az a gondolat, hogy a fajfejlődésnek nemcsak szükségszerűsége, de iránya is önálló, eredendő tulajdonsága az élő anyagnak; hogy nem külső hatások véletlene, hanem a szerves lényt felépítő protoplazma belső önálló fejlődési erői szabják meg előre, törvényszerűen a fajbeli fejlődés bekövetkeztét és irányát. Már az ősi kezdősejtben benn nyugszanak a faj jövőjének körvonalai, ép úgy, mint ahogy a megtermékenyített petesejtbe kérlelhetetlenül bele van már oltva, hogy belőle milyen lénynek kell fejlődnie. A tyúk- és kacsatojást a költőkemencébe téve s egyforma költésnek vetve alá, az egyikből tyúk, a másikból kacsa kel ki: a tojásban tehát már előre meg kell annak szabva lenni, hogy belőle milyen állat _kell_ hogy fejlődjék. A petesejtre vonatkoztatva ezt a tételt mindenki elismeri, sőt önként értetődőnek tartja s ennek a kimondásában senki miszticizmust nem lát, ugyanezen felvételnek a fajfejlődésre való alkalmazását ellenben a szelekciós elv hívei zavaros, misztikus, természettudóshoz nem illő felfogásnak minősítik. Pedig a biogenetikai alaptörvény hangoztatása azt mutatja, hogy ők idegenkednek legkevésbé attól, hogy a kétféle fejlődést, a fajfejlődést és az egyéni fejlődést egymással párvonalba állítsák. Az ismétlődési elmélet egyáltalában csak a fajfejlődési predesztináció tana mellett jöhet szóba, mert, miként azt _Hertwig Oszkár_ joggal hangoztatja,[40] egy teljesen differenciálatlan, közömbös protoplazmából álló ősi kezdősejt nem hasonlítható össze a petesejttel, melynek kétségtelenül végtelenül bonyolult láthatatlan szerkezete már magába zárja a belőle fejlődő lény testi és lelki tulajdonságainak csíráját, mely _Hertwig_ szerint nem valamely közömbös sejt, mint aminő _Darwin_ tana értelmében az a bizonyos ősi kezdősejt lehetett, hanem _maga az egyén fejletlen állapotban_. Az önálló erőkön alapuló fajfejlődés felvétele különben nem zárja ki a természetes kiválogatódásnak, továbbá a környezet és a használat hatásának bizonyos fokú szereplését a fejlődésben.

Az ember törzsfája.

Jelenleg az emberre nézve nem annyira az evolució útján vagy talán másféle módon való származás kérdése tárgya a vitatkozásnak a tudományban, mert ez a tudósok túlnyomó többségére nézve már elintézett dolog, még pedig az első értelemben, hanem inkább az, hogy milyen alakokon keresztül jutott el az emberi nem mai magaslatáig, milyen formák előzték meg őt, milyen az ő törzsfája? Biztosat erről mai nap is ép oly kevéssé tudunk, mint a 60-as években, amikor először vonta spekulációi körébe ezt a kérdést _Haeckel_. A jövőtől, egy későbbi kor szerencsés őslénytani leleteitől kell várnunk e kérdés megoldását. Elméletekben ugyan nincs hiány, de a legtöbbről elmondhatjuk _Kohlbrugge_val, hogy piramishoz hasonlítanak, melynek alapja a levegőben van s mely épen csak a csúcsával érinti a szilárd talajt. Természetes, hogy az ilyen piramis nagyon is ingadozik. A fajfejlődés kiegészítésének és szemlélhetővé tételének kísérlete ma még hasonlít ahhoz, mint mikor valaki egy pár szerte heverő oszloptöredékből vagy kőből akarná visszaállítani az egykori nagykiterjedésű palota vagy vár képét. De azért az ilyen elmélet felállításának jogosultságát és hasznát nem lehet kétségbe vonni. A tudománynak nem a föltevések ártanak leginkább, hanem a tétlenség.

Elméletek az emberi nem fejlődéséről.

A kérdés óriási irodalma _Kohlbrugge_ művében,[41] s hasonlóképen _Fischer E._ cikkében[42] van legbővebben, habár nem is kimerítően, összeállítva; ezekből a dolgozatokból szerezhetünk legjobban tudomást a szerteágazó nézetek zűrzavaráról. A leginkább számbavehető s legtöbb figyelmet keltett nézeteket öt elmélet köré lehet csoportosítani. Igyekszem ezeket az elméleteket röviden összefoglalni.

Haeckel.

1. _Haeckel_-nek már 1866-ban[43] felállított s maig is fenntartott törzsfejlődési elmélete az embert a félmajmokból és majmokból származtatja a következő sorrendben: félmajmok, szélesorrú vagy újvilági majmok, keskenyorrú vagy óvilági majmok, emberszabású majmok, ember. De kiemeli _Haeckel_, hogy az ember fejlődési vonalába eső emberszabású majmokon nem a most élő alakokat, tehát nem a gorillát, csimpánzot, orangutánt kell érteni, hanem bizonyos kihalt harmadkorbeli formákat; a mostaniak sajátlagosan átidomult formák, melyeknek egyikéből sem származhatott közvetlenül az ember, szóval ezek csak oldalágai, nem pedig egyenes állomásai az emberhez vezető útnak.

Schwalbe.

2. _Schwalbe_ (1899–1910), a nagyhírű strassburgi anatómus és anthropológus felfogása közel áll a _Haeckel_éhez. Ő is a harmadkori kihalt emberszabású majmokat tartja az ember közvetlen őseinek, de a sorozat feljebb eső részéből _Haeckel_től eltérően kirekeszti a másik két majomfajtát. A három majomcsoport mindegyike külön ágként hajtott ki a fosszilis félmajmok (Lemuridák) törzsalakjából. Először a délamerikai majmok csoportja vált le belőle, még pedig már az eocénban; ez az alak nem fejlődött tovább, hanem mintegy zsákutcába került. A miocénban újabb két ág bontakozott ki, jelesen a keskenyorrú majmok osztályának és az emberszabású majomtípust meg az embert magába foglaló törzsalaknak ága. A keskenyorrú majmok sem esnek az emberhez vezető fejlődési pálya egyenes irányába; ezt különleges szervezetük: kettős méhlepényük, pofazacskóik, fargumóik stb. tanusítják. Az embert megelőző két lépcsőfok tehát csak az őslemuridák s a miocénbeli vagy még régibb kihalt emberszabású majmok csoportja lehetett. Az ősmajomalak a harmadkorban kettéoszlott, nevezetesen a mostani emberszabású majmok sajátlagosan elkülönült csoportjára és az emberi nemre. A fejlődési alap közösségéből érthető az a nagy hasonlóság, amit az ember s a ma élő emberszabású majmok közt találunk. Az ember és majomszerű ősei közé _Schwalbe_ még közbeiktatta a _Dubois_-féle jávai majomembert _(Pithecanthropus)_ s a tőle _Homo primigenius_nak nevezett neandervölgyi embert.

_Schwalbe_ elméletéről az a véleményem, hogy valamennyi között még a leggondosabban megalapozott s legvalószínűbb is; a most élő alakok legbehatóbb morfológiai összehasonlításán alapul. A legfőbb ellenvetés, amit ellene tettek, az, hogy az ember törzsfájából kirekesztett újvilági majmok minden eltérő vonásaik, például kettős méhlepényük és három kis zápfoguk ellenére is egyes dolgokban még az emberszabású majmoknál is közelebb állanak az emberhez, így például hiányzó peniscsontjuk s zápfogaik gumóinak elrendeződése tekintetében. A sárga mókusmajom _(Chrysothrix)_ agyvelejének viszonylagos súlya még valamivel nagyobb, mint az emberé s a koponya öreglikjának helyzete is közeledik az emberéhez. Különösen a pókmajomban _(Ateles)_ van sok olyan jellemvonás, mely az ember magasabbrendű típusához közeledik; _Van den Broek_ (1908) 40 ilyen vonást említ fel, főkép az idegrendszer, izomzat és koponyavarratok köréből. Kétségtelen, hogy _Schwalbe_ elméletének ez az Achilles-sarka.

Klaatsch.

