Part 5

Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges, sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő szerelmes bakájára gondolva…

A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a sorból s beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett zöldül…

Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat s nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?

– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?

V. Az anya kicsiben.

A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, üres ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros keserűlapuk a marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk völgy. A madarak mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz suhogására s csippenve, őrült kedvvel szántják a vízpárás levegőt. Megébred a búsan magábazárkózott, mély havas. A tutaj inog, mintha rángatnák; alig értjük egymás szavát.

A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd kiugrik, hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol egy sziklakar keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten tovább száguld, átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve megáll.

A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik fokozatosan. Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi kikászolódunk a bokáig érő jéghideg vizen a partra. A mint nekivágok az ösvénynek, – hogy valami emberlakta fészket keressek, a honnan alkalmatosságot kapjak a továbbhaladásra – belezavarodom a havasba.

Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az oldalból vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé törtetek. Ott vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet égetnek. Úgy! Egy fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami banya képén) kuporog egy tisztás szélén.

– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt szolgafán lógó üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?

– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb megyek s a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, bosszús leánykahang rivall rám:

– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?

Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom havasi letépett virág tetején.

– Mi ez?

– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!

– Egy gyermek?

Keresem, hol van.

– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó mellől kilép és ama rongycsomóra mutat.

Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:

– Nincs gyermek – mondom.

– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?

Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve ott. A csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van; a szokmány karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban megnézem.

– Ez gyermek, te leányka?

– Hát nem látja?

– Aztán te csináltad, leányka?

– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.

– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?

– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.

– S te csak vele élsz?

– Csak? Hát nem elég az apó?

Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön, (közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».

– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép gyermeket csinálni?

– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?

– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?

– Hát hogyne! Még azt se tudja?

S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, aztán a kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.

Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban nő; embert se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a leányka kitalálja ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a mit ölelhessen…

VI. Levele érkezett a kisasszonynak.

Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd felhúzódik a sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek már a hótól (a fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész fogai), alant, a rohanó havasi víz partján az égerbokrok még zöldek, a megpuffadt, összegömbörödött, megszáradt veres cserebokrok között. A sziklás úton, mely a szomszéd faluba visz, egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi falunkon (az asszonyok mind szelíden köszöntik) egészen a postáig.

A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves kisasszony».

«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan – köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton, mely a kősziklák között a mély víz partján vezet.

A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik: «S nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából, leülnek az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne zavarják, mintha azt mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A víz, a mint az egyik hullám leloccsan a másikra, mintha sóhajtana; a sár, melyből kiemelkedik az apró láb, mintha feljajdulna: «Oh, miért is nincsen még levele szegénynek!»

Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő: mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és megy vissza, tünődve… tünődve.

Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi falucskába tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és szomorú; a gyermekek nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit, ugyan vár; mi mind nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik már meg az, a mire ő várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik tőle felőle, de azzal a Semmivel fekszünk és kelünk. A szénacsinálók a havasi kaszálókon, este, a tűz világa mellett arról beszélnek; a templom pitvarában istentisztelet végén azon tünődnek; a guzsalylyal le és fel utczázó vénasszonyok, pergetve az orsót, arról zuvatolnak: «Még meddig vár a szegény, arra a levélre?»

S csak nem jön… nem jön.

A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak merednek ki az egyforma hó alól: a víz martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék ár; a bocskorok alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító kisasszony mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a postamesterre. «Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli a postamester.

Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a postahivatalra. Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami írástudó vénhez, hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú szegények, kik segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak írt, vigasztalódást a levelekből, csak a szegény tanítókisasszony megy ki onnan árván lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg asszony hozzá közeledve – a rossz emberek szándékától, útonálló vad fogától, a mint azon félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától, rossz emberek szándékától miért féljek?» – kérdi vissza szelíden, búsan, mintha azt mondaná: «Más szerencsétlenségtől félek én». Mindenki érti. Ah, nincsen levele szegénynek.

Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze alatt, s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba fektetett menyasszonyt a halál – minden fa, minden bokor… Egy nap: honnan? mi úton? senki se tudja – az a hír suhan át az elcsendesedett falun, hogy a kisasszony levelet kapott.

A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat olvasztanak fel legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama papirkával; a sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó legények: «Levele van szegénynek».

Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak, de egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért; valahol ha elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele érkezett a kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg csak kiér a faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett elhaladó sziklás úton hazatérjen.

A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha csak az emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt levelet. De gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán csak.

Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol…

… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön. Hiányzik a falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a levelét» felelik.

Megkapta…

… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás vízmartba kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a formája, piros a pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két sor van bele írva:

«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma esküszöm azzal, a kit szeretek…»

A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi szerettük őt. A molnár fogta ki.

VII. A tudatlan madár.

Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett sátorban, hajnalban ébreszt fel a napsugár.

Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, mely messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s zöldesbe olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű aljába a felkelő világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes kinyujtózkodása közben ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó rózsaszín szirmai élednek; a légyölő-galóczák vérpiros pofája vigyorog a szárnyaló legyekre; a zsályák balzsamos lehelete leng a mozgó levegőn; a mályvák, az idétlen, borzas gyalogfenyők szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason. Éles szél borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza bogyóit, az eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas, mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.

Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a rejtelmes erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is megmozdulni kényszerít.

Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy dús, össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog reám.

Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.

Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. Egy parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A dolmánya zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a szélén.

– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is ügyel egy cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen bókol, himbál, hajlong: jó reggelt mondva mindennek.

Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, mohos fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.

A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és valamit vigan – tudom is én mit – locsog.

