Part 15

Ügyelt is mindenki reá… Ha lesütött szemmel felelt valami kérdésre, azt mondták: «rossz a lelkiismerete»; ha szembe nézett a kérdezővel, azt mondták: «nagyon szégyentelen.» A gyermekek nem játszottak vele, «te csaló vagy, Gerő» – mondták. Munkát nem bíztak rá a nagyok, «te elfelejtkezel magadról» – mondták és az öregek jovialiter, ha egy új kabát lógott tán a Gerő hátán, így szóltak: «ott volt-e a boltos, mikor vetted ezt a kabátot?»

És így lőn, hogy a kis Gerő szépen egyedül maradt a nagy világban, a min a gyerek igen elkomorult. Barátságtalanul, szótlanul húzta az ő igáját s oly bizalmatlan, sötét képet is öltött, hogy az ember azt hitte, hogy haragszik. Az utczán a kerítések mellett járt s átallt köszönni az ismerősöknek; de elbujt inkább s lompos, lusta lett a járása, mint egy medvebocsnak.

A mint nődögélt (szélesvállú, kemény, törpe legény lett), még mind búsabb lett. A pajtásai táncziskolába jártak; vasárnap délutánonként karonfogva, nagy zajjal, gyöngéd czérnanadrágokban sétáltak a piacz napsorán… Gerő hátul kullogott valahol magára. Őtet is felszabadította persze a nagybátyja és mint boltoslegény fizetésbe kerekedett, de annak semmi értelme se volt. A táncziskolába nem is kérezkedett, nem is vették volna be; a vasárnapi járó-kelők nem férhettek össze vele, mert minden gyanús szóra vagy mosolyra már mutogatni kezdte a veres, nehéz ökleit.

A dolgát úgy végezte mint egy gép, és roppant kevéssel elégedett meg. Az ünnepe az volt, ha vásárra küldte a gazdája sátorral, kivált őszi, mocskos időben.

Mert ilyenkor úgy felfosztolódnak a vásáros fehérnépek a sáros utczákon!… Némelyik topánkát visel fekete harisnyával… némelyik mezitláb jár, igen fehér lábszárát villogtatva ki felemelt fersingje alól… Óh… Gerő úgy rámered ilyenkor… elfelejtkezik, fekete szeme ég sűrű szemöldöke alatt, – nehezen nyel – és a kézelőjét önkéntelenül húzogálja előre.

Néha otthon esténként magára nekivág a koromsötét utczának. Valami sejtelmes vágy szorongatja a torkát ilyenkor, remeg az egész testében, hallhatólag lélegzik; nagyokat lép és a mint hazatér, belefúrja a fejét a párnába s nyögve rágja a paplan csücskét.

Az évek egyforma forgásában annyi változást hozott a sors a Gerő részére, hogy a Süsselmann hires, gyönyörű premierje, Salgó hazatért és üzletet nyitott a piacztéren.

Ő csak oly finom úriemberként jött vissza. Csinos poczakkal, ezüstgombos bottal, vajszínű keztyűkkel, fecskefarkú kabátokkal, szép feleséggel és gyermekekkel.

A legszebb boltot rendezte be a piaczon s hamarosan oly tekintélyes úr lett, mint akárki. Válogatott, mézes szavakkal tudott beszélni; pénzt kölcsönzött a megszorúltaknak s így az urak paroláztak vele, a szegények irigyelték.

Gerő elmenvén a boltja előtt, többízben benézett. Valami bizonytalan érzés borzolta a vérét arra, hogy megszólítsa, úgy érezve, hogy erre neki több joga van, mint akárkinek. De Salgó maga előzte meg Gerőt. Észrevette, kezet nyujtott neki, «kedves ifjú barátomnak» nevezte, rámosolygott és így szólt hozzá:

– Szerencséltessen, fiatal barátom, szerény házamban, hogy bemutathassam nőmnek, serdülő leányomnak, – aztán dörzsölgette a kezét s elfecsegett vele.

