Part 6

– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen bányász.

– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak gondolkozom, úgy-e, piczikém, te is tudod.

S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult és valami várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje kedvét lelhesse. És hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de mindjárt megértette, hogy kedveskedésével rossz időt választott és eltolta a táblát.

Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül tartózkodott a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az okot, hogy beszéljen. Mikor azonban a vén dada megigazította az ágyat az éjjeli nyugalomra, a fiucska odahúzta a Klári ránczos fejét s rebegve ezt súgta:

– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod.

Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre, minthogy az édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult s egészen a paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert a mint a nehéz ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt kérdezte:

– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém?

– Igen, kedvesem.

– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a szegeletben, hogy itt felejtette.

Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját.

Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan, peczkesen lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy az apja kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az apjával foglalkozott.

– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam is? Ő mikor fog írni neked?

Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s mindazt jól lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya másnap azt a szép virágos köntöst vette fel a fekete helyett, melyet a kis ember felettébb csecsésnek talált és a félhomályban énekelni kezdett az anya a gitár mellett, hogy szórakoztassa a kis fiát. Valami ócska nóta volt az, a miben egy bárányról volt szó, mely a hímes mezőn bégetve keresi az anyját… furulyaszó leng az illatos levegőn…

És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan felsírt. De a mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták a sirást s a kis ember szilárdnak készült hangon kérdezte:

– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém?

– Hogyne, kedvesem… hogyne!

Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az egész éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az apától, a melyet ujjongva fogadott a kis ember.

– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy írjon már, csak nem akartam mondani neked.

Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen jó fiú legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán karácsonyra minden jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a hol ő van.

Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska untalan nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót elfelejtette az ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám elolvasni, mert te igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És élesen kiabált a vén Klári után, hogy ő olvassa jobban. De ő se tudta jobban s azért ismét és ismét az anya kellett, hogy elolvassa, de könyezve.

– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy apa írjon nekem, igazán.

Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az apától. A kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott a házuk felé a postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s tapsolva, sikoltozva küldte a piczikéjét, hogy elejébe menjen és elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt választ is iratott az anyjával s megüzent mindent, hogy mi történik itt; mi hiányzik, mit hozzon karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett a képzelhetetlen messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János édesapja volt.

Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt kérdezte:

– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém?

– Mert beteg voltál, kedves.

– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már?

S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén dada gunnyasztott búsan a szegeletben. «De te is. Klári, te is tánczolj velünk», – lihegte.

Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s látta, mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal megrakva.

– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön tán, piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből?

A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az ablaküvegeket a tél.

– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt, (egy fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva, eltűnve a fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott egészen s megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az angyal után súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van, s mondja el neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta, hogy senki más ne tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa, a mit Jánoska kiván, akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti őt.

S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah! üzenetet akkor vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem is köszönt az édes fiának, a mikor elment.

A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az őrködő helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy csecsebecséket vásároljon halott ura nevében a kis fia karácsonyfájára.

A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat játszva a kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik szobában a gyökérből kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló édesura nevében beteg kis fia örömére.

Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába. Egy szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a napon kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét felvette az özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva, kikisérte az ura bányásztársát.

A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a költöző szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis bányász-mécsesek csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a rézhangszerek torkából a gyászos nóták. És katonai rendben, csendesen lépkedtek a buggyos újjú bekecses munkások oly egyformán, hogy lépésük szabályos dübörgése messzire elhallszott.

A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg elvonult az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel kihímezett temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se tudta, miért, félve rebegett.

Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt sehol. Tán a temetés zaja csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az ajtót reszketve nyitotta. Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig szaladt. A karácsonyfa gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve a szoba közepén állott. Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés csattanásától úgy megrémült, hogy majd elesett. Hajadonfővel kifutott a folyosóra.

– Ó! Istenem!

A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis fiú babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este kántálni fog menni.

– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis csizmadiainasra.

– No!

– Én igen félek.

– Hát élsz még, János?

– Jőjj fel mindjárt.

– Ne–e–m. Dolgom van.

– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is.

– Mit adsz?

– A mit akarsz.

– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt?

A mint együtt mentek be a szobába, így szólt:

– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz?

– Én igen félek. Itt senki sincs.

– Hát aztán! Megijesztett valaki!

Aztán az ablakhoz lépett.

– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. Adod meg a gombjaimat? Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért.

Jánoska meghúzódott az ajtó mellett.

– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek mind az oldalútra tértek, látod! a _ti sírotok_ mellé.

