Part 3

Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki a szivét ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz halállal szivesen halt volna meg érte?

Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a szégyent rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely soha sem gyógyul meg.

Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely mindjárt forró lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet, nem, soha. Fejét üsse-e vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az agya?

Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy folyna a padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és nagyot sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.

– Nem.

A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon csepeg… kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely megindul az ajtó felé, a merre lejt a deszka.

Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte a homlokát. Ott van a víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy felpuffasztja a testet. Mily csúf. A homlokát megtörülte és felállott.

Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség maradt csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg benne:

– Nem eszem, mondta félhangon.

Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá összeaszik. Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így szól: «Egyél». A szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet hoz magával. Nem! Ha a lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, Gáspárovics nem fog enni, nem fog inni… ő halni akar… És eljön Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja szorítani és a szegletbe ül. Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen sóhajtozni fog, kezeit tördelve.

Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes kemenczében… s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh! kilebben a lelke a száján.

Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, siratva mindenektől.

Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.

Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha sokkal éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt valaha.

Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy pakli czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… kihajítaná azonnal. Ha egy hosszú rúd piros kolbász ereszkedne le a padlóról egy kerek lyukon… nem… kidobná a kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt. Járt le s fel a sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe jutott. Kivette s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy kikerülje, ha arra tévedne.

Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy betöltötte a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta a szemeit s a körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.

Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:

– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg ma? miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el magától egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?

Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s a sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye kajánul vigyorgott szegény Gáspárovicsra.

Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.

Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:

– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr? Elaludtad a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer mondjam?

Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az asztalon.

– No, riadt rá a nénje.

Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy nappal csak…

Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt, halálfejeket vágva ki fehér papirosból reá.

Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis vitéz így szólt:

– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.

Gáspárovics vastagon így szólt:

– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra egy fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az élet sem egyforma, hát a skatulyák!

Elítélve.

Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez, kedvesen átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak meg egymástól, mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval idősebb, a gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a gyerekes testű s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány hónapos kis leányát elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett az ég s sok kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy megtámadott egészsége helyreállításáért megy.

A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé visszahúzódott. – Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – Mit jelent ez a mohó öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi asszonyt, apróra végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, leányos testét kissé meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó fehér fogainak mennyei sövényét kivánatosabbnak találta, mint valaha, de valami ösztönszerű, névtelen gyanú okán nem csókolta vissza. «Miért ily kedves?» Zajos kedveskedése idegenkedést keltett benne.

A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon tisztán jött-e vissza tőle?»

Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s csodálkozva ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését megértette volna, elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb lett.

– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny volna a hangjában.

Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett. Egészen gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az urát maga mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az ölelés elől s kissé mereven mondta:

– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly sokáig?

– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?

– Tán a régi barátai tartóztatták ott?

Igen elevenen tiltakozott:

– Nem találkoztam ott senkivel.

– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével? Bakóval?…

– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.

Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind erősödött. «Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya, mely a szomszéd bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy figyeli őt. Feszes hallgatás után az ura ülébe csötörködött s átölelte a kedvetlen férfi nyakát. Balási felállott.

– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!

Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony testét, meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából, mintha valami sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony végigkisérte a szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az udvaron az istálló felé tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s gondolkozva bontogatta ki útiruháját. Az arczáról letünt a derű.

Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos volt.

– Messze járt?

– Érdeklődni kezd a dolgaim után?

Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid válaszok szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését, sértékenységét mintha elvesztette volna. _Akart_ kedves lenni s ez a szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s fehér nyakánál kitürte a szövetet. A mint a falu alant elsötétedett, fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái alól kéjes bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem epret kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az ebédlőben készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a gombokat s babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.

Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit behunyta s egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden, akadozva felelt az asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet ügyetlen? – gondolta. – Mit nem szabad látnom?»

Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az ablak alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a rebegő csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.

– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával átölelte.

A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős fogással felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta, hogy testének minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte el a hálószoba ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű zsinórját.

A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:

– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.

A leány meghajolt és előre lépett be.

Klemi bágyadtan rebegte:

– Elhagy?