3. _Klaatsch_ (1902) az emberhez vezető egyenes fejlődési útból még az emberszabású majmokat is kihagyja s az embert közvetetlenül kihalt félmajom alakokból, őslemuroidákból származtatja. Ezek pedig egyenesen, minden más emlőscsoport közbeiktatódása nélkül a ma már csak kéz- és lábnyomaikból ismert úgynevezett «primatoid»-ok (Chirotheriumok) származékai, melyek már az emlősök és a csúszómászók közti határon állanak. E primatoidok elemi típusa az emlősök különböző rendjeivé ágazódott szét, leginkább a végtagok másodlagos módosulásaival. Csak egy rend, az őslemurok csoportja tartotta meg az elemi, differenciáltan kéz- és lábtípust, s ebből a csoportból alakult ki közvetetlenül, a kéz- és láb kezdetleges szerkezetének megőrzésével, az emberi nem. A majmok az embernek csak oldalrokonai, nem pedig ősei; a fákon való életmód révén hosszúra megnőtt karjaikkal, a létért való küzdelem s különösen a nemi élet versengő tusái érdekében hatalmasan fejlődött szemfogukkal, megrövidült kéz- és lábhüvelykujjukkal a másodlagos differenciáltság képét állítják elénk, szemben az embernek ősi, kezdetleges jellemvonásaival. Ez még a kihalt harmadkori alakokra is érvényes, bár ezek – például a _Schlosser_-féle _Propliopithecus_ – fogaiknak egyszerűségével az ősformához közelebb esnek a mai alakoknál. A majmok eszerint nem őseink, hanem a félmajmoktól _(Lemur)_ való közös eredést tekintve, csak oldalrokonaink. Teljesen észszerűtlen tehát, hogy mindig a hiányzó láncszemet («missing link») keresik az ember és a majom közt. A jávai majomember _(Pithecanthropus)_ sem «hiányzó láncszem», nem is majomember, hanem csak majom, jelesen kihalt magasabbrendű gibbonfajta, melynek, bármily közel jutott is párvonalas fejlődésében az emberi típushoz, az ember fejlődési láncolatában nincs helye.

_Klaatsch_ elméletének egyik nagy fogyatékossága, hogy nem méltatja figyelemre az ember s az emberszabású majmok szervezete között feltünő, sok mindenféle apró részletre is kiterjedő hasonlóságot és megegyezést, aminő a féregnyúlvány, a rekeszhez nőtt szívburok, a farkcsigolyák elcsenevészése, a méhlepény (placenta simplex) és magzati burkok megegyezése stb. Ezeket a hasonlatosságokat egymástól függetlenül fejlődő állatcsoportok véletlen «konvergenciajelenségei» gyanánt felfogni szinte lehetetlenség. _Klaatsch_ nézeteit leginkább _Adloff_ (1908) és _Ameghino_ (1909) tette magáévá; _Sergi_ nézetei (1903 és 1914) is közel állanak hozzájuk.[44]

Hubrecht.

4. _Hubrecht_ belga tudós a maga elméletét (1909) főképen a fejlődéstan alapján építette fel. Ő nemcsak a majmokat, de még a félmajmokat is kikapcsolja az emberi nem őseinek sorából, különösen méhlepényük alakjára _(placenta diffusa)_ való tekintettel.[45] Az embernek a maga szervezetbeli differenciálatlanságával még elemibb alakok közvetetlen leszármazottjának kell lennie. A magzatburkok viselkedése szerint, különösen pedig tekintettel az egyszerű korongalakú (discoidalis) méhlepényre, fel kell tennünk, hogy az Emberfélék (Hominida) családja a Rovarevők (Insectivora) családjából fejlődött, ahová a sünök, cickányok, vakondokfélék tartoznak, de nem a mostani Rovarevőkből, hanem az eocénbeli kihalt formákból. A Rovarevők és az Emberfélék közé _Hubrecht_ közbeiktatja a «Palaeopithecus»-ok rendjét, melynek két eocénbeli kihalt (_Anaptomorphus_ és _Necrolemur_) s egy még most is élő faját, a pápaszemes makit _(Tarsius spectrum)_ ismerjük. Ezt a pápaszemes makit eddig a félmajmokhoz sorozták, de, _Hubrecht_ szerint, hibásan, mert ezektől eltérő, az emberhez sokkal inkább közeledő, magasabbrendű forma. A pápaszemes makinak az emberrel két nagy fejlődéstani megegyezése van: egyszerű korongalakú méhlepénye s úgynevezett függesztő nyele. Ebből a Palaeopithecus-csoportból fejlődött azután közvetlenül az ember. De a pápaszemes makinak ezt az előkelő rendszertani és genealógiai helyzetét nem minden szerző ismeri el. Így _Smith Elliot_ (1903) az egész agyvelő, _Bolk_ (1905) a kisagyvelő kutatása alapján, _Earle_ (1897) és _Chapman_ (1900) más alapon félmajomnak minősítik ezt az állatot. Ezzel szemben _Fischer_ vizsgálatai (1903) a pápaszemes maki koponyafejlődéséről és _Wortmann_ kutatásai (1903) csontvázának viszonyairól inkább kedveznek _Hubrecht_ ama felfogásának, hogy ez a sokat vitatott állat a félmajmoktól elütő, az emberi típushoz közeledő alak. Csakhogy _Wortmann_ szerint a pápaszemes maki visszamenőleg nem a Rovarevőkhöz, hanem inkább a legrégibb Erszényesekhez _(Marsupialia)_ mutat vonatkozásokat; ezekből indulna ki tehát szerinte az ember fejlődési vonala. _Hubrecht_ elméletének hívei _Bölsche_ és _Stratz_ (1904).

Kollmann.

5. _Kollmann_ elmélete (1905) legfurcsább és legvalószínűtlenebb valamennyi elmélet között. Szerinte az ember nem a majmoktól származik, hanem a majmokkal együtt egy közös törzsalaktól. De ez az ősalak féligmeddig emberfajta volt; az emberalakhoz sokkal közelebb állott, mint a mai majmok, még az emberszabásúak is, különösen koponyájának alkotása tekintetében. A majmok e «Proanthropos» elfajulása, elvadulása útján keletkeztek; úgyszólván ismét állati sorba visszaesett, majommá visszadurvult emberek! S erre az elméletre _Kollmann_nak csak egy alapja van: az a már _Cuvier_től kiemelt körülmény, hogy a fiatal majom koponyája emberibb szabású, mint a felnőtté, mert a fej agyvelői része az agyvelővel együtt gyorsabban haladva fejlődésében, eleinte tetemesen túlszárnyalja az arci részt. Ime hova vezet a «biogenetikai alaptörvény» kritikátlan felhasználása! _Schwalbe_ találóan jegyzi meg, hogy akkor meg az embernek vízfejű ősöktől kellene származnia; mert csak a vízfejű embernek van kifejlődött állapotban olyan előredomborodó homloka, mint a magzatnak és újszülött gyermeknek. De én még tovább megyek s azt mondom, hogy _Kollmann_ okoskodása értelmében azt kellene fölvennünk, hogy valamennyi emlős állat magasabb alakok elkorcsosodásából keletkezett, mert általános fejlődéstörvénye a fejnek az egész emlősosztályban, hogy az agyvelői rész gyorsabban fejlődik ki az arci résznél s csak utóbb növekszik ennek arányához az arc. _Kollmann_ elméletének egy második része az, hogy az a bizonyos föltevéses _Proanthropos_ nevű törpe lény valami 1 méter magas teremtés volt s hogy a belőle fejlődött első emberek szintén apró törperasszok voltak, aminők mai nap is még a busmanok, az andamanbeli minkopik, a Filipin-szigeteken lakó aéták, és különösen a középafrikai őserdők ismert törpe lakói: az akkák, vambuttik, stb.[46] Ennek az elméletnek mindaddig semmi jogosultsága nincs, amíg _Kollmann_ nem tud bemutatni a pleisztocénből származó törpe csontvázat. Az eddig ismert ásatag törpe-rasszok mind a jégkorszakot követő neolithicumból valók; a diluviumi fajok mind vagy középtermetűek, vagy a középtermetnél csak valamivel alacsonyabbak voltak, mint a neandervölgyi ember (160 cm), vagy pedig ennél még nagyobbak, mint a crô-magnoni ember. Az eddig ismert két legrégibb emberi csontmaradvány, a piltdowni koponyatöredék s a maueri állkapocs, középtermetre vall. Mindezek szerint azt kell mondanunk, hogy _Kollmann_ elmélete, melyhez a törpe rasszokra vonatkozólag hozzájárult _Schmidt W._ is (1910), egészen csak a levegőben szállingózó föltevés.

A vélemények e szerteágazása csak azt tanusítja, hogy milyen bizonytalan talajon mozgunk e kérdésben. De bizalommal, a majdani megismerés reményével tekinthetünk a jövőbe. Természetesen ezt a jövőt mi, mai emberek, sajnos már nem fogjuk megérni. Távoli unokáink lesznek abban az irigylésre méltó helyzetben, hogy annyira-mennyire belátnak az emberi nem multjába, melyet ma még a mi szemünk elől sűrű köd és homály fed el.

Az ember palaeontológiája.

A fajok eredetének és származásbeli kapcsolatainak ügyében legfontosabb szerepe az őslénytannak van. Az ember eredetének problémájában is ettől a tudománytól várhatjuk az útbaigazító adatokat és döntő bizonyítékokat. A föld mélyéből előkerült porhanyó csontok és csonttöredékek fognak hirtelen fellobbanó elektromos fényként bevilágítani annak az útnak sötétségébe, amelyen áthaladt a fejlődő állati szervezet, amíg felvergődött az emberi forma magaslatáig. Sajnos, eddigelé az őskornak még nagyon kevés ilyen hagyománya jutott napfényre, amit megérthetünk abból, hogy nagyon ritka szerencsés körülmények összetalálkozása szükséges ahhoz, hogy a kihalt ősalakok csontvázának részei napjainkig is ellent tudjanak állani az enyészetnek. Leginkább csak olyan állatok csontjai maradnak reánk, amelyek nagy áradások, katasztrófák alkalmával az iszapba jutottak s ennek hatására lassan megkövesültek. De az ember ősei valószínűleg a mai emberszabású majmokhoz hasonlóan őserdőkben tanyázó állatok voltak s a nagy áradások elől az erdő mélyebb részeibe s magasabb fáira tudtak menekülni. Holttesteik ott pusztultak el nyomtalanul a csontvázzal együtt a nyirkos rengeteg lombhulladékai között. Az eddigi leletekből megbízható eredményként az emberre vonatkozólag csak magának a törzsfejlődésnek ténye bontakozik ki, de az ember törzsfájának megrajzolására az eddigi adatok még nem elegendők.

Az emberi nem megjelenésének ideje a földön.

Mielőtt azonban magukat a leleteket vennők szemügyre, foglalkozzunk pár szóval az emberi nem korának kérdésével. Hogy az emberiség múltja nem, mint azelőtt hitték, csak pár ezer évre, hanem ennél sokkal de sokkal hosszabb időre nyúlik vissza, az iránt ma már nem lehet kétség. Legalább is néhány százezer évre kell becsülnünk az emberi nem korát, sőt lehet, hogy igazuk van azoknak, akik egy millió évnél is többre becsülik azt az időt, amióta megjelent az ember a világ színpadján.

Ha talán kissé nagyzolva is, de nagyon szemléletesen hasonlítja össze _Steinmann_,[47] a bonni egyetem jeles geológus-professzora, a történelmi időt vízcseppel, az ember történelemelőtti korát tóval s a Föld történetét világtengerrel.

Az emberi nem mérhetetlen hosszú idők óta él a Földön s folytatja itt küzdelmes életét, de nagyon hosszú időn keresztül nem tudott a kezdetleges állapotból kimozdulni, szellemi élete a legelemibb fokon maradt meg, habár már mai értelemben vett ember volt s agyvelejében bizonyos fokig már megvoltak a művelődésnek anyagi alapjai. Szinte el se tudjuk képzelni, hogy talán valami 100,000 évig vagy még tovább is megmaradt az ember a palaeolith-ipar kezdetleges fokán, s hogy ezer és ezer év kellett mindig ahhoz, hogy egyszerű kőeszközeinek idomán valami keveset változtasson. Csak a diluvium végétől, _Penck_ szerint körülbelül 50,000 év, mások szerint 20,000 év óta óta látjuk művelődésének gyorsabb s végül szédítően rohamos haladását. Aránylag rövid idő alatt jutott el az újabb kőkorszakon, a bronz- és a vaskorszakon s végül a történelmi korszakon keresztül a kultura mai fokára, melyen kétségtelenül még nem állapodott meg, Kulturánk szemlátomást tovább fejlődik még s szinte beláthatatlan perspektivája tárul elénk a művelődés egykor elérhető magaslatának.

Hol találjuk meg az ember első nyomait? A Föld történetének melyik korszakában akadunk először az ő életének és szellemi tevékenységének első jeleire?

Az őskori állatok nyomait, amelyekből megjelenésük és virágzásuk idejét állapítja meg a tudomány, csakis testük szilárd alkotórészei: csontjaik, agyaraik stb. szolgáltatják, vagy legfeljebb még lábnyomaik és ürülékeik (a koprolithok). Az emberre nézve némiképen jobb helyzetben vagyunk, mert csontmaradványain kívül megtaláljuk még az ő szellemi tevékenységének a jeleit is: kőből, csontból, szarúból készült kezdetleges eszközeit, tűzhelyeinek és lakomáinak maradványait, sőt kezdetleges művészetének a nyomait: festményeit, faragványait is. _Franklin_ az embert eszközkészítő állatnak (toolmaking animal) jellemezte s ezzel nagyon eltalálta az igazat, mert az emberi nem életének úgyszólván kezdetétől fogva ott találjuk csontvázának maradványai mellett kezdetleges szerszámait is.

A történelem előtti anthropológiában vagy «palaeanthropológiá»-ban, ahogy az ősemberrel foglalkozó tudományt nevezzük, ma két irány, két iskola áll egymással szemben. Az első irány óvatosabb s csak az egészen biztos tényekhez ragaszkodik, a másik merészebb s tért enged a tények mellett az elméletnek is. Az első irány képviselői közül kiemelem _Boule_t, a párizsi Musée d’Histoire Naturelle tanárát, _Hoernes_ bécsi egyetemi tanárt s _Obermaier_t, előbb bécsi, most párizsi tanárt. E tudósok s velük sokan az ember megjelenésének idejét a jégkorszakra teszik, azaz arra az időre, amelyből az ősembernek már első csonttöredékei maradtak reánk. A legrégibb embercsontokat (piltdowni koponyatöredék, maueri állkapocs) a diluvium elejére kell helyeznünk; ekkor tehát már bizonyosan élt az ember Európában. Ebből a korból (piltdowni palaeolithok) származnak a legelső egészen biztos, senki által kétségbe nem vont és nem is vonható emberi kézalkotta kőeszközök, a «palaeolith»-ok.

Eolith-kérdés.

A tudósok merészebb csoportja, akik között első helyen kell említenünk a bruxellesi _Rutot_-t, s csak másodhelyen a német _Klaatsch_ot, _Verworn_t, _E. Krausé_t stb., az ember eredését és földi létének kezdetét sokkal korábbi időre teszi: a harmadkorra, annak a közepére, sőt az elejére. E nézetüket az említett tudósok részben elméleti okoskodással, részben bizonyos pozitiv leletekkel támogatják. A harmadkor különböző rétegeiből ugyanis már a 60-as évek óta bizonyos, látszólag durván megfaragott köveket ástak ki, amelyek több tudósnak véleménye szerint minden kezdetlegességük mellett is magukon viselik annak a jelét, hogy emberi kéz formálta őket. _Prestwich_ (1892) óta ezeket a köveket _eolith_oknak nevezik. Ámde a tudósok nagy része, s köztük nem egy olyan is, akit legkevésbbé sem érhet a túlságos konzervativizmus vádja, _Rutot_, _Klaatsch_ és társaik nézetével szemben tartózkodó álláspontot foglal el s nem hajlandó elismerni, hogy az úgynevezett eolithok s különösen a harmadkorbeliek emberi kéz alkotásai, hanem azt vitatja, hogy ezek sajátszerű alakjukhoz természetes úton, különösen a víz hatása következtében jutottak.