– A _mi_ sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk.

– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé ásták, láthatod innen, az a legszebb hely…

– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott.

– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem ilyet?

– Az apám?

– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a temetésre, mert az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond vagy? Hiszen én csak tudom.

S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa neki a helyet a temetőben.

A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől oszladoztak már. Jánoska rémülten meresztette a szemeit a temetőkertre. Oly fehér volt, mint a hideg hó kinn.

– Az apám? az apám? – rebegte.

Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja.

A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva.

Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját.

Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt:

– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az apám…

Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt.

Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az anyja köntösét s fuldokolva kérdezte:

– Hát miért hazudtál, jaj nekem!

Mayer, a zsidó suszter.

Az utczám megbotránykozott azon a hangon, a mint Mayer, a suszter, Baranyai Katiczával mert beszélni.

– Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató papot hozzám, mert leütöm a derekát… Az Adolfot nem kell előre készíteni a halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene… Hagyjanak nekem békét.

Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiakkeres előtt.

– Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra kadétnak készül… Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a tavaszon. Nem viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse őtet.

A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a kocsiba a megháborodott zsidó.

Mily időket élünk!

– Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó asszony, egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga kikereszteltette őtet… Akkor idejött a gyóntató pap… Elment Máli… Volt egy szép kis leánykám… kikereszteltette őtet… Elment… Menjen el a papjával. Jaj, menjen el a papjával, jaj! Most jön az Adolf, a kit maga kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga Istene. Jaj, jaj nekünk.

A kiváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang átszárnyalt a ködös levegőn.

A Katicza familiájának a tisztelete hagyományos volt az utczámban. A «Baranyai major» idefarkallott és az öreg itt lógott (dőlingéző járású, száraz, kedvetlen úr volt s gémnek csúfolták) közöttünk, leereszkedő, nyájas beszédével ölve az embereket, a mi csak azóta nem kellett senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag leromlottak. «Szép napos időnk van», szólította meg így az első járókelőt (mintha most is hallanám). «Szép napos időnk van», magyarázta a másodiknak s végig az utczán mindenkinek elmondja a köztudomású tényt, hogy az emberek az utcza végén be is riglizik a kaput, nehogy bekiáltsa, hogy «szép napos időnk van»… «Részeg tán?» kérdezik. «Nem – felelték – még a szoptató anyja tejétől csipett be (valami bolond báróné volt) s ki se józanodik holtig…»

A «gém»… Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből utolsónak maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint ama, a mocsár szélén mélázó madár…

A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban varrt – azt beszélik – a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém… Sétáltatta napfényes délutánonkint az utczám végén zöldülő berekben; tatarozta kívül-belül; szüntelen fecsegve, ha észrevett valakit az utczán. Máskor bizony már ő is fáradtan vonszolgatta magát; a szegény Katicza ajaka hamar megkeskenyedett; az orra konturja éles lett; az arczbőre időelőtt elfakult s elevenfényű szemei körül finom barázdákat szántott – tán a gond? vagy valami szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi nagy «major» szegeletén megmaradt házacskába s a bezárt ajtón nem tudja kinézni az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, a mi kell… Csak a papok jártak ki s be untalanul…

Az unokaöcscse – egy sovány, szigorú tekintetű káplán – került a plébániára, a ki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk a «Baranyai-major» lombos végéből, a mint gyermekkorukban, hintázás közt, kiáltotta Katicza a fiucskára: «Ne harapj, Ágoston», a miért is köznéven mopszlinak neveztük a szép, szőke göndörhajú urficskát. Mire visszatért Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, harapós kedvét… Hosszú, testhez szoruló reverendájában oly kimért, gyászos volt, mint egy temetésrendező. Ha magára jött, valami imát mormolt s igazán valami hüvösséget terjesztett maga körül, hogy kedvünk jött a kabátunkat begombolni láttára.

Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, akár porban, akár fagyban azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem szilvára hasonlítva egy fazék fenekén, melyről lefogyott a lé. Úgy megszoktuk, hogy ki se tekintettünk a kocsizörgésre…

Másfelé nem jártak, a mi annál feltünőbb volt, mert az öreg Baranyait nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt uras könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi vagyona maradékát s keresztet ha vetett egy s más kincsére, mikor elprédálta, – de magára nem igen vetett. A leánya mit akart vele a templomával? Nem lehetett megérteni. «Az Istenhez fordítja vissza» – mondták…

Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öreg úr, sok fuldokló köhögés végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni lábában, karjában; a doktor kocsisa – várakozva a gazdájára – kiváncsi asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, mondván: «végünk van, lelkem… végünk van…» egy nap, hogy kinyitották az ablaktáblákat, nem félve már a hideg ájertől… s a vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló sírás közben ily beszédet hallottunk az ablak alatt:

– Hát soha, sohase látom már többet az édes, édes apámat? Hát még a másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Óh, mily szerencsétlenség… szerencsétlenség…

– Hol a hited, Katicza? – az Ágoston pap hangja volt ez. – Az égben viszontlátod…

– Oda jut-e ő? – hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt erre a kérdésre.

Nagy későre hallatszott az Ágoston mély hangja:

– Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, a mivel megváltsad őtet…

Érdemeket?… Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a sok kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s elfeledtük tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katiczának, hogy ismét láthassa az apját az égben?…

Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az apját! Nem természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén kívül, mint imétten.

S tavaszra, hogy – mindig úgy járva, mint egy álomlátó – ráesett Katicza a kis zsidó házára s keserves sírással, pénzbeli segítséggel, hogy szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra kényszerítette Mayert, hogy keresztelkedjék ki az egész háza népével – akkor kezdtük megérteni: mért járatta az öreg urat a templomba s mit tesz az a szó, mikor a pap arra tanította: «Szerezz érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az igazak házában»… Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő familiát Katicza.

Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert csakugyan dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében levő másik (megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép megmaradt ékszert adott Mayernek, hogy adja el és rendezze be a műhelyét az árával. Szentkönyveket vitt nekik, imádkozott velük, énekelt velük, ruházta őket s egy nap eljött Ágoston pap és szépen kikeresztelte őket.

No… olyan lett, mint mi… de a keresztvízzel, nem sok jót szerzett vele. Az ember nem járhat annak a végére, hogy tulajdonképen: mi a jó.

Mayernek nem volt jó. A familiája elkezdett mindjárt nyavalyáskodni. Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, hitvány fehérnép volt azelőtt is, igaz) s azon esztendő végén kikisértük őt a mi temetőnkbe. A zsidó nagyon elkomorodott. Az atyafiai megszakították vele az összeköttetést s a mint a feleségét eltette a kis zsidó: tőlünk vonult el ő, oly harapós, lesütött fejű kutyára hasonlítva, a milyennek a veszettet rajzolják.

Azután a kis leánykája, az égő szemű, gyönyörű szőke gyerek kezdett fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az orczácskája, óh!… a kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett a szelid szóra is, ha illettük, úgy-úgy felpattant, hogy figura volt ránézni.

Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a bolond ember felcsapta a zsidódos sapkáját s vadul nekiment a bereknek, mint egy kivert bika s ott ődöngött komoran, míg csak Ágoston ki nem húzódott a nekikeseredett házból…

… No és hát – rosszul esik beszélnem róla – az lett, hogy a kis szőke bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp piros ajakára földet hánytunk s bárha keresztvíz érte, szép, meleg fejére is… Óh, csúf, csúf a halál.

*

– Menjenek – hősködött a kis Mayer – nem adom a harmadikat, az Adolfot, ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt csináljak.

Már meg volt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi körül; csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katicza ijedt szemmel nézett rá s rebegő hangon mondá:

– Az Isten magára néz, Mayer.

– Nem volt az _igazi_, tudja, nem volt az igazi. A kivel az apáink éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy igazi apa, de megtartott minket. De a kit maga nekünk hozott, csak üt… üt… Köszönöm alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis fecskémet, az én kis szálló madaramat… szép, szép, hogy egy ily gyermekkel kezd ki. Hát üssön engemet, ha kell. Én itt vagyok, én… én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy most az Adolfba kezd, az Adolfba. Óh, már több nincsen, egy csepp fiam sincs, csak egy kis leánykám van. Nehogy meglássa azt is. Óh, Ábrahám istene…

A hátát megvetette a kapuhoz s az égre szegezte nekivadult szemeit. – Katicza a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. Mayer kikapta a kezét és hadonázott.

– Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó… Kifizettem a házbérét, ah drága árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte… a feleségemet adtam érte; a gyermekemet adtam érte. Mi kell még maguknak valami? Most Adolfot akarják előkészíteni? Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne verjek agyon valakit.

– Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden lében kanálkodik, így szólt Mayerhez) mi ütött hozzád? Állj el onnan, a míg jól megy a dolgod – s elrántotta Mayert az állóhelyéből s megnyitotta a kaput.

– Tessék, nagysága, – mondta finom meghajlással, de a következő pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott a polgár torkába s bizonyosan megharapta volna, ha el nem választják.

