Part 6

A mi útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénynyel; ha megy: pártalakítással; ha nem megy: erőhatalommal.

«Tegnap ellenségek voltunk ketten; holnap szövetkezzünk ketten, holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. S aztán megint lehetünk ellenségek ketten.»

Hogy reszket már az a kard magától is a tokjában! Hogy vibrálnak a dobverők a kifeszített bőrön érintetlenül is! Hogy búg az ágyu torka, mikor a szél végig fuj előtte!

A háború a levegőben függött: megérve. Megkaphatta, a ki utána nyult.

A gezetleni szegény embernek pedig nem kellett a dicsőség, hanem a béke. S a gezetleni szegény ember, az az egész ország.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy késő tavaszi estén Leon rendeletet kapott, hogy készüljön Párisba.

Ez ugyan anachronismusnak látszik. A gyorsposták és távirdák idejében még futárok által küldözni leveleket. Hanem ez bizony így szokás. Mély barátságban élünk egymással, hanem azért nem hiszünk egymásnak, s nem tudunk szabadulni attól az előitélettől, hogy minden ország kormánya hódol annak a rossz szokásnak, hogy a diplomatáknak küldött leveleket felbontogatja (a műtét nyomot sem hágy), a sodronyon küldött izeneteket pedig lemásoltatja s egész bureaut tart, melynek feladata a titkos irásjegyekben küldött sürgönyöket megoldani. Nem tudjuk: alapos-e a gyanakodás? de mélyen gyökeredzik s ezért a titokban tartandó izeneteket titkos jegyekben is irják, be is pecsételik s még azonfelül az elszállításukat is a legmegbizhatóbb emberre ruházzák.

Leon rögtön sietett szállására, uti málháját összecsomagolni.

A megőrzendő sürgönyt magát azon oldaltáskájába zárta, a melyet az egész úton, szijra kapcsolva, a vállán szokott viselni, annak a kulcsa pedig az óralánczán fityegő csecsebecsék közé volt rejtve.

Hogy annál nesztelenebbül elosonhasson, inasát elküldte a legközelebbi casino-vendéglőbe, hogy hozzon számára valami estebédet, akkor aztán nem lesz kénytelen reggelig kimenni a házból s minden vele találkozónak a kérdésére felelgetni.

Mert arról az egyről ugyan bizonyosnak kellett lennie, hogy abban az órában, a melyben azt a sürgönyt az ő kezére bizták, már tudják e küldetését olyan helyeken is, a hol nem kellene tudni.

A chifreolt sürgönyöknek kulcsa van. A hány, annyiféle. Külön titkos írás az, a melylyel az uralkodók egymás között leveleznek; megint más, a melylyel a külügyminisztereikhez irnak; ismét más, a melyen két ország külügyminisztere értekezik egymással; s külömböző a titkos irás, mely a nagykövetek és kormányaik között folyik, s mindannyitól eltér, a mi a kormányok és kiküldötteik által használtatik. A sürgönyök megoldásának kulcsát egy jelszó képezi, a mely jelmondat betüi szabályozzák az alphabetet; úgy, hogy a kezdő ABC betük minden szónál más betüre esnek. A jelszóban «A» betünek nem szabad lenni. A ki e jelszót nem bírja, semmiképen sem olvashatja el az írást, mert az egyik szó a másikra rá nem vezet.

Ezt a jelszót magát is gyakran felcserélik.

Azon sürgönynek a nyitját képező jelszó, mely Leonra volt bízva, ez volt: «Non semper idem».

Ez olyan titok, a mit még az sem tud, a kinek a sürgöny szól, a míg a megbizott nem közli azt vele. Leon még a tárczájába sem jegyezte azt fel, elégnek találta emlékébe felróni.

Csöngettek bezárt ajtaján. Egyedül volt; azt hitte, az inasa tér vissza s sietett az ajtót kinyitni.

Tökéletes volt a boszusága, a mint a belépőt megismerte.

A vas kakadú volt.

– Szervusz barátocskám! Jaj de szaladtam! Csuron víz vagyok. Utolért a zápor s én otthon hagytam az esernyőmet. Ne haragudj, hogy ilyenkor háborgatlak. De téged legközelebb találtalak. Tudom, hogy nem dobsz ki.

No bizony ezt Leon nem tudta olyan bizonyosan.

Akárkit sem látott volna most szivesen, ezt az embert pedig legkevésbbé. Azon is csodálkozott nagyon, hogy most eső eshetik odakünn, holott félóra előtt, mikor hazajött, tiszta derült volt az ég. Hanem a kóbor diplomata leolvasta azt a gondolatot az arczáról s eléje került a gyanunak, nehogy Leon azt higyje, hogy ő most a városi park kertészével öntöztette le magát tetőtől talpig, hogy ürügye legyen Leonhoz berontani.

– Ilyen ez a Bécs! Az ember soha sem tudja, hogy esernyővel menjen-e ki az utczára, vagy sétabottal? A Neubauban a nap süt, a Lipótvárosban a szél fú, s a belvárosban eső esik. S én otthon hagytam az esernyőmet.

– Nekem pedig nincs több egynél, s azt nem adhatom kölcsön, mert szükségem van rá.

– Nem is kivánom, majd haza jön az inasod, s hoz nekem egy comfortáblet. Addig megengeded, hogy itt lebzseljek nálad.

Csak ez kellett még!

– Leülhetsz, ha akarsz, az előszobában; de a szobámba be nem jöhetsz.

Leon nem akarta vele tudatni, hogy útra készül, a mit annak a csomagolt málhák rögtön elárultak volna.

– Hehehe! Valami kellemes találkozás? enyelgett a kopott államférfi. Valami szép fiatal hölgy van odabenn?

– Az hát. Hagyta rá Leon boszusan.

– Zavartam a pásztorórát? hehehe!

– Igen, zavartad. S most eredj le a házmesterhez, küldd el azt kocsiért, mert az inasom soká nem jön meg, s ha nem volna aprópénzed, szivesen szolgálok vele.

S aszal Leon kivette tárczájából az obligát öt forintot, a stereotyp szemérmes úri család jutalékát, s oda akará azt nyomni a tolakodó markába, hogy megszabaduljon tőle.

Ez azonban ezuttal nem fogadta el a kegyadományt, hanem sajátságos mosolylyal hajlott oda Leonhoz, fülébe súgva:

«Non semper idem.» (A mi azt teszi, hogy «nem mindig ugyanaz».)

Leon meghökkenve rántá vissza fejét, s rábámult a furcsa vendégre, ki az ő titkos jelszavával köszönt be hozzá.

Az egy ideig gyönyörködni látszott Leon elbámulásában, azután csendesen az oldalzsebébe nyult, s onnan kivett valamit, a mit a markában tartva oda mutatott Leonnak.

Ez azon aranypecsét volt, mely jelvénynyel a kormány legbensőbb megbizottai igazolják magukat. Ezt a titkos jelvényt csak a legválságosabb perczben szokták megmutatni; csak a legnagyobb kényszerüség idején. Némelyik soha napvilágot nem lát, s mint lepecsételt hagyaték jut vissza megbizójához, a megbizott halotti ágya mellől.

E jelvény látása, mint galvan szikra hatott Leonra. Ennyire még nem csalta meg ember soha, mint ez az ütött-kopott nevetséges alak.

A kopott diplomata súgva mondá neki:

– Nem minden ember az, a minek látszik. Ugy-e bár? semmi szép delnő nincs rejtve a szobádban, Leon?

– Nincs.

– Hanem útra készülsz s azt nem akarod senkivel tudatni?

– Ugy van.

– Akkor beeresztesz a szobádba.

Leon elől bocsátá a vendégét.

– Nem esik ám az eső odakünn, hanem magam locsoltam össze a kalapomat a szökőkutnál, hogy ürügyem legyen hozzád berontani. Már össze is pakoltál: látom. Itt ebben az oldaltáskában van az a sürgöny, a mit el kell vinned, úgy-e bár? Csak azért kérdem, mert azt el fogják tőled lopni. No, légy felőle bizonyos, hogy ellopják. Akármit csinálsz, akárhová teszed, ellopják. Ki van már adva a rendelet, hogy ezt a sürgönyt minden áron kézre kell keríteni. Ebben van Európa legközelebbi jövendőjének sorsa. A jelszó, mely vagy elolt, vagy meggyujt. Én a tartalmát is tudom. S bizony mondom, hogy drágább lakmározást Cleopatra nem követett el akkor, mikor a 80 ezer sestertiát érő gyöngyöt eczetben felolvasztva lenyelte, mint én eszem ma, a ki lenyelem ezt a titkot, a miért engem «Olcsó Jánosnak» neveznének bizonyos urak, ha százezer forintért odaadnám azt nekik. Ha nem ismernének úgy téged, mint a hogy ismernek, már azóta itt volna az asztalodon három darab váltó, ugyanannyi százezer forintról szóló, azért a barátságért, hogy csak egy éjszakára engedd át ezt a lepecsételt levelet s mondd meg a jelszót, a mi a cryptographia kulcsául szolgál. Azt nem merik tenni. Hanem el fogják tőled lopni. Már ki van adva a rendelet. Innen Párisig két nap, két éjszaka. Nem is gyanítod, milyen emberek indulnak el erre a vadászatra s milyen cselszövénynyel kerítenek meg. Ha férfinak nem sikerül: sikerülni fog nőnek. Mikor legkevésbbé gyanítod, akkor lopják el; a hol legbiztosabbnak fogod magadat érezni, ottan lopják el tőled. Hasztalan mondod, hogy a testedhez fogod kötni, hogy rajta hálsz. Ha száz szemed lesz, mint Argusnak, nekik százegy kezük lesz, s a százegyedik meglop. No már most eléggé megijesztettelek. Ne félj semmit! Csak tréfa volt. Már most beszéljünk komolyan. Kell egy szivar?

– Köszönöm: csak gyujts rá magad.

– Igaz: te nem szivarozol. Hát mondom, hogy ez csak tréfa. Az egész sürgöny csak tréfa. Az a sürgöny, a mit most viszesz, épen arra való, hogy ellopják. Azokat bolonddá tenni való, a kik vadásznak rá. Van nekik reményük, hogy nagy megvesztegetés árán valakitől mástól megkapják a titkos írás kulcsát is, ha tőled meg nem kaphatják. De rólad sem mondtak le! Őrizkedjél a szép asszonyoktól! Csak azt mondom, hogy őrizkedjél a szép asszonyoktól! De hát mi az ördögért őrizkednél a szép asszonyoktól? Te bizony csak ne őrizkedjél a szép asszonyoktól, hanem vedd őket, a hogy vannak. Hadd lopjanak meg. Lopd meg őket te jobban. Ez a sürgöny, a mit magaddal viszesz, áltudósítás. Ezt te elő se add azoknak, a kikhez küldve vagy, még ha el sem lopják is tőled. Élő szóval mondd el, a mit tudatnod kell. Hogy mit kell tudatnod: azt kérdezd a saját szivedtől és fejedtől. A szived érzi, az eszed ismeri azt, a mit elő kell adnod. Az igazat mondd mindenütt. Ne légy ravasz, ne titkolózzál, őszintén és mindenki előtt a valót, az igazi helyzetet mondd el és azt, a mit az egész ország kilencz-tizedrésze kiván. Ha nem fogják elhinni, csak azért, mert igaz; ha az ellenkezőjét fogják elhinni: az baj lesz, de nem nekünk. Ha elhiszik, az jó lesz mindenkinek. Most semmi utasításod nincs. Látsz, tudsz mindent, a mi előtted és mögötted van. Semmi ravaszság nincs rád bizva. Ha küldetésed be lesz fejezve, akkor visszahivatol. Ha új utasítást kapsz, sürgönyeid titkos irásának kulcsos jelszava ez lesz: «Virtute puer».

Leon kénytelen volt föltétlenül hinni ez embernek.

– Hiszesz nekem?

– Hiszek.

– Ismersz már most?

– Ismerlek.

– Még sem olyan jól, mint én téged. Más embernél azon kezdtem volna, a min te nálad végzem. A pénzkérdésen…

(Tehát mégis!)

– A mi pénzt az útra kaptál, az épen csak saját szükségleteidre való. Azonkívül még sok kiadásod lesz. Urat kell mutatnod, hogy mindenütt ott lehess. Splendide kell föllépned és imponálnod külsőleg a veled érintkezőknek. Feladatod lesz: feltünővé lenned. Fogadd ezt a csomag pénzt. Ne kérdd, ki küldi, ne számláld meg, mennyi? Én sem tudok róla többet. Nem adsz róla nyugtát, s nem adsz róla számot. Nincs kinek. Tedd el gyorsan! Az inasodat hallom csoszogni a lépcsőn. Kérlek, szidj ki előtte nagyon. Nevezz szemtelen tolakodónak. Fenyegess, hogy a lépcsőn dobsz le, ha még egyszer idejövök. Megszoktam én azt már. Tőled az igaz, hogy nem. Te nem szoktál a kéregetőkkel gorombáskodni. Te a zsebedbe nyúlsz, markukba nyomod a pénzt, úgy rázod le őket a nyakadról. Hát csak ezután is tégy úgy velem. Add ide azt a keserves öt forintost annak az inség-szenvedő szemérmetes úri családnak a részére s aztán mondd rá: hogy több is veszett Buda alatt! Mások meg is taszigálnak, a kiknek az a modoruk. A kinek leghívebb szolgája vagyok, annak a kapusa botot fog rám, ha közelítek. Úgy csúfol minden ember, hogy a «vas kakadú».

Csengettek.

A kopott emberke háttal ment kifelé, alázatosan hajlongva Leon előtt, s köszöngetve és hálálkodva neki latin nyelven, hogy az inas ne értse: «ago gratias, domine illustrissime; Deus omnipotens faciat felicem summa cum benignitate dominationem vestram. Sancta trinitas et omnes beati sancti vigilent super passus vestras. In gratiam angelorum vos recommendo».

– O du verfluchter Eisenkakadu! Kiáltá el magát a háta mögött valaki, rekedten dörgő hangon s egy indiscretus kéz odamarkolt a szépen felviaszkozott üstökébe s azt hátulról előre simította, míg egy goromba csizmaorr a térdhajlásába rúgott. Nem az inas volt a belépő: hanem Nornenstein Octavian fejedelem.

A kis kopott ember ugyancsak sietett a rendúr hóna alatt keresztülsurranni s a lépcsőt elérni: a magas úr még oda is utána kiáltott:

– Csak én nálam mutasd meg a bóbitádat, te szemtelen jótékonysági adószedő! majd olcsó lesz a czukornád! Orczátlan egy ficzkó! Csupa gummi elasticumból van. Akárhogy ledobja az ember, megint felugrik, koldul egy szemérmetes család részére, s a mint megkapja az ötforintot, egyenesen megy a Hotel Imperialba s pezsgőt parancsol magának. Kellemetlen vendégtől szabadítottam meg önt, kedves Leon!

(Au contraire. Mondá magában Leon.) De azt az új vendéget csakugyan be kellett vinnie a belső szobájába.

Nornenstein Octavián még ott is úgy gesticulált, mintha semmire másra nem gondolna, mint arra az innen kikergetett alázatos emberkére.

– Hogy eresztheti be az ilyen embert a szobájába, kedves barátom? zsörtölt Leonra. Hisz ez egy valóságos komisz kém. Muszka és porosz zsoldban álló kém. Ez egy olyan ember, a kinél a koldulás csak ürügy. Azt nézi, hogy mit lophasson el? Ettől az embertől őrizkedjék ön. Ez a «hárombetűs» emberek osztályába tartozik, a kikre a boltos legények e három betűvel figyelmeztetik egymást, D. M. S. (Der Mann schnipft). Vigyázzon a kezére, mikor itt jár.

S e közben Octavian fejedelem szemei fürkészőleg járták be Leon szobáját, megakadva tekintetükkel az oldaltáskán.

Leon azt mondá nyugodtan:

– Engem még nem loptak meg soha.

És tudott parancsolni arczvonásainak, hogy azok egy rándulással se árulják el az e válaszban rejlő malitiát.

– Nos? hát? Ilyen nagy előkészületeket tesz ön? szólt, másfelé fordítva a beszédet Nornenstein, s a félig csomagolt bőröndre és égyéb utitáskákra mutatva.

Leon foga alá szorítá az ajkát. Az ember kénytelen néha megfogni a száját, hogy ne beszéljen.

S azt már tudta Leon jól, hogy két nagy tudomány van a világon, a mivel messze földet be lehet utazni: az egyik tudomány «nem hallani», a másik «nem felelni».

Nem hallotta, hogy mit kérdeztek és nem felelt rá.

– Nos, megkapta ön levelemet?

Már erre mutatta Leon a fejével, hogy nem kapta.

– Micsoda? Nem kapott semmit? Ez mégis szörnyűség! Itt van a zsebemben a postai vevény, három nap előttről! Tehát csakugyan igaz! Hogy minden levelemet elfogják és előbb a cabinet noirba viszik, felbontják, lemásolják, s csak azután kézbesítik. Most már tetten kaptam őket. Panaszt fogok tenni a miniszternél. A levéltitok szent! No hanem ezúttal ugyan felsültek vele. Az egész levelemből nem tudtak meg többet, mint azt az ártatlan dolgot, hogy én ma a badeni villámban estélyt adok, s arra néhány régi kedves ismerősömet meghívom. Ön is azok közé tartozik kedves Zárkány. Ön ismerősei nagyrabecsülését kivívta. Igazán helyesen van mondva: kivívta! Megállította az embert az úton, kihúzta a hintajából, mellére szegezte a pisztolyt s azt mondta: «ideadod a nagyrabecsülésedet? vagy meghalsz»! Az ember meg van babonázva általa. Az ember! De hát még az asszony. Önnek nincs fogalma arról, hogy micsoda pusztítást követ el az asszonyi szivekben? No majd meglátja ön! Micsoda szerencsés sejtelem volt tőlem, hogy ide feljöjjek! Pedig csak egészen véletlen. Az irodában volt dolgom s akkor jutott eszembe, hogy hohó! hisz az én barátom, Leon is itt lakik. Hátha nem kapta a levelemet? Az a cabinet noir! No lett volna az én fejemnek zivatar: szép szemek villámaiból és könyeiből, ha önt ma elő nem tudom adni.

Ismét csengettek.

Leon nem ment az ajtót kinyitni; nyitva hagyta azt szándékosan. Majd rátalál, a ki jön, hogy nincs bezárva.

Az inas jött az ételes kosárral.

Azalatt, míg az motyogott az előszobában, Octavian el akart készülni Leonnal. Megfogta a kezét.

– No csak el fog ön jönni hozzánk Badenbe?

– Alig tehetem, magasság; mert holnap reggel találkozóm van.

– Micsoda? Tête a tête, vagy rencontre? Mindegy no. Egyik a kettő közül. Hány órakor kell önnek ott lenni?

– Reggel félkilenczkor.

– Megvan! Akkor bizton eljöhet ön hozzánk Badenbe: a reggeli öt órai vonat visszahozza. Nem kérdezem, párbaj-e, vagy szerelmi légyott, a mi önre vár? Az mindegy. Ha párbaj, nem árt neki egy éjjeli dinomdánommal megvetni az ágyát. Experto crede Ruperto. Én mindig külömb dolognak találtam, ha valami rencontre várt rám, víg czimborákkal eltölteni a megelőző éjszakát s illuminált fővel menni neki a halálveszélynek, mint otthon ülni, testamentomot írni, s bűneimen bánkódni. Ha pedig szerelmi kaland az, a mi oly elhalaszthatatlan, annak megint higyje el ön, semmi sincs annyira javára, mint egy átdőzsölt éjszaka. S egy nagyon kicsiny kis hűtelenség, a minőre önt képesnek hiszem, csak hatványozza az utólagos szenvedélyt. Ez a phantasiát föleleveníti. No hát kezet rá! El fog ön jönni hozzánk az éjjel. Falbenheimék is ott lesznek.

Leon meg volt akadva.

Inasa teríteni kezdett, s figyelmezteté, hogy a beefsteak megfagy.

– Csak költsd el a beefsteakedet magad, fiam; mondá neki a rendúr, s nesze, igyál hozzá egy pohár bort is. Urad ma nem vacsorál itthon.

Annyit vett észre Leon, hogy nagyobb teriméjű bankjegy volt az, melyet Nornenstein inasa markába nyomott, mint a mekkorával egy pohár bort szoktak kifizetni.

– Nem tagadom meg magamtól azt a szerencsét, hogy magasságod estélyén jelen legyek; mondá Nornensteinnak kezet nyujtva.

– Ah, az utolsó biztatás fogott, enyelgett hamiskodó szemhunyorítással a rendúr. Ezt tudtam én. A szép Loreley is ott lesz. Csak aztán el ne felejtse ön azt a másik légyottot miatta!

– Két rencortreért cserébe.

– Micsoda két rencontreért?

Nincs kedvem az öreg generálistól összeapríttatni magamat.

– Ah, az öreg kardcsörtető nem öli meg a leánya udvarlóit.

– Lehet, hogy azok maguk teszik meg egymásnak ezt a szivességet. S én ismerek a közelben valakit, a ki erre aligha nem kész.

– Ah! Badarság! Az a valaki nincs a közelben. Arra már szavamat adom. Az a valaki most Etelvárott ül s segít hímezni a szép Rafaela herczegnőnek. Az biztos helyen ül.

Ennél a szónál valami daemoni ötlet villámlott keresztül Leon agyán. A rontás, a rombolás gondolatja volt az. Rossz gondolat.

Nem kellett volna neki megkívánni a daemonok gyönyörűségét, a kik annak örülnek, ha azt látják, hogy az emberi bolondság mint szakítja a saját fejére a legszebben fölépített fellegvárakat. Nem tudott ellentállani annak a csiklánynak, hogy megtréfálja azokat, a kik vele játszani akarnak. Nem gondolkozott tovább rajta, hogy mi lehet még abból?

A daemoni ellenszenvhez aztán még egy kis emberi igazságérzet is vegyült. Lehet-e azzal a gondolattal kibékülni, hogy Rafaela herczegnő egy olyan férj neje legyen, mint Alienor? a ki őt már abban a perczben sem szereti, a midőn megesküszik erre az oltár előtt. Nincs olyan közönyös idegen, a ki ne sajnálja tőle azt a meg nem érdemlett kincset. Minek is választotta őt Rafaela? Nem talált széles Magyarországon magához illő alakot? Főrangú, délczeg, nemeslelkű ifjak között nem válogathatott? Ez a báb tetszett meg neki? Rangkórság az uralkodó szenvedély nála? No hát bünhődjék benne!

– Az esteli vonatnál találkozunk; mondá a menni készülő Nornenstein előtt meghajtva magát.

– Nagyon fogunk rajta örülni.

– Legnagyobb tisztességnek veszem megjelenhetni.

Mikor a rendúr eltávozott, Leon utasítást adott az inasának, hogy úti bőröndjével másnap várjon rá az indóháznál, most pedig készítse elő tánczvigalomhoz való öltönyeit.

Az inas az oldaltáskát is a többi útimálhák közé akarta tenni.

– Ne bántsd, azt magammal viszem.

– Hogyan? Az oldaltáskát tánczvigalomba?

– Oda. Csak tedd le.

A míg átöltözött, az inge alatt viselt kis medaillon, azzal a védszentképpel még egyszer megszólítá: «nem jobb volna-e, ha ezt az estét azzal töltenéd, hogy levelet írj annak, a kinek minden gondolatja te vagy; a kinek egyedül mondhatod el minden titkodat? nem jobb volna-e, ha az ő szeretettől dicsfénylő arczát invocálnád lelked elé s álmodnál felőle, a hogy minden éjjel».

Ez jó szellemének szava volt. Nem hallgatott rá. Azzal mentette magát önlelke előtt, hogy e titkot még ő vele sem szabad tudatni. A gúny, a rontáskedv kapott erőre szivében. Bálnak öltözött.

Mikor a lépcsőn lement, kezében tartva oldaltáskáját, valaki a sötét kapuív alatt megfogta a karját. A vas kakadú volt.

– Rád vártam. Hátha elfelejtetted a jelszót: virtute puer!

Valóban elfelejtette már.

A kapus kergette kifelé a kopott embert.

«Ugyan ne alkalmatlankodjék már»!

Leon elgondolkodott rajta magában, a míg az indóházig kocsizott, hogy hát vannak az életben oly komédiások is, a kik a koldus, a könyörgő, a hánytvetett szerepét játszák végig. A kiknek küldetésük lenézetni, leköpdöstetni, megrugdaltatni, gúnynevet viselni, s a kik egyetlen egyszer sem emelik fel a fejüket a világ előtt, hogy megmondják az igazi nevüket. Játszák élethíven a megvetett nyomorultat végig és soha sem tudja meg róluk senki, hogy kik voltak??

ÖTÖDIK RÉSZ. LIVIA.

A LORELEY.

Nornenstein Octavián fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos rezidencziát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.

Leon, ki vasuton ment oda, már otthon találta Octavián fejedelmet, az saját fogatán előre sietett.

A termek már ki voltak világitva pompásan, s az úri társaság egy része egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus vasutat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi bajnokának hitte s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele? De azokon kivül sok félig ismerős arcz, kikkel futtában találkozott, a diplomatiai körök sikamlós parquettjein, nagynevű herczegek és grófok, előkelő prælátusok, kik a diszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket, mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. A mi nagy szó.

Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá emlékezni.

– Monsieur Vendelin, mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon, nekem egy táskám is van, a mit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném valami biztos helyre eltenni.

– Óh kérem alássan, méltóztassék velem jönni.

Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitudejeit alkalmazva az új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt egy Wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte.

– Itt egészen biztos helyen lesz.

Abban a Wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak rendberakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chequek. Ott úr lakik.

Leon az óralánczán függő kis kulcscsal felnyitá a táska zárát, a beletömött pénzcsomagból kihuzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta, azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e? Vendelin aztán betette azt a tresorba; rázárta a vasajtót s átadta a szekrény kulcsát Leonnak.

– No itt még maga Cartouche sem fogna hozzá nyulhatni.

Leon megköszönte a szivességet, eltette a szekrénykulcsot s aztán nem volt nagyobb gondja, mint hogy a keztyűjét be tudja gombolni.

A salonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a házi urat, az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főurnak, s aztán rájuk bizta, hogy mulassanak egymással; maga sietett hálószobájába s csengetett a komornyikjának.

– Vendelin! Tudsz-e te lopni?

– Furcsa kérdés!

– Ennek az urnak, a ki most érkezett, útitáskája is volt.

– Azt rám bizta. Én elzártam a Wertheimszekrénybe s a kulcsot neki adtam.

– De a Wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van s a táskához hozzáférhetsz.

– Igen.

– Az a táska is be van zárva; de te azt ki tudod nyitni?

– Nem mondom, hogy nem.

– Abban a táskában van egy Párisba szóló levél, a hivatalos országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?

– Aligha nem sejtek hozzá valamit.

– Annak a tartalmát betüről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt is el ne téveszsz; mert az titkos irás. S ha készen lész vele, a levelet ismét leragasztod, úgy hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni: visszateszed a táskába s azt ismét bezárod s a szekrénybe visszahelyezed.