Part 2

Az életének a nyugalma fel volt dulva. Félhangon forró szavakat súgott a falaknak és megölelgette a karosszékeket. Néha merészeket álmodozott ébren. Néha vasszegekkel kivert bundában maga dulakodott az erdő fenevadjaival, véres tetemeiket lerázva a bundájáról, mint a legyeket… máskor tűzi szerszámokkal maga nekimegy az ellenségnek és hadseregeket perzsel le egy lehelletével… Az emberek ezt látván, álmélkodnak, mondván: «Oh! ez a Farkas mégis rettenetes ember… egy rettenetes izé…»

Egy őszi napon nem ment el Farkas az iskolába.

A direktor (egy jókedvű kövér pap) a szurdékba maga ment el alkonyatkor, hogy meglátogassa Farkast, ki a hámból máskor sohasem szokott kirúgni. A régi ház (még a Farkas apjáé volt) csendes volt s a pitvarban a kemencze padkáján, gondban gunnyasztva találta Farkast. Az ajtónyilás zajára Farkas felugrott s egy izromban a direktor nyakába szökött:

– Megvan! – így kiáltott fel.

– Megvan? Ki?

– Megtaláltam… Egy sugallat, egy, mondhatnám egy kinyilatkoztatás, egy… izé… Megtaláltam.

– El volt veszve valami?

A szegény Farkasnak az arcza égett s a szeme fénylett, mint a madárra leső macskáé. A direktor kedvtelve nézett reá: «részeg lévén ezen magyar». Farkas a kezét a kövér ember vállára tette s pártfogóan, fenhéjázólag ismételte:

– Meg-ta-lál-tam… Hallani fognak rólam. A város, az ország, a világ… egy izé… egy forradalom. Az iskola meg lesz elégedve velem. Én, (hangosan ismételte), én meg-ta-lál-tam.

A kövér pap némi kényelmetlenséggel feszelgett. Egy így nekibuzdult emberről nem lehet tudni: mit tesz a következő pillanatban? – Farkas megszorította a pap kövér kezét.

– Egy háború… egy irtóháború… egy izé… a rettenetes ellenség ellen. Az irtózatos kártevő ellen, a fegyver a kezemben van… a fegyver. Ő megtámad minket; nem az országot, de az egész világot… még a hol nyájasabban is mosolyog az isteni nap. Én ellene megyek… mi ellenébe megyünk, mi legyőzzük; mi megsemmisítjük. Én megyek elől, országok kelnek a nyomomba…

– Jó, barátom uram! Jó, menjünk, de nem ebben a pillanatban. Addig leülhetnénk s egy pohár vizet megihatna barátom uram!

– Ő megtámad minket s a világ tehetetlenül áll. Nézi, mint tarolja le az emberek verejtékének árát. A közvagyon rablója, alattomosan, a föld mélyén turkálva jön és halál, pusztulás jelöli az útját! Hadd jőjjön!… Itt vagyunk mi, magyarok! Itt van Kis Farkas. Egy jó fiú… egy ártatlan… izé… egy porfi… De e férfiú ellene megy a tudomány fegyverével. Az Úr őt választotta ki eszközéül. Véghetetlen az ő bölcsesége és ereje…

Valami lázas felmagasztaltsággal emelte fel a karjait. A pap megzavarva nézett rá: Részeg-e, bolond-e? oh, Uram! – Farkas egyszerre leeresztett hangon folytatta:

– Most hagyjon el, barátom… nem vagyok képes elbeszélni, a mi elmémet foglalkoztatja. Most hagyjon el, legyen nyugodt. Én virrasztok a közjó felett. Értse meg: a fegyvert én fogom… a fegyvert Kis Farkas a kezében tartja… Néha elmaradok az iskolából, mert a közjó hív. De azért hálátlanul nem hagyom el az iskolát, melyen egykor Anteus-képen megvetettem a lábaimat… Ne féljen. Visszatérek még. Én írni fogok. Elég…

És barátságosan kituszkolta az alkalmatlan férfiút s ekkor mind a két karját merően az égre szegezve, felkiáltott:

– Látsz-e engemet, Otti… Otti… s boldog mosolyra húzódott vértelen keskeny ajka.

*

«Megbolondult», azt mondták Farkasról, mikor kibujt odujából. Oly határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték megszólítani.

A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak ritkán kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket vizsgálgatta. A gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen ficzkót megvert a botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a kérdezősködőkön végignézve, elfordult.

Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére, hogy «említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a pap azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?»

Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a szépséges Ottinak.

A félváros tudott róla.

Mindenki foglalkozott vele.

Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban nőtt meg az emberek szemében. Mindenki tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy paksamétát küldött.

– Miért éppen oda?

– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda küldi.

A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város elejével, első dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett. Mindenki megértette. Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami roppant nagy dologra volt elkészülve mindenki.

Mi lehet az?

A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza szokott menni az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az idegent: «Ez ő.»

A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy «nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki gőgös volt reá…

A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér bundájával a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni, hogy a kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A karzatot hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván kiutasította egy hajdú.

Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén.

A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig érthették a szavát.

– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!… harczot…

A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»; némelyek kaczagtak, mások pisszegtek.

– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már beszélt nekem a kollega úr…

– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang.

– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már kopogtattam… De míg az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját éjjel és nappal: szómra illetékes helyről választ eddig még nem vettem s ezért…

– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!» recsegte a borízű, mire halk nevetés kelt…

– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval akarom inkább tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni: teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed.

– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús hang.

– Szőlleinkben, uraim…

– Van ott valaki?

Farkas erősebben kiáltotta:

– A _filloxera_ dúl szőlleinkben…

– _Ez_ dúl? – kérdezte a direktor…

– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta. Mindenki összenéz csodálkozva… _Csak_ a filloxera? A szót tovább adták, míg kiér a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a filloxera? Csak a filloxera?»

A beszélgetés általános lesz.

Csalódottan kérdezik: Csakugyan?

Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez ellen menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros.

Az elnök csengetni kezd.

Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és csodálkozva néz Farkasra.

Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált:

– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek nincsen vagyona…

– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal rákiált:

– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a szive.

Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze meg a kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a termen.

Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült. Arra egyszerre csend lett.

Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»

Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:

– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem bőven tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi a fegyver a támadás ellen?

– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.

– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?

– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől jókedvűen.

– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény véleményem szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy, nagy gödröt… egy igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet hordjuk fel a tábla szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy, nagy tüzet. Most jönnek a munkások többnyire lenge öltözetben, mely elégetendő lesz. A gödör után következő pászmából óvatosan ássuk ki a beteg tőkéket és dobjuk be a tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt egy gödör képződött már azalatt. Ez új gödörben új tüzet élesztünk. A most következő pászmából óvatosan kiszedjük a beteg tőkéket s az eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy új gödör képződött s ebben…

Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus szólana:

«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan… kiássuk a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg tőkéket…» Egy harsány hang belekiált a zajba:

– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre mindenfelől.

A gyehenna.

Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a «gye-hen-na» szót és egymásra dőlnek.

Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull. Valaki röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova dobjuk?»

A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a kaczagást.

A gyűlés feloszlott.

*

Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett lennie. Nem látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra és összeborzongott mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából ki-kihallszott: a gyehenna… szó.

Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre igen kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet. Egyszerre elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből világosságra nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy élesebb kaczagás emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».

A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai is s egy szóval se közeledett Farkashoz egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett várakoztak:

– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.

Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan rengeteg közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy nagy magasságból mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden tagja, kivált a feje… A szemét megdörzsölte, hogy lásson.

Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S magát a termet, mintha sohase látta volna.

Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva hajdú, ki a deákokat kidobta, Farkas mellé állott:

– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, téns úr, mert itt grádics van…

Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta s megemberelte magát.

Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a szemközti házsort.

Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek járnak? Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».

Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér hajjal fedett búbját ellepték. Ez kijózanította.

Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte az egész ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.

A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja láttára azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult be, hogy kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha megütötte volna Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?

A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor úr előtt alássan:

– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.

Farkas igent intett.

– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem mehettem el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség az utczánkra, téns úr…

Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó gyerek havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban ismételték: Gyehenna, gyehenna…

Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és bezárta. Magára volt…

Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen lehajtotta. Tán nem vették észre, a míg haza jött…

Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja, hogy itthon van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra rettegve gondolt. Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek szembekaczagják. Megöli. Kit? Mindenkit? A gyermekeket is az iskolában…

És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet… És Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…

A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb nyujtotta a lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A színek fekete üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra. Édes apja pipával a szájában a gerenda végén ül… odább arra az ajtófélre kötöttek hintát. Ottit felhajtotta Farkas magasra a hintán s a kis leány kaczagva kiáltotta: «még magasabbra, még… mily messze látok». A szkumpiás zsákok ott állottak s azon tanulták a leczkét… ott volt egy meszes gödör, a melyben elbujtak. A «gödör» szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította gondolatát. Hátul a kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az első könyet ez a gondolat facsarta ki a szeméből…

Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek visongtak az utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas fölkelt a küszöbről. Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be van-e zárva?

Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz adóssal, csaló baráttal… Milyen boldog az örökös pihenésben s elfelejtésben… Odább ment, botorkázva a sötétben.

Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját… kábult volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert úgy érezte, mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút kávájához tántorgott. A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. Hozzákapott s a kút peremére leült. Valami lágy, penészes levegő csapta meg az arczát a mélységből.

Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé fordult.

A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult volt.

Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha valami édes derékhoz vonta volna magát.

A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna egy boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana valaki alulról…

Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az enyhe levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.

Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s eszméletlenül terült el a havas földön…

A kis Gáspárovics.

A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a főfoglalkozása.

A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az lett volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz. Ám Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán volt a boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett s barátkozott a fiúcskákkal.

Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók s derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak; ezért Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat csinált nekik, oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, hogy azokkal akármit lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily csinos holmikat, a barátságát ráadásul odaadta. Néha kis csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy lángban égő szivet (a melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb fiúk részére, jelesebbnek tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is elment volna.

Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a vizesárkokon vagy a könyvestáskájukat czipelte utánuk. «Barátom»-nak nevezte őket, megvastagitva a hangját, fejét hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen fogadták, minthogy Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái igen szemrevalók valának.

Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is nyugodt, boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette Gáspárovicsot, egy asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt éppen az udvarukba, a hol Szent György-napjára két kis szobát vettek bérbe a nénjétől; – inkább persze az ura (egy durva rendőr), a kivel különben nagyon kevés bajunk lesz.

E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből Gáspárovics mit se látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr feleségét), a mint hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé sündörgött és odaadta volna összes skatulyáit, ha megkérdezhette volna a szép nagy asszonyt: «Mi a baja, lelkem?» Ő sohase hallott ekkora megtermett fehérnépet sírni s a szivét meghatotta a szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan összeszorította az öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát látott, mely vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé.

A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván, Ágnesre gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy fölindult, hogy benyitott a rendőr ajtaján.

– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.

– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán becsapta az ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett s nagy lépéssel méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a rendőr el nem ment a posztjára.

Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója volt, hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se volt képes kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett Ágnesre és kegyetlen tekintettel kisérte a mozdulatait.

Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a sötétben alig látta Gáspárovicsot.

– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.

– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom hagyni kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt van egy férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja csak meg; szólnia kell.

Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját kefélgette. Szelíden korholta:

– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.

«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, mint a tövis; keserűen nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a fal mellett hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített szótlanul. Másnap fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg minden fehérnépet, a kit az útjába hozott a sors. Serkedző néhány szál bajuszát simogatta, gyér haját turkálta vékony ujjaival, oly rátartóan lépegetett, mint egy szarka. «Fiam?» És nagyon vastag hangon beszélt a barátaival.

A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr) ismét nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából. Gáspárovics hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, fütyörészve, részvétlenül s gangosan ellépegetett az ablak alatt. «Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha sértegeti a barátait! Bement a kamarájába és belekönyökölt az öklébe s szigorúan nézett maga elé.

Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba; kezüket az orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak; falatuk keserű; álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy döng a hátukba? vagy szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti marok?

Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s egy-egy köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa Mater», mint a diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki. És miért tűr és szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így mondta: «fér-fi-ú», hogy hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki fölemeli az öklét arra, a ki öklét reá meri emelni. De Ágnes?

És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire, széles, erős derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre elpirult, megszégyenelve magát.

Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot kötve az álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot fésült a füle mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s kesernyésen belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap, ha szívszorongva is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte először, hogy ő másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő fajták és különösebben Ágnes, a rendőr felesége.

Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva ábrándos szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint viseltes, színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra ballagott ki nagy talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor szinte elérte, (beszélni akart vele), átcsapott egy mellékutczába, hogy ne találkozzék vele. A másik sikátoron mégis elejébe került facsarosan s rámosolygott a nagy asszonyra. Köszönt neki s arra elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy szinte futott előle.

Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul benyitott a konyhájába.

– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva.

A fehérnép szeliden felelt:

– Murkot.

– Szereti? – kérdezte.

Az asszony csodálkozva nézett reá.

– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap látom magát. Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is idehaza voltam.

– Ide lát – és?

– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam kegyedet?

Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha azt mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.

Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután ismét benézett a szép asszonyhoz.

– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék bennem. Én olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem hagyom. Hiszi-e?

– Valamire szüksége van-e?

– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt hiszi tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én hallok. Én mindent hallok. Én tudom a szenvedését.

Az asszony szárazon mondta:

– Nekem nincs szenvedésem.

– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent tudok. Én láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem majd meghasadt. Bárha (igazán legyen mondva) nem láttam a szemeimmel, de mintha látnám, a mint szép hajfonadékait egy durva kéz fölcsavarja s egy másik kéz ütést mér fehér testére s haját eleresztve, megszorítja e kart, oly szorosan, hogy vörös stráf támad rajta.

Ágnes csöndesen mondta:

– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.

– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha tudom, hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a kebelemre menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…

Ágnes hangosan fölkaczagott:

– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán _itt_ valami baja? – kérdezte és a homlokára mutatott.

Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre jobbindulatulag folytatta:

– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a baja? Jól teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. Azt szeretném, hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De csak üssön, ha szeret. Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék ilyen beszédekkel, nehogy meghallja az uram. No, hallja! Azt szeretem, a mit mond. Ugyan menjen, fiam, a merre lát s ne kaczagtassa ki magát.

Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan megtaszította.

Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. A keserűség eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. Valósággal alig látott s attól félt, hogy kiabálni fog. Tehetetlennek érezte magát, mintha összetörték volna.

Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát. Később sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen érzete került a fekete keserűség fölé.