*

Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét takarja el Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se volt ily odaadó, csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az ajtaját és vetkezetlenül heveredett le. «Mily oktalan. Oly ügyetlenül leplez el valamit, hogy többet kell képzelnem, mint a mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?» Leánykori kalandjai elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az unokatestvére volt. Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha ficzkó volt, négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát az utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor: fátyolt vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most megtanult mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét előkerült s valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind a két kezével rácsapott a diványra, hánykolódva.

A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent valamit. Hogy hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: jelent valamit…

Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége mellett; a régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak egymás karjába s ajkuk mint forrt össze.

Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.

Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak ragyogták be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági udvarban neszeltek a cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni hallotta. Mindjárt rá a Balási legénykori szobájának kilincsét nyomta meg valami bátortalan kéz.

Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis szoknya fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű karját magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen. Félve megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován nézve körül.

– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?

Balási rekedten, durván kiáltott rá:

– Szerencsétlen…

Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse valami szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése. Az asszony mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz dőlve:

– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?

– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe fordította vele. Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a homlokát és mint a ki egyszerre elhatározta magát valamire, csendesen folytatta: «Nem vagyok jól. Igy megfázik» s könnyen átölelte a remegő asszonykát, (a kezét égette az asszony meleg teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a hálószobáig. Az asszonyt beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az udvaron mindjárt rendelkező hangja hallatszott.

A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan, meggondolva mondta:

– Megcsaltál… _Elitéllek_, mert szégyent hoztál reám. _Az idő felelni fog_ a kérdésemre… Várjunk…

És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes és szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr: méltóságos, figyelmes udvarló lett.

A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette; megköszönve ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A mulatságairól figyelmesen gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga megfiatalodott az igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész nap. Lovat idomított alája, mellette járván, tartva a nyeregben a kezét s kezet csókolt neki, ha egy-egy kis dallal szórakoztatta este a zongora mellett. Ilyenkor karbafogva vitte a hálószoba ajtajáig.

– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm. Fogadjon az álmába.

Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve, csüggedten roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az ura szobájából jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig egyforma lépéssel mérte a szobáját.

Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az életeért. Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az ura; oleander virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az ura és hosszasan elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és újból ékesíti, mindennap másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos igazában… Fedetlen nyakára azt az aranykeresztet tűzi; s karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes formájú karjára, melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító, gyönyöröket igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki az ura elé.

Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.

– Nem találsz már csinosnak?

– Ah! mindig újból igézel meg.

– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz mégis tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem lettem már csúf? ha meg nem untál?

E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási szeme, ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra ismét elvesztette a játékot.

Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a szivében s elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve vizsgálva testét, nem _erősödik-e_ még? Kétségbeesve, félve a futó időtől, mely bűne titkát könyörület nélkül világgá kiáltja. Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a mint messziről az urát jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe ront, hogy elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli, hát jó… legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már majd eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura mellére dől.

… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én értelek meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te vágyakozol utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e vágyakozást.»

S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve mondta:

– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad zsarnokod, urad, nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. Fiatal vagy, élvezd az örömet, ne félj… már asszony vagy.

És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell tennie, ha visszatér az urához…

– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot veszíteni Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az egész ember, ez az erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon felül van. Érzi az erejét Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás fegyverei nem fogják őt. Ma még nem veszett el Klemi, holnap elvész bizonyosan. A mint meglátja a Klemi bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy megveti. A lábához ha borulna sírva, bűnbánattal, – ki tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha remeg tőle, szertelen megnőtt a szemében.

Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az ura meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra való reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint reggelenkint a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az úton ődöngő apró gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az oltárlépcsőig hajtja meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált s a gyermekek a padok szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall belőle, hanem megragadja a felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve a meghajtott fejre.

– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni magáról, kedves…

A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan szólítja meg és a karját nyújtja:

– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem szokott errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős szeme.) Aztán csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a hitével… Kibékült az Istenével?

– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.

– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény emberek? – S hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy szavakkal dobálózunk e derült, szép napon, kedvesem! mintha szavalnánk… Simuljon inkább hozzám. Tán nem aludt jól, mert igen bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó néven veszi-e, ha bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának, kedvesem. Egészen kitelt…

Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék. «Látszik-e már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. Mintha az ítéletét olvasta volna fel a birája.

Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a ruháját is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. A szemét behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú nézését. Nyögés szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át valaki átszól: «Leütöttem.»

Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»

– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik hajnal óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy karcsu dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a csendes, dolgos méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és elfogja őket az útban, a mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…

– Egy méhfarkas…

– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.

Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:

– És megölte volna őt?

– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves?

Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. A szót Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik rámáikból az ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek le. Szép, zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna hölgyek azok: bárány az egyiknek a lábánál, a másiknak karja kávéscsészés asztalkán pihen.

– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a képe a homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a szemétől, a mikor kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra szorult, de ő átlátott rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan nézett reánk, úgy sírtunk, mintha megfenyített volna. Ily tiszta és igaz volt. A homályos szegletből ő reánk néz, Klemi. Nincsen-e bűne?

Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a földre.

Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult, eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.

Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára és csengetett a szolgáló után…

Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.

A cseléd levéllel várta.

… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el. Sohase fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az emlékemhez, mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani a bűnömet, mert megbántam, a szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors ért el… jobb, hogy nem a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, mint hogy a te tiszta és becsületes szemed elé kerüljek. A nagyanyádtól örökölted a szemedet, melytől féltél gyermekkorodban, ha hibáztál… Édes uram»…

Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az arczára.

Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény lépéssel kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.

Jer édes, a karomba…

Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.

Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő, ártatlan lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, még ifjú fehérnép volt.

Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi konyhát nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik, minthogy nem is vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a napjaikat, hogy észre se vették, hogy éltek. Napestig takarítottak, stoppoltak, foltoztak újból és újból kezdve, minthogy azt sohase is lehet bevégezni, mindenük már régi holmi lévén.

A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét forgatott (zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel spekulált) s abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a morzsákkal is spóroltak), hiábavaló hiúskodásokra, világi mulatságokra soha se gondolva.

Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette mellette a fiatalságát.

Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált és szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg úr bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem szenvedhetett maga körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki rendetlen életet élt (komédiás volt) s időtöltött korában kompanizált össze egy penészes, tisztátlan nőcskével, ki azonban a kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét pedig az ital a sírba vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az édes kis babát kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető tehát, hogy Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára gondoljon, de talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama szelid szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal; kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke hajjal; munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot megtagadó feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül szükölködvén, más se vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami neme volna és ah! bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig őt vágyó férfiszem s ama dolgos kezet férfiujj nem érintette szerelmes indulattal…

Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül, istenfélésben, engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez, valamint egy gyenge növény, melyet a szél ereje ellen egy gyámolító karóhoz kötöttek. Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető napfénytől, dermesztő hidegtől, minden nehéz munkától; megtöltve ábrándos mesékkel, a miket a színdarabokból tanult a néni és belecsepegtetett a leányába. Justin ily törékeny testtel, érzékeny lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált arczú, ifjú, kóborló komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben élt, halt) s az ő első epedő tekintetétől, virágos szavától megzavarodott Justin és hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele. A komédiás, míg csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a pinczében, sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan vérétől is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül, otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy hírét is alig-alig hallották.

E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg nénihez s két csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak Isten hírével élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek hijával, de örömek nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy őszi reggel így járt:

Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az ő rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és körültekintettek:

– Valaki itt felejtette – súgta Annamária.

– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.

– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, a mire Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, valami névtelen vágytól megborzongva, mondá:

– Miért ne én érettem… édes néni?

Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és kesernyés illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért imádkozni azon a napon…

Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva, szórakozottan tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar megfonnyadt szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben, de oly telhetetlen dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ éppen a Justin munkájára várna. Másnap a templomba menvén, a padon viszont egy szál oleanderágat találtak.