De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat körülötte és nem merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.

Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre bátrabban, bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.

Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem nélkül.

– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért nem fél tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt fel és _nem ismeri az embert_. Ezért bízik bennem.

VIII. Az irgalmas ember.

Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. Szép, fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s minthogy mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon jókedvűek voltak. Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; fürdögéltek; s ha szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni bizalmasan, öröm volt őket nézni.

Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét tán fel) átbujt valahol valahova, a hova más libahangok csalogatták, hihetőleg könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a becstelen: – elfelejtette családi köteles hűségét, szép párját; békés, jó életét; pázsitját, vizét, magját s megszökött; ürt és mély bánatot hagyva maga után.

A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek sarkán, árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván árvaságán: kiállt az udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta magát, mondván: «Jőjj, jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg ekkor és minden világtájék felé fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! jőjj…» Előre szalad és visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!» Nem eszik, nem iszik, nézdegél; lebegteti a szárnyait, sürög-forog, rikolt, sikoltozik; ah, még egy nyugodalmas percze sincs, jajgat, sikoltozik és kesereg.

A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, – hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja megcsalta őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a nyomorult csap. A lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó szivét. Oh, csak tenne így velem az én férjem, majd adnék én neki». És később meg így szól: «Jőjj… úgy sajnálom az árvát, jőjj, szakácsné! úgy megesett a szivem a búján. Jőjj, vesd végét a boldogtalan bújának!»

A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, uborkasalátával és makarónival…

A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a hűtelen gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől űzetve, váratlanul visszabuvik valahonnan valahogy ismét a virágos udvarra s a mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős tájékon. Megjárván pedig, a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, eszébe jut keservesen itthagyott szép párja és kiállván az udvar közepére, hegyesen, élesen, parancsolóan így kiált: «Szép társam, jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre szalad, visszaszárnyal, mind hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem iszik, nézgelődik, ah! egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se az udvarnak, (az önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a gunár gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz: «Oh jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»

És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették a gunárt is uborkasalátával és makarónival…

Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok libahús egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia felett…

IX. A kigyó a paradicsomban.

Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó vásárban, szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából benézett a városba, csodát látni. A parasztlegény kézen vezette az ő serdülő, sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan össze-vissza néznek. Egy sátorból virágos pántlikákat lobogtat feléjük egy vén nyigoczás. «Szép holmi» mondja a legényke. «Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még csipkék is vannak.» A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez odasimul – és összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk» súgja a leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».

A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? – feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát te nem is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és megtaszítja a leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan hamiskodással a lány és visszataszítja a legényt.

Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép közeledik az évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a locsogásukat, mint akár a virágillatos levegőt.

A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, egy tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen ládában, – mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű láda tetejét – ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak a fiókjában még!» mutat a legény egy festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak a fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és kaczagó szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka ártatlanul felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, buksi.»

A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy ringó bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával meglöki a leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, lelkem – kérdezi és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»

A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a ládáról és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, ez nem szép» s kirántja a kezét a legényéből.

«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át akarja ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a leányka s kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll meg.

A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép tolong körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát nyomorgatnak; boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok ordítva alkudoznak – a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem hallana egyebet, mint amaz ártatlan párocska szelíd évődését. A maga ártatlan leánykorának rég bezárt ajtaja pattant fel tán s oda lát be. Irigyen ügyeli őket; kesernyés tekintettel.

A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A pogácsás sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: «Nézd lelkem – mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha szereted?» A leányka visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. «Megveszed nekem? – kérdezi – szép portéka, ott fog állani a kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…» «Jó, ne haragudjál reám.» «Én nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe veszi a pogácsát. «Vers is van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi a szép szavakat. A bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan átnyúl a legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a zúgó vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a boldog párocska háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az idegen, szép, czifra fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája is egy kissé tátva marad, úgy rámered. A czifra fehérnép pedig megáll előttük s ezt kérdi:

– Mit vettetek?

– Mi? – kérdi idegenül a leányka.

A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés fakadt volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító szócskára, vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez:

– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók vagytok? Falusiak?

A leányka kipirul ismét bosszúságában.

– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt veszünk, a mi tetszik nekünk.

A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» mondja s szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó kérdés. És azzal tovább megy.

A legényke a szép fehérnép után néz.

A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a szép pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.

A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a párjától, átnyujtja a pogácsát a legénykének:

– Vigye maga is – mondja.

– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én nem.

– Hát akkor mért vette?

A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.

Az édes anya.

Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős, szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár erőtlenül utána hanyatlott.

Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska így szólt dicsekedve az édes anyjának:

– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! – és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.

Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett anyának:

– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne, ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni.

Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben, bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől.

– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az anyjától.

S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én játszani magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.» Bizonytalanabbul tette azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is volt nálam», minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy inkább az apját áhítja.

– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra kicsordult a köny mind a két szeméből.

– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta.

– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt kimegy belőle a bogár…

A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki a szeméből.

A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény.

– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a fejecskéjét s megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta.

Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada maradt mellette azon délutánra.

– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy úgy harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek.

Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel. Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha libegni látszott volna a vastag levegőn.

– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn belépett. – Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél nekem, vagy… vagy…

– Vagy?

– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.

– Az apád elment.

– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön?

– Nem.

– Tán csak reggel?

– Reggel sem.

– Estére, azt hiszed?

Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát összeszorította és nem sírt.

– Apád csak későbben jön vissza.

– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?

Merően kutatva nézett az anyjára.

– Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól megleszünk magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá’ szekerét, a melyen az apa jön. Jó?…

Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát.