Part 9

Óh valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor, a midőn Nornenstein bádeni tánczestélyére elment, otthon marad, és nem keresi fel a szép Loreley ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele; hanem elébb nézi meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg? s aztán szépen leül levelet írni Liviához, a hogy sugallta neki valami. Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkisértés nehéz órájában s büszkén, üdvözülten mondhatná: «nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony kis gyürű nászjegyem, s nincs az a herczegi koronája a kerek földnek, a miért én ezt elcseréljem!» – Akkor nem volna kénytelen eltakart orczával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?

Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Liviát szobájában, hogy szokott najadi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta s Livia asztalán egy levelét, mely hozzá volt czimezve.

Felszakítá a levelet sebesen s ezt olvasá belőle:

«Imádott herczegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt. Szerencsétlen; de nem hálátlan. –»

Egyéb semmi.

Mikor ment el, és mely úton? azt nem tudta megmondani senki.

Még csak egy úti felöltönyt sem vitt el magával.

Semmi útbaigazító nyom nem maradt utána.

Senki sem látta őt elmenni.

Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy tanuja nem akadt hoválétének.

Mi üldözhette oly nagyon?

AZ OROSZLÁN, A KIT MEGÜTNEK.

– Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük: mondá a herczeg, midőn Rafaela megmutatta neki azt a levelet. «Ő szeretett valakit.»

– De ki lehetett az, a kit jobban szeressen, mint engem? Kit szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia én előttem? S most még őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a halottaink közé.

– Soha sem bocsátom ezt meg magamnak.

Rafaelára oly kínos volt az a nap s a rákövetkező éj.

Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja őt találni, a mint visszajön; csak kegyetlen tréfa volt az egész; még éjjel is felkelt álmából s átment Livia szobájába, megnézni, hogy csakugyan nincs-e ott? hátha visszatért már?

Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak, rossz szivűnek nevezte magában. Előkereste büszkeségét, s ezzel a személyválogató igazságtalan biróval mondatott itéletet az eltávozottra: «Ő el tudott utasítani egy herczegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Izlelje hát az elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát, szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S ime nem kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar zárdafejedelemnő lenni, sem egy herczeg felesége, előbbvaló neki egy földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta szerelem, a mit bevallani nem szabad!»

S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midön atyjával találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a herczegnek igen rossz éjszakája volt.

Rafaela megdöbbent tőle, mikor meglátta.

A kiről azt mondta pár nap előtt: «az én apám egy kis dandy!» kész öreg ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.

(«Volnál itt! hogy látnád őt most, te szívtelen leány!»)

Rafaela egy perczre sem hagyta a herczeget egyedül; igyekezett eszméit másfelé téríteni, beszélt saját közelgő menyegzőjéről; hitegette vele, hogy milyen boldog fog lenni; dicsérte Alienort és fejedelmi atyját előtte; kiváncsiságot árult el megláthatni a tündér szép nornensteini székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével; felfogta a ragyogás sugarait arczával, hogy annak viszfényét a beteg arczára vethesse.

Ebéd után, mely a herczegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt és őrködött álma felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herczeg ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett, elszomorodott s azt mondá: «te vagy itt Rafaela?»

(«Csak én vagyok itt!»)

Rafaela már kezdte gyűlölni Liviát, s az eltűnése utáni délestén minden bimbót leszakgatott arról a fehér rózsáról, a melyről azt a hajéket szakíták, melyet mindketten az őskastély sirboltjában hagytak, s széttépve elszórta azokat az út porondjára.

Póstakürt szólt a park útján végig; a szemközt járó szekerek nagy készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött átvenni a postától a herczegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni magát, hogy itt van; – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól; hisz az igen természetes volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e kényszerűség miatt érzett s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.

Dumka úr kitalálta gondolatját s végig tekintve a levelek czímein, alá s fel fordított tenyerével mutatá, hogy a herczegnő számára azok közt semmi sincs.

Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a rotunda, a mi a park közepén a szökőkutat körülveszi; hányszor kell azt valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen Budapestig?

De alig tette meg a kerülő fele útját, a midőn a palota lépcsőzetén futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, ki aztán nem is, hogy a rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a herczegnő felé.

Nagy dolognak kellett történni!

– Kegyelmes herczegnő! Siessen, az Istenért! A herczeg rögtön meghal.

– Irgalom Istene! Sikolta fel Rafaela s aztán nem kérdezősködőtt tovább, hanem elfogta Dumka úr karját s egyenesen a pázsiton keresztül törve, sietett fel a palotába.

Mikor atyja szobájába ért, már akkor az orvost ott találta.

A herczeg karszékében feküdt s szakgatott, taszító lélekzetvétele tanusítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak leszorítva, homlokán a veriték gyöngyözött. Néha megnyiltak ajkai hirtelen, mintha kiáltani akarna.

Rafaela oda térdelt eléje.

– Atyám! Mi történt veled?

Az orvos felelt helyette.

– A herczeg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel; a midőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai előtt.

Rafaela fölemelte az összegyűrt levelet.

A czímer a papiron már tudatá vele, kitől jön az? A cserkoszorús vadember e jelmondattal: «In fortitudine virtus» (Erőben az erény) a Nornensteinok jelvénye.

A levelet Octavián fejedelem irta. Rafaela elolvasta azt.

«Kegyelmes herczeg!»

«Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz Alienor tervezett egybekelési szándékát Etelváry Rafaela herczegnővel megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és bámulandó herczegkisasszonya iránt, hanem az európai constellátiók, melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes rokonszenveimet alárendelni a parancsoló erejű politika kényszerüségnek. A boldogságnak hátrálni kell a «missió» előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat, midőn ily missióval ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.»

«Fogadja stb.»

Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére s kezei közé szorítá jobbját.

– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek világból semmi postagalamb. Rabláncz esett le a kezemről: egy bilincs! Én köszönöm azt annak, a ki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog vagyok. Oh ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek. Szerethetlek, veled maradhatok. Óh milyen boldogság ez! Egy napra sem hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szivedből! Elmegyünk utazni együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett! Hát veszteség ez? Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!

Sikerült neki.

A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy rossz hirre, megenyhül egy sikerült tréfától.

Miksa herczeg felemelkedett fektéből s leányának fejét két keze közé fogva, sokáig nézett annak arczába.

Aztán keserüen felsóhajtott.

– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi nekik nem vagyunk elég magasak! De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?

A főúr ennél a szónál egészen elfeledé azt, hogy szenved: alakja kiegyenesedett, hangja megcsendült.

– Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? Őseim sorában nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet; míg a Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettűk; míg ők, német létükre, minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró királyok lehessenek, gátolták országuk nagygyálételét örökké. Mi béke idején iskolákat, könyvtárakat, muzeumokat alapítottunk, mikor még a Nornensteinok a káplánnal iratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet sem tettek, mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról, mint zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég; ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, a kinek csak hűséget esküdtek; s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de megnemesített ballerinák nevei sincsenek, mint az övékén.

– Atyám! Az Istenért! Csendesülj le!

– Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. A ki velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én! Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni, hanem oda megyek hozzájuk, a hol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek. Most azt hiszik, hogy eljött az ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új európai constellatiókról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!

A herczeg arcza lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves léptekkel s öklével szive fölé vert; mintha végtusára hivná ezt az ő legnagyobb ellenségét.

Rafaela odaborult keblére.

– Óh atyám! édes jó atyám!

– Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés; de azt hittem: szeretitek egymást s nem akartam elszakítani, a mit Isten kötött. Most ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom óráján Istenbe vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok meg még nekik! Ne higyjék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem! Utolsó lehelletemmel ráfujok kártyavárukra s összeomlik az! Holnap utazunk Bécsbe leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.

Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így akarná őt visszatartani.

– Kegyelmes uram, szólt az orvos, az önnek halálát okozhatja.

– Akkor csak az történik velem, a mi a jó katonával, a ki a csatatéren hal meg. Készüljön utra, a ki velem akar jönni.

Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi hibás, itt-amott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez órában semmit.

Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet, addig, a mig küzd, addig, a míg össze nem rogy.

MOST JÖVÖK ÉN!

Most jövök én! E szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga strategiai lumene, midőn ki lett betűzve a megnyert sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé; most a kard fog vezényelni.

– Csak lassan a testtel! mondá neki Nornenstein Octavián. Nem kell azt a kardot még zörgetni. «Si vis bellum, para pacem.» Nekünk a nagy hadvezér, Józsué jelszavára van szükségünk: «állj meg nap!» a míg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik; a végett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan paniqueot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk; s a hol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a hadi tervünkbe illik, hogy azok, a kiké a «szó» és a «toll», még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párisban hadd játszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet; Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig az alatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, a mit mi teszünk; mi pedig, hogy tegyük meg, a mit ők eltagadnak.

– Igy már szeretem a magyarázatot.

– Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahivni s eljegyzését felbontani.

– És Etelváry herczeggel mi történik?

– Azoknak az embereknek, a kik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában? Ők adják a közkatonát s többet nincs rá gondjuk.

– De hátha szeretik egymást?

– Kik? A képviselők a közkatonákat?

– De ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.

– Ugyan! ugyan édes báró! Hát szokták azt valahol? Ön tud sakkozni? úgy-e, ha egy parasztot bevihettek az első sorba; felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre a terre nyargalni Ehrenbreitsteinba; ott a rég tervezett eljegyzést a princessel végrehajtani.

– Lesz-e hozzá kedve? A princesse nagyon mostohán lett kistaffirozva a természettől.

– A természettől megtagadott «Staffirung» hiányát kipótolja az atyai «kelengye». Ha valaki princesse, akkor okvetlenül szép.

– Azt is mondják, hogy igen csipős természete van: a környezete nem képes kiállani.

– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserüséget tudjon okozni.

– Ez hát az ő dolguk lesz.

– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor missióját; azontúl nemcsak a mi nevünkben, de az egész szent szövetség aegise alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!

– Kivéve Zárkány Napoleont, a ki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, a mit mi valamennyien szőttünk.

– Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.

– Aztán tovább?

– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe s a welf hivek táborában kiosztja az ordre du bataillet. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párisba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomatiai titkot. Az alatt én a bankárconsortiumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasutvállalat czíme alatt; s mikor az megvan: akkor jön azután Falbenheim táborszernagy.

Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hizelgő czímelőlegezésre.

– Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.

– A mint Alienor hazaérkezik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap már Badenben volt Alienor.

– Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?

Octavián fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa herczegnek irt.

– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.

– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellenek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogják hajigálni. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe.

– Légy mulattatóbb.

– Az leszek. Még ma este útrakelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suitejével; ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában; míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.

– Potz element! Még szinpadi costumeöt is kapok?

– A perronnál a nornensteini hymnust fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.

– Ismerem. A «hymenaeus»-t a «Kék szakáll»-ból.

– De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.

– Hát ne kómizálj mindig.

– A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.

– Ugy! Ez már elég komoly dolog.

– Arczképét tekintsd meg. Itt van.

– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.

– Gyermek vagy, ha azt hiszed; a rút leányokból lesznek a legkaczérabb nők, kedvező körülmények között.

– De ezzel meg egészen elijesztesz.

– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a franczia herczeg, a ki a felesége hálószobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: «comment? Sans y étre obligé?» nagyon hasonlít te hozzád.

– No hát tovább!

– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánló levelekkel és további utasításokkal, a miket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, hogy a mit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek souverain urává fog tenni.

– Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.

– Hát hiszen más ember is meghal.

– Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.

– Hogy mennyire komoly e missió, a mit rád bizok: azt megitélheted abból, hogy az összeg, a mit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy fél millió.

– Ez már «hagyja magát hallani».

– Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsselben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e, vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket; de ezer látcső kisér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Te rólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz, Párisba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseaut; a nagykövetnél, az udvarnál «Schwarzer Pétert» játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzd meg őket: notorius «tékozló fiú». Ez álcza alatt végrehajthatod a komoly küldetést, a mit «Brutus»-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt utikészületed becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jösz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod s én majd keresek mást, a kit ezzel megbizzak; te pedig mehetsz haza Budapestre s folytathatod a «váltónyargalást», a mit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.

– Hahaha! öreg! szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet; még a dzsidás jelmezedet is; s ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.

Octavián fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.

– No! Ne nyald le a képemről a festéket!

… Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor; legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem vive magával.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Most jövök én…»

Ezt pedig nem Falbenheim Hugó altábornagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ez úttal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Három ezer milliom tüzes ördög és pokol! E rettentő üdvözlettel kivánt másnap jó reggelt Falbenheim altábornagy Nornenstein Octavián fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.

– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? kérdé elbámulva a magas úr, s higgadt kedélylyel veré theás csészéje aljába a szivarhamut.

– Hallatlan gyalázat ez, uram! szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.

– No, mi az?

– Az, hogy princz Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.

Már erre a szóra Octavián fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott s az égő szivart belehajítá a theába.

– Az nem igaz! ordítá vissza. Az ön leánya szöktette el Alienort!

– Az mindegy ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!

– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, a kinek a leányát el kell vennie.

– Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.

– A kék úr Istenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte olyan szabadelvűen! tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a catastropha.

– Csak catastropha! Ez nem catastropha! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor, meg ezerszer?

– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még csak álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!

– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utána megyek a princznek s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.

– Én pedig megölöm őt, ha elveszi.

– Uram!

– Nos mit uram?

– Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.

– Tudom. De abból nem lesz semmi. «Vérségből» való princzek rangjukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.

– Ez sértés ellenem és leányom ellen!

– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hizelkedő kedvemben legyek ma?

– Ezért önnek meg kell velem verekedni!

– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal; egy szétvert hadsereggel; egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!

E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó altábornagyot, lecsatolta oldaláról a kardot s odadobta azt Nornenstein Octavián fejedelem asztalára.

– Itt van! tehát tessék! szólt mélyen elérzékenyülve. Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.

Nornensteint az altábornagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.

– Még utoljára ön fog itt sirva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy herczegasszonynyal, a leggazdagabb, leghatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…

– Falbenheim baronessel. Remélem.

– Igen baronessel, a kinél még csak kezdődik az ember…

– Az ön fiánál meg már végződik az ember!

Ekkor meg Octavián kapta fel a kardot s csapta oda az asztalhoz.

– Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlanul hagyni!

– Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!

S már közel voltak hozzá, hogy minden kihivás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak s egymást összekaszabolják, a midőn épen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin, szinpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálczán levelet hozva Octavián fejedelem számára.

A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.

– Egy levél, magasság! szólt mosolyogva Vendelin.

Octavián fejedelem elkapta azt a tálczáról s feltette orrcsiptetőjét.

No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: «Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronessel, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a menyegzői útra s egyenesen Párisba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kisér. Irtam Falbenheimnak is. Egyébiránt a mit rám biztál, azt hiven elvégzem stb. stb.»

– Most már készen vagyunk, dörmögé Octavián, harminczkétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.

– Nos! mi az? kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, a helyett, hogy neki is fölolvasnák.