Gerő szeretett volna felujongani. Megismerte őtet. Mégis derék ember. A nyakát kihúzta a vállából és a segédszoba pipafüstös levegője ábrándképekkel telt meg odahaza. A Salgó leánya… a Salgó felesége…

A gazdag, tekintélyes Salgó úr szólt így hozzá. Egy új világ kapuja tárult ki… Elevenebb, bátrabb lett s le tudott volna gyúrni egy bikát.

Annyi nem futott ki a merszéből, hogy benyisson a Salgó erkélyes háza kapuján, de beszélgetve Salgóval, fordította a szót és kispionolta a Salgó-ház fekvését, szokásait, úgy érezte magát később, mintha már járt volna ott és az esti fagylaltevésben ő is résztvett volna a többi urakkal az erkélyen. Várt. Majd elhívják őtet. Nem hánytorgatta a jogait, de a «barátja» az örvendetes, új, jobb életbe fogja bevezetni.

Csak fel kell tűnnie valami jeles cselekedettel. Megmentenie a Salgó leányát p. o. valami veszélyből; felfedeznie valami tolvajságot, mely Salgót fenyegeti. Ah, a tolvajok… Egy perczre elkomorult. Oly rég volt az a gyerekes lopás… Tán nem is igaz.

Azon az őszön nagy kerületi tűzoltó díszgyakorlat volt nálunk. Nagyon szép ünnepnek igérkezett. A piaczon dísz-mászóházat emelnek s eljönnek a régeniek, a bándiak, sőt a tordaiak. A jelzőtrombitától hangos lett a város; a sisakokat fényesítik szerteszét; a szivattyúkat próbálgatják napestig a csurgókút előtt; s egy robusztus mészáros tűzoltómuzsikus már hajnalban recsegtette a helikonját a szomszédomban. A díjakat a díszgyakorlat végén a Salgó híres, szép leánya fogja kiosztani a dísz-sátorban. Óh. Azt az első díjat Gerő fogja megnyerni. Meg. Ha a nyakába kerülne is. Itt az alkalom, hogy feltűnjék. Fel fog tűnni…

Éjjel titokban felkelt; felrohant a házhoz támasztott lajtorján és mint egy szerelmes kandur mászott a fedeleken teljes risztungban, karabinerrel, bőrtokos baltával, mászókötelekkel. A vér megpezsdült az ereiben. Ki fog emelkedni. Érezni kezdte, hogy él. A társaságtól nem idegenkedett; megnőtt.

A díszgyakorlat előtt való napon eső esett. A díszmászóház fedele megsíkosodott veszedelmesen. A lófarkas főparancsnok megparancsolta, hogy gyantával hintsék be a deszkafedelet. Egyszer hátul egy erős hang szólalt meg: «Nem kell a gyanta. Tiltakozom ellene. Én megyek elől, én nem félek. Ki fél? Ki a gyáva?» Ez Gerő volt. Soha se hallották a szavát annyi ember előtt.

Reggel az ünnepélyen a tolólétra dobján valami konkurrens mászó tűzoltó gonosz keze babrálhatott, mert a hajtókerék megtagadta a szolgálatot.

Gerő sisakkal, csillogó szemmel állott a dob mellett izgatottan, kipirulva. A piacztér tele volt. A dísz-sátorban a város szépei dideregtek a virágos blouzokban. A banda recsegett kegyetlenül.

– Állj! – kiáltotta Gerő. Megragadta a dob hajtókarját és vaderővel feszitette ki a köteleket. A létra recscsent s felszökkent a levegőbe s a másik pillanatban Gerő is az ingó szerszámon. A zene megállott. Minden szem rámeredt a tolólétrán felfutó Gerőn.

– Megállj! – kiáltott alúl valaki. A két utolsó fok el van törve. A lélegzetét is visszafojtja mindenki. Gerő suhan fel és vakmerően átszöki az eltört fokokat és átugrik a síkos fedélre. Már talpon áll. Mintha szárnya volna. Most a fedél tetején áll; a gerenda végére beüti a karabinier szegét. Messzire elcseng a néma téren. A következő perczben a kötél végén himbál Gerő… már ereszkedik… ah, lenn van.

Felsóhajt mindenki.

A lófarkas parancsnok tapsol és tapsol mindenki. «Éljen!» kiáltottak és a díszes férfi a kezén vezeti Gerőt a díszsátor elé.

Egy szőke, szelíd tekintetű leányka átnyujt valamit Gerőnek. Abból ő mit se lát. Fennebb hág a lépcsőn és a leányka mellett áll meg és úgy néz rá, mint egy álomképre.

A muzsika ismét szól.

Más gyakorlatot kezdenek ismét. A vízvezetőcsövet hurczolják tizen is.

Ekkor Salgó halkan a Gerő fülébe súg valamit.

– Mit akar itt, barátom, tovább? – kérdi.

– Mit? – dadogta Gerő s elpirul.

– Miért nem áll a többi tűzoltók közé, ott alant?

– Miért?

– Hát miért? – kissé hevesebben suttogja. – Nem szeretem, hogy a leányom mellett áll.

A Gerő homloka összeránczosodik; a szeme fénye gyűlöletben villan fel s az arcza elsápad.

– Na, tudja… itt nyilvánosan nem jár egy tiszta leányka mellett állani. Ha engemet szerencséltet odahaza, szívesen látom… de itt… de nyilvánosan…

– Miért? – rebegi.

Salgó türelmetlenül, hangosabban vág közbe:

– A foltért, barátom, tudja… a foltjáért, tudja…

Valahogy letántorog Gerő és haza is ér.

Lecsapja magát azon díszben az ágyába és felsír keservesen.

Aztán felüvölt:

– A folt… az _én foltom_…

S fölemeli az öklét és megrázza:

– Megölöm! – tagolta.

Bucsújárás.

Jézus szent szive napján, Szovátán a bucsújárás élén a Mária-zászlót egy formás, szép termetű menyecske vitte gangosan, könnyen. Utána az atyhaiak, a mikháziak, a korondiak, parajdiak, a jobbik ruhájukban, de csizmáikat a hátukon lógatva, hogy ne szakadjon, mert hosszú utat tettek meg. Katonás rendben léptek, a férfiemberek hajadonfővel, a zekéjük panyókára vetve az ingükre; utánuk a gyermekek, fehérnépek, ételneművel az asztalkendőben s végül az öregek és sánták. Az út, kissé sáros a tegnapi esőtől, azonban fényes a zöld miatta. A mogyoróbokrok a tekervényes ösvényre bókolnak és egymásra borulnak jóllakottan a sűrűben ág az ágra. A levegő is nedves, lágy. A füvek már magoznak s az eper édes illata leng a levegőn. Mint a kígyó, úgy facsarog az ösvény. Egy legény, kendővel befacsart kezében csengetyűt ráz, de a rigók nem is ügyelik. Ők fütyülnek a szakadékok között kövérségben fuladozó bokrok sötétén. Pi… pi… Azonban a dobost, ki se felejtse el! A dobot Marczi veri a bucsújáróknak, de úgy zuhog a hang a verőpálczája alól, mint a sebes zápor. A kántor énekelteti a litániát és utána apraja, örege: Marczi perregheti az irhát, hogy szűk a szakadék a zajának. A kántor persze az ösvény fordulóján túl fújja már az éneket; az asszonyok pedig Marczi körül a proczesszió derekán czifrázzák és nyujtják a megkezdett nótát. Mily önfeledten, boldogan fújják! «Elefántcsontból való torony». A vén facsaros kurátor sírva nyögi: «Könyörögj érettem!» Egymásra se néznek, csak az eget, a szürkés felhőkkel csíkozott eget, fölötte keresve a mérhetetlen Urat angyalseregei közepette…

A hallgató erdei nagy fekete tavak tetejét borzongatja a szellő s alulról erős illatok szállanak föl a mélységes erdő széléből, hol fonnyadó széna fekszik rendekben.

A felső fordulónál a zászlós menyecske megáll, hogy bevárja az elmaradó proczessziót.

– Jól pergeted, Marczi, a dobodat, szólt rá kaczéron, de nem néz reá.

A minek okáért perreg a dob ugyanvalóst, mint tíz mérges kuvasz. A mellét Marczi kidülleszti s nyomában ballagó alázatos feleségére így morog a fogai közül:

– Hátrább, Kalári! Az ember karjának sincs helye miattad.

Kalári még egy lépéssel hátrább áll s búsan czifrázza:

Mária szűz anyám Légy te én patrónám…

A fehér tehenek csodálkozva állanak meg az ösvény mellett, a juhok összebújnak félénken a sokaság zajára. Csak a kecskék csekélylik az egész solemnitást, félszemmel pislantanak a zászlóra s ránczigálják mindjárt a bokor ágát tovább.

– Nem elég nagy a világ – nyughatatlankodik Marczi, a feleségére sandítva – hogy éppen a fülembe kántálsz?

Kalári alásan lesüti a fejét egy szó nélkül s elmaradozik az urától, Marczi pedig bosszúsan felrántja a vállát s hogy a feleségétől menekedik, előbbre nyomul a dobjával, kényesen pattantva a verőpálczájával, a míg a zászlóvivő menyecskéig ér. A rend felbomlik persze, de a kántor a strófák között rászól Marczira:

– Dobos! a helyedre, hátra Marczi!

A menyecske mosolyogva tekint vissza Marczira.

Egy domb élén várakoznak a szovátaiak a proczesszióra. A pompás árnyékos gyepről, a leeresztett zászlók mellől leánykák ugrálnak fel az idegen bucsúsok jöttére. A csengetyűk mind a két csoportban élesen csengenek és a dobok perregnek szünet nélkül… Alleluja… alleluja… s harsányabban zeng fel az ének: «Oh Mária! Szűz patronánk.» Mind összekavarodnak s ellepik a fiatal csereshegy élét. A szekerek előtt a lovacskák is izgatottan kapálják lábaikkal a gyenge füvet s rázzák a csengetyűiket. A pap felteszi sokszegletü selyemkalapját, rózsakoszorús keresztjét előre nyujtja s megindulnak a lejtőre mind a kápolna felé.

– Megszépültél, Rózsi, – mondja a dobos a zászlóvivő menyecskéhez s hozzádörgölődik.

– Mire már ügyelni azt? Marczi?

– Az enyém vagy te most is, Rózsi, mint leánykorodban is, ha másnak a nevét viseled is.

– Csendesen, pszt… s magasra emeli a menyecske a Máriás-zászlót.

A dob rendetlenül akadozik, mert Marczi rajtafelejti a szemét az előtte ringó derékon s azon a két erős hajfonadékon, mely dús kontyot képez a Rózsi szép fején.

A nap hevesen néz le, játszva a hófehér sósziklák oldalain, kaczérul nézegetve magát a mély tó tükrében. A mérgestövű gyüszüvirágok sárga kelyhei lekonyúlnak.

Marczi a menyecske mellé áll szorosan. Izgatja a csittítás. Azért is kiönt mindent, a mi a begyében van.

– Hát aztán jobb így, Rózsi? Öreg ember kellett neked helyettem, a ki gazdag asszonnyá tegyen tégedet. Sok marha az istállóban… rosszkedvű hallgatás a házban. Selyem a testeden, rongy kedv belül… Erőtelen öreg kar kellett az enyim helyett… Jobb az neked?! Nem szeretnéd, ha még egyszer én ropogtatnám meg a derekadat?

Tán az utólját meg se értette a zászlótartó a szavából, hanem a szeméből bizonyosan. Halkan így szólt kaczér alamuszisággal:

– Azt aztán ugyan ne, Marczi!…

A dob elhallgat egy kissé.

– Az Északon a bikkest elfelejtetted már, Rózsi, a kápolna háta megett?… Ott leszek, a mint a délebédhez ülnek a többiek… Te nem? Nem jösz-e oda hozzám?

Inkább durva követelődzés volt ez, mint sóvár csalogatás. Akkor egy szelíd szó hallatszott. A Marczi felesége mondta:

– Pogácsa-lovakat árulnak, apjuk! az asztalokon emitt… Nem veszünk, uram, a kis fiunknak?

Mert a kápolna kerítése előtt gyömbéres kalácsot tett ki az árulóasztalokra a parajdi pékné; tojásos lepényt az etédi asszonyok, sőt csíkbeli fűszeres pogácsát se restelt idáig elhozni a mestere. A hangyáknak lesz jó dolguk majd a morzsákból.

Marczi semmit se szól a kérdésre. Idegenül néz a feleségére, visszavonul a tömeg közepébe és oly dörömbözést visz végbe, hogy félrevonulnak a gyengébb fülű fehérnépek.

A Marczi felesége pedig ott marad a Máriás-zászló mellett. Rózsi kellemetlenül szorong mellette; azért lépett szaporábban, hogy ne lássa a hitvány asszonyt. Kalári azonban utána megy s néhány lépéssel előbb mennek a bucsúsoknál. Szemét lesütve, indulat nélkül való egyszínű hangon szólt a szép menyecskéhez.

– Mert két gyermekem van odahaza, Rózsi s a nagyobbik éppen fiú. Azoknak kell a pogácsa, tudod! Szép, erős, vállas gyermek. Ugy hívják mint az apját: Marczi… Marczi… Mártonka… Nekem azonfelül nincsen semmim a világon.

Rózsi végigméri a fonnyadt asszonykát, mintha azt kérdezné: «Mi közöm hozzád?»

– Egyebem semmi, csak a két gyermekem. Te szép vagy, erős vagy, Rózsi, te gazdag vagy. Nekem csak az a két gyermekem. Az Isten megáldott vele… Érette dolgozunk.

Valamiért (az Isten tudja, mi forr egy asszony szivében) egy köny szökik szelíd szemébe. Rózsi lágyabban tekint a gyenge fehérnépre.

– Ha valaki elszeretné az uramat, elvesznénk a gyermekeimmel. Mert ő keres reánk. És megelégszik velünk. Mert ő jó ember a világon. Ha valaki meguntatna minket vele, földönfutók lennénk s a leánykám meghalna. Ezt Rózsinak hívják, úgy, mint a hogy tégedet hívnak. Az uram kivánta, hogy így kereszteljük. De reám hasonlít! Olyan hitvány is, mint én. Egy kis szél már megárt neki. Most kezd járni, nem, nincs akkora, mint az a vadrózsaszál ott.

Rózsi meghajtotta a zászlót, mintha nehéznek találná. Kalári alázatosan, de szüntelenül beszélt:

– Miért vegye is el valaki tőlünk az uramat egy kis mulatságra? mikor mi pedig elveszünk nélküle. Oh! bár Rózsi! bár a nagy Isten ajándékozna meg tégedet egy gyermekkel… bár. Akarod, hogy én is imádkozzam érted? Akkor te megtudod, mi az, mikor valakinek gyermeke van. Nem gondol az akkor semmi másra, ha sír, ha kaczag a gyermeke. Senkinek a vagyonát nem kivánja el…

Az apró harangok megszólaltak a kápolna tornyában. A nap fényesen özönlött át hegyeken, völgyeken. Az emberek tolongtak előre. A kápolna léczes korlátja előtt megtorlódott a sokaság. A zászlók egy csomóba gyűltek mind. A dobok elhallgattak és a csengetyűk mind. A kórus megerősödött, harsányan, bátran szólt.

… Mennyek királyné asszonya Örülj, szép Szűz, Alleluja!…

Egy mihaszna inges kölyök a Rózsi zászlaja mellett mindjárt (egy mezitlábas, idegen falusi fiúcska) egy vöröshátú, pettyes gombát fedezett fel az oldalban. Leszakította s szagolgatta vidáman. Rózsi a gyermekhez szökött s rákiáltott:

– Leteszed mindjárt… az mérges – s átölelte óvólag.

Az alázatos Kalári szemmel kisérte a menyecskét s megfogta tulajdon azon kezet, melylyel a gyermeket Rózsi megölelte. Megfogta bátran és a szivéhez szorította.

– Igy szereted te is a gyermekeket? Igy! Az Úr így szeressen tégedet is… Rózsi.

A dobos nyersen rárivalt a feleségére:

– Mit csinálsz ott?

Rózsi felelt helyette:

– Imádkozik.

A tolvaj.

A vizsgálóbiró – egy szelídszemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár Márton favágót a tömlöczből s így szólt:

– Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, a mint történt az a szerencsétlen eset.

– Igaz, tekintetes biró úr, szerencsétlenség volt az! Én nem vagyok gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én soha se bántok mást… Soha életemben sem volt dolgom a törvénynyel, pedig negyven felé járok s csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse fehérszálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, mert két leánykám van, tekintetes biró úr és egy fiam! Már a barátokhoz jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre s ne engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.

De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt estem. Hanem a leánykámmal karácsony estén mentünk ki a piaczra, hogy lássuk az angyaljárást. Nálunk régebben az új esztendő éjjelén járt az angyal s odahaza ilyenkor ébresztette fel a feleségem a gyermekeket, hogy egy kis diót, aszaltszilvát, mit, egy-egy kis rongybubát rakjon ki az asztalra s meggyujtsa a gyertyát, mikor harangoznak, – hogy örvendjenek. De most karácsonykor járnak az angyalok s az embernek megáll az esze, oly gyönyörű aranyos, fényes fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból… Azt mondják, hogy valami német eredetű angyal csinálja eztet a változást… Ez volt a baj, instálom.

Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert ropogott a tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben vittem, hogy ne fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén, mert ő a nagyobbik. Azt mondom nekik: «Szaporázzatok, tapogjatok, Rózsika, mert megfagytok.» A csillagok úgy ragyogtak, mint a csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei s az oláhvargák kórusa alig tudott kántálni a nagy didergésben.

«Nem, – mégis azt mondja Rózsika, – ne menjünk el még innen, lelkem apám. Oh, milyen gyönyörű». S megáll a szegeletboltos ablaka ettől – a hol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a hárman.

«Nem, – azt mondja s a szeme szinte kiült az orczájára, – nem, még ne menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a világon». S nézem: hát köny pereg le az arczán. A hidegtől lesz ez, mondom. De nem – mert az ablak alatt mind emelkedik a leányka lábújjára, hogy láthassa azt a gyönyörű fenyőfát a szegletboltos első szobájában, a mi tele volt akgatva aranyszálakkal, csillagokkal, édességekkel, drága játékokkal. A boltosnak az unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett volna és még egy másikat is rázogatott a karján…

«Nézd, pislog a baba», suttogta Rózsika és kaczagott…

«Menjünk», azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes gyerek, a mióta van…

El volt rontva az esténk, instálom.

Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemencze padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. «Mi lel?» azt mondom, de arra se szól, hanem sirdogál s reszket, mintha a hideg rázná… «Ne búsulj, – azt mondom, – a mi angyalunk tudod, nem karácsonyba jár, hanem újesztendőre; meglátod, még szebb bubát hoz neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek vagy»… mert tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba…

A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyersbeszédű asszony, de jó a szíve, a-az… oda megy, meglöki a gyereket: «kötél a nyakadra – azt mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?» ezt mondta, olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek csak csippog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a bubával viaskodik, játszik a fenyőfa alatt «óh lelkem», suttog neki s úgy tesz, mintha ringatná.

– No, – azt mondja az asszony – annak a gyereknek szépen megtöltötted a fejét a bolondsággal.

– Kialuszsza – mondom…

De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott s a mint elmegyek a templomba – mert karácsony ünnep első napja volt az – kiszökik a gyerek valamerre. Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a szegletboltos ablaka alatt, hazahozza. «Mi a kötél kell neked, béka?» így kiált reá s megczibálja keményen, hogy elmenjen a kedve. Nagyon szomorú ünnep első napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy ül, mint egy fa, nem is sír, csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk, mosolyog egy semminek s a karján azt ringatja. Éjjel pedig álmában lassan énekel valami altató nótákat. «Ez a boltos unokája babájának szól» – mondom a feleségemnek… «Az Isten pusztítsa el a hitvány békáját», azt mondja, majd kiverem én belőle is, (nem akarok rosszat mondani a feleségemről), de felvette Rózsikát az ágyából és meg-ver te. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind rosszkedvűek voltunk…

De ez mind igy… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a levágott virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: «kiverem én belőle, ki én a békából»… s ha én közbe szólok, azt mondja nekem: «Hát lopja el kend azt a fene bubát a leányának, mert nekem még kenyérre való pénzem sincs, nemhogy bubára… se most, se újesztendőre». S ilyenkor ugy felpuffadt mérgében, hogy majd kipattant… «Mit tegyek?» mondom…

De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam kiverni onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: «Lopja el kend», ezt hallom, mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de éreztem, hogy akár meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az úgy megsárgult, mint a lehulló falevél őszön.

– Lopjam el?… «Mit tegyek veletek, édes bogaraim», kérdeztem tőlük, sóhajtoztam s este – mert vége volt már az ünnepeknek – kézenfogtam őket ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg kiveri a rossz gondolatokat a fejemből, de a leányka, a mint kimegyek, arrafelé ránczigál, a hol a hajasbaba lakik… A fiam szalad vele, oh, mert áldottszívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem azért mondom, mert az én fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után. Pedig mi az egy fiúnak? Ugy-e? – na?

A bűnöm arra visz… hát nem gyujtották fel a boltosnál a gyertyákat a fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a czukrokat tépdesték le a fáról a meleg szobában s az én szegény kopott leánykám ott künn a hóban úgy elgyengült, a mint benézett az ablakon, hogy nem tudott megállani a lábán s az ölemben vittem haza, tekintetes úr…

És azon éjjel történt tekintetes úr a szerencsétlenségem.

És nem is tudom, hogy történt? Mert előbb még egyszer leheveredtem az ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem tudtam elaludni. Mintha egy hangyabolyba feküdtem volna le s azok a nyüzsgő állatok a bőröm alá is bebujtak volna. Forogtam, sóhajtoztam s az asszony reám rontott mindjárt. «Megbolondult kend?» és kiáltott és káromkodott, mert azt is tud ő, mint egy káplár, ha hozzá kezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az… csak én tudom.

– Menj ki innen, – azt mondja, – ha nem tudsz csendesen lenni, a míg a fejedhez nem csapok valamit.

– Jó, azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút s felkeltem, magamra vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra.

Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy lélek se s azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet jószívvel, csakhogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele.

Mit tegyek?

Soha se lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak… S nézzem: a míg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, a mi nincs… Az asszony szava zúgott a fejemben s mintha az éjjel is azt kiáltotta volna tátott szájjal: «lopd el, lopd el». Az ördög szája volt az… s ő taszított előre a boltos háza felé s azon ablakon át láttam a fenyőfát s alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét volt mindenfelé. Sehol egy lélek… legyen, a mi lesz.