A finom pap hüvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész utczában, kire se tekintve, kilépett a kocsiból s kézenfogta Katiczát s belépett az udvarra.

Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig állott.

– Jaj a botránykoztatónak, – hallszott, a mint betették az ajtót. – Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél… A földi veszteségekért jajongva koczkáztatja az örökkévaló életet. Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?

Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése s hozzádőlt a falhoz. Ágoston színtelen hangon – az eső is kopogott csendesen – folytatta:

– El kell őt készíteni, szegény ember!… a gyermeket. Útravalóval el kell őt látni a nagy útra, mely a hatalmas Istenhez vezeti őtet. Ettől akarja megfosztani őtet? Hol a lelke, szerencsétlen, hol a lelke?

Mayer a kisasszonyhoz fordult és feléje hajlott, oly hangon, mintha a föld alól beszélne ki:

– S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, a mi itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt akarja, hogy a pap menjen be hozzá és rémítse el, óh, a szegény gyermeket… Hogy sírjon és kétségbeessék. Pedig ő tele van a reménységgel. Hallja: ő a tavaszon kadét akar lenni. Kadét a császár regimentjében. Akarja, hogy bemenjen a pap hozzá? Én vagyok az apja, lássa. Az utolsó fiam, az Adolf…

Aztán így szólt Ágostonhoz:

– Hát menjen, menjen. Óh, farkasok vagytok, vad farkasok vagytok; kő van a szivetek helyén. A Jehova verjen meg titeket…

Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az udvaron. A házikó ajtaja megnyílt s valaki betette maga után. A pap lépett be a szobába a szent kehelylyel, az udvaron pedig lezuhant valami és arra elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az esőcsöppek hullottak konokul… Emlékezem, hogy az eszterhajról tán valami pléhdarabra cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, mintha apró sikoltozásból lánczot fonna valaki.

– Hát hallja meg a kisasszony… halljon meg engemet – kezdte ismét Mayer – törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok mondani magának… Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a maga istenének. Elmegyek innen. Van egy kis leánykám, él, elmegyek a rabbihoz. Én nem vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég fia gyermeke, vagyok… Én zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A tenger vize se mossa le rólam ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én megyek a leánykámmal vissza…

– Figyeljen reám! A kis leánykám el van jegyezve a szent tekercsek előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent rabbihoz. Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, Jehovának az oltalma alá. Menekedem…

– Maga érdemeket akar szerezni az Istene előtt, hogy kikeresztelt minket… hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. Elrontom a gseftjét, hallja. Nem kell az Istene… Megkínozott engemet, megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm tőle és a nagy Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga Istenétől és letörlöm a keresztvízet róla. Oh, jaj, jaj… nekem, szegény fejemnek…

Azt hiszem, valamit rebegett Katicza, de mit? nem érthettük meg. A fiakkeros is mérgesen pattintott az ostorával, a mint ott állott és álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket az ég könye. Senki se mozdult a helyéből. Úgy tetszett nekünk, mintha valami gyermeksírás szűrődött volna ki a házikóból.

Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a leánykájára kiáltva:

– Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A keszkenyődet vedd elé. Menjünk. Pestises ez a hely. A keszkenyődet keresd meg. Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az édesanyámhoz viszlek. Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha benn van az Adolfnál, hagyd ott. Oda csak én megyek még be, de most viszlek. Ez a hely rossz hely. Átok van rajta.

És mindjárt kinyilt a kapu s szinte vonszolva hozta a hitvány, sovány kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a kisasszonyra:

– Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá…

Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katicza ott hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az ajtót erősen becsapta maga után…

Senki se mert belépni.

Később a házikó ajtaja nyílt ki s mozgás támadt az udvaron. A pap gyertyát hozott ki s rávilágított a kisasszonyra. Egészen kábultan hallottunk egy éles, vad kaczagást.

Mit jelent ez?

Katicza röhögött hiszterikus rohamában.

Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan mondta valaki:

– Ne harapj, Ágoston… Ágoston…

Görög Trátyi és az apja.

Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos levélbe; az asszony betűzte:

… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet, minthogy meleg idők járnak…»

– Harcsaszálka? – morgott Görög Trátyi, a bérkocsis. – Nem harcsa volt az, hanem csuka. Az öreg asszony nem mond igazat. A harcsát eladta volna, de komisz szálkás csukát adott az öregnek.

A vasvillát bedobta mérgesen a szénatartóba – az istálló ajtajában állottak Sofronikával, a feleségével – s folytatta